Előző hónap | Hónapok | Következő hónap
Beadom Latornak a legépelt Blok-drámát, s átnyújtom a Szólj, költeményt is. Mezey Katalinnal találkozom az Abbáziában. Alig tudom visszafogott, tartózkodó személyét a londonival egyeztetni. Terveztem, hogy fényképes prospektust is csinálok a bemutató estekhez. Ő készséggel ád fotót, s föltétlen bízik jó szándékomban.[A prospektust csak erre az alkalomra sikerült elkészíttetni, a később sűrűsödő nyomtatási gondok miatt. F. A. 1994.]
Bemegyek a Móra Kiadóba további példányaimért. Kormos kiül velem a bőrfotelekre. Szebbeket mond a lakásról és együttlétünkről, mint ami illenék, én viszont az ő "Népszabadság"-ban megjelent Egy talicska halálára c. versét dicsérem kelleténél jobban, mint mikor a negyvenes kacér nők ismét belejönnek a csapodárságba, annyira tetszik Pistának, hogy őt újra és újra közli Pándi. "Könnybe lábadt a szeme - idézi a helyzetet - a vers láttán." S felszólalt valami hivatalos értekezleten, hogy ugyanannyi vers legyen tőle a Hét Évszázad Verseiben, mint Somlyótól.
Nem jól megy ez a mi barátságunk. Mintha törés pecsételődött volna közénk a nyár óta. Persze azért látom, általa inspirált könyvemnek szívből örül. Lengyel Balázs is, hogy gondolok rá és Ágnesre.
Villamosról leszállva Sárikát, Jánost látom csizmásan a "fekete" hóban caplatni. Itthon meg felbőszít bennünket Dávid tehetetlensége. Egész délután öt tulajdonságjelzőt írt le. Istentelenül elagyabugyálom, amennyire még sose. Fáj a hajdan törött karom, megáll a karórám. Sárika később bevallja, vele is ugyanezt csinálta az apja, 12 éves korában, amikor nem tanult célszerűen, kifolyt kezéből az idő.
Pocsék rossz film a Kitörés. Kár, hogy Konrád ilyesmihez odaadta a nevét. A Pesti háztetők ennél jobb volt, amit pedig oly fölényesen leszólt.
Az első csütörtök, amit új lakásunkban egészében itthon tölthetek, mégsem tudom jól kihasználni. Könyvem adminisztrálása például sok időt elvesz. Mindenekelőtt Illyésnek kell gondos levelet fogalmaznom... Amikor a Kiadó előzetesen próbált szerzők után (akik nem merték vállalni, vagy nem tudták teljesíteni a vállalt feladatot) rám bízta ezt a monográfiát, azt mondták: a példa Illyés Petőfije legyen.
"Mindenesetre igyekeztem olyan könyvet írni, hogy elküldhessem Neked, s ne kelljen viszolyogva olvasnod. Tudom, lehetetlen valóságos történést irodalmi közelítéssel, megérzéssel úgy rekonstruálni, hogy a benne élt szereplő időnként ne legyintsen egyet-egyet: - Ha ez olyan egyszerű lett volna! - Mégis remélem, sikerült J. A.-t sok nehéz rabságából kiváltani, s a köztetek történt dolgokban néhány gonosz hiedelmet eloszlatni." [A küldeményre nem kaptam választ. F. A. 1994.]
Pontosan megjelenek Illés Endrénél, hogy szóbeli választ kapjak Bisztray Ádám ügyében írt levelemre. Ahogy az ajtón beenged, abból már érzem engesztelhetetlenségét. Behozatja a corpus delictit, és mindenáron meg akar győzni, hogy Bisztray költészetének nincs jövője. Sok benne a közhely. Látva, hogy még csak kisajtót sem hágy a lehetőségre, nem erőlködöm tovább. Annyit persze mondok, méltánytalannak érzem, hogy Apáti, Pardi igen, Bisztray nem. Közben belül működik bennem a stratéga: Illés elutasításának bélyegével átvitetem a kéziratot a másik kiadóba. Ha Kardos bizonyítani akar, adja ki a pártfogásommal kompromittált fiatal költőt... Illés ugyancsak kompenzál: maga ajánlja föl, új esszésorozatukba adjam be tanulmánykötetem tervezetét. Tanácsokkal is ellát: mit vegyek be a 15 ívnyi anyagba, például zenei írásaimat. Jövő hét közepére már legyen is itt a tartalomjegyzék. Az írószövetségi ügyekről roppant kiábrándultan beszél: - Az a közöny! A jelöltekre szavazás ásatag módszere... A József Attila-díjak! Darvas, kinek szürkeállománya helyén hamu van... Hát ki a Titkárság? - Darvas, Kissné és Molnár Géza. Én is szakosztályi titkár vagyok, de senki se kérdezett meg, kik miért kerültek be vagy ki a hivatalos javaslatra. Valamiért szóba kerül Szauder új könyve, Az estve és az álom. Behozatja. - Bhondi! tekintsd magadénak. Öblös, műérzelmes hangja Király Pistáéra emlékeztet, csak sokkal higgadtabb nála.
Asztalosné, volt szentendrei iskolavezetőm, fölhívott, József Attila-könyvemnek örvendezve. Most dedikáltatja velem a Mignon cukrászdában. Meghízott a hölgy, és személyzetis lett a Belügyminisztériumban. Régi merevsége csak módosult kicsit, nem tűnt el.
Németh László búsmagyarságát sokallja, Illyést is gyanakodva nézi, pedig neki könyvtárosi múltja is van. A könyvtárosiskolára én jobban emlékszem, mint ő. Azzal, hogy ő ott emberi volt, nem ért egyet. Legalább háromszor mondja, hogy ellenforradalom... Szép ajánlást írok neki. Elhozta Ruszlán és Ludmíla-fordításom példányát is. Ahogy áldását adja rám, az mozgalmi viszonylatban csakugyan emberi.
Öt után érünk Szervánszkyékhoz. A házigazdát sötét öltönyében, hosszú ideje először látom jó állapotban lévőnek. Hatalmas evészet... Ági, az unoka bűbájos gyerek lett. Szikra sincs benne szüleiből, olyan, mint egy spanyol infánsnő. Nőies, kedves, még akkor is, mikor Dávid ölébe ül. Mint szerelmespár édelegnek együtt.
