1971_08. [3]

Fodor András naplója - 1971. augusztus 4. szerda

Az Írószövetségből, férje miniszterhelyettesi kocsiján megyek Garamvölgyi Marikával a temetőbe. Hallom, Juhász Feri szinte megsértődött, amiért Keresztury is fog beszélni Babits síremlékénél. A koszorúk már ott vannak, éppen Dezső és Feri rendezgeti őket. Régi emlékemet nehezen tudom lokalizálni: melyik volt a fa, melynek egyik oldalán Tamási, a másikon Illyés, Veres Péter állt. Összesen huszonnyolcan jöttünk ide. Pomogáts, Bodnár, Czynolter az Intézetből, Miklós Róbert és egy kis törékeny leányka a Petőfi Múzeumból, néhányan (Windisch Éva, Bata) a Széchényiből. Szabad akaratú íróként csak Mándy, Zelk és Somlyó. Ez utóbbi bánatos, bongyor, sötét szemüveges szobraként a Devecseriért viselt különgyásznak. Feri rendesen felöltözködve, fényes bagariafényű, parányi lyukacsú félcipőben, a Ferenczy-féle szép dombormű felé fordulva kezdi el beszédét. Türtőztette magát, a szokottnál kevésbé morbid, inkább az össznemzeti érdekek szerint szól, említi még Móriczot is, ki, most látom, két sorral odébb nyugszik. (Közbül Tóth Tihamér!) Az ágyékszőrzet azért nem maradhat ki... Mindemellett nem nehéz most az elismerő kézfogásokhoz csatlakozni. Keresztury szabadon, nemzeti funerátorként, a hagyaték és a régi barátok, tanítványok nevében beszél. Családtagként csak egy világosszürke szemű, hosszúkás arcú, aktatáskás férfi van jelen. Babits Istvánként mutatkozik be...

Érdekes, hogy Somlyó, Zelk, de még Juhász is kötetük küldésének szándékával búcsúznak tőlem. ("Tartozom neked...") Feri még arra is céloz, hogy "majd eljöttök", de még eléggé cudar a helyzet náluk: Erzsi bizonytalan ideig beteg, Katiék házról házra költözködve élik nászhónapjaikat. (Illyéséknél voltak Tihanyban, Pomogátsékhoz mennek.)

A Lapkiadó pénztára előtt Mátyás Ferencbe ütközöm. - Hogy van "Az újszülött"? - kérdi. Ezzel fog kezdődni Szép versek-beli ciklusom. (Ő csak tudja, hisz ő az antológia szerkesztője.) Kiderül, hogy Békési mégis, az idén is kimarad. De a legmeglepőbb híre az, hogy Simont leváltották a Kortárs éléről, utóda Kovács Sándor Iván.

Digitalizálás forrása: A hetvenes évek I. Napló 1970-1974.

Digitalizálta: Gajdos Renáta [2016.]
inaplo.hu - Fodor András hálózati életműkiadás - Szerzői jogtulajdonosok: Fodor András örökösei.

Fodor András naplója - 1971. augusztus 22. vasárnap

Velence

Remek kirándulóidő van. A praktikus berendezésű vonatból nézem a réteges árterét, a vulkanikus hegyeket. Gianni bosszankodik a cementgyárosok spekulációin: kivájják a hegyeket. Szerinte odafönn NATO-rakétatámaszpontok is vannak. Citroen, Alfa Romeo és egyéb szervizek hangárai közt futunk a tenger felé, a Santa Lucia állomásra.

"A peronon fehér egyenruhás szállodaportások szipkázzák az érkezőket. Honnét tudják, hogy magyarok vagyunk? - Szoba, szoba! - mondogatják. A " Canale Grande "locskolódó vize, a gondolák valódisága a vártnál elevenebben hat rám. Persze kulisszaszerűek a paloták, de a kék meg a piros-fehér szalagfestésű cölöpök, az ornamensek tarka sokfélesége valahogy giccsnek is jóízű. Itt a " Rialto meg a Ca D'Oro! És lám, nincs olyan erőszakos tömeg a vaporettón, hogy oda ne férnénk a tatjára fényképezni. Lassan kibontakozik előttem a Kokoschka-vedutáról ismert Velence. Az oroszlános márványoszlopok, a Campanile, a Palazzo Ducale meg a a Szent Márk-templom együtt pompás alakzat. Nyomban elfogadom ezt a teret a Concorde melletti másik legszebbként. A Szent Márk templom egyenruhás cerberosz űzi vissza a miniszoknyás lányokat. Belül hepehupás mozaikpadló, homály, zsúfoltság. Lelki szememmel látom a fotó valóságát, ahogy Stravinsky a Canticum Sacrum itteni hangfelvételét hallgatja.

