Előző hónap | Hónapok | Következő hónap
1/2 10. Sport eszpresszó. Simon Pista. A Kilencekről ír éppen valamit Marosvásárhelyre, s közben szidja őket. Az egész 40 alatti nemzedéket, mely nem a maga útját járja. Ő inkább a prózaírókat kedveli. Normálisan szól a szerkesztőségi ügyekről: nem akarja föladni a Kortárs-at az írószövetségi elnökségért. Egyébként 25-én nem Csoóri, hanem ő utazik velem Moszkvába.
Délután Latorral, Benyhével Vekerdi Jóskához megyünk, a szokásos Eötvös-kollégista József napra. Majdnem elsőként érkezünk. Sarkady János van már ott, aztán Mohai Béla, Farkas Gábor, Bornyi Sándor, Sárosi, Németh Géza, Ritoók és Keresztury jönnek egymás után. Dezső fehér garbóban méltóságos és beszédes. (Múltkori sérelmét sikerült elsimítanom.) Fájdalmas felhangok nélkül próbál velünk közlekedni. A házigazda meglepő - számomra legalábbis új - témaként volt tanárnője, Sarkadi Ilona és férje, Bolyai Bettelheim szovjetbeli múltját ecseteli. Hogyan buktatta le S. I. Pjatakovot, s Gerő Ernő "hálából" hogyan juttatta Szibériába Bolyai Bettelheimet. Keresztury a Pálóczi Horváth működéséből föltárt hunnológia gyökereiről szól igen érdekesen, az újra divatos sumerológia ürügyén. Közben főtt kolbászt eszünk, grogot iszunk (illetve puncsot). Keresztury távoztával Sárosi Bálint kerül központba. A Röpülj, páva...! mellékzöngéiből indulva a magyar nóta jogait védi. Mindenki ellene zúdul, a cigánypárti Vekerdi Jóskát kivéve. Különösen László érvel hevesen a makói, körmendi dzsentroid cigányozásokra hivatkozva. Meglepő üde jelenség köztünk Bornyi, ki sokat elhagyott jampis extravaganciájából, és a legkellemesebb ember talán Mohai. Németh Gézával is könnyű hangot találni.
Érdekes, hogy 11-kor, távozóban, Vekerdi fájdalmasan emlékezik csődbe ment házasságára. A tavalyi, elvetemült hang helyett inkább nosztalgia van benne a Család iránt. Mohaival eszmélkedünk a buszon a tapasztalt változásokról, később az Andrássy úton Ritoókkal, ki jól nevelten, nem felejt kalapot emelve kézcsókot küldeni nejemnek.
Hét év óta harmadszor járok itt. A repülőtéri fogadtatás után a tizenhat köztársaság jelvénytáblái, kis festett faházak mellett gurulunk a város felé. Fölismerem a Leningrádi sugárutat. Az emberek öltözéke, mozgása nem sok vidámságot áraszt. Ugyanott fogunk lakni, ahol Simon Pistával való első utam során, a Peking Szállóban. A korábbinál még sivárabbnak ható előtérben már jön elénk a szőke tolmácsnő. A hatodik, hetedik emeletre szállásolják négytagú küldöttségünket. 729-es szobám bútorzata megegyezik a korábbival: a szilvakék, réztalpazatú asztalilámpától a selyem ágyhuzatokig. Félórára lemegyek körülnézni a Majakovszkij tér környékére. A fagylaltárustól a Bábszínházig, a Bolgarija vendéglőtől a nagy élelmiszerboltig minden a régi. A kirakatrendezés annyit fejlődött, hogy a konzervek s a vásárolható gyümölcsök óriási kígyózó alakzatban vannak fölrakva. Köröttem a járdán fehér és fekete női csizmák, kék meg sötét prémgalléros, sikktelen télikabát ok. Miniszoknya csak elvétve látható, szinte provokációnak számít. A metróátjáró kopottabb, a Csajkovszkij Terem előtt szokásosan hatalmas plakátok. Csak Lazarij Berman nevét jegyzem meg. A Szovremennij Tyeatrban a Nézz vissza haraggalt játsszák.
