Előző hónap | Hónapok | Következő hónap
Sárikával együtt vonattal megyünk az érettségi találkozóra. Meglepő, hogy kettőnk szeme, pár évi összeszokással milyen szépnek találja a Feketebézsenytől Somogyjádig elvonuló tájat. Berénytől Öreglakig még a személyes emlékek is alájátszanak a meghatódásnak: a berényi udvaron látott fák, a kert mögötti füves pincetető, a buzsáki gyönyörű rét, Tatárvár, a baráti hegy... A crescendo mégis Somogyvár: a náddal, erdős dombhátakkal szegett halastavak, a vízparti fák kettős őrjárata, a lombok sokféle zöld színe, az ezüstöstől az aranyosig. Mintha ez az egész hazai környezet tőlünk függetlenül is miértünk létezne, bennünket magyarázna. Rég éreztem ilyen változatosan gazdagnak szülőföldemet. Sokáig csak arról beszélünk, amit az elvonuló tárgyi jegyek eszünkbe juttatnak.
Kaposváron nem száll le senki ismerős. A Fő utca fele megyünk. Kihalt a régi eleven sétány. Tablóképek emlékeztetnek csupán a fiatalságra s a mi 25 évvel korábbi világunkra.
Ötkor, mikorra az első találkozást megbeszéltük, ott ül már a szállodaporta mellett Boross Péter, Siposs Géza, Szigetvári János, Molnár Palkó. Mindnyájan keblükre ölelnek, mintha egymást üdvözlő családtagok lennénk. Szigetvári haja olyan fehér lett, hogy tekintélyes tanár úrnak is elmehetne. Változatlanul ő a tréfamester. Olyan dokumentumokat szedett össze a régi időkből, amik már látásukkal is derűt fakasztanak. A tőlem kapott egykorú levelek például, a töméntelen millpengős bélyeggel körülragasztva. Horányi Barna újságírónak nyilatkozunk osztályunk - az iskolatörténetből is kitagadott - legendáiról magnetofonba. Én még egy leiratot is adok át kulturális műhelymunkáink bizonyítékaként. Amire kifogyunk a fontosabb közlendőkből, csíkos ingben, tarka nyakkendősen, hamisítatlan müncheni kedéllyel befut Zólyomy Árpád.
Néhányan a megbeszéltek szerint elmegyünk Wilhelm Rudi meglátogatására. Erősen várhatott bennünket, mert a hosszú udvaron elénk jön. Sokkal oldottabb, mint öt évvel ezelőtt, jobban figyel ránk, szinte kedélyesen vesz részt a beszélgetésben, pedig ahogy édesanyja és Sárika beszélgetéséből kihallom, a családot új tragédia érte: Wilhelm Jancsi, az öcs, alkoholizmus, túladagolt gyógyszerek miatt szívbénulásban meghalt. Éppen ő, akiről idejövet azt mondtam a fiúknak, az öngyilkos Feri, az ideggyenge lánytestvérek közt legkevésbé terhelt... De lám, az ő idegei sem voltak rendben. (Pár éve Szolnokon akadtam vele össze. Nagyon kedves volt, s külsőre Rudi legjobb korszakát idézte. Szocdem ifjúsági múltja miatt munkaszolgálatos katona volt. Együtt szolgált Garaival, kinek fölfele törleszkedő modoráról lesújtóan beszélt. Rudiért viszont rajongott.) A brutális hírtől eloldódunk valamennyire. Rudi megkérdi eminens társát, Siposst: - Géza, te mit csinálsz?
Hagyom a többieket beszélni, én még holnap is jövök ide. Wilhelm néni hagyományos vajas-krémes piskótaszeletét ezúttal mellőzte, csak a császárkörtéből kapunk. Rudi remegő kézzel tölt; átveszem tőle.
Családi kívánságra, Sipossékhoz is benézünk az Ezredév utcába. Az öregeket találjuk otthon naftalinos környezetben, de ezek nélkül a Ripplis színek, bodros lámpaernyők, magnóliás, kerti tavas részletek nélkül talán nem is volnánk igazán Kaposváron. Az öreg Siposs kinyíló szürke klepetusában, fején az ide-oda húzgált zsokésapkával, mint egy idős törzsfőnök töri a formát.
A különteremben igencsak zsúfoltan vagyunk. Az ötven érettségizőből - javarészt párosan - jelen vagyunk 32-en. Tanárainkból is eljött 8-10. Géza föl-le járva mondja el a szükséges emlékeztetőket. Szigetvári mellett ülve beleolvasok hajdani leveleimbe. Első eset, hogy régi fogalmazványaimat irodalomtörténeti távlatból is láthatom, például az 1945-ös decemberi összemelegedést a Buzsákba betérő Takáts Gyulával. Olvasok is neki egy-két részletet. - Gépeld le - mondja, és mutatja ujjaival kedves-bolondosan a billegetést.
" - Irodalomról vagy más ilyen fontos emberi lomról?" - támít oda mellénk Fekete Tamás. Kanadai emberünk nem sokat változott. Kezével most sem tud mit csinálni. Szemüveget nem hord, orra fitosabb, mint valaha. Elég érdekesen adatolja a ,,magyarok a nagyvilágban"-problematikát. Ünnepségeken külön asztalnál ülnek a királyi csendőrök, zsidók, az MKP-tagok. Ausztráliában egy menekült zsidó operaénekest örökös taggá választott meg a Nyilaskeresztes Párt. Előadás után körülvették: - "Vigyük haza Ottót!" Az illető az órájára nézett. - "Ha nincs késő, hát vigyük haza!" A poénra hegyezett előadásmód a régi Fatamást idézi, talán csak a várakozásteli feszültség új az arcán. És elhiszem neki, hogy egy giccses vadkacsás olajképet majdnem megvett, mert ezt a József Attila-sort idézte: "Vadkácsa riadt hápogva a tóban... "
Kicsit kába lett a fejem, ezért se tudok vidámabban forogni a társak közt. Leginkább a kitűnő színben lévő Takátscsal beszélgetek, ki Merő igazgató iránti undorát is mellém menekíti. Volt tanáraink fölemlegetik, ilyen összetartó osztály kevés volt, mint a miénk. A takarítónők sokallják is ezt az összetartást.
Néhányan még maradunk, lemegyünk a bárba. Nem éppen nekünk való az ottani környezet. Fejünk felett lófaszozó, randalírozó részeg alakot egzecíroznak, fenyegetnek a pincérek, amiért hogy nem tiszteli a műsort. A feleség-elhagyta árva Szigetvári Kóka a szépen dekorált Zólyomynét taperolja a sötétben. Férje, Árpád, Boross Péterrel és Molnár Palival jól összetalált. Kardos Jocó becsípett és zöldeket beszél.
Előző hónap | Hónapok | Következő hónap