Előző hónap | Hónapok | Következő hónap
Hernádi véleménye egyezik Lakatos Andráséval. A folyamat kezdőpontját is ugyanott látja: Vas István 1970-es kritikájában. Azóta mindinkább úgy vélik, hogy tárgyalóképes vagyok, akinek még mindenütt hitele van.
Megint családi látogatás, ezúttal Tóthné Erzsinél, Halász Gábor egykori menyasszonyánál, a Bimbó úton. Erzsi, mint mindig, kiteszi a lelkét, mindent odaad Dávidnak, amit csak megkíván. Szerencsére János is kezd nagyosan viselkedni. Én Gábor Babitshoz írt leveleit olvashatom csemegeként. Szép, harmonikusan hurkolt írásából az derül ki, hogy Babitsék (Török Sophie még külön is) neheztelnek, amiért H. G. nem dicséri eléggé Illyést. Egy helyütt még Schöpflin is odaírja: "Ez a H. G. olyan, mint egy Munkácsy... nagy kép!"
Látom a Bernáthtól ajándékba kapott Halász Gábor-portrét. Ez tán még szebb, mint a kollégium béli. Erzsi összehívta a volt barátokat a portré és festője miatt, de a szenilis B. A. eltévedt, alig ért ide, közben Illyés szórakoztatta a társaságot.
Sok szó esik most is Sárközi Mártáról, kinek hiányába 6 hat év után sem képes beletörődni. Jó, hogy nem tudja, milyen negatívan ítélt róla a vélt jó barátnő! (Ő az, aki mindig másutt szeretne lenni, mint ahol van... Most például - ezt Márta megérzése szerint igazolhatom - a Szabó Ervin Könyvtár helyett a Parlamentiben...)
Hazafele menet a Keleti Károly utcában Sárikának jut eszébe az ideköltözött Raskóné Teri néni. Igen, otthon van a hölgy. Tíz percnél többet nem időzünk nála. Jólesik mégis viszontlátni Fülep hozzá került tárgyait, a firenzei fényképeket a falon, néhány szőttest, párnát.
Szervezem én is a mi szakosztályunk Psyché-estjét Szörényi Lacival, Batával, kinek neve mellé csalafintán odabiggyesztettem: criticus. Molnár Piroska sem ér rá az Illyés-est napján, Bánki Zsuzsát sikerült megkapni helyette. A verseket nekem kell újra legépelni.
A fiatal írók "Tiszatáj"-estjén megint csak nincs jelen Ilia, pedig beszélnem kéne vele Tellér tőlük visszakapott Lator-cikke miatt. Rám talál viszont a bevezetőt mondó Kiss Feri. Szünetben mellém ül, s leleplezi "éceszgéberi" szerepét. Ő biztatta föl Darvast, hogy az ígért lapot csak velem lehet megcsinálni. - Akármi ellenvetésed is lenne, tedd félre! Te vagy az egyetlen ember, akit nem tudnak kilőni arra hivatkozva, hogy nem elég európai... Ez az utolsó sansz, hogy megpróbálja még valaki áthidalni a mezei hadak és az elit népiek közt tátongó űrt... Te még energiával is bírnád, nem vagy olyan roncs, mint mi valamennyien.
A hangot még drámaibbá teszi a fiú személyes veszélyérzete. (Zöld hályog van a szemén.) Most hát tudom, hogy a lapot Darvas kapná. (Tőle nem merik megtagadni.) A felelősség azonban az enyém volna. Túlságosan nagy falat ez, csak forgatom a számban, se lenyelni, se kiköpni nem tudom.
Itthon se adhatok számot belvilágomról, mert éppen nálam van Vajda Kornél Angyal Erzsi nevű tépett szőke, várpalotai választottjával. Arra a varázsszóra, hogy Erzsi, János is megreszkírozza fél szemét. Oda is édesedik a lány ölébe. Az ötgyerekes családból való teremtés remekül bánik fiunkkal. Igen kellemes, mély hangja van. Csűrösék is jelen vannak. Kornél mulatságosan évődik a nemsokára kétgyerekessé váló Miklóssal, az Alexáékkal való közeli kapcsolat miatt. Miklós vidoran fogadja ezt a szarkasztikus hangot, a bor mellett ez teremt a társaságban jó hangulatot.
Megjelent végre a Rózewicz-kötet. Miklósnak adom át az első szabad példányt.
Hernádi szervezte autón megyünk Falanszter-drámájának újrabemutatására a Dunántúli Színházak Találkozója alkalmából. Közös szobánk van a Kapos Szállodában. Igyekszem a várost úgy bemutatni, ahogy tán ő mutogatná nekem Győri emlékeit. Rengeteg ismerős közt találom magam életem első színházában. (A Bánk bánt láttam itt tízéves koromban.) Nővérem keresztlánya, Molnár Panni ül az egyik oldalamon, a másikon meg Kellner asszírfeje ragyog.
Az előadás éppen olyan feszült, meggyőző, helyenként talán még jobb, mint a pécsi volt. Ezért természetes a hatalmas taps. Kellner így fordul hozzám. - Bandi... ez nagyszerű! Micsoda feszültség! Shakespeare-i! (Nem kis elismerés ez attól, aki első közös somogyi szereplésünk színhelyéről, Tabról, 1959-ben, noha éppen ott járt, elmenekült.)
Az étterem vacsoraasztalánál találkozom Szíjártóval, Papp Árpáddal: részletezik a KISZ-botrányt. A pofafürdőre odatámító Jávorit beavatom az ügybe. Ő kizártnak tartja az ellenem felhozott vádakat. Ez csak szarkeverés. Menjek be másnap a szerkesztőségbe, ott lesz Kocsis Laci, vele tisztázhatom a dolgokat. Az innét elszármazott Balogh Elemértől megtudjuk, miatta volt a veszprémi Latinovits-ügylet. Néhány színész szövegmondását kifogásolni merészelte, Latinovits a színészek oldalára állt, s beperelték őt, az "okvetetlenkedőt".
Éjfélkor átmegyünk a bárba. Gyulát teljesen lefoglalja Földes Anna. Legkellemesebb partnerem Nógrádi igazgató. Egyszerű, póztalan. Hernádit "tanár úr"-ként emlegetik. Érzik, főként Szabó Tünde érezteti, mit köszönhetnek neki.
Mindig viszolyogtam Kocsistól, s milyen szívélyes most, hogy kínos ügyet kell szerecsenmosdatóként tisztáznia. Cseresznyepálinka... bizonykodás... Mélységesen lekezelik Szíjártót, Pappot. Ami Stiert illeti, már máskor is csinált ilyen taktikai hibát. Majd írnak egy levelet... [A levél sohasem érkezett meg. A szóbeli magyarázat a nyolcvanas években így szólt: "Az a hülye Stier KISZ-titkár összekevert téged a Fodor Tamással..." F. A. 1994.]
Gyula esti telefonja, már Pesten: teljes volt a győzelem Kaposváron, hiába fenték némelyek a bárdot. MGP megdicsőítette, a magyar drámaírás mérföldköveként emlegette a Falansztert. A díjak nyolcvan százalékát ez a darab nyerte.
Domokos Matyihoz megyek föl, ott van Lator is. Vodkától nekihevülve taglalják a helyzetet. Matyi Illéssel kapott össze, ki felsőbb intelmekre figyelve kirohant a fiatalok ellen, aztán próbált vele békülni. Az egész irodalmi vezérkar hisztériás. Jól jön közbe az én esélyem latra tétele. Matyi az eddigi legrealistább, legriasztóbb óvásokat fogalmazza meg, mégse tudja azzal befejezni, hogy eleve mondjak le a felkínált lehetőségről. Biztosítsam a visszautat, a lap nekem megfelelő karakterét, a munkatársakat, akik dolgoznak is. Jólesik a buzgó együttérzés, még ha később akasztófahumorba megy is át. Matyi utólag felhív, valamiről elfeledkezett: - Iszlai bizonyosan át fogja kérni magát hozzád...
Meghívtuk Sutarskiékat, hogy átadhassam végre a Rózewicz-kötet példányát. Az érdemhez illően versbe (klapanciákba) fogalmaztam a dedikációt: "Megmenekült, bárha sorsát / Gráciák nem pártfogolták. / Sőt, ahol tudták, tiporták. / Gyűlt köréje sok koholt vád. / El is vágták volna torkát, / a konok erényű Moirák, / hogyha nincs Sutarski Konrád..."