Tolmácsnőnk kivételes ügyeskedése révén bejutunk az étterembe, a legrosszabb asztalhoz. A hangos, idétlen zenekar éppen a Katyusát produkálja. Az Írószövetség illetékes külügyeseként Szalimon étet-itat bennünket. Somogyi Tóth Sándorral vesztünkre grúz vörösbort rendelünk. Nincs benne hangulat, édes. Tolmácsnőnkről, ki legszívesebben Okszánának hívatja magát, megtudom, hogy 1956-ban Budapesten élt, 1962-68 közt Párizsban. (Netán diplomata férjjel?) Nyugaton nagyon odafigyelt a kultúrára, kivált a zenére. Mikor Boulez, Messiaen után Stockhausen nevét is kimondom, tenyerembe csap: az ő embere vagyok! Persze Szalimon se mindennapi orosz. Emlékszik, hogy hét éve, Szibériából visszajövet találkozott itt velem, s nem akárhogyan tud magyarul. Emlékszik 1945 előtti budapesti dolgokra, Karády Katalinra, a Kalotaszegi Madonna című filmre. De hiszen az 1943-ban készült! Honnét tud ő ilyesmikről? Ruszinként a fővárosban dolgozott, vagy hírszerző volt?
Ránk talál, asztalunkhoz telepszik a nemrég múlt 70. évfordulóját Moszkvában ünneplő Hidas Antal. Rozogább, mint volt, de barátságosabb is. Tegeződve beszél, gesztusai, elszólásai nem otrombák. Tolmácsnőnk sokáig nem tudja, hogy a híres Anton Gidas mellett ül. Fűrészelem a romstekszet, rágom a sós uborkát, olyannyira jól érzem magam, hogy a liftben én fogalmazom meg a közös óhajt: ne feküdjünk még le.
A delegáció negyedik tagja, Urbán Ernő is bejön velem Simon, Somogyi Tóth közös szobájába. Provokálom, beszéljen az ötvenes évekbeli élményeiről, hogy is történt a miskolci szállodai botránya ama ÁVH-s tiszttel? Teljes fizikumával lejátssza a históriát. Major Tamás kérte, hozzon italt, s miközben vitte a konyakot, nekiütődött Deutsch őrnagynak, aki behúzott neki egyet, mire ő fölnyalábolta s kivágta az ipsét a forgóajtón... Még éjfél után is a sárvári mesemondó történeteit hallgatjuk: hogyan beszélt vele kabátgombját csavargatva Rákosi, miként vallatta Rákosi-viccekről Révai, aki a Rajk-perben Rákosi ellen fordult, de Nagy Imrével sem békült ki soha.
A Peking Szállóban visszakapom korábbi szobámat. Az egyik takarítónő rám ismer, kérdi, merre jártam. Bolondos, kedves ország, nem lehet az ember közömbös iránta.
Délután 4-kor fogadás az Inosztrannaja Lityeraturá -ban. Új főszerkesztő, új bábuskák és a régi kedélyesség. Kávé, csokoládé, valami omlós sütemény. A főszerkesztőt egyáltalán nem érdekli az irodalom, mindig másról beszél, a kiváló pesti kávéról, a kitűnő magyar gyümölcsökről (mert ő kertész!), a vetélytárs nélküli magyar borról. Merthogy az egri bikavér itt legutóbb minden más italt lebirkózott. Miközben agyondicséri hátországunkat, a mellém érkező Dobozy közli: három és fél órás kemény tárgyaláson Ozerovék komisz feltételek elé állítottak bennünket. Nehéz idők következnek - mondja sunyorgatva.
Szenvedek a sok ostoba beszédtől. Hidas (Gidas) mutat be bennünket. Rólam csak annyit szól, örül, hogy együtt van velem, mivel otthon az irodalmi fórumok körül alig lát. Nagyon helyesen, mert csinálom a magam költőmunkáját. Pista, ki a bábuskák közt száz szavas orosz tudományával oly biztonságosan ül, mint a bazsi búcsúban, ügyesen tér ki a kényesebb kérdések elől. De hát mi értelmük is van ezeknek a mindent megoldani akaró programnyilatkozatoknak? Miért kell ezeket a zöldségeket följegyezni? (Valaki nő, láttam, két és fél órán át jegyzetelt.) Annyira szégyenkezem, bosszankodom a silány körülmények miatt, hogy saját mondanivalómból végül egy szót se ejtek.