Szervánszky rögtön Colinnal kezdi. Az ő részvétükön (Bözsike többször ki is mondja) átsajdul az őszinte szeretet és megrendültség. József Attila-könyvemet úgy adom át: ebben benne van, amit 1955-ben, a József Attila Concerto komponálása idején kért, hogy egyszer valaki írja meg: ő barátja és tisztelője volt József Attilának. Nézi a fotókat. - Manapság már nincsenek is ilyen finom arcok - mutat a Thomas Mann melletti és az Opera előtti fényképre. - Mindig nagyon elegáns és tiszta volt. Az 1935-ös felvételről jut eszébe, ilyennek látta, amikor a Tisza István utcában - most éppen J. A. utca! - néhány zeneakadémistával ment a Duna felé. Ott állt egy kapualjban és sírt.
Amikor távozunk, látom Szervánszkyn, hogy a kezében tartott könyvet azonnal olvasni kezdi majd.
Szervánszkyné telefonál. Férje meghagyta, feltétlenül közölje velem, annyira élvezi J. A.-könyvemet, ki se mondhatja, mennyire. Mert tárgyilagos vagyok, mégis szinte líraian írok.
Bereczkyvel beszélek este. Ő is könyvemet dicséri. Többször elfutotta szemét a könny, hogy ez a kis fickó mit győzködött, küszködött a tisztességért, az igazságért, s hogy csődült rá a baj! A Semmi ágán fakszimiléjének külön is örül: "kis teste hangtalan vacog" - ez a sor milyen remek.
Hogy megváltozott Szekszárd, mióta nem láttam. A művelődési ház mögött hatalmas bérház, a zsidó templom mellett az épülő Gemenc Szálló. Csak a megyei könyvtár lesz egyre szűkebb. Novákné Anikó szívesen kalauzol tovább, ő is jön velünk Kalaznóra a csángók közé. Végh Anti kék Fiat kocsija halad előttünk. A Bonyhád utáni kis faluban meghívónk, a tanítóné és férje fogad a havas útszélen. Fazekasné és az idős Joli néni is nyakunkba borul. Konyak. Vasgyúró gyerkőc a lábak között. Sodor bennünket a vendégszerető jókedv. A nőnapi gyülekezet - merthogy ennek vagyunk mi ürügyvendégei - dugig betölti a rosszul világított termet. Az első sorban ott ül a Bihari Józsefre emlékeztető Elekes tisztelendő úr, ki egy iskolába járt Tamási Áronnal. (Bihari nevét viszont nem is hallotta.)
Idétlen szónoklat után a kisiskolások idétlenkedése következik. Egy kislány elmondja Egy lengyel lányra versemet. Végh szónoklata után mondok én is néhány aktuálisabb hangú költeményt. Például Az utolsó huszárt. A Hazafias Népfront képviselője faggat is aztán a benne előforduló Csernovicról. - Mért fogott el az illet (így!), amikor ezt a bukovinaiaknak oly emlékezetes nevet leírtam? Fölidézem János nagybátyám csángók közt szerzett első világháborús emlékeit.
Egy asszony azt várná, hogy "az anyám kun volt, apám félig székely" költő könyvéből is olvassanak. Majd legközelebb, mert most már a vacsorához invitálnak bennünket. A falu népével mi persze nem tudunk vegyülni. Fazekasné Manyi maga mellé ültet bennünket, mint két vőlegényt. Derekasan iszik. Izgágasága nem akar alábbhagyni. Tipikus "neked megyek-nem megyek"-nő. A tyúkalkatrészek megevése, a bor, sör, pálinka közben ezúttal első nótaként hangzik föl a Székely himnusz. Később még azt is elzengik: "Erdély szent bércére visszaszáll, büszkén áll, a magyar turulmadár." A legnevetségesebb, hogy a góbé párttitkár mindezek után elmondja az elvtársi szentbeszédet is. (Mindezt a mi Pártunknak köszönhetjük...) Amikor Anti szónokol, engem már a fene esz meg a sok italtól. Valahogy kikászálódom a hóba. Jön utánam Fazekas, aki kiváló kedéllyel figyeli neje kettős kokettálását. Végre búcsúzhatunk. A tanítónő két csókot nyom a képemre, reméli, hogy még találkozunk. Anti kissé kiábrándult. Szerinte nem érdemes oda visszamenni, ahol egyszer már járt az ember.
Kiderül, nehezen viseli a közítéletet, miszerint ő Darvas vazallusa. Ő még senkinek se mondta, de most bevallja, legjobb lett volna Darvast a közgyűlésen megbuktatni. Ha néhányan összefogunk, sikerült volna...
Alig aludtam, folyton a Sallainak írandó költemény motoszkált a fejemben. 60 éves lett, illendő szépen köszönteni, egy kicsit példát is mutatva a régiek nevében az újaknak. Hajnalra több ötlet jut eszembe. Tudom már, melyik három dallamra igazítom majd énekelt mondandómat: Katona vagyok én..., Szörnyű nagy romlásra készült Pannónia, Ifjúság, mint sólyommadár...
Az írószövetség kritikai vitája sajnos, termékeny értekezlet. Annyit beszélnek! Koczkás irodalompolitikai helyzetjelentéséből, noha ő maga is sajnálkozva mondja, az derül ki, hogy a kritikusnak nem szabad más lóra is tennie. Szegény Bata, most Weöres miatt kétszeresen leprásnak minősül. Bori Imrével foghat kezet, de amaz területenkívüliséget élvez. Koczkás szinte imádkozva mondja ki Juhász, Nagy, Sánta nevét. Szívfacsaró részleteket mond Juhász családi ügyeiről, hogy lányát majdhogy nem vették föl az egyetemre. Hubay szimpatikusan bár, de ugyancsak vesszőparipáján nyargal: miért esünk hasra a Nyugat előtt? Fekete Gyula a magyar valósághoz való viszonyban marasztalja el a polgáriakat. A legmeghökkentőbbet mégis Illés Jenő mondja. Egy dilettáns orvos Németh Lászlóról írt könyveként emlegeti Vekerdiét, akit, mivel ennyire megtámadtak, nem lehet tovább támadni. - S kritikusai legalább dilettánsak-e? - kiáltom közbe. Kovács Sándor Iván, az "új szita", védi Pándi ez ügyben is vétkes fiókáit; nyilván velük akar a "Kortárs"-ban új föllendülést csinálni. Jobb, hogy belém szorult felszólalásom. Somlyó említette, hogy olvasgatja könyvemet, Csoóri azt se mondta, hogy megkapta.