Gyöngyiből árad a szó, jól megrág mindenkit Weörestől Nagy Lászlóig, de ádázságában is van valami egyéni, sőt szeretetre méltó.
A Psyché-esttől nem izgulok, tudom, hogy sikerül, mégis fejbe kólint, hogy nem telt meg az Írószövetség hármas-négyes osztású klubja. A két elővezető után megint Csernus Mariannon van a sikerre vitel fő feladata. Ugyancsak pompásan idézi a Bolyongás éveit. Annyi átéléssel, intelligenciával, variálóképességgel, mindenekelőtt a mű iránti olyan odaadással szolgál, hogy a hátunkon futkos a hideg. (Ezt mondja később Lator is, Matyi is. A Ius ultimae noctis különösen megborzongat bennünket.)
Sanyi először csak Csernus érlelődő, mindig kicsit változó teljesítményéről szól. Inspirálnom kell, beszéljen a ciklus geneziséről. Eleinte sok újat nem tesz hozzá ahhoz, amit a pataki öregdiákok estjén már elmondott, de a neveket, adatokat csak úgy árasztja. Jánosy a legmerészebbet kérdezi: honnét van maga a varázslat? Sanyi ezúttal komolyan próbál felelni, megvallva, hogy benne több ember is rejlik. Nem ritka az ilyesmi az irodalomban. Sorolja a művelődéstörténeti adatokat. Ami leginkább konveniál nekem, ahogy a buddhista reinkarnációtól függetleníti a vállalkozását. Valami olyasmit akart, ami nem agresszíven szólítja meg az olvasót, de kifejezi lehetséges lelki aspektusait. Vitathatóbb, amit a kor megválasztásának kényszeréről mond, hogy lehetetlen lett volna mindezt mai környezetben, mai eszpresszózó, Balatonra és külföldre kocsizó, hosszú hajú lányokkal megírni. A csodát abból is érzékelni lehet, ahogy a kanapé szélén ülő kis manó monoton, mégis ízes hangján mondja-mondja a magáét.
Fél kilenc felé emelkedek szólásra. Célzok arra, hogy a költészet szuverén erejéről győződhettünk meg ma este. (A közreműködők sorolása közben Csernus külön nagy tapsot kap.) Ami pedig Weöres-Lónyai Erzsébetet és művét illeti, valljuk be, nem mentesíthetjük magunkat a felelősség vagy felelőtlenség alól, hogy bizonyos értékjelző szavak hitelét elkoptattuk, így például azét, hogy zseniális. Auden húsz éve írt Mozartot magasztaló versébe hirtelen ezt a két sort iktatja be: "míg rajongásunk holt művészt dicsér, / kell áldanunk Stravinskyt is, hogy él..." Hadd fejezzem be mindnyájunk köszönetével ezt az estét így: - Tisztelet a Géniusznak, amiért közöttünk van.
(Ezért a befejezésért én is sok dicséretet, még gratulációt is kapok.)
Rosszul aludtam, nyomaszt kissé a Rádió-beli Petőfi-vita. Három Sándor ül ott a Pagodában: Koczkás, Fekete és Csoóri. Jön még Simon Pista, Takács Imre. Végül összeesett öregemberként megjelenik Vas István. Újra csokornyakkendőt visel, gyűrött, horpadt öltözéke változással ijeszt, ám kedélye a régi. Nemes Nagy Ágnest nem jó közelről nézni, hajdani szépnek mondott arcát bizony megzúzta az idő. Hát ilyenek vagyunk, Petőfit ébresztgető költők. Irányítónk a kis izgulós Albert Zsuzsa. A kellemetlen, ingadozós asztal mellől sikerül egymás mellé telepedni. Koczkás terjedelmes bevezetője után Vas Pista érdekeseket mond arról, miért jelentette neki Petőfi a poesie puret, s neki, aki még látott élő királyt, hogyan lett kedvenc versévé az Akasszátok föl a királyokat. Lényegre ható pontossággal, méghozzá pedagógiai találékonysággal csak Nemes Nagy tud szólni. Az első kérdésre, mit jelentett "műhelyemben" Petőfi, rögtönöznöm kell. Megkockáztatom régi föltevésemet, hogy Magyarországon minden verselni kezdő: Petőfi-epigon. A társaság bólogat, de a sebbel-lobbal (késve) érkező Somlyó eleinte rám cáfol, később félig-meddig igazat ad.
Szünet után, Petőfi korszerűségén elmélkedve, Takács Imre szinte számba adja a szót, valahogy így: - A tájleíró versek titka még nincs föltárva. Frappáns válasz ezek után az én Petőfi szeme elemzésem. Ágnes abszolút elismerően ki is egészíti még észrevételeimet, így ebben a kocsiban, jogosan úgy érzem, nem ötödik kerék voltam.
Fekete Sándorral ballagunk a Múzeum kerítése mellett. Kissé sírós hangján Nagy Lászlót, Juhászt parentálja. Szerinte Juhász nemcsak a Kritika-beli sérelmek miatt (Pándi ki is húzatott egy részt F. S. cikkéből, mondván, nem akarja Juhászt egy életre elveszteni), azért se jött el, mert az ő barokkos szövege nem illett volna a beszélgetésbe.
Nívódíjat veszek föl a Móra Kiadóban. Tóth Eszterrel együtt lépek be. Tizennyolc éve, a Marsak-fordítás idején is ez a kiadó hozott össze bennünket. Ott van a színen Gulyás Mihály, Gyurkovics és Végh Antal is. Utóbbi, Darvas bizalmas embereként kérdi: - No, benne vagy?...
Délután munkahelyemen illik Nívó-ivászatra hívnom a kollégákat. Fokozza a jó hangulatot, hogy Pribojszky is eljön citerazenét szolgáltatni. A meghívó mellé odatettem a róla írt Bűvölt bűvölő versem xeroxmásolatát, de külön föl is kell olvasnom a költeményt. Bereczky, Sallai, Papp Pista és a többiek ellágyultan figyelik a húrok zsibogását. Sebő Feri is, de neki tovább kell mennie a Bolgár Központ Nagy László-estjére. Végül ott kötök ki én is, de még Pribojszky is. - Na, játsszon! - adja meg neki is a jelet az ünnepelt.
A sokféle zsibongásból nem egykönnyen lesz csend. Végül is odaülök Laci mellé. Örülök vidámságának, s tiszta szívvel mondok neki tósztot az Ég és föld költeményre. Valami olyat fejezett ki benne - fejtegetem -, ami igazán fáj a világnak. - Jólesett, mert költő mondta - reagál ő barátságosan.
Utolsó állomásunk a Berlin. Nagy Laci és Bata a Darvas-féle ajánlatot fontolgatják. Laci minden támogatást megígér, szívesen lenne munkatársam is. Bata nem felejti el közölni, nem olyannak szeretné ezt a másik lapot, amilyennek Kiss Feri és Végh Anti képzeli. Ami pedig a mellettem kiállás korábbi hiányát illeti, tudtomra adja, azért nem számoltak velem eddig, mert támogatásomhoz nem volt alkalom. (Belső titkos ösztönöm úgy érzi, nem leszek főszerkesztő.)
Nyilván, amiért nagyon tiszta fejjel akartam ébredni, nem tudok elaludni. Újra és újra átgondolom, mit mondjak Darvasnak. Sorsdöntő is lehet az az egy óra. Furcsa szorongásokkal vagyok tele a lombos, vadgalambos, valami régire emlékeztető Bajza utcán menet. Hová is kanyarodik velem az élet?
Darvas szobájába lépve aztán minden egyszerűbb lesz. Újra csak arról győződhetem meg, hogy ez a mogorva, rideg, nem egészen őszinte férfi nem az én emberem. Nemrég jött Prágából, tegnap Erdeiről írt cikkében lepleztem le, hogyan csinál vele való állítólagos barátságából vonalas legendát. Most éppen Ulánbátorba fogalmaz táviratot. Oda kéne hivatalos látogatásra indulnia, de orvosai ezt az utat nem tanácsolják. Azt kérdi tőlem, mi újság? - Előtted úgyszólván minden, ami velem történt - válaszolok -, mert így szemtől szembe még sose beszéltünk. - Valóban... - ismeri be az írók atyja, anélkül, hogy a mulasztásban a legkisebb mértékben is hibáztatná magát. Kivallat, mi a véleményem a költészet mai helyzetéről. Beismeri, hogy Juhászt nem tudja követni. Egy kicsit káderez is: mi miért nem történt velem, s vajon mi a véleménye rólam Aczélnak. Munkahelyi körülményeimről is most tájékozódik. Igazi érdeklődés mindeközben sincs benne, csak félig figyel már szűk szemréséből. Egyszer, mikor a fórum hiányáról beszélünk, szavamon fog: volna-e kedvem egy ilyenben részt venni? Közreműködni, nem rovatvezetőként, de erőteljes szerkesztőként? - Tudsz te szerkeszteni? Furcsállom a kérdést, s megmondom nyomban, ha bármit elvállalnék, csak missziós érzületből s nem jókedvemből tenném, és semmiképp se oldanám fel tizennégy éves Széchényi Könyvtár-kötődésemet. - A Király téged becsül, ugye-e?... - És Csanádi Imrén kívül van-e még valakivel konfliktusod? - Mert én is úgy tudom, hogy szabadon közlekedsz. Aczélról azonban olyan szimata van, hogy valami averziója van irántam. Netán ezért működik jól előérzetem, hogy az én szerkesztői megbízatásomból semmi sem lesz. Ami egyébként Darvast mint jövendő főnökömet illeti, nem lehetnek illúzióim. Jó is talán, hogy szavai szerint még távol van az egész, év végéig csak a tárgyalásokat kell lebonyolítani.
Végtére is lehiggadva távozom, s nyugtatom azokat is, akik aggódtak értem: Nem eszik a kását olyan forrón.
Könyvheti küldetésbe megyünk Vas megyébe. A vonaton sorra megtalálom Jókai Annát, Fekete Gyulát, Galambos Lajost. Anna 40 éves létére bámulatosan fiatalos. Bárha egyáltalán nem iszik, az első alkalmat megragadja a koccintásra, hogy szabaduljon a kényelmetlen magázódástól. Szavaiból régi pályatársi szimpátiát érzek. Galambost stílusosan a büfékocsiban veszem észre. (Természetes modorú, kontyos felesége van.) Veszprém után Fekete Gyula is ránk talál. Velem szemben ülve hosszan elmélkedik a "magunknak élünk"-problémáról. Mellesleg örül, hogy nem kellett bennem csalódnia, észrevette ugyanis, hogy kollégám, akit korábban oly melegen ajánlgattam neki, szabályszerűen karrierista lett. Hallok aztán - némi meglepetéssel - lapunk dolgáról. Ezt - úgymond - ő verekedte ki három éve tartó szüntelen követeléseivel. Fölajánlották neki a szerkesztést, természetesen nem vállalta, nemcsak erkölcsi okból, azért se, mert nem szereti a függő viszonyt. Vastag nyakát forgatva jelzi, hogy még a nyakkendőt is nehezen viseli. Öregedett Gyula, nyilvánvalóbban rajzolódnak ki arcán a verekedős közéleti ember vonásai, de ahogy pár éve Szolnok megyében, most is hangot tudok vele találni. Meg is mondom neki, hogy az emlegetett új laphoz én volnék a másik szerkesztőjelölt. Szeme se rebben.
Kék mikrobusszal visznek bennünket az öt éve nem láttam város központjába. Egy új toronyház mellett nem is látom olyan csodálatosnak az új megyei könyvtárat, de belül valóban hangulatos, Takács Miklós kedves kamaszszelleme mindent barátságossá tesz.
Az ünnepi megnyitó telt ház előtt a lakályos előadóteremben igen jól szerkesztett. Engem külön is megtiszteltek, mert Berzsenyi versemmel kezdődik, s a Bartókkal végződik a műsor. Anna, akárcsak tavaly Bácsalmáson, nagyszerűen megtalálja a kontaktust, ugyanazzal a Nagyon szép tiszta című elbeszéléssel.
Ma kerül sor arra, amit Fekete Sándor ajánlott, hogy adódó alkalommal szívesen vezetné be, valahol vidéken, szerzői estemet. Ebédeltetésemről Orosz Laciék, szállásról, kíséretről a jogász Hernády Gyula gondoskodik. Találkozásunkkor fehér ingben ül a más úton érkezett Fekete. Láthatóan jól érzi magát. Szereplésünkre a svéd-magyar futballmérkőzéssel egyidejűleg a hipermodern, de igencsak élettelen orvosklubban kerül sor. Sándor szövege várt módon vitairatszerű. Mellém állása a Domokossal való túlzott konfrontálást nem számítva kellemesen érint, akárcsak Kiss Feri múltkori demonstrálása. A merész kitételek miatt persze az írás közreadása majdnem lehetetlen.
Vacsorához a kórházi gyógyszertár belső szobájában terítenek nekünk. Az ötvenes évekről Sándor sok izgalmas titkot tár föl. Az Andics - Berei ellenkormányról például semmit se tudtam. Már a nővérszállásbeli fekhelyemen mondom el Darvassal folyt beszélgetésem lényegét. Sándor is azt mondja, vállalni kéne a szerkesztést, én azonban, ahogy múlnak a napok, úgy távolodom a szerkesztősködés gondolatától.
A FÉSZEK-be lépve bizony elővesz az izgalom. 7 óra 40 perc van, de már zsúfolt a bejárat, kanyarodnak a kocsik. A szervező háziasszony, Mátrai Eszter körül a gobelinteremben ott vannak mind a színészek. Bánffy jelenti, nem tudta megtanulni a nekem oly fontos A ház végén ülök című verset. Tudomásul veszem, mint ahogy Latinovits ingerült fölényességét is. Még hogy ők kiüljenek a pódiumra?! Annyit mégis enged, hogy az utolsó négy vershez majd együtt jönnek ki.
Weörest helyére vezetve látom, hogy már tele a terem. Az első sorban Illés Endréék, Gáspár Sándorék, Déryék, Németh Lászlóék, Ika (Flóra, tüdőgyulladás gyanúja miatt, otthon maradt), jobb szélen Juhászék, mellettük Sárika s két szabad hely. - Itt a bűnös! - fenyeget Illyés, ahogy meglát. Nyolckor már az előtérben, sőt a kinyitott oldalú bárban meg a lépcsőn is állnak. A tévéfelvétel miatti erős fények alatt vezetem be az ünnepeltet, s kiállok a dobogóra. Hiba nélkül, de egy kissé szárazon mondom a köszöntő szavakat, nem akarva belelépni az igazi fölhangoló, Weöres szerepébe. Ő biztosan, szépen, olykor derűt keltve beszél, nem restelli kimondani a "nagy nemzeti költő"-t. Az Egy sápadt nő egy kis szobában után a korai versekből a Sasad, Farkasrét kelt feltűnést. A Segesváron hallatán odaszól Illyéshez a mögöttünk ülő, húsos kezű Vas Zoltán: - Ez egy egész tehetséges fiatal költő volt. De aztán - nyelveI vissza nyomban Illyés - elromlott a veled való ismeretség következtében... A zene szava mellé iktattam be Bartók zenéit. Kertész Lajos remekül adja vissza az Ostinato és az Induló feszes ritmusait. Könyvvel a kezében áll ki Latinovits a Bartók-verset mondani (pedig előzetes feltételként szabtam meg a "kívülről mondást"). A rekedt rikácsolás csak a végén válik a lírai dikcióhoz méltóvá. A taps mindenesetre hatalmas. Az Óda a gyorsasághoz, Ditirambus a nőkhöz, Óda a törvényhozóhoz bejelentését a szerző félve fogadja: - Ez nagy megpróbáltatás lesz. Ám a Ditirambust Csernus Mariann gyönyörűen adja elő. Látom Domokos Matyi és Somlyó arcán az elégedettséget. - Ez teljesítmény volt! - jegyzi meg a szerző. Fél szemmel folyton őt nézem. Látom elvörösödni, szája szélét, állát remegni egy-egy részletnél. Az Ajánlás hallatán olyan áhítatos emelkedettség van körülöttünk, ami már szinte tapintható. A lámpák erős izzásában moccanatlan állnak, akiknek szék sem jutott. Németh László arca érmeként rajzolódik a levegőre. Türelmesen ül. Déry többnyire lehunyt szemmel figyel. Figyelmeztetem szomszédornat a Kodály-művek (Székely nóta, Székely keserves) és a Hiánya kéziratban című Illyés-vers egymásutánjára. - Valóban, hová is lett a kincs? - kérdez vissza a szerző végül, szinte cinkosi szemhunyorítással. Amikor megtudja tőlem, hogy szünet nem lesz, s már a zárókórus, a négy előadó közös föllépése következik, zsebébe nyúl a kézirataiért, ahogy megbeszéltük, s kiválaszt egyet. Csernus, Bánki Zsuzsa után Bánffy jól megemeli a Menedéket. Utolsó sora után szinte felhördül a közönség. Latinovits lapról olvassa a Koszorút, akkora pátosszal, hogy a levegő valósággal perzsel körülöttünk. - Ezt jól megcsináltad... - szól vissza Illyés ültéből emelkedve, szemrehányó szeretettel. Meghajol a színészek, majd a közönség felé. - Köszönöm, elsősorban nektek, de magunknak is. Akkora a taps, alig tudja elkezdeni a vers elé szánt kommentárt: - Valamit arról, hogy rossz is, de néha gyönyörű volt. - Bandi, ha elkezdted, fejezd is be! - szól a sor széléről Juhász Feri. Engedelmesen kimegyek a pódiumra, de fogalmam sincs, mit mondjak, két szó közt se találva előrefelé a kapcsolatot. - Valahogy így búcsúzkodom: - Kedves hallgatóság, kedves család, mert mindnyájan Illyés családja vagyunk, az estnek, sajnos, vége, de él és velünk marad a Géniusz műve... Elsőként Keresztury öleli meg az ünnepeltet. Németh László, talán nem is tudja, kinek, barátságosan mondja: - Én nem éreztem meleget. Szemének egydimenziós nézése jelzi, hogy ő már nem a régi, de itt volt, s fiaink egyszer még nagyra becsülhetnék ezt a csillagképet, amit ez az est föléjük terített. Itt voltak Bibóék is. Vácinét, Tornai Jóskát, Kristóékat, Békésit látom meg hamarjában. Kellemetlen meglepetés is ér: Bánffy kijelenti, nem fog velem kezet, s nem bocsátja meg, hogy lemondattam a Koszorúról. Azt hitte, Latinovitsé kiérlelt produkció, de hát ablattolt, s így is hibázott. Arról persze nem szól, ő milyen más lehetőséget kapott, s hogyan szegte meg önkényesen az én ajánlatornat.
Mátrai Eszter beterel bennünket az étterem terített asztalaihoz. Weöresékkel szemben, Latorék és Domokos Matyi közé kerülök. Csöppet sem zavar, hogy a Juhásszal összeboruló Latinovits rám se bojszint, hisz, ha tetszik, ha nem, itt mindenki nekem köszönheti, hogy fölhangolódott. - Ezt folytatni kell ám, Bandi! - mondja Bata. - Te kivirágoztattál egy halott intézményt - teszi hozzá Pór Jutka. Illyés Flórához sietve, egy pohár bor után távozik. Köszönetet mond Weöres Sándornak. - Neked külön... - veti felém. Mátrai Eszter hozza a műsor jó visszhangját, hogy mennyire szerves volt, s nem volt hosszú, hogy a záróverseken szinte sírni kellett. Itt mindenesetre a szabad kedély áramlik. Eszter folyvást halasztja a zárórát. Végre 3/4 2-kor indulhatunk haza.
Tóthné Erzsi bejelenti: Illyés szerint remek volt az est, Flóra szavaiból legalábbis ezt fordítja vissza nekem. Gyula eleinte drukkolt, de amikor látta, hogy jó pályán van az egész - megnyugodott. És milyen biztos ízléssel volt megcsinálva a műsor. Flóra most már nagyon sajnálja, hogy nem lehetett ott. - És ezt megmondhatom F. A.-nak is? - Okvetlenül, hiszen Gyula a legritkábban szokott ilyesmit dicsérni.
Hanem a Televízió jól elbánt velünk! A közönség lámpákkal való izzasztása csak arra kellett, hogy a tőrbe csalt Illyést nyilatkoztassák. Poór Klára rátartian üres kérdéseire kellett felelgetnie, s az estből egyetlenegy képet se láthattunk.
Előző hónap | Hónapok | Következő hónap