1972_02. [2]

Fodor András naplója - 1972. február 22. kedd

Bp. - Kaposvár

Iszlai raportra hív s mázsás gondokat éreztetve, búbánatos hangon tanácsolja, töröljük az új magyar művekről az ajánló jelzést. Közlöm, hogy ezzel a javaslattal nem értek egyet, akkor se, ha a Pártközpontban sütötték ki. Megyek Domokossal Somogyba a Puszták népéről demonstrálni. Matyi nem nagyon ismerős diákvárosomban, de a Fő utca élénksége, jó levegője tetszik neki. Fölmegyünk a gimnáziumig. Pap Tóni bácsi rezes orral billeg ki onnan, újságért menendő. A Megyei Könyvtárban megjelenik Takáts, kisvártatva H. Kovács is elég jó állapotban. - Emlékszem az édösapádra - mondja Matyinak. Összesen talán ötvenen vannak az ankét résztvevői. Az idősebbek közül Gyenes Zoltán, Pellérdi, Szirmay, néhány tanár és diák. Több mint fél óra hosszat írja körül Matyi a Puszták népét, nagyon okosan.

Első felszólalóként nemzedékem Illyéshez való viszonyába igyekszem beavatni a hallgatóságot. Elmondom, hogy jutottam el egyik Gyulától a másikig, hogy kellett nekem szinte nagylelkűen megbocsátanom az először látott Illyés zavarát. Illusztrációként fölmondom a versemet is. (Az első találkozásra bőven utaló A költőt.) Az első felszólalók nevetségesek. A tanárok, mintha rossz tanulóként vizsgáznának, a diákok viszont nem viselkednek jó tanárként. A mafla Gyenes a költők rendkívüliségét azzal jellemzi, hogy konfabulálva a múltkor tőlem hallottakat, eldicsekszik, hogy jósolta meg, hogy Takáts Gyula meg én "arriválni fogunk". Papp Árpád viszont az alvégen durva, provokatív hangot üt meg. Miért kifogásolja Matyi a modernséget, s miért nem vállalt Illyés az ötvenes években is legalább egy pört, ha előzőleg nyolcat? És miért kellett Nagy Lászlónak ezt mondania: Illyés nem óvott meg bennünket attól, hogy megöleljük a forró kályhát.

Erről mindketten megmondjuk a magunkét, s hosszú huzakodás folyik még a Puszták népe mai megírhatása vagy nem írhatása körül. Kilenckor, amikor a purparlé befejeződik, nem mehetünk már Takátsékhoz, csak a vacsoraasztalhoz. Érzik a feszültség két szomszédom, az egy tető alatti szomszédok, Takáts és Papp Árpád között. Gyula távozása után tapasztalhatjuk, milyen kellemetlen, megalomániás természet Papp Árpád. Folytonos emelt hangja, riogatón provokatív föllépése, dicsekvő panaszkodása idegeinkre megy. Matyi közben bosszankodva fedezi föl, hogy a Kritika legutóbbi számában Kenyeres Zoltán az "Újhold" folyóirat taglalásakor oda véteti föl Lászlót. Hiába írtam meg Sárangyal-kritikámban, hogy semmi köze se volt hozzá.

Digitalizálás forrása: A hetvenes évek I. Napló 1970-1974.

Digitalizálta: Horváth Anikó [2009.]
inaplo.hu - Fodor András hálózati életműkiadás - Szerzői jogtulajdonosok: Fodor András örökösei.

Fodor András naplója - 1972. február 24. csütörtök

A nehéznek ígérkező nap miatt szerettem volna ma jól aludni. Nem sikerül, még délután se fogyok ki a fejfájásból. A gyerekekkel együtt meglátogatjuk Pomogátsékat. Béla nehézkes, félzsódéros járással, őszebben, soványabban jön elénk, de egykettőre kiderül, ugyanaz, aki volt. Objektiválta szenvedéseit, lelki, szellemi sérülésnek nyoma sincs viselkedésében. A pezsgőt mindjárt megitatja velünk, gyerekeink jól eljátszanak az érdekes, zegzugos lakásban. Megismerjük a P. szülőket is. A néni öregebb, mint a Béla alkatát formázó férfi. Szimpatikusak.

Szorongásos állapotom akkor ér csúcspontra, amikor elindulunk a Kossuth Klub felé. Ott már könnyebb, mert besinkófálva a nézőtérre a családot, elbújok a színpad melletti kisszobába. Ott érnek a csődjelentések: nem elég, hogy Juhász Jácintnak elment a hangja (ezt már reggel tudtuk, a mondandóit átadattam Bánffynak), most derül ki, hogy Csernus Mariann is "lerobbant", csak becsületből jött el, a vállaltaknak csak felét akarja mondani. (Hat műsorban levő vers eleve kimarad.) Kezdésre éppen telt ház van, kióvakodom az első sorba Sárika és apósom közé. Domokos bevezetője szívhez szóló is, magvas is, az először elhangzó versek még meghatottságot is keltenek bennem, csak később zavar a műsor amputálása, átszerveződése. No meg, hogy Bánffy beleénekel az Egy lengyel lányba, Csernus elhadarja a Stravinsky-verset. Bánffy viszont pontosan szólaltatja meg záródarabként Az ördög győzelmét. Ott vár ki, ahol kell, elgondolkoztatva a mögöttes jelentésről.

