1972_01. [1]

Fodor András naplója - 1972. január 25. kedd

Elkéstem a titkársági ülésről, nem baj. Még az sem hoz zavarba, amikor látom, felemás ruhát vettem föl, hívom Sárikát, küldesse el a jobbik részt a Bajza utcába, hogy még időben átöltözhessem. Hárman is vannak köröttem, akiket meghívtam - Illés, Simon, Hubay. - Sejtem, hogy egyik sem lesz közönségem, vigyázok, hogy ne kelljen velem beszélniük. A taggyűlési tézisekhez én is hozzászólok, a nemzedéki kontinuitás hiányát reklamálva. Darvas izgalmasnak találja érveimet, de roppant ijedten konstatálja az ifjak elkülönülési tendenciáit.

Vékony havasesőréteg az utcán. Gyalog megyek az Andrássy út 94-es házba. A népfrontos háziasszony - eléggé sótlan személy -nem fél attól, hogy nagyon sokan lesznek, de az én sejtelmem igazolódik, hamarosan nincs hová ülni. Mérnök János, Veres Erzsébet, Vajda Kornél, akiket elsőül találok. S lám, itt van Takáts Gyula Kaposból, látom Weöreséé érkezését és még nagyon sokakét. Meghívottjaim kétharmada eljött. Hat órakor már Sinkovitsékkal vagyok, Sárosit is melléjük dirigálom. Amikor kivonulunk, Szervánszkyt látom a nyitott ajtó mellett ülni. Kristóf kissé profán bevezető szavai után (a kerület kiváló költőjének nevez) Matyi szövege már megteremti a feszes légkört. Sötét szemüvegem mögül körülnézve látom, Sárika Varga Pistáék és Bulláék közt ül a zongora mögött balra. Deményék a jobb szélen helyezkedtek el. Fölismerem az első sorban Török Esztert, leghátul Bozayt látom állni. Jobbra kint Vekerdit, Batát. Matyin érzik a megilletődöttség súlya, szinte mondatról mondatra kell erőlködnie, hogy el ne rekedjen a hangja, mégis milyen lendületes, szép a szövege. Csak nagy vonalakban képzeltem el, mit mondok két előhangszerű versem (Látogatás, Egy barátságra) bevezetőjeként. A két kapcsolat veszélyeztetetts­gét magyarázom, az időnek és távolságnak való alávetettséget. Próbálom még szépen megjeleníteni Az embert, említem a sorsszerű véletlent, hogy mindkét megidézettnek a napokban volt a születésnapja. Így természetesebben utalhatok a Széher úti évfordulókra, melyek szertartásrendjében csak egy volt állandó, hogy F. L. kellő időben rátekintett Sárosira: - Bálint, elhozta?... Most én kérdezem ugyanezt. Jön Bálint, fölmutatva furulyáját. Mond valamit arról, hogyan szokott a Professzorral vitatkozni a népdalokról, majd a somogyi, villanyélből készült hangszeren elfújja az öreg két kedvencét, a Porondos víz martjárát meg a Gyere rózsám a szekerem utánt.

Körmendi Klári a rossz zongorából még előcsalja Bartók Balladáját, aztán rövid szünet következik. Éppen Gombos Katinak adnék eligazítást a Levél meg a Fekete tó hátteréről, amikor hirtelen elmegy a villany. Nemcsak a mi szobánkban, az egész házban. Keresik az Elektromos Műveket, önkéntes villanyszerelők is ügyködnek, hiába. Lehet itt vagy 150 ember, kínos a sötétség, Sinkovitsék azonban bírják idegzettel. Szervánszky Jenő 72 éves korában rendezett kiállítására emlékeznek, ahol hasonló körülmények közt kellett Somogyi Józsefnek a színekről, árnyalatokról beszélnie... Imre odaviszi a kéziratot az ablakhoz, a kintről beszűrődő derengésben ellenőrzi, berajzolt jelei jól kötik-e a versek értelmi prozódiáját. Iszom egy pohár gint, s mivel környezetemben szinte fatalista bizakodást érzek (Katalinban sincs semmi izgatottság a hogyan lesz miatt), várom a szerencsét. A közönség nem retirál, csak Péchy Blankának kell elmennie a vele lévő, hozzá jött Wallinger Endre pécsi újságíró miatt, de ő is írni akar az estről, kéri, küldjem le neki a versek kéziratát.

Gyertyákat hoznak. Ez megmenti a helyzetet. Sőt, ahogy sorra bevonulnak a fényvivők, új, az eseményhez még bensőségesebben illő hangulat keletkezik. A rebbenő gyertyafényben Imre ülve, Kati a zongorához állva, felváltva mondják a verseket. Örömmel észlelem, hogy minden hangköz, drámai váltás kijön a szövegekből. Valami fölemelő jó van abban, hogy így él szövegem a sercegő homályban. Az írországi versek sajátos légkörében - Sinkovits leleménye folytán - különösen jól érvényesül a két alakot összehozó Beszélgetés. Idézett hangján Fülep úgy szólal meg, hogy beleborzongok, mintha csak őt hallanánk.

Ide iktattuk be Kodály Meditációját. Ezt már fölnyitott zongorán játssza Klári. Nekem Kodály, a kollégista jár eszemben, Klárinak az, hogy épp szemben van a háza. Az ezredik estében a felelősségre vonás hangja hatalmas erővel szólal meg, s oly szép a lezárás, hogy az oratóriumi hangulatot sértve fölcsattan a taps. (Később hallom, L. Andris volt a kezdeményező.) Megrázó hitelességgel szól a Világ vége. Mindjobban hatása alá kerülök a szavaim keltette szorongásnak. A könnyeket ki is mondó Visszatérésnél eltakarom a szememet, így csak a csodálkozó hördülésből értem, éppen ott, ahol Kati a "fény bogáncsai"-t mondta, kigyúltak a lámpák. A Gazdátlan ház és a Halálhír is híven szól. Imre a szünetekkel, a fájdalmas tétovasággal mindent ki tud fejezni. Szűnni nem akaró taps... Megértem, oda kell menni, megölelni a Sinkovits házaspárt, de köztük állva csak magam elé tudok nézni. Kristóf zárszava illőbb, találékonyabb: - Sokszor olvassuk még ezt a költeményt, de így megélni nem fogjuk többé. Török Eszteré után Raskóné Teri néni sírásba hajtott fejét látom, majd nagy meglepetésre Lőrinci Ernő borul a nyakamba. - Ugye, mégiscsak maradt Fülep szellemiségéből?! - mondom neki. Németh Lajost, Tímár Árpádot egymás mögött látom, Vörös Jutka szeme csupa könny. Láttam Rádics Jóskát. Megörülök neki is, Gergely Ágnesnek, Balassa Sándornak nem kevésbé. Tiszteletteljesen lép hozzám Hárs Ernő. Dóráék csak kezet szorítanak velem, de nagyon meleg mozdulattal. Fogarasi Ágnes tudja már, hogy a Kossuth Klubban is föl kell léptetnie Sinkovitsékat. Emlékszem még Bozay Ildikó, D. Nagy Éva megilletődött arcára, meg a bűntudatosan oldalt álló Jeney Jutkára, Csányiékra, akik szerették volna, hogy innét hozzá menjünk fel. Ez most lehetetlen. Lassan az irodába húzódnak a mellettünk még nagy számban kitartók: Latorék, Kormosék, Domokosék, Bulláék, Bisztray és Takáts Gyula. Az utóbbihoz, amikor külön ült egy fotelban, Sárika odaküld. - Semmi, semmi, Bandi, ne aggódj, csak pihenek. Elfogy a töltögetni való ital, javaslom, menjünk át két részletben az Újságíró Klubba. Nagy probléma, hogyan üljünk ott tizenöten asztalhoz, de végül sikerül. Egyik központ marad Takáts Gyula, Latorék, Kormosék közt, a másikat mi csináljuk Sinkovitsékkal, Bozayékkal, Bálinttal. Imre az asztalfőn igen jókedvű, remekül jelenít meg színészeket, tanárokat. - Most pedig mondja el a kedvenc versemet! - fordul feléje Kati. Gondolom, Kosztolányi vagy Illyés következik. Nem. F. A.: Napszámosok. És most már nemcsak hibátlanul, de egész másképp, fölsrófolva mondja. Kicsit restellem magam, de költőtársaim ma megbocsátják nekem ezt a kitüntetett helyzetet.

Sárikától még néhány kiegészítést hallok. Találkozott Dornbach Alajossal, szimpatikus férfi. Látta Weöreséket, Halmyékkal beszélgetett, s jelen volt Solymos Péter is, talán az első zenész, akit Colin Pesten megismert.

Digitalizálás forrása: A hetvenes évek I. Napló 1970-1974.

Digitalizálta: Markó Péter [2009.]
inaplo.hu - Fodor András hálózati életműkiadás - Szerzői jogtulajdonosok: Fodor András örökösei.