Előző hónap | Hónapok | Következő hónap
Kormos telefonja ébreszt: - Hallottad, hogy László kötetét is visszaadták a Magvetőből? Lator maga, csehovi humorral így kommentálta az eseményt: "E tájon átutazván életművem elveszett."
Tőle hallom később a részleteket. Csak a lektor beszélt neki, imígy sajnálkozva: A versek régiesek, legalább egy korszakkal túl vagyunk már rajtuk. Intellektuális akar lenni, de ehhez nem elég okos. Akinek ilyen horizontja van maga tudhatja legjobban, hogy versei rosszak. Volt róla szó, hogy kiválogatnák a vége fele különösen gyenge kötetből a jobbakat, de erre már nem maradt idő. Majd Latornak lesz, 41 éves korán túl! S ha meggondoljuk, ezt a kötetet László nem is akarta beadni, Csanádiék biztatták föl egyetlen családi látogatásuk után, mikor egyúttal a velem való szakítást bejelentették. Az események közben meggyorsultak, s a Lászlóval való nexusnál is fontosabb lett, hogy Kormos barátai megaláztassanak a Magvetőben.
Fülep az én mellőztetésemet már konstatálta, Latorén fölháborodik. Vekerdi próbálja magyarázni az okokat, jobbra érdemes emberek kényszerű züllésével. Fülep ezt nem fogadja el. Sántha Kálmán esetéből kiindulva teoretikusan adja föl a leckét: az ő inkvizícióval való ujjat húzása helyes volt-e? Vekerdi szabódik, a nyílt válasz helyett Lutherra hivatkozik: nála indokolt volt a makacsság, Galileinél szintúgy a megalkuvás. Beney Zsuzsó oly ingerülten szól közbe, hogy már a vitát se szívesen hallom. A fölényes megalkuvások apológiája különben sem érdekes.
Elmenőben megvallom Vörös Lacinak: keserű vagyok, valami jóvátehetetlenül megváltozott. Az ifjúság bizakodó hitét kiölték belőlem, a külső kudarcokkal együtt belül is lefokozódtam, s nincs tükör többé, mely ne ezt mutassa. Ilyen komor gondolatokkal, teljes magányba kulcsolódva alszom el.
Előző hónap | Hónapok | Következő hónap