Akiket a szünetben látok, megnyugtatnak. Váratlan arcok is felbukkannak: Hankiss, Csoóri, Kiss Feri, a kaposi osztálytársak: Boross Péter, Simon Lajos és akiről csak hallok, Sárikához lépett oda a Kormos Pista hozta Ferenczy Zsuzsa.

A beszélgetés szituációja kényelmetlen, mert egyáltalán nem látom a közönséget, s Matyi a kérdésfeltevéseknél még nálamnál is elfogódottabb, félszegebb. A feszültség mégis nyelvem alá adja a mondatokat. A modernség kísérteténél azzal kezdem, milyen mafla szóösszetétel a formabontás, hiszen az ember mindenekelőtt jót akar írni. A József Attilától kapott őszinteségstimulust, az Auden­ben fölismert rokon vonásokat, a kollokvialitás és az objektív szeretet inspirációját magyarázom. A formai fordulat 1957-ből eredeztethető nálam. Mondok erről is valamit. Nem csoda, hogy irodalomtörténész még nem foglalkozott okaival. Következő válaszom arra felel, hogyan kerültem a szomszédos Múzeum utcai környezetbe, hogyan akartak fél év után elküldeni, mondván, hogy ideiglenes megbízatásom lejárt. Figyelmeztetek rá, milyen gyorsan felejtünk, pedig a tények itt vannak karnyújtásnyira. Bevallom, hogy tizenkét év óta nem tudok Pesten verset írni, de hát - Csoórival szólva - kinek-kinek vállalnia kell a maga sorsát. A Kettős rekviemről szólva bizonyítom, Fülep nem csak az én mániám, idézek Weöres Pindariconjából, melyben száz akadémikussal vetélkedve dicséri mesterét, az egyetlen műértőt, akit ismert. Az Érkezést és Az ezredik estét én mondom el. A közönségtől való színpadi elválasztottság most megóv az elérzékenyüléstől. Körmendi Klári szinte pirosra gyulladva, reszketve álla színfal mögött, talán ezért játssza olyan szépen Bozay Bagatelljeit.

A műsor második része sokkal rövidebb lett. Ami emlékezetes belőle, Az ifjúsághoz, ezt Csernus Mariann még indiszponáltan is jól mondja, s a Bánffy produkálta záróvers, Az újszülött. Ennek utolsó mondata kellő erővel utal vissza az abszolút zeneien előadott Táncra. Bánffy Sárika felé bókolva adja le az elismerést, a taps őt illető visszfényét. Rengeteg hálás üdvözlőtől búcsúzhatom. Akikre hirtelen emlékszem: Dóráék, Beney Zsuzsa, Lakatos Kálmánék, Sárosiék, Bodnár Gyuri (kissé sértetten, amiért Matyi őt a hőskorból nem említette, persze ő volt a sztalinista... - Dehogy, Gyurka, csak akkor te konzervatív voltál). Kormos, Gerzson, Orbán, Tornai, Juhász Péter, Nikolov, Sutarski, Egerszegi Sanyi, Hernádi Miklós, Hernádi Gyula, Tomasz György, Harmat Béla, Varga Hajdúék, Csűrös Miklós, Papp Pista, Farkas Ildikó, Gerő Vera, Sallai, Pribojszky, Budai Ilona, Siposs Gézáné, Csipkayné, Feyér Laciék, Benkő Rita, Bulláék, Fábián László, Kohler Gyuláék, Mátis Lilla, Kati...

Amennyire össze tudom szedni emlékeimet, s behasonlítani a szembenéző arcokkal, nem lehetett rossz ez az este sem. A szavalatok hibái nem vették el az egész érvényét. Fogarasi Ágnes megállapította, hogy még soha ennyi írópályatársat nem látott, azaz ma is jó közönség gyűlt egybe, pedig csak részben azonos a múltkorival.

A bővített rokonsággal beülünk az Erzsébet étterembe. (Pais Tosu éppen érkeztünkkor lép ki.) Minap találtam a zsebemben 1000 forintot, amiről teljesen elfeledkeztem. Így most vígan állom a bankot, fizetem tizenegy ember vacsoráját. (Használ a hangulatnak, hogy közben még azt se tudják, hogy takarékosan kell enniük, inniuk.)

Digitalizálás forrása: A hetvenes évek I. Napló 1970-1974.

Digitalizálta: Tóth Enikő [2009.]
inaplo.hu - Fodor András hálózati életműkiadás - Szerzői jogtulajdonosok: Fodor András örökösei.