Előző hónap | Hónapok | Következő hónap
Vörös Laci jár nálam belgiumi, németországi útjáról hazatérve. Elviszi Fülep gyászjelentését. Sokat beszélünk róla. Megnyugtatónak érzi, hogy a Tudományos Akadémia Kézirattárában Dóra lesz a hagyaték gondnoka. A nagy mű fele elkészül. "Még tíz év kellett volna hozzá..." - idézi ő is Fülep Dórának mondott szavait.
Barátaim szerint visszajövetelem óta egyfolytában sápadt és rosszkedvű vagyok. Igen, sivárabbnak látom körülöttem az egész emberi spektrumot.
Megyünk az Égi bárány, Jancsó - Hernádi új művének filmgyári vetítésére. Ha tartalmilag nézem: zseniális zagyvalék. Inkább formai vonatkozásaira érdemes figyelni, a mozgásban, térbeliségben megvalósított többsíkú, többszínű világra. A helyszín, a Káli-medence hegykaréja remekül paríroz, összejátszik a lovak nyakívével, a folytonos emberi gyüszmékeléssel, a különös ruhákkal, hajakkal, a vízzel, a réttel, mandulással. Ez inkább balett, mint dráma. Ha kutatjuk, mi miért van benne, minduntalan csődbe jutunk. Az Olbrychski formálta Mefisztó-figura (szenzációsan elegáns, ahogy végül hegedűjét a meztelen nő hasára fekteti, s ettől a mozdulattól a vonat világos lyukacsain átfutva, innen felől, visszakézből lelövi az "égi bárányt") például egy Chagall képről lépett le a Balaton-felvidéki mezőkre. Ilyen madár igazából nincsen, mondhatnánk a szürrealista vízióra. Mégis, a látottak mágikus hatásától nem szabadul, aki egy kicsit is odaadja magát a filmnek.
Visszamegyek munkahelyem ünneplőihez, kik közé legjobban Fogarassy hívott. Ott is van még, ő tölti a gint poharamba. Papp Pistával, Bereczkyvel hármasban danáljuk a Kaukázusi szűrmellényt. Gerő Verával a régi szép időket emlegetjük nosztalgikusan. Nem sokáig, mert a fiúk nagyon berúgnak. Főnöknénk, Adrienne, emiatt roppant mérges férjére. Az én fejem is csáléra áll a sok italtól (bor, whisky, konyak, vodka). Itthon tíz órakor még mindenről be tudok számolni szabatosan, de aztán, mint a nyúl, akit fültövön vágtak...
Kaposvárból először a múzeumot mutatom a fiúknak, le is fényképezem őket először a Rippl-Rónai szobra előtt. Takáts nincs bent, de invitáló levelét kézbesítik. Megnézhetjük a friss Viselet-kiállítást, mely épp egy apám falujabeli, hosszúfalusi férfi fehér ruhájával kezdődik. Szép csökölyi, törökkoppányi dolgok közt ott vannak persze a buzsákiak is. - Ki itt belépsz - figyelmeztetem társaimat -, gondold meg, hogy ilyen szentély nincs még egy az országban. Ahogy Takáts mondaná: ez a mi monumentális művészetünk, a pásztor művészet. Ámulnak is a fiúk többek közt Kara Lajos képei és faragványai előtt. Engem a tükrösök hatnak meg igazán, úgy vagyok velük, mint a Balatonnal, mely mai, hullámredős, sápadtzöld mivoltában is egyedi volt.
A könyvtár fele menet mutatom a gimnáziumot meg a "Szuntyer"-t, a MÁV-internátust. Végre megyünk Mérő felé. Észrevétlenül bukkan fel a torony s Születés című versem más helyrajzi pontjai. A piros képű öreg Virág lát meg bennünket először. A bejelentett időponthoz képest alaposan elkéstünk, de itt van hitelünk. A gyerekek el vannak bűvölve a finommetéltes húslevestől, a paradicsommártásos főtt hústól. András karjait szétcsapva közli, ő már be is fejezte. De amikor meglátja, milyen jóízűen esszük a disznósültet, ő is kedvet kap hozzá. Hát még a szép sárga túrós réteshez. Az egyszálbélű Bulla Karcsi is nyeldesi derekasan. Ilus néném bölcs, fanyar humora Andrást is leveszi a lábáról. Úgyszintén sógorbátyám, az öreg Dudi elmélkedése az első világháborúról.
Szép dombjaimat csak sáron, ködön át nézhetjük, bennem azért föltámadnak a régi emlékek. A három mérei ősz volt meghatározó élményem erről az évszakról.
Kaposban kérek fél óra eltávozást, hogy mindenekelőtt Wilhelm Rudit meglátogassam. Sötét szobában ül anya és fia. Szól a rádió. Épp Kádár kongresszusi beszéde serceg benne. (Aközben is, míg beszélgetünk.) Rudi indítja a társalgást: - Két szomorú dolog történt: Szabó Pál halála és Fülep halála. Az utóbbiról fej csóválva hallja, hogy temetése sem volt. - Kin akart bosszút állni? Szerető tanítványai voltak. - Igen, kegyetlen ember volt. Mért kellett engem is úgy lesöpörnie, hát bántottam én? Próbálnék másról beszélni, de az angliai emlékek idézése sem volna sokkal tapintatosabb téma. Jó, hogy csak rövid ideig maradhatok, András nagyon szerette volna őt látni. - Nem vagyok úgy öltözve - mondja, és csak a kapuig kísér ki.
Az esti városon átcikázva egykettőre Takátsnál vagyunk. Ezt kívántam nagyon, hogy a fiúk Gyuláék otthoni légkörét megtapasztalhassák. Megérkezik Tüskés Tibor is Pécsről. Szépen megvolnánk a vacsoraasztalnál, ha nem érezném gyomromban az idegességet. Mégiscsak szerepelnem kell, s mint hallom, nagy a várakozás.
Tibor is feszült állapotban volt, de pompás összeszedettséggel, szabadon adja elő félórás mondandóját. Azzal kezdi, nem szólhat rólam elfogulatlanul, mert barátja vagyok. Idézi a közös származás, a fáziskülönbség utáni törvényszerű összetalálkozás mozzanatait. Bevallja, hogy egy tárgyat, faragványt se tud úgy nézni, hogy eszébe ne jusson Kara-versem. Tartalmi jellemzését viszont pontokba szedve, objektív érvénnyel részletezi. Bánffy György is kitesz magáért. A Pusztaberényt meg a Berzsenyi-verset vette előre. A Bátyám citerálnál pedig alig tudom tartani magam, hisz elég csak nővéreimre s a szemben ülők értő szeretetére gondolnom. Szépen szól Az utolsó huszár is, szintúgy a szerelmes versek. Nem sikerül a Hangverseny Párizsban meg az Aréna. A vége felé nagyon tetszik, ahogy a Szomjúságot mondja - nyomatékosan kiemelve a Takátsnak szóló ajánlást. Szemét takarva ült ő egész idő alatt. Ideális kapcsolódásunkról talán sikerül méltón szólnom. Említem a két, sorsom formáló közeli helyet, az Internátust, ahol első versemet írtam, s a Megyeházát, ahol a Berzsenyi Társaság újraalakuló ülésén először szavaltak tőlem. Ez a vers hangzik el most a műsor végén. Akárcsak egykor Pellérdi Gyula, Bánffy is hatásosan "megcsinálja" a Nádak, viharbant. A tizenhárom éves koromban talált allegória tehát nem évült el.
Dedikáltatók serege fog körül. A barna tanítónő meglepődik, amikor kimondom rá: - Tudom, maga az Internátusban tanít. Hív, decemberben jöjjek el ismét, akkor megnézhetném végre a híres Szuntyert. - Uram, magának füle van! - mondom Bánffynak. Profik vagyunk, vagy mi a fene. Tibor több szót érdemelne, de kevéssel is lehet sokat kifejezni. Takáts ölelésre mozduló karral ennyit mond csupán: - Bandi, Isten éltessen!
A Széher úti társaság nagyjából együtt van. Beney Zsuzsó is eljött, csak Dóra nem, s Vörös Laciék is hiányzanak. (Laci elfeledte a dátumot, felesége meg beteg.)
Nem akarom erőltetni Fülep idézését, de 11 óra felé Bozay hozza szóba. Ahogy bekapcsolom a Sárosi-féle hangfelvétel szalagját ahogy a köszöntők után fölhangzik Fülep suttyomban fölvett monológja, egyszerre megérződik mennyire természetes ez a szellemidézés. Vekerdi, kinek könyvét imént adtuk kézről kézre, ellágyult, megnyúlt arccal figyel, annyira élőnek, igazinak hallja, ahogy a Professzor az olasz filmről, Lollobrigida autentikus gesztusairól elmélkedik. Kell is ez a derű, Bálint megrendelt furulyaszava is kell, hogy mélyebbre menjünk a szép megilletődésbe. A várkonyi nóták közben látom, Zsuzsó is tenyerébe hajtja homlokát Klári még csöndesen könnyezett is a zsoltárok hallatán. Kiosztom a borítékba tett fényképeket. Mindenki kapott kettőt. Sor kerülhetne a vetítésre is, Vekerdi nagyon szeretné de begyújtásakor kiég a vetítő lámpája. Minden nem sikerülhet De ahogy éjfél után egy óra tájban egymás mellett állunk, természetesen fogalmazódik meg a közös kívánság: jó volna továbbra is vállalnunk az összetartozást Az évi két-három nálunk találkozást ki, ahogy teheti, kiegészíthetné a maga kezdeményével Januárban például Attiláéknál jönnénk össze. Ebben a vállalásban, ha spontán marad, volna valami Fülephez méltó. Lakatos András Vajda Kornél is egyetért Említem, hogy első Fülep melletti demonstrációnkon, 1950. október 9-én az akadémiai székfoglalón is tizenketten voltunk Az akkori tizenegy helyett most Új tizenegy van jelen körülöttem, de ebben is a kontinuitás győzelmét érzem Amit kaptunk, nem megy veszendőbe.
Előző hónap | Hónapok | Következő hónap