Előző hónap | Hónapok | Következő hónap
Bekövetkezett, amire mindig számítottam: eltűnt egy éppen használatban lévő naplófüzetem. A sors iróniája, hogy Norvégiában, Oslóban lopták el, az ottani Keleti pályaudvaron, új, fontos holmikkal tömött fekete szatyrommal. Ahogy kezdtem hozzászokni, hogy "lyuk lesz az életrajzon", azonnal gondoltam a reparálásra is. A pótfüzetet az elején és a közepén egyszerre kezdtem el, július elsejei és szeptember eleji dátummal. A noteszbejegyzésekből, levelekből, emlékezetből rekonstruált adalékok az év végéig a nyár hiányait is befoltozták.
1974. július 1. hétfő.
(Azonos dátumú levélből)
"...a fonyódi állomáson hagyott biztonságból mára elég komikus módon hullottam ki, amikor munkahelyemen megláttam Az idő foglya című beharangozott új kötetemet, a róla recenziót írt Vajda Kornél asztalán. Lélegzetelállítóan csúnya! - mondtam magamban, de legalábbis abszolút jelentéktelen. A borító hólyagos felülete olyan, mintha fűrészporban hengergették volna. Belül a fénykép is nagyon rossz. Se egyik, se másik, hanem a legkevésbé alkalmas harmadik, melyen világmegvető ajkbiggyesztéssel államra könyökölök. Erre azt is lehet mondani, a leleplezett póz mégiscsak az enyém, megérdemeltem, de legalább a fotós Pánczél Tibor nevét írták volna át a fénykép hátlapjáról a kolofonba. S ezzel még nincs vége a bajoknak. A fülszövegen az olvasható, hogy született 1927-ben. Ez Matyi bűne, én figyelmeztettem rá, hogy hibás az általuk leadott eredeti gépirat. De különben is, miként lehetséges, hogy egy családon belül ne tudjuk, melyik az öcsénk, melyik a bátyánk? Érthetetlen, ennyi buzgólkodás közt, Matyi szerkesztése, a műszak jóindulata mellett hogy jöhetett létre ilyen gyenge kivitel? De legalább a papír és a nyomás jó..."
A jelzett, későbbi időpontban bemegyek a Szépirodalmiba, de nincs, ki átadja példányaimat. Domokos szabadkozik: amikor a terv készült, ők szebbnek gondolták, még azt a kifordított hólyagos borítópapírt is.
- Azért most már hozzá tudsz szokni? - kérdezi később. Ezért az egyetlenegy részvétteljes gesztusáért is nagyon lehet szeretni Matyit. Nem is érdekel többé a téma. Különben is, az első, akinek dedikálok belőle, Bulla, egészében szépnek találja a kötetet.
Ma folytatódik az írószövetség múltkor félbeszakadt választmányi ülése. Dobozy igyekszik minden szelet kifogni a vitorlákból, pedig ezúttal Pándi is felvonult, olyan új fegyverhordozókkal, mint Csanádi Imre. (Oda is ül, arra az oldalra, ahol P. P. szokott elhelyezkedni.)
Sánta egy fohásszal mindenkit türelemre int. Ezt később többen ismétlik, leghathatósabban Király. (Vigyázzunk a vitára, mert általa még nagyobb lesz az ellentét.) Pándi különben fojtott hangon tisztázza magát. Ő nem volt itt a múltkor, de nem bánja, áll elébe a faggatásnak, akár a támadásnak is, ám bizonyos feltételeket elvár. Fekete Gyula meg Pándit figyelmezteti, a vitákbeli becsületbe gázolást éppen ő kezdte... És ez így megy eleitől végig. Közben Óvári Makszi tájékoztatta a társaságot... semmiről.
A szünetben, amikor néhányan - Eötvös-kollégisták is - össze verődünk a főrangú, KB-titkár Óvári körül, s kimondom tréfából: - Ő volt a gólyanyúzó elnököm, ugyanúgy reagál, mint Pécsen az ifjúvezető-képzős kemény parancsnokból professzorrá lett Török Béla: "De azért egész jól kibírtad..."
Egyetlen derűs pont a továbbiakban, amikor Tatay a jámbor szőlősgazda hangján megkérdi, hogy Aczél végtére följebb ment, vagy lejjebb ment? Megszoktuk, hogy lakásügyben, válóperben, egészségügyben ő mindig van. Amikor autókarambolom volt Grazban, nem a konzulátusnak telefonáltam, hanem Aczélnak. Másnapra ott volt a 2000 schilling. (Elénk derültség.) Óvári válaszában mindenkit megnyugtat: Aczél most háromlábú széken ül, biztosabban, mint eddig, s minden panaszos ügyben bátran lehet hozzá fordulni.
Dobozy, kinek felesége pár napja lefordult a székről s meghalt, úgy vezeti az ülést, hogy tízszer becsomagolja a robbanóanyagot. Majd megvitatjuk, hogyan készítsük elő a megbeszélést, melyen vitaelőkészítő viták módozatait előkészítjük. (Nagyjából ebben a tónusban elmélkedik a teendőkről.)
Hernádi elvitte, elolvasta, most élőszóban is kifejti, mi tetszett neki új verstermésemben. Még ravaszabban egyszerűek. A feleség levele jellegű írásokban pedig a Valóság költői töltést kap.
A napfényes szép hajnalon egy pillantást még a szemközti hegyekre is vethetünk a kikötőből. Ebben a mozzanatban, mint magban a gyümölcsöt, benne érzem egész kirándulásunk sikerét.
A berényi állomáson újabban már nincs szolgálat. Perák, aki lakóhelyként örökölte meg a kis állomást, a disznóólnál ácsorog. Mutatom a várótermet. A "Pénztár" fölirat ecsetárnyalásai még az én időmből valók. A széles marhahajtó út, amerre a hagyomány kedvéért megyünk, alig látszik ki a harmatos gazból. A hajdani Kettős kút táján utolér bennünket a mezőőr. Érdeklődik, mi a csudát keresünk itt? Amikor tisztázom magam, barátságossá válik. Ő csak az ötvenes években került ide, apámat is csak híréből ismeri, de hát miért nem szóltam mindjárt illetékességemről. Pótlólag most Bagó Vendi osztálytársamat próbálja fiával elkeríteni, hiába. Halljuk, hogy az ügetőpályát vissza akarják állíttatni. A versenyistállóban most csirkekeltetők vannak.
Balra kanyarodva jutunk a kastély irányába. Hamar fölismerem a volt iskolát, ahol írni-olvasni megtanultam. A régi cselédházak ugyanúgy sorakoznak sorjában, mint 40 évvel ezelőtt, csak a parkot bontották le a klasszicista épületről. A kastélyudvaron rendetlenség, a volt magtár előtt elhányt szerszámok. Az irodák helyén, ahol életemben először láttam falikapcsolót, villanyt, most is iroda van. Senki se kérdi, mit tátogunk itt. Elnézve a kovácsműhely meg a bognárműhely felé, a vékony suhángok fölött megérint a puszta kinőhetetlen szegényes levegője. Ott van a víztorony, melynek árnyékában Józsi bátyám kuglizott vasárnaponként, itt láttam életem első happeningjét, egy tűzoltóbemutatót. A haranglábszentelés mellett ez volt a puszta legnagyobb eseménye.
Gyalog megyünk tovább Tóti felé. Beavatom útitársamat a szép fekvésű, volt járási székhely vonzó légkörébe, a kastélytól a Csalogányig. A gyógyszertár és a Németh kocsma közti részen ismerősökkel is találkozunk: a helytörténész Gál tanítóval és a Buzsákról származott Németh Mártával. (Miklós dicséri Bulla Karcsi gusztusát, amikor mondom: N. M. lánykorában igencsak tetszett neki.) Az eszpresszóban még rokoni vendégelésben is részesülünk, sőt szíves autós ember is kerül, aki továbbvisz bennünket Buzsákra. Miklós egy gázpalack mellől nézegetve mérheti föl a Tatárvár- Kéka közti tájat, melyet annyi versben megörökítettem. A templom mellett szállunk ki, és Csoóri tanácsát követjük: "El kell indulni minden úton, / az embert minden úton várják..."
A volt községháza előtt Miklós okkal fényképez: mutatom, melyik ablak mögött írtam a Bartók-verset. Két menyecske ismerősnek talál, visszaforduló arcukról leolvasom a fölismerést: "...az író!"
Piros Kiss Józsit nehezen találjuk meg, de még éppen otthon van. Csalafinta módon közli, hogy családja elhagyta. (Boglárra költöznek, s ő éppen fölszámolja ezt a házat.) Megrendelni se lehetne jobb szöveget, mint ahogyan Jóska beszél Buzsákhoz kötődésemről. Szerinte a falu érdemen fölül kapott tőlem. Erről másként gondolkozom, még mindig bennem van tartozásérzet a kifizetetlen adósságok miatt.
A szemlélődés következő stációja már Kaposvár. Először a színház-parkban merengünk, aztán megmutatom a többi kultikus helyet, Az iskola udvarát, tornatermét. Hosszan ülünk a Szabadság tér szökőkútja mellett. Wilhelm Rudit is meglátogatjuk, hadd lássa új barátom itteni első szellemi partnerem legalább részvétre indító romjait.
Pap Jóska ígért kocsija csak Mérőben, Virágéknál ér el bennünket, de onnét máris menni kell a högyre... Volt osztálytársam gondoskodott arról, hogy az ő pincéjükben kellő vendégelésben részesüljünk. Nem tudom, mikor jártam utoljára a hűs horgosokban, autón bizonyára soha. Jóskáék szőlőjében (ki lehet számítani) 36 éve nem voltam, föl tudom idézni mégis a dombhajlatot, ahol szüretkor a diót szedegettük, de akkor persze nem vettem észre a falu irányába egymásra héjazó hajlatok közt, milyen varázslatos kilátás nyílik észak felé.
A kis házikóból sorba jönnek elénk az Ibolykák, Erzsi, Madár Józsi, az újlaki Pál Jóska és Major Jani. Fülepnek is tetszenék, milyen jó érzékkel tették az asztalt a fa alá. Állandóan látni a hosszanti völgyet, a falu fölszikrázó fényeit. Lelkesen esszük a pörköltet az itteni specialitással, a hernyósra passzírozott krumplival, ám a szúnyogok is olyan lelkesen legelnek rajtunk, hogy be kell mennünk a házacskába. A falakon régi mérei szobabelsőket idéző olajnyomatok, cifra gyöngyös lámpa. A kényelmetlen lócákon ülve szó kerül a régi dolgokról: a tragikus halállal pusztult Varga Pali tanítónkról, egykori lakodalmakról, hajdani szép lányokról. (A mi asszonyaink közben már hazamentek.) Hamarosan előkerülnek a hajdani nóták is. "Mint két kérub" - példálózik Madár Józsi Zsoltár versem szavaival. Ám ahogy az orgonánál igen, itt nem állom a versenyt. A Maros menti fenyves erdők aljábant és társait nem is nagyon ismerem. Nem röstellem mégse ezeket a bensőségesen összehangzó nótákat, mert közös éneklésükből a már-már elveszett, archaikus falusi világ hangulata érzik. Húsz-harminc év múlva már ilyen spontán összedalolás sem lesz.
Végül Pap Jóska érzi szükségét, hogy zsoltárt is énekeljünk. Egymás vállát karolva fújjuk a néma domboknak: "Az Úr énnékem őriző pásztorom..."
Szülőházam udvarán fényképezkedve várjuk Pap Jóskát, közben Miklós megismerkedhet a fogahullott öreg farkassal, Ilus apjával, vagy ahogy a családban emlegetjük, a Dudi sógorral. Egy kismacska mászkál a karján, vállán, miközben első világháborús emlékeit teregeti elénk neki-nekilendülő rusztikus hangján.
Megnézzük Jóskával közös régi iskolánkat, mutatom a templom apszisát, ahonnét a zsoltárt nem tudva, ijedtemben leszaladtam a közön Dudi sógorékhoz, illetve a kedves Margit nénihez, aki még fedőt is melegített a hasamra, pedig a lelkem fájt...
Fölmegyünk a karzatra. Talán húszan vagyunk az istentiszteleten. A régi ismerősök közül csak Sára Bözsi és férje, Bakai. Az orgona világoskék doboza még áll a helyén, mellette a szétrongált hangszer is ott hever. Megnézem a használati utasítást is, mit annyiszor láttam. Igen, stimmel a pécsi cégre vonatkozó adat is: Angster Rezső. Ahogy lemegyünk a lépcsőn, kurátor uram, ki egyben a harangozó is, összehajtogatott, elrongyolódott újságkivágást vesz elő a tárcájából. Jobban megrendezni se lehetett volna: az én "Somogyi Néplapban" megjelent Zsoltár versem van rajta.
Elmegyünk kocsin Bárdibükk felé, Miklóssal együtt gyönyörködöm a Csicsi-domb alján nyíló változatosságban. Elmegyünk egészen Kovács Kálmán hazájáig, Kaposszentbenedekig. Visszafelé a temetőben megkeressük Nagymama sírját. Rátalálunk Varga Pál 1945-ös és Téglás Baba 1940-es síremlékére is. (Talán az első kislány, kit melegebben szerettem.)
Virágék meghívták Pap Jóskát ebédre. Onnét visz bennünket a mérei állomásra. Végig nagyon jó a hangulat köztünk, Miklóst teljesen úgy tekintik, mint rokont. Erről beszélgetünk, míg a jó meleg délutánban Fonyódra vágtat velünk a vonat.
Ahogy elterveztük, módunk van még jó alapos fürdésre is.
Pestig utaztunkban - hogy teljes legyen Miklós szociológiai körjárata - a Babától kölcsönzött családi versekből olvasom neki a frontidőszakban írt Gárdony ódáját s néhányat a születésnapi, névnapi köszöntők meg a "Népi családi krónikák" közül. Búcsúzkodáskor, Kelenföldön, tele vagyunk egymás iránti jó érzéssel. Magam sem hittem, hogy ilyen erőlködés nélküli alapossággal vezethetem végig Miklóst szülőföldem tájain.
Itthon nincs különösebb újság, ámde bőven van megírnivalóm. (Kár, hogy az eredeti naplófogalmazvány azóta Osló valamelyik csatornájába dobva málladoz.)
Előző hónap | Hónapok | Következő hónap