Dobozy közli, ma este vendégei vagyunk a pártszállodában. Tóth Sanyit viszont fordítója, Tyernovszkaja hívta meg, kéri, hogy kísérjem el. Fekete taxi visz bennünket a végtelen hosszú Bulevard Mirán, havas, rendezetlen vidékre, a hajdani Medvegyenko falu helyére épült modern lakótelepre. A havas dimbek-dombok közti végső gyalogmenetelésnek hármasban van valami jó hangulata. Közvetlen folytatódása ennek, ahogy a kicsiny, fogahullajtó Tyernovszkaja lakásán éppen belecsöppenünk a vendégfogadási pánikba. Nem győzik benyomni a kölcsönasztalt a szűkös szobába. Segítek nekik. A szegényes helyzetet (zavaros berendezés, szétszórt könyvek, Magyar Értelmező Szótár, Sanyi Gabi-regénye, ideges lelkendezés) vidámmá teszi a háziasszony elszánt igyekezete. Okszána is ilyen pánikos háziasszony lehet. Segít is mindent az asztalra hordani az ezüstös szoljankától, a felvágottakon, uborkazakuszkán át a pulykasültig, lazacig. Megható a szeretet, amivel Sándort körülveszik, amiből nekem is jut. Hamarosan érkezik Kosztova asszony, a Progressz Kiadó magyar ügyekkel foglalkozó szerkesztőnője. Erélyes, okos, rendkívül szimpatikus, jelenlététől tovább, tovább melegszik a szívélyes légkör. A háromféle italtól megjön a bátorságom, átveszem az oda-vissza tolmácsolást. Végül, amikor már kénytelenek vagyunk indulni, búcsúbókomba belefoglalom: most bánom először, hogy tizenkét éves koromban abbahagytam a szépprózát, mert ahol így bánnak egy regényíróval...!
Az Új Arbat egyik pereulokjában rejlik Dobozyék szállodája. Odabent minden vadonatúj. Külön bejelentik érkezésünket. Vendéglátóm az étterem előtt fogad bennünket, s miután lekezeltet a mellettünk elmenő Nemes Dezsővel, Révész Gézával, nagy fontoskodva itt közli, amit nem akar a volt elhárítótiszt tolmács előtt mondani - hogy milyen súlyos tárgyalása volt Ozerovval, a fő külügyérrel. Ők értékelik a magyarok tárgyalási készségét, ügyességét - jelezte -, de most, a kommunistaellenes offenzíva idején kívánatos, hogy a barátok mutassák ki nyilvánosan is szolidaritásukat: lépjünk ki a COMES-ből, a PEN-ből. Itt már a Szolzsenyicin-ügyről van szó. - Nehéz idők jönnek, gyerekek! - ismétli D. I. a délutáninál is sűrűbb hunyorgatások közben. Én mégse hiszek neki. Úgy érzem, jelentőségét akarja előttünk fokozni, tódítani: milyen fontos, nélkülözhetetlen ember ő. A tisztségújításkor, két infarktus után is kénytelen lesz tovább vállalni a főtitkárságot.
Láthatom magam körül a "különös vágású emberek" udvartartását. Ehetnék, ihatnék, de az előzmények után alig fér belém valami. Halat (szudákot) eszem meg narancsot. Dobozy nagyvonalúan nekünk ajándékoz egy különlegesen palackozott vodkát, s búcsúzóul figyelmeztet, hogy bizalmas dolgokról inkább csak a folyosón beszélgessünk, mert a szobákban műszerek vannak.
Ma éjjel háromkor végre sikerült hazatelefonálnom. Sárika éppen vasal (otthon még csak 1 óra van!). Hangjának melege, nyugalma jótékony álomba segít.
Előző hónap | Hónapok | Következő hónap