1972_05. [2]

Fodor András naplója - 1972. május 16. kedd

Rosszul aludtam, nyomaszt kissé a Rádió-beli Petőfi-vita. Három Sándor ül ott a Pagodában: Koczkás, Fekete és Csoóri. Jön még Simon Pista, Takács Imre. Végül összeesett öregemberként megje­lenik Vas István. Újra csokornyakkendőt visel, gyűrött, horpadt öltözéke változással ijeszt, ám kedélye a régi. Nemes Nagy Ágnest nem jó közelről nézni, hajdani szépnek mondott arcát bizony megzúzta az idő. Hát ilyenek vagyunk, Petőfit ébresztgető költők. Irányítónk a kis izgulós Albert Zsuzsa. A kellemetlen, ingadozós asztal mellől sikerül egymás mellé telepedni. Koczkás terjedelmes bevezetője után Vas Pista érdekeseket mond arról, miért jelentette neki Petőfi a poesie puret, s neki, aki még látott élő királyt, hogyan lett kedvenc versévé az Akasszátok föl a királyokat. Lényegre ható pontossággal, méghozzá pedagógiai találékonysággal csak Nemes Nagy tud szólni. Az első kérdésre, mit jelentett "műhelyemben" Petőfi, rögtönöznöm kell. Megkockáztatom régi föltevésemet, hogy Magyarországon minden verselni kezdő: Petőfi-epigon. A társaság bólogat, de a sebbel-lobbal (késve) érkező Somlyó eleinte rám cáfol, később félig-meddig igazat ad.

Szünet után, Petőfi korszerűségén elmélkedve, Takács Imre szinte számba adja a szót, valahogy így: - A tájleíró versek titka még nincs föltárva. Frappáns válasz ezek után az én Petőfi szeme elemzésem. Ágnes abszolút elismerően ki is egészíti még észrevéte­leimet, így ebben a kocsiban, jogosan úgy érzem, nem ötödik kerék voltam.

Fekete Sándorral ballagunk a Múzeum kerítése mellett. Kissé sírós hangján Nagy Lászlót, Juhászt parentálja. Szerinte Juhász nemcsak a Kritika-beli sérelmek miatt (Pándi ki is húzatott egy részt F. S. cikkéből, mondván, nem akarja Juhászt egy életre elveszteni), azért se jött el, mert az ő barokkos szövege nem illett volna a beszélgetésbe.

Digitalizálás forrása: A hetvenes évek I. Napló 1970-1974.

Digitalizálta: Németh Csilla [2009.]
inaplo.hu - Fodor András hálózati életműkiadás - Szerzői jogtulajdonosok: Fodor András örökösei.

Fodor András naplója - 1972. május 27. szombat

A FÉSZEK-be lépve bizony elővesz az izgalom. 7 óra 40 perc van, de már zsúfolt a bejárat, kanyarodnak a kocsik. A szervező háziasszony, Mátrai Eszter körül a gobelinteremben ott vannak mind a színészek. Bánffy jelenti, nem tudta megtanulni a nekem oly fontos A ház végén ülök című verset. Tudomásul veszem, mint ahogy Latinovits ingerült fölényességét is. Még hogy ők kiüljenek a pódiumra?! Annyit mégis enged, hogy az utolsó négy vershez majd együtt jönnek ki.

Weörest helyére vezetve látom, hogy már tele a terem. Az első sorban Illés Endréék, Gáspár Sándorék, Déryék, Németh Lászlóék, Ika (Flóra, tüdőgyulladás gyanúja miatt, otthon maradt), jobb szélen Juhászék, mellettük Sárika s két szabad hely. - Itt a bűnös! - fenyeget Illyés, ahogy meglát. Nyolckor már az előtérben, sőt a kinyitott oldalú bárban meg a lépcsőn is állnak. A tévéfelvétel miatti erős fények alatt vezetem be az ünnepeltet, s kiállok a dobogóra. Hiba nélkül, de egy kissé szárazon mondom a köszöntő szavakat, nem akarva belelépni az igazi fölhangoló, Weöres szerepébe. Ő biztosan, szépen, olykor derűt keltve beszél, nem restelli kimondani a "nagy nemzeti költő"-t. Az Egy sápadt nő egy kis szobában után a korai versekből a Sasad, Farkasrét kelt feltűnést. A Segesváron hallatán odaszól Illyéshez a mögöttünk ülő, húsos kezű Vas Zoltán: - Ez egy egész tehetséges fiatal költő volt. De aztán - nyelveI vissza nyomban Illyés - elromlott a veled való ismeretség következtében... A zene szava mellé iktattam be Bartók zenéit. Kertész Lajos remekül adja vissza az Ostinato és az Induló feszes ritmusait. Könyvvel a kezében áll ki Latinovits a Bartók-verset mondani (pedig előzetes feltételként szabtam meg a "kívülről mondást"). A rekedt rikácsolás csak a végén válik a lírai dikcióhoz méltóvá. A taps mindenesetre hatalmas. Az Óda a gyorsasághoz, Ditirambus a nőkhöz, Óda a törvényhozóhoz bejelentését a szerző félve fogadja: - Ez nagy megpróbáltatás lesz. Ám a Ditirambust Csernus Mariann gyönyörűen adja elő. Látom Domokos Matyi és Somlyó arcán az elégedettséget. - Ez teljesítmény volt! - jegyzi meg a szerző. Fél szemmel folyton őt nézem. Látom elvörösödni, szája szélét, állát remegni egy-egy részletnél. Az Ajánlás hallatán olyan áhítatos emelkedettség van körülöttünk, ami már szinte tapintható. A lámpák erős izzásában moccanatlan állnak, akiknek szék sem jutott. Németh László arca érmeként rajzolódik a levegőre. Türelmesen ül. Déry többnyire lehunyt szemmel figyel. Figyelmeztetem szomszédornat a Kodály-művek (Székely nóta, Székely keserves) és a Hiánya kéziratban című Illyés-vers egymásutánjára. - Valóban, hová is lett a kincs? - kérdez vissza a szerző végül, szinte cinkosi szemhunyorítással. Amikor megtudja tőlem, hogy szünet nem lesz, s már a zárókórus, a négy előadó közös föllépése következik, zsebébe nyúl a kézirataiért, ahogy megbeszéltük, s kiválaszt egyet. Csernus, Bánki Zsuzsa után Bánffy jól megemeli a Menedéket. Utolsó sora után szinte felhördül a közönség. Latinovits lapról olvassa a Koszorút, akkora pátosszal, hogy a levegő valósággal perzsel körülöttünk. - Ezt jól megcsináltad... - szól vissza Illyés ültéből emelkedve, szemrehányó szeretettel. Meghajol a színészek, majd a közönség felé. - Köszönöm, elsősorban nektek, de magunknak is. Akkora a taps, alig tudja elkezdeni a vers elé szánt kommentárt: - Valamit arról, hogy rossz is, de néha gyönyörű volt. - Bandi, ha elkezdted, fejezd is be! - szól a sor széléről Juhász Feri. Engedelmesen kimegyek a pódiumra, de fogalmam sincs, mit mondjak, két szó közt se találva előrefelé a kapcsolatot. - Valahogy így búcsúzkodom: - Kedves hallgatóság, kedves család, mert mindnyájan Illyés családja vagyunk, az estnek, sajnos, vége, de él és velünk marad a Géniusz műve... Elsőként Keresztury öleli meg az ünnepeltet. Németh László, talán nem is tudja, kinek, barátságosan mondja: - Én nem éreztem meleget. Szemének egydimenziós nézése jelzi, hogy ő már nem a régi, de itt volt, s fiaink egyszer még nagyra becsülhetnék ezt a csillagképet, amit ez az est föléjük terített. Itt voltak Bibóék is. Vácinét, Tornai Jóskát, Kristóékat, Békésit látom meg hamarjában. Kellemetlen meglepetés is ér: Bánffy kijelenti, nem fog velem kezet, s nem bocsátja meg, hogy lemondattam a Koszorúról. Azt hitte, Latinovitsé kiérlelt produkció, de hát ablattolt, s így is hibázott. Arról persze nem szól, ő milyen más lehetőséget kapott, s hogyan szegte meg önkényesen az én ajánlatornat.

Mátrai Eszter beterel bennünket az étterem terített asztalaihoz. Weöresékkel szemben, Latorék és Domokos Matyi közé kerülök. Csöppet sem zavar, hogy a Juhásszal összeboruló Latinovits rám se bojszint, hisz, ha tetszik, ha nem, itt mindenki nekem köszönheti, hogy fölhangolódott. - Ezt folytatni kell ám, Bandi! - mondja Bata. - Te kivirágoztattál egy halott intézményt - teszi hozzá Pór Jutka. Illyés Flórához sietve, egy pohár bor után távozik. Köszönetet mond Weöres Sándornak. - Neked külön... - veti felém. Mátrai Eszter hozza a műsor jó visszhangját, hogy mennyire szerves volt, s nem volt hosszú, hogy a záróverseken szinte sírni kellett. Itt mindenesetre a szabad kedély áramlik. Eszter folyvást halasztja a zárórát. Végre 3/4 2-kor indulhatunk haza.

Digitalizálás forrása: A hetvenes évek I. Napló 1970-1974.

Digitalizálta: ELTE Könyvtártudományi Tanszék [2006.]
inaplo.hu - Fodor András hálózati életműkiadás - Szerzői jogtulajdonosok: Fodor András örökösei.