Előző hónap | Hónapok | Következő hónap
Éppen be akarok fordulni a Deák téri gyógyszertárba, amikor hirtelen csak előttem áll Wilhelm Rudi. Meg-megújuló betegsége miatt leszázalékoltatta magát, 1961 óta Kaposváron él az anyjával. Most Őt kíséri öccséhez Szolnokra. A meglepetés pillanatában összeölelkezünk, s hívom őt hozzánk. Mondja, hogy maga is jelentkezni akart.
Van abban valami megható, hogy csaknem pontosan húsz éve találkoztunk (a béke kikiáltása napján, a kaposvári Kossuth téren), ugyanígy véletlenül. Tulajdonképpen akkor barátkoztunk össze, s ez a barátság, most tapasztalom, létezik úgy is, ha nem gyakorolhatjuk. A régi érzések, kötések az őt ért szkizofrénia bénító szigetelésénél is erősebbek. Igyekszem magam is oldani a változott küllemű, duzzadt arcú, csorba fogú Rudi görcseit. Sok mindenre emlékszik. Olykor úgy érzem, megvan benne minden érték változatlanul, valahol a hamu alatt összeégve. Sorba mesélek neki Fülepről és a barátokról: kivel mi történt azóta, mióta nem él velünk egy városban.
Az utcán válunk el, hangversenyre megyünk.
A Semmelweis utcai kisterem válogatott zenebarátokkal van tele. Nem a sznobok jöttek még, csak a szakmabeliek, akik már tudják: Bozay Attila és Durkó Zsolt a jövő zenészei. A mögöttünk lévő sorban Farkas Ferenc büszkén feszít: az ő tanítványai következnek. Szimpatikus fiú mindkettő. Bozay műveiben, főleg a vonósnégyesében érzik a feszültségteremtő akarat, a határozott temperamentum Szólószonátájában szokatlan váltások, kopogó effektusok vannak, de minden extremitás szervesen simul a mű folyamatába, a formálással sehol sincs baj. A frivolság vagy banalitás zónáját sehol sem érintik ezek a fiatal szerzők. Bozayt most látom először: szögletes fejű, jó arcú, huszonöt év körüli diákos jelenség. Jól állja a sikert. Sziklay Erikának, Vass Lajosnak is, kikkel a szünetben összeakadunk, kedvező a véleménye.
Durkó kiforrottabb. Lassúinak mélysége és aurája van. Szebben szólnak a hangszerei. A Solymos játszotta Psicogramma leleményesen és meggyőzően tágítja ki a zongora hangzáslehetőségeit. Muzsika ez a javából! A zene érzéki szépségét főként a fuvoladarabokban tapasztalom. Szép cikket lehetne írni a két fiatalemberről. Talán a Kortárs'-ban...
Ella kendővel bekötött fejjel vár bennünket. Igen, voltak időközben Pesten, Solohov miatt hívták Lacit. Ott ült Illés meg Szabolcsi Miklós mellett. A nyolcvan író közül egy se kérdezte meg tőle: "Az ám, te voltál Bécsben. Mi az a Herder-díj?" (Ez hát Németh keserű levelének háttere.)
- Jön az öregfiú - mutat Ella a keskeny úton elénk imbolygó alak fele. Ahogy közeledünk, már érzem is rajtunk nyájas mosolyát. Kiszállít bennünket, együtt ballagunk a házig. Azért jött később, hogy magunk is lássuk: jól van. Beválik a sótlan diéta. Ella borral, feketével kínál bennünket, s a Herder-ünnepség részleteivel. Hogyan vágódott elébe egy franciskánus barát, hatalmas csokorral: "Nagyasszonyom, engedje meg, hogy köszöntsem..." stb.
Németh harminc év után találkozott a vele közösen kitüntetett Kodállyal. A Szekfű-könyv miatti haragját megbocsátotta.
Kapok példányt az Irgalom-ból. Igen szép ajánlást ír bele: "F. A.-nak, aki író, mégis szeretni tudja, meri öreg, hálás barátját..."
A pesti hírekből nem mindent mondhatunk végig a házigazda olykor másfele terelődő figyelme miatt. Aggályosan kérdi, mi a véleményem a Kortárs-ról. A helyzetről úgy véli: folyamatban van a magyar irodalom leváltása egy magyar nyelvű irodalommal. Kissé meghökkenve látom, milyen fóbiái támadtak a közelmúltban.
Még a bécsi dolgokkal kapcsolatban említi, meglátogatta, cikket ír róla Sebestyén György, ott élő hazánkfia. [56 előtt a Magyar Nemzet munkatársa. F. A. 1983.] Ezt a címet adta írásának: "Az erény bűntudata". Szerinte ez az én költészetemre is igaz lehetne.
Ebéd után bemegyünk Tihanyba, megnézzük Borsos új kiállítását. A portrék - nekem különösen a Nő medalionnal - tetszenek. Németh itt-ott idegenkedik a túlzottan egyszerűsítő újításoktól. Együttes élmény a kiállítás, az épület maga, a napfényes, füves kert, a kőszegélyen való üldögélés. Fényképezem a tág égbe vesző fejeket. Most látszik Némethen, hogy kiegyensúlyozott. Szinte boldog. Meg akarta mutatni a Herder-díjról való diplomát, de nem került rá sor. Azért most is emlegeti pályája végét. Búcsúzás előtt, az állomás sóderszelvényeit ropogtatva nyílt érdeklődéssel fordul felénk: - Hányan vagytok, hogy vagytok egymással? Ti ketten is képviselhetitek a nemzetet. Tíz ember is elég hozzá. - Én ötvenet mondok.
Illés Endréhez képest ő elismeri, néha nehezebb a mi helyzetünk, mint az övék volt régen. Akkor mégiscsak lehetett Tanú-t csinálni. Erre legbüszkébb egész munkásságából. Vekerdit biztatja, írja csak a tanulmányait. Saját munkáiról nem beszél, csak a levelekről, miket ma írt: Csorbának, Benjáminnak (ki az Illyés Ingyen lakomá-jában szereplő B. L. nevet magára vette, holott Bókáról van szó). Csorba költészetéről nagyon jó véleménnyel van, mélynek, férfiasnak tartja.
Az állomáson érzem leginkább, hogy amit a testtel melegítésről, egymás védelméről mondott, mennyire komolyan gondolja.
Elmenőben gyönyörű a hegyes-vizes, szőlődombos, házas-lombos vidék. Vekerdi is megbűvölten nézi.
Előző hónap | Hónapok | Következő hónap