Ma fura idő volt: bagolyszemekben esett a hó, és sütött a nap. Eszembe jutott Fülepről írt téli versem, s lám, Bozay éppen jelenti, elkészült a művel, szeretné megmutatni.
Stílusosan, az Astoriában kapom meg Hernádi új, Erőd című regényét. Ajánlása a lehető legmelegebb hangú: "...akik szülőnél, testvérnél közelebb vannak hozzám..."
Nagy Lacival kellett beszélnem, nagyon szépnek mondta József Attila-könyvemet. Öccse pedig, bárha én nem küldtem neki Másik végtelent, meleg szeretettel dedikálta A tündér megkötözését.
Fáradtan, majdnem rosszkedvűen megyünk moziba. Truffaut (Gyertyán által erősen levágott) filmje, a Családi fészek, felüdít bennünket. A Négyszáz csapás egykori gyerekhőse - Jean-Pierre Leaud - jó színész lett. Legalábbis jó a humorérzéke. Truffaut-nak pedig maradtak még ötletei. A mozi előterében a nyugatias fényfüggöny előtt egy pár nézi velünk az Égi bárány képeit. "Már megint a Hernádi! Olyan lesz, mint az előző!"
Gergely Ágnes az eddigi legszebb véleményt mondja könyvemről. Az ihletettség, a teljes átélés már az első mondatokban ott van. Ebben a műfajban a háború óta nem írtak jobbat. A verselemzések is kiválóak, csak az Ódáról szeretett volna hosszabban olvasni. Az enyémmel rokon monográfiát egyet ismer: G. S. Fraser Yeatsét. Megörül, amikor mondom: találkoztam Fraserrel, írtam is róla valamit a Nagyvilág-nak.
Talán, hogy ne bízzam el magamat túlságosan, Déry Tibor obligát kis tárca-névjegyen ennyit írt: "Hálás köszönet a könyvért. Szívélyesen üdvözli: D. T." Nem szeretnék 70 éves koromra ide jutni. Ágnes szerint, aki 70 évesen ilyen, ifjan se volt más.
Bozayéknál bortól fölpendült hangulatban várjuk a Két tájkép szerző általi lejátszását. A zongorás kíséret azonban nem képes érzékeltetni a citerát, furulyát. Emellett az első rész, a Táj, bonyolult dallamvonalával is monotonnak, a második (A hóhullásban) pedig variálatlanul gyorsnak látszik. Klárival közös álláspontról ösztönöznénk a szerzőt az öregemberes rész lassítására, hogy szemlélhetőbbek, körüljárhatóbbak legyenek a zene ottani szép effektusai. Attila a lassítást mint lehetőséget konvencionálisnak, sőt rémesnek véli. Amikor citerán, furulyán külön-külön hallom a szólamokat, föladom a véleményezés jogát. Várjuk meg a komplett előadást. Termékeny vitába bonyolódunk a fiatal zeneszerző-nemzedék ügyében. Attila először mondja ki, hogy Jeney igen tehetséges, művelt, de technokrata. Először nem is értem, mit akar ezzel a jelzővel mondani, mígnem eszembe jut egy korábbi Boulez-re tett megjegyzése, a kettő rímel. - Ami Schönbergnél nyüszítés, az náluk csak akusztikus hangzás.
Összekülönbözünk még József Attila miatt, akit ő világirodalmi mércével mérve Füst, Babits, Kassák alá becsül. Érveimre azonban odafigyel, s a továbbiakban inkább retirál.
Délután ülésezik a Költőszakosztály. Mezei, Somlyó éppen Pardi Anna jelentőségén huzakodik. S. Gy. szerint zseniális, M. A. szerint csapnivaló. Mezei elénk terjeszti a Szerzői Jogvédő prémiumelosztását. A zenéhez való viszony szerint a gazdagabb műfaj több mint 40 költőt részesít némi ösztöndíjban. A 4800 forintosok közt vagyok én is. Játszottságom 11(!) forintot ér. Somlyóé 18-at, Juhászé semmit. Azért mi persze nagylelkűen fölvétetnénk még a listára, akit csak lehet. A kommendálások közben Juhász vidám és szellemes, Csoóri figyelmes, Nagy Laci keveset mond, de magvasat. (Hallom, ahogy Juhász és Nagy megállapodik, bemennek a Bolgár Kultúrába ma este...) Juhász nem is említi, hogy könyvet kapott tőlem...
Levelet kell fogalmaznunk a szakosztály nevében. Milyen rosszul, de gyorsan diktál Mezei. S milyen patruli határozottsággal szúrja ki Kissné a nemkívánatos neveket!
Gyalog Mezeivel a Király utcában. Ez az ő világa, talán ezért fogja el annyira az őszinteség. Be is csábít, nézzem meg a koszos, vastag falú (hajdan kuplerájként szolgált... még török időben épült) házukat. Az asztalon öreg Olympia írógép. Nem kellemetlen, ahogy elsorolja, ki mindenki vált iránta bizalmatlanná. Pándi például azért, miért nem hagyja már abba ezeket a zsidó dolgokat. Dokumentumai vannak róla, hogy csinálták annak idején Benke Valéria inspirációjára a Garai - Váci kettőst. Mindkét fiú jellemgyöngeségéről is vannak adatai.
Benézek a Bolgár Kultúrába. Nino neheztel, hogy hangversenyre megyek, nem az ő estjükre. Legalább utána kanyarodjak be hozzájuk, hisz ötpercnyire vagyunk egymástól. Igazság szerint fáradt, elnyűtt vagyok. A zenére is alig tudok figyelni. Komor Vilmos vezénylése Haydnt se teszi széppé. Persze megint Colin jut eszembe, aki már 1949-ben is így kommentálta előre karmesterünk vezénylését: - "Nagyon komor lesz..." Tény, hogy még a Tűzmadár-szvit végső nagy ostinatója is szkematikusra sikerül.
Hát menjünk a bolgárokhoz! Gergely Ági éppen kifele jön az üvegajtón. Sunyításában is - hogy vajon észrevesszük-e szökését - mennyi kedvesség van. Odabent a híres Bari Károllyal kezelhetek. Cigány bizony a javából, de szemében nagyon sok melegség, értelmesség van. Azt mondja: "Nagyon örülök!" Később a Ninótól fordított Madárballadára int fél karját behúzva: "Ilyen volt!"
Két baj van a társasággal. Bari egy teddybundás segédszínész függvényeként van itt, aki csak négy sort tud kedvenc költőjétől, Bari pedig mutáló kamaszhangján inkább szánnivalóan szavalja magát. A másik, hogy egy bőbeszédű orvos ül vele szemben, aki mindenkit ledumál a porondról.
Hallom később, szegény Bari eleinte kapcsolódott volna mindenfelé, de szinte sorsa szimbólumaként, végül magára maradt.
Takáts Gyula jelenti magát, s hamarosan érkezik türkizszínű remek felöltőjében. Végre a régi jó színben van, élénken reagál minden témára. Jankovich temetésére jött, de ígéri, este föllátogat hozzánk, megnézi új lakásunkat.
Jókedvem lehetne, hiszen szép leveleket kaptam ma, s a szóbeli reagálások is megtisztelőek. Véghelyi együltében, felsőkabátját le se vetve olvasta el a könyvet. (Állítólag Fekete Sándor is így járt.) Gergely Ágnes verset írt, melynek két utolsó sora a teljes viszont-megértés dokumentuma: "a hűségben világolás, / az azonosulás a bőrig." Mindennek tulajdonképpen szabadna jobban is örülni, még Mihályi Gábor mondásának is, hogy "Klassz a könyved!" Vagy az ügyben mindig segítőkész Szabolcsi Miklós sikert ígérő visszajelzésének, Rába György szavainak, ki "eleven tollal, világos, velős magyarsággal írt könyv"-ről szólt. Gál István - ki a dicséretben mindig szíves túlzó - azt mondta, háromszor is elolvasta, a kórházban betegtársainak is kezébe adta. A szegedi ruhagyári munkás éppoly szívesen forgatta, mint az értelmiségiek. Bélley Pál pedig, akivel éppen csak köszönő viszonyban voltunk, fogta a telefont: "Most olvastam el... gratulálok. írj még sok ilyen prózát!"
Mindezek közben a Könyvtárellátó lapzártájáról jövet megyek a Váci utcában, s valami rossz érzés szorongat: "Nem jó, nem elég az élet Colin nélkül..." Nem tudom pontosabban megfogalmazni, de mindent sivárabbnak, nyomorúságosabbnak érzek, s az egyéni sikerérzés nem kárpótol az általános veszteségért.
Takátsnak tetszik a lakás. Jól megnézi újra a képeket, részletesen leírja Jankovich temetését. Kónya fölolvasta a verset, melyben úgy rendelkezett, temetésén Thury György kardját vigyék mögötte. A Nemzeti Múzeum erre az alkalomra ki is adta a kardot. Mutatja Jékely Zsoli neki írt versét, elégülten számlázza a kapott 190 levelet s a 10 költeményt. Mégsem élt hiába!
Hiába volt minden körültekintésem a szervezésben. Az elsőkötetes sorozat Béres Attilát, Kiss Benedeket, Mezey Katalint bemutató nyitóestjén számottevő közönség nincsen. Bitangrossz érzés nekivágni a vállalkozásnak így, hogy harmincegyen vagyunk összesen. De legalább a bevezetők (Bor Ambrusé, Tornaié, Voigt Vilmosé) gondosak, részletesek, mindhárom költőről kiderül valami. Kár, hogy Mezey Kati most is annyira izgul... Az idősebb költők közül csak Csoórit, Jobbágyot, Solymos Idát látom. A fiatalok java sincs jelen, Bisztray, Horváth, Ács, Lakatos András, Bulla legalább eljöttek, s Bálint András, Cserhalmi Anna, Kristóf Tibor tisztesen elmondták a verseket. A műsort én konferálom, de ami komolyat bevezetőül mondani akartam, bizony bennem maradt.
Jó, hogy van miért mennünk tovább a Lengyel Kultúrába. A magyar-lengyel avantgárdról folyó itteni vitához is én delegáltam részvevőket. A soron következő szünetben éppen velük - Tellér, Pomogáts, Kiss Csaba, Kiss Feri - találkozom. Sutarski nehézkes alapossága sajnos kevéssé alkalmas a vitavezetésre. A fiúk már-már adoptálnák Przybost. Jó költő, de Kassáknál nem följebbvaló. Kerényi Gráciát, noha műhelyproblémákról beszél, méla unalommal hallgatják. Nekem már nem tűnik föl, mennyit beszél a hölgy Rózewiczről, s hogyan próbál ennek ürügyén engem szurkálni, de Gergely Ági, Kada Juli jegyeznek minden célzást. A lengyel házigazda megunja a sok beszédet, s elzavar bennünket. Jeney Zolival, Bulláékkal beülünk a lepra Lidóba. Sörözünk, vacsorázunk, elparentáljuk a napot, mely nem volt éppen dicsőséges.
A délután eseménye hagyományos kollégista József-napunk Vekerdi "Zebi"-nél. Latorral, Benyhével indulok a Szent István körútról. János Colin után érdeklődik. Most mehet először Londonba, szerette volna megkeresni "Az Öreget".
Dávid egykori baleseti vonalán (amerre a Madarász utcai kórházba jártunk hozzá látogatni) megyünk, eltévesztve a leszállóhelyet. Niederhauser Emil csatlakozik hozzánk még. Az ott levők: Németh Géza, Hankiss, Keresztury, Ruttkay, Horányi, Fügedi, Farkas Gábor, Nagy Géza, Tarnai Bandi. Igazgatónk, Dezső, szokatlanul pihent állapotban. Veregeti arcomat, dicsérve könyvemet, melyet majdnem végigolvasott, mely egyre jobb. Írása közben belejöttem. A házigazda nagy fityfirittyel olvassa fel neki írt dedikációmat: "elöl Józsefet a hátul Józsefnek..." Éppen ennyi kétértelműség kellett ahhoz, hogy Jóska mára rendelt infantilizmusa föltámadjon. Elmond egy-két obszcén cigánymesét, mellesleg a kiváló ciganológus Csenki Sándor halálának hiteles történetét. Közben Sárosi Bálint is megérkezik egy tudományos előadásról, ahol könyvkötésből kiáztatott 14-15. századi többszólamú, valószínűleg Iglóról származó magyar dallamokat ismertettek Rajeczky, Mezey László és mások. Bálint illúziókat lerontóan nyilatkozik az eredményről. Semmi eredendően magyar nincs bennük, mint ahogy gyermekdalalink is az európai hatásokat tükrözik. Vikár László urál- altaji pentatóniája kevésbé volt meggyőző, mint amilyen példákat ő hozott Afrikából. A tudomány, úgy látszik, dezilluzionistává teszi Sárosit, az orvosok pedig karaktere színeitől fosztják meg. Májzsugorral ijesztgetik, azért nem iszik a fiú, s ezért nyugtalankodik a többi koraöreggel (a nálam fiatalabb Ritoókkal is): mikor megyünk már haza? Elképzelni is abszurd, hogy ezzel a társasággal az Andrássy úton ugyanúgy beszálljak még valahová, mint az elmúlt napokban, a lengyelektől vagy a bolgároktól távozva.
Amint Benkő Zsuzsával folytatnám a közös munkát, mutatja férje, Attila a kecskeméti "Forrás"-tól kapott levelét. Személyes hangú kísérőlevéllel én küldtem el a kéziratokat Varga Miskának, s most Kovács Józsefné szerkesztőségi titkár közli: "a verseket nem tudjuk fölhasználni. Próbálkozzék talán fél év múlva. Hátha..." Ehhez a "Hátha..."-befejezéshez támad némi hozzáfűznivalóm: "Nem hiszem, hogy a világ bármely osztályon felüli folyóirata megengedheti magának ezt a hangot. Azt hittem, van még egy folyóirat Magyarországon, ahová jóravaló embereket beajánlhatok. Tévedtem. A "Forrás"-ban való működésemet ezzel akár be is fejezhetem..."
Fölhívom Kardos Györgyöt. Kiadójuk most költözködik a Vörösmarty téri irodaházba. Mégis proponálja, hogy a Vörösmarty eszpresszóban találkozzunk a hónap utolsó napján.
Tavaszi esőben megyek a Petőfi utcai Építők Klubba, ahol a Szépirodalmi propagandistája, Mátis Lívia rendezésében Petri György és Császár István estje ígérkezik, Bánffy György, Bálint András, Latinovits, illetve Domokos Matyi és B. Nagy László közreműködésével.
B. Nagyból furcsa, sötét szemüveges, szakállas, garbóinges figura lett, amióta nem láttam. Domokos egész jól belejött a riporterszerepbe, pedig Petri inkább csak motyog, nem felel nyíltan: miért is lett pesszimistává. Verseit Bánffy szinte közömbösítőén szavalja. Szünetben Lakatos András jön hozzánk sebbel-lobbal, miközben épp megállapodok Petrivel írószövetségi bemutatóestjében. Ő meg nagy hirtelen Andrást választja elővezetőjének. (A hagyomány is ezt kívánná, az első Petri-verseket András adta kezembe...) Az est második része érdekesebb. A mesemondó Császárról kiderül, érdekfeszítően ír. (Vagy csak Latinovits feszített tónusa emeli meg írásait?) Ő maga is - kupecforma, rusztikus arc - talpraesett ember. B. Nagy akaratlanul is hasonszenvi módon nyilatkozik róla, a szesztestvérről, lassanként átjátssza a szót Latinovitsnak. Az őszbe csavarodott fejű, maga körül olykor eszelős feszültséget hordozó színész szarkasztikusan és elmésen beszél a művészet hiábavalóságáról ebben az ekonomista korban. Tele szájjal szidja Lukácsot, amiért kitagad bennünket a világirodalomból. Ügyesen céloz rá, hogy neki Balázs Béla nagyobb, mint Vörösmarty. A Ferencváros-romantikát, Csáth, Cholnoky, Krúdy világát viszont ő túlozza el. Mégis, érdemes volt rá figyelni, mint a vártnál jobb Császárra is. (A lukácsisták: Kőszeg, Petri, Fekete Éva netán feszelegtek egy kicsit.)
Vad, télies idő lett, csontig ható szél fúj. Fázom odabent is. Beney Zsuzsa hosszabb idő óta először jelentkezik. Iszlai odatámaszkodik asztalomhoz, csak elmenőben tudok a hölggyel szót váltani. Élete nagy eseményéről ad számot: Illés Endre fölajánlotta, csináljon jövőre tanulmánykötetet. A lépcsőházban, fázós háttal állva, szenvedem el Zsuzsó sejtett lesajnálását J. A.-könyvemmel kapcsolatban. Előbb jókislányosan megköszöni könyvemet: - Sok minden tetszett benne... így árulja el fenntartásait. - No csak elő vele! Zavart, ferde szájú nevetés. - De igazán nem haragszik meg? Ami le van írva benne, nagyon jó, de nekem hiányzik belőle a transzcendens József Attila... - Azt majd maga fogja megírni - mondom sértődés nélkül. Hamburger Klára keresett tegnap a Gondolat Kiadóból. Igen, a Bartók-könyvről van szó, melynek szerzőjeként tavasszal főnöke, Pók Lajos javasolta az én nevemet. Aztán hogyan, hogyan se, szerződést kötöttek Demény Jánossal. A feledékenységnek, hivatali következetlenségnek ez a mértéke meghaladja Klára tűrőképességét. Mélyen el van keseredve. Én vigasztalom.
Egész napos minisztériumi fejtágító értekezlet után (minek a végén Szabó B. még kategóriákba is sorolta a fiatalokat: Realisták = Simonffy, Módos, Bella, Ágh, Ratkó. Népi szürrealisták = Vathy, Kiss Benedek, Rózsa Endre. Polgáriak = Tandori, Marsall. Pro-teszt-groteszk = Vámos Miklós, Béres Attila...) megyek Vörös Jutka javaslatára Németh Lászlót látogatni a klinikán. Domokos Matyi már ott áll a Szigony utcánál. Vörös Laci is. Erős bennem a nyugtalanság, ahogy a nyomasztó kórházi folyosón lépkedünk. A kopogásra Ella jön ki. Elgyötört arcán, hangján érzik, mennyit szenvedett az elmúlt negyedévben. Éppen Móricz-novellákból olvasott föl. Jelenti, kik vagyunk, a beteg szívesen fogad bennünket, üdvözlésünkre föl is kel a karosszékből. Mosolyából látszik, tudja, hogy kik vagyunk. Állapotáról is képes beszélni. Mindkét szemével csak félig lát, olvasni nem tud, csak írni, de az írást elolvasni, javítani nem... A televíziót szokta nézni. Az orvosi vizitektől fél. Igen, lehetséges, hogy a rosszul adagolt orvosságok okozták a látási zavart..., de hát emlékezetkiesése is van. Saját műveire se mindig emlékszik. Iszony, Bűn! Úgy mondogatja, mintha nem tudná, miről van szó. Arról viszont értesült, hogy én írtam valami könyvet, amit Ella nem hozott be. - Bízom benne, hogy majd elolvasod. Nem is olyan nehéz ezt a kedélyes hangot megütni, mert benne is van a régi figyelmességből jócskán. Azt is konstatálja, hogy az életműsorozat kötetei megszaporodtak. - Talán a részvét! - föltételezi régi, gyanakvó módján, ami életösztöne viszonylagos épségére vall. Ella hangja gyakran sírósra fordul, akkor is, amikor Vörösékkel együtt a javulást latolgatjuk. Két hete sokkal rosszabbul beszélt, járni is alig tudott. Az irodalompolitikai nevekre odafigyel, és kevesli a vele töltött időt. Két kézzel fogom a kezét búcsúzáskor, mire ő is ugyanezt teszi.
Sárika üdvözletét is átadom, s látva az asztalon Hernádi regényét, az övét is. Vesztemre, mert gondot okoz neki a név azonosítása.
- Két Hernádi van, ez most melyik? Ella szomorúan ismétli: - Magyaráztam, tudod, a Szegénylegények írója. Még egyszer kezet fog velünk és hív bennünket újra.
Ella a folyosón teljes nyíltsággal szól aggodalmairól. Persze, van javulás, de mégis borzasztó állapot ez, amitől férje annyira félt. Újra kell tanulják az ábécét. "Mindig én voltam az okosabb, s te jobban olvasol, én nem ismerem föl az er-t." A kijelentés az asszony megrendülését tükrözi, aki valóban tudta mindig, hogy szellemileg férje térdéig sem ér, de aki minden próbát, megaláztatást végigszenvedett mellette. Beszél a beteg csodálatos akaraterejéről, ahogy kora reggel már ébreszti őt: "- Kelj föl, írni kell!" S a professzor előtt is úgy összeszedi magát, mintha csak vizsgára készülne. A Kútvölgyiben nem ismerték föl, hogy eszméletlen, mert az Iszony-előadásra mondott igen-nem-jeivel megtévesztette az orvosnőt. Ella fél, hogyan tudják majd a nyarat Sajkodon nyugalomban tölteni, s a 70. születésnapot áprilisban vajon ott vagy itt vészeljék át?
Vörös Jutkával megyek az utcán. Nagyon higgadt és erős most. Lacija mellett valami hasonlót élt meg a közelmúltban. Szent elhatározása, hogy jövő péntekre összehívja a Fülep-tanítványokat. Eszpresszóban írom föl neki a címeket. Domokos Matyin a könnyedség, félsüketség, a megfázottság, a cigarettától barna fogsor, a sok legyintés, Mara betegsége miatti kedélytelenség s a kiadói fáradtság látszik. Amikor leszáll a villamosról, váratlanul visszaszól: menjek be hozzá a Szépirodalmiba, a jövő héten.
Ellenállhatatlan belső parancsra megyek a postáért, valóban ott van benne Pamela levele. Hosszan silabizálom szép, de nehezen olvasható betűit. Sok új van a levélben. Eszerint a rosszullét február 6-án, szombaton délután érte Colint, amikor Dodie Thomashoz akart menni a Royal Festival Hall előtti uzsonnára. Valaki ismeretlen hívta a "Telegraph"-ot, ők értesítették Dodie-t, de mire bement, már Edite volt a haldokló mellett, ki aztán nem is tért többé eszméletre. Pamela érdekes keményszívűséggel ír a korai és hirtelen halál jótékonyságáról. Igen, az ő idős férje szklerotizálódását tapasztalva naponként, őszintén írhat így. Sire Neville Cardus nekrológjára ugyanazt írja, amit én: ez volt a legértékesebb megemlékezés az eddigi nyolc-tíz közül. Vigasztaló, hogy Boddingtonban, családi körben volt a temetés. De hiába a jótékony barátnő minden óvása, hogy a történtek után ne süllyedjek nagyon a bánatba. A világ sivárabb lett óhatatlanul.
Nagy hajszolódás árán sikerül pontosan érkezni a Zeneakadémiára. Közelünkben ülnek Deményék. Bartók 90. születésnapja itteni díszhangversenyének műsorát 30 külföldi rádióállomás veszi át. Működnek a televíziós kamerák is. Először, a Tánc-szvit közben azt hiszem, végleg elmúlt az én régi Bartók-áhítatom. Ám a Kocsis Zoltán játszotta II. Zongoraverseny magával ragad. Az ifjú szólista szépen együtt játszik a zenekarral, néhány frazeálása is eredeti. Egészében azért nem olyan fenomenális még, amilyennek a kávé-nénikék látják. ("Olyan édes a félszegségével!") Nagyon sokszor jut eszembe Colin. Hallom Richter ördögi pianisszimóit, amikről a nevezetes 1958-as cikkben írt (ami után évekre eltiltották Colint Magyarországról, hisz megsértette a ráadást hiába követelő budapesti zenehallgató közönséget). Látom őt 1949. november 30-án, itt a Zeneakadémia bejáratánál, ahogy a zsebéből kidudorodó nagy Cantata partitúrájával vár rám. Ez a mű egyébként nem szól ma igazán szépen. A szólisták (Réti, Faragó) jók, de a kórus homályos, szétfolyó.
A szünetben Véghelyiékkel akadok össze. Péter továbbra is rajong könyvemért, össze akar hozni József Etáékkal.
Itthon elolvasom újra Pamela levelét, s megint csak szomorú leszek tőle. És most sem tudok mit írni ide feloldásként.
Demény miatt hallgatom a Bartók-konferenciát az Intercontinental Ball Roomjában. A nagyterem eleganciájában van valami barátságtalan is. A vendégek sorában fölismerem Tanimoto Kazuyukit, ki Japánból, a másik pólusról közeledett Bartókhoz a vonósnégyesek révén.
Demény túlságosan nagy feneket kerít az Ady-kötetekben lévő Bartók-lábjegyzeteknek. Colin ezeket a fejtegetéseket tartotta nevetségesen érdektelen adalékoknak. Talán két oldalt lehetne a témáról írni, de félórát beszélni? Igaz, folytatója, a finn szónok zenei eszközökkel is csak erőltetett párhuzamokat tud vonni Sibelius és Bartók között. Nyesztyev Prokofjev - Bartók-párhuzamát a másodszor emlegetett Allegro barbará-nál otthagyom. Üzenek Martin Gyurkán keresztül a japán fiúnak, talán ő is emlékszik rám.
Távozóban leülök Eősze László mellé. - Hát mit szólsz ehhez a nívótlansághoz? - Lendvai persze nem szerepel az előadók közt... - Denijs Dille pedig, mivel Suchoff, a New York-i Bartók-Trustee igazgatója itt van, külföldre ment. Beszámolok Colinról, ami újat megtudtam halála körülményeiről. Ő az emlékhangverseny szervezéséről hallott, amire a londoni magyar követ 50 fontot adott. Innét is várnak támogatást... - Barnánééktól? Na hiszen!
Ifjabb Lator László úgy határozott, hogy a maga fajta nagy fiúk, lányok már táncolhatnak. Így látom életemben először fehér garbós Dávid fiamat táncolni. Biz' isten jól áll neki az ellentétes lábbal keresztbe kaszálás. A házi mulatság gazdái, László és Judit nagyon kedvesek velem. Jutka gyöngédségét, sok kifejezetten nőietlen nő után jó tapasztalnom. Lászlót felvilágosítom a József Attila-díjból kihullásáról. Nem töri le a hír. Toleráns vagyok a randalírozó ifjakhoz, csak 1/2 10 után indulok haza Dáviddal. A buszon elámulok, milyen összeszedetten, értelmesen beszél tapasztalatairól, a Gratzer-féle csalafinta könyvben olvasottakról. Dicsérem Sárikának is fiát.
Délelőtt Bisztray Ádámmal tartok haditanácsot. Eddigi pártfogói nem igazán támogatták. Meggyőződésem, hogy intelligenciában társai fölött van, s hogy versei kétharmad része igenis jó. Megpróbálom Kardosnál a lehetőt.
Délután a gyerekeket viszem sétálni. A pepitanadrágos, piros anorákos, fehér fejfedős János megint elragadó portéka. Atyai büszkeség mocorgat a Vörösmarty tér fele menet. Egyszer csak Rybicskáékat látom magam előtt. Félórája sincs, hogy egy Aschner Lipótról szóló "Magyarország"-beli cikk olvastán eszembe jutott Raymond, a Tungsramból a szentendrei iskolára helyezett bizalmi ifjú, kinek az előzetes eszmei ide-oda csavargatás után néhány nap alatt sikerült helyre zökkentenem eredendően józan fejét. Nagyon kellemes a találkozás, a közös Duna-parti séta. Az egykori tanítványunkból lett feleség, Joli készséggel megy előre, János kezét fogni. Éppoly barátságos ő is, mint régen. Férje pedig jó humorú, művelt gyerek. Valami főkönyvtáros a Textilszakszervezetben. Mennyivel hűbb tanítvány maradt ő, mint némelyek az írói pályán. Közös iskolai emlékeinket melengetjük a napfényes, de még hűvös séta közben. Elmondom Asztalosnéval való találkozásomat is.
Estére Gerzson Paliék jönnek. Hozzák az előzőleg náluk vendégeskedett Bereczky Lorándékat is. B. L. a képzőművészet előadója a Pártközpontban, mint valaha Németh Lajos. Normális gondolkodású, szellemesen beszélő fiú. Pándiról ugyanúgy vélekedik, mint mi. Szó kerül Kassákról, az avantgárdról, Ulbrichtról, Aczélról, Bernáthról és Domanovszkyról. Később a minket Gerzsonnal eredetileg összekapcsoló Lakatos Kálmánék, végül Varga Pistáék is csatlakoznak a körhöz.
Alighogy megérkezem a szakszervezeti könyvtárba, József Attila-könyvemmel a kezében beállít Horányi Barna újságíró. Erről a témáról szeretne faggatni. Életrevaló ötlet itt és ez alkalommal szerintem az volna, ha H. Kovács Zoltánt is bevonnánk a beszélgetésbe. Szerencsére éppen végzett a gimnáziumban, kedvemért hajlandó nyilatkozni. Az újságírói jelenléttől ugyan fázik, mégis, sildes sapkáját babrálva elmond dolgokat, miket én is először hallok tőle. Már Makón is látta József Attilát, kiskorában, mert csak pár háznyira laktak Espersitéktől. A Szépség koldusa kötet is megvolt neki. Bölcsész korában a Hársfa utcai kollégiumban együtt lakott Erdei Sándorral, Kurucz Dezsővel, Szabó Ivánnal. J. A. is járt be oda, írásait pedig úgy várta már akkor, mint a kinyilatkoztatást. Ők szemtől szemben a "Szép Szó" szerkesztőségében találkoztak. Hallotta azt is, amint az éppen kiforduló Ignotus hátraszólt: - "Attila megint pénzt kért." Könyvem szerinte az élő József Attilát szolgálja. Különös ezt attól hallanom, aki először adott kezembe róla szóló könyvet (József Jolánét). Igen, ő is emlékszik a földszint jobb sarkában lévő tantermünkre, ahol először találkoztunk, egyéb motívumokban befolyásolják már az általam leírtak. [Közös beszélgetésünk sohase kapott nyilvánosságot a Somogy megyei sajtóban. F. A. 1994.]
Délután a tüskevári Textilművekben várnak. Ott derül ki, hogy Honfi Pista - valahai tanítványom a Móricz Zsigmond Népművelési Iskolán - hóna alatt aktatáskányi könyvvel azért van jelen, hogy rólam előadjon. A figyelmes, sőt csinos fonónők előtt úgy agyba-főbe dicsér, hogy már-már szégyenkezem. Úgy megád nekem apait, anyait, egy órán át annyit idézi verseimet, hogy nekem már a végén csak pár kérdés marad. Azok közt is a legmulatságosabb: - Lehet-e költő valaki anélkül, hogy állandóan szerelmes? Honfi elszólja magát: - Nemcsak költő... Otthonosan, igen jól érzem magamat. Az üzem bemutatását mellőzik, mert máris mennem kell tovább: irány Felső-Bogátpuszta! Csak néhány ismerős szavaló tart velünk. Hideg az idő. Később esni kezd. Átmegyünk Böhönyén, a szép magaslati templommal ékes Segesden. A népdalok Bogátpusztáját persze nem találom. A legértelmesebb ember a gazdaság vezetője. Írót eddig kettőt láttak: Fekete Gyulát és Tatayt. Öt elemista kislány mond verset tőlem a rideg könyvtárteremben. Csodák-csodája, a nyelvtani hangsúlyokat jól eltalálják. A közönség meg azt méltányolja: "Nem sültek bele." Előveszem legközvetlenebb népművelői hangomat, s minden elhangzó verset elmagyarázok előre, még A csend szólítását meg az Arénát is. Olykor az is segít, hogy jelen van egy görgetegi ember, aki ismeri egész hosszúfalusi atyafiságomat. - Ez bizony nekünk még magas volt - vallja be a gazdaságvezető, kinek illúziótlan nyíltsága más dolgokban is tetszett nekem.
Jól célzom meg hajdani iskolámat, éppen nagyszünet van. Papp Árpáddal, Szíjártó Istvánnal beszélgetek. Dől belőlük a panasz a vergődő folyóirat-kezdemény, a Népművelési, Oktatási Osztály meg nem értése, a pesti lektor, a pécsiek meg Takáts Gyula miatt. Az itteni házi folyóirat, a Voluntas finn számába éppen csak ő, a Finnországot járt Gyula nem írt. Sejtem én, hogy oka van ennek, de előbb mindkét felet meg kell hallgatni.
Az eső környezte gimnázium kicsit megdidergeti bennem a régi, fázós emlékeket. Takáts vidékre készült a múzeumból, de kedvemért marad. Mutatja Martyn Berzsenyi-rajzainak bővített kiállítását. Nagyon szépeket látok az újak közt is. A kondorgató tustechnika milyen jól karakterizál! Általa Berzsenyi egész busa-finom lénye körüljárható.
Vendéglátóm gyorsan határoz: ebédeljünk együtt a vadásztanyában. Kezére van ott a Gyuri pincér, jól választja ki az asztalt. El is küldi szépen az oda kéredzkedőket: - beszélgetni szeretnénk. Témánk bőven van: Németh László. Ő - (megfigyeltem, kitűnő terápiás érzéke van) - agylágyulásra gyanakszik. Következik Papp Árpád. Bevallja: ez az ő igazi kudarca. Többet foglalkozott vele, mint velem. Apja helyett apja volt, s lám, 60. születésnapján azt se mondta neki, a vele egy tető alatt lakónak, hogy - Isten éltesse! Az olasz szakra ő vétette föl, görögre is ő kapatta. S méghogy ő az, aki elzárkózik? Finn tárgyú írást igenis ígért. Nem mentek el érte.
Wilhelmék meglátogatása, a megyei tanács klubdélutánja után este az EDOSZ-ban ismét családi hangulat vesz körül. Itt van az elmaradhatatlan Kovács bácsi, Szita Feri, Bellérdi, Szerez Ági, még Honfi is és nem éppen csillogó elméjű munkatársa, Mákos elvtárs, ki tegnap verseimbe tekintve így kiáltott fel: - Ez ilyen fasza gyerek?!
Valentiny Izabella szavalónőt nem zavarja, hogy az Aganyoch szava helyett Aragon szavat lát 945. Május 9. versemben. Béres Gyula ügyesen kérdez, az érettségi előtti évek nagy szellemi zsákmányszerzéséről, az önképzőkörökről, Berzsenyi Társaságról, Gyergyairól, Szász Imre szerepéről egyaránt szólhatok.
Izabella "valamit súgok magának" jelleggel végül még azt is tudtomra adja, hogy a Húskombinátban lesz egy F. A. Szocialista brigád is. No, még csak ez hiányzott!
Kardos György egyik sarokból sziszeg rám a Vörösmarty Cukrászdában. Világító kék nyakkendője van. Arca rokonszenves, hangja még inkább. Szakosztályi akciómat szívesen támogatja. Iszlai be van nála vágódva, mint novellistában lát benne lehetőséget. Most tudja meg, hogy kellett nekem őt segítő nyomaimat is eltörölni kiadójában, amikor 1968-tól kezdve "lefeketedtem". Második félóránkban kénytelen vagyok szólni a Sík Csaba- Csanádi- Rab- féle ellenem esküvésről, mert úgy látszik, mintha nem ismerné a tényeket. Leesik fejében a 20 fillér, mért nem szerepelhetett Kormos pozitív jelentése Rákosy Gergely mellett, de Lator kiűzetését még most sem érti. Amikor úgy hivatkozom Bisztrayra, aki az én róla írt bevezetőm miatt nem mer a Magvetőhöz fordulni, nyomban kapcsol. - Ismerem a fiút. Tehetséges. Mondja meg neki, hívjon föl, jöjjön be hozzám. Módjával adagolom a kínos dolgokat, ő is elég finoman fogalmaz. Visszacsábítani nem akar, de ha bármi közvetett tervem van a kiadóval, nyitott ajtó vár. Sőt, ő nagyon szeretné, ha legalább félévenként találkoznánk. Sok hasznosat tudott meg saját kiadójáról.
Előző hónap | Hónapok | Következő hónap