Körbejárjuk a kolonnádok alját. Rengeteg az ékszer és az üveggyöngy. Sárika 1966-ban Colintól kapott nyaklánca is innét való. Apropó, Stravinsky! Szeretném látni a sírját a San Michéle-temetőben. Gianni szinte azonnal informálódik. Egy asszony igazít útba a szűk sikátorokon át. A szigettemetőhöz szállító járat vasárnap ingyenes. Mindenki tudja, hol van a nagy ember sírja. Meglepő, milyen igénytelen a kőfal menti hely, a sírdomb is. Igaz, mindössze ötödfél hónapos. Rajta kardvirágok s egyszerű, fehér fakereszt, telis-tele nevekkel. Lám, így dedikál most a nagyközönség a Mesternek. Látok budapesti feliratot is. Melléírom a magam nevét. Hetenként kell cserélni - mondja a sírgondozó asszony. Mégis szép dolog, hogy ezt láttuk, filmen is megörökítettük.

Megyünk vissza a Szent Márk térre, kiülünk egy teraszra kávézni. Most még vonzóbb a Piazza Minore. Élvezzük a nációk egyvelegét: néger, angol, német, japán, francia... Húzza a szalonzenekar a La Palomát, de a színes székeken sütkérezők igazi faragott márványdíszeket bámulnak, nem habarcsot. S a napfény aranyos tiszta, úgy rajzol, hogy öröm nézni a szembenső Szent György-templomot, a kék harangtornyot, a Szent Márk bizáncias kupoláit, figuráit. Nagy vurstli ez a Velence, de nem szégyellem, hogy tetszik.

Digitalizálás forrása: A hetvenes évek I. Napló 1970-1974.

Digitalizálta: Virág Andrea [2007.]
inaplo.hu - Fodor András hálózati életműkiadás - Szerzői jogtulajdonosok: Fodor András örökösei.

Fodor András naplója - 1971. augusztus 26. csütörtök

Róma

Karcsi pár év előtti négynapos Róma-élményének hasznát vesszük. Azt is tudja, melyik busz visz a San Pietróig. Hát bizony az angol emeletes buszoknak nincs párjuk. Elefántbiztonságukhoz képest ebből az ingatag alkotmányból még kilátni sem lehet rendesen. A Teverét és az Angyalvárat azért észlelem. Aztán már itt vannak az oszlopok, melyeket nem ok nélkül szidalmazott folyton a Düh Prófétája, merthogy a kolonnádok mögött csakugyan olyan a Szent Péter-templom, mintha egy lyukban ülne. Emellett az arányok valódi viszonylata is csalóka így. A templomba lépés többszörös élmény mégis. Először a miniszoknyás lányokat visszaparancsoló hipokrízis, melyet egy pap és egy apáca teljesít állhatatosan. Másodszor: a templom lenyűgözően nagy és gazdag, nem hat erőltetetten gigantikusnak. Harmadszor: hiába villantja gépét a Pietá-ra az amerikai lány: "Ez is megvolt!" - skalpszedő könnyedséggel, a szobor ott marad, és csakugyan gyönyörű. Végül a kevergő, sokszínű népség is elragadja a magamfajta bámuldozót. Ki van írva, hány nyelven lehet gyónni. (Horvátul is, de magyarul nem.) Egy helyütt miséznek, Bernini csavart oszlopos baldachinja alatt nagy tömeg tátog: itt van Szent Péter sírja. Amikor az operettruhás vatikáni őröket meglátom, nem tudom egészen komolyan venni még a valódi vallások áhítatát sem. Inkább tartozik a szertartáshoz a szoknyák le-föl eregetésének cirkusza.

A Vatikán múzeumi látványa sem éri meg az árát, az 500 lírát fejenként, talán azért se, mert viszonylag keveset tudunk megnézni a fölhalmozott kincsekből.

Valójában mindenki a Sixtinába igyekszik. Igencsak messze van. Az odavezető korridoron furcsa szorongást érzek. Aztán megint csalódás, de pozitív értelemben: nem kápolna ez, nem is kerek kupola, szabályos templom hajójában vagyok. Ahogy valahonnét Ádám teremtésének varázsló mozdulata alól kezdem fölmérni a mennyezetet, rabul ejt a látvány: a mű önmagában való, saját teret, időt teremtő vagy inkább téren, időn kívüli nagyszerűsége. Nem igaz, hogy már-már illúziórontóan repedezettek a freskók. Az Utolsó ítélet emberfolyama különösen eleven. Itt mondta valahol Fülep az őt noszogató Basch Editnek: - Hát mit szól hozzá...? - Mit szólhatnék a világ teremtéséhez?!

Valóban úgy hatalmasodik fölénk Michelangelo látomása, mintha nem is a mennyezeten volna, hanem bele volna iktatva a kozmoszba, külön mennyezetként.

Ezen túl még mi érdekes lehet? Én veszem észre István király koronájának másolatát, melyet X. Pius kapott a magyaroktól. Karcsi hívja föl a figyelmet Botticelli Divina Commedia-illusztrációira. Látható Michelangelo verskézirata meg Vergilius-, Cicero-, Titus Livius-szövegek kódexlapokon. Átfuthatjuk még az etruszk, görög, asszír gyűjteményt. Átjutunk még egy szép délszaki kerten; szökőkút, szarkofágok, kőoroszlán. Végül egy körlépcsőn kerengve jutunk vissza a sivár, napfényes, árusokkal és szeméttel teli utcákra.

Hűtött levegőjű trattoriában ebédelünk. Egy hatalmas görögdinnyét is veszünk ráadásnak s Karcsi kívánságára közös költségen egy Playlove című lapot.

A késő délutáni program Fülep Rómájának további földerítése. Bizonyára a Magyar Intézetből, a Via Giulia 1. irányából közelítette ama Abruzzok Tavernát. Ilyen nevű szállodát találunk, de kocsmát nem. Pontosabb útbaigazítást kellett volna kérnünk Dórától. A zegzugos utcák sokkal hangulatosabbak, mint amiket láttunk, s megvan a Piazza Navona! Igen, Fülep szavaiból szinte ráismerek a környék háztetőire, kertjeire. Talán valahol a kecske utóda is él, melyet ő néhány emelet magasságában legeltetni látott. Különben pedig a téren traccsoló mamák, hancúrozó gyerekek, színes léggömbök, festményeiket áruló ifjak, bazárosok. Egy szurtos kislány le akar beszélni bennünket arról, hogy Dávidnak világító "Jo-jót" vegyünk: - Ez mind rossz!

Beülünk a Pizza Napoletanába vacsorázni. Füllesztő meleg van, a pincérnek majd szétmegy a feje a tévében danászó beatbajnok miatt. Karcsi sasszeme fölfedez egy homokos párt. Valóban, az idősebb olajos képű "veszi a lapot", elismerését fejezi ki, milyen csinos fiút fogtunk. (Feltűnt neki már az is, hogy hármasban vagyunk.)

Én vezénylem kissé megfáradt népemet a Trevi-kút felé. A már-már csüggedő asszonytárs is felüdül a víz hűvösétől fölpendült sokadalomban. Hamisítatlan római kép, a márványperemen ülő, kedvesen szemtelen ifjakkal, kik minden kíséret nélküli lányt hangos üdvözlettel fogadnak. "Ollrájt!" ropogtatja minduntalan a mellettem ülő. Látunk szép japán kislányokat, kék hajú amerikai misszeket, amint hátuk mögé dobálják a fémpénzt s mágneses szállal ügyeskedőket is, akik a bedobált pénzt horgásszák. Komor rendőrök állnak a lépcsőkön, ügyelve az esetleges rendbontókra. Valakit, nem tudni, miért, el is vezetnek. Csak azért is hurrogó fiúk az egymás farát érő autók közt. S mindehhez háttérként a bambán anakronisztikus barokk kőgörgeteg, Anita Ekberg odaképzelt kebleivel.

Megyünk tovább a Spagna térre, ott is van szökőkút, de körötte kevesebb a lebzselő. A rendőr nem tudja, hol van Hernádi Gyuláék nyári szállodája, a Croce di Malta. Sárika jó szeme megtalálja mellékutcát. Odamegyünk. Eljövet Karcsi hátraszól: - Mi lenne, ha Gyula kinyitná fönt a zsalugátert s leszólna: - Halló!? - Ebben a pillanatban szemből ránk "hallóz" a vonatbeli amerikai házaspár. Róma mégse olyan nagy város.

Taxin megyünk haza. A bárban még elnyalunk egy fagylaltot. A szegény, csúf, toprongyos hölgy - kit tegnap is itt láttunk - megint strabancol. A keselyűforma szaktársnő is arra sétál. Beszélgetnek. Ma nincs forgalom... Nagyon éhes és elszánt férfinak kell lennie annak, aki ezeket megkívánja.

Digitalizálás forrása: A hetvenes évek I. Napló 1970-1974.

Digitalizálta: Vörös Katinka [2011.]
inaplo.hu - Fodor András hálózati életműkiadás - Szerzői jogtulajdonosok: Fodor András örökösei.