Előző hónap | Hónapok | Következő hónap
Földúlja kedélyemet, hogy a Szederkényitől végre megkapott válaszlevélből Kelemen Lajos valamennyi küldött verskézirata előkerül. Szerintük közlésre még nem elég érett a fiú. Én is szívesen nyilvánítanám őket szerkesztésre még nem elég felelőseknek.
Felhívom Sárosiékat: vigaszomra csodákat mesélnek Norvégiáról... ott a gyerekek biciklijüket a játszótéren hagyják éjszakára, s két nap múlva mennek érte. Meg a Bergen-Oslo közti vasútvonal! S a nyugalom, ahogy élnek, ahogy a városi forgalomban alig lehet észrevenni az autókat.
Amikor négy éve repülőútra indultam, Hernádi Rónay Lászlóra hívta föl figyelmem. Most Zappe Lászlónak az Irodalomtörténet -ben közzétett fanyalgásait olvasta be a telefonba. Szigethy után Z. L. se adhatja alább: ő is elhegedüli a nótámat, amiért annyira nem szeretem a dogmatikusokat és a kritikusokat. Verselemzéseimre tudós egyszerűséggel azt mondja: laposak. De elemezni ma már csak tudósok tudnak. Sárika neheztel az utoljára rosszhírmondó barátra, de tán jobb így, ha a zappelyhet kifújja fejemből az északi szél.
A lenti világ akkor kezd érdekes lenni, amikor már Dánia fölött repülünk. A táj mint valami iparművészeti variációsorozat. A szántóföldek mint egy-egy fonott négyszög, téglalap. Hajdan - még a maszekvilágban - a szigligeti Várhegyről láttam ilyennek a környező világot.
Koppenhágában napsütés és nyugalom. Hatalmas folyosókon kell gyalogolni. Aki sietni akar, meghajtja magát egy-egy kézbeli rolleren. Első idegességem hamar elmúlik. Itt mindennek rendje, módja van. A jólét biztonsága látszik a rengeteg kirakott árun, a szeIídszölke lányokon; a fonnyadt nőn is, ki lábát az asztalra téve A. Christie-t olvas. Dollárt váltok be norvég koronára. Sokat mászkálok, de a teljes biztonságban is mocorog bennem a kelet-európai ősgyanú: mi van a csomagommal?
Késve indul a gépünk tovább. Barátságosan végigbuzerálnak valami nyüszítő, gyűrűs masinával. Öngyújtóm jelez. Kedélyesen veszik tudomásul. A SAS-gép meredekebben szárnyal, kissé hűvösebb is belül. Rákos szendviccsel kínálnak. Ízlik.
Tüneményes látvány: a gyönyörű felhők alatt felbukkanó oslói fjord. A szétszórt, borzas szigetcsoportok látványát ez ideig csak Shelley Alastorával szemléltem. Megható, hogy ilyen szép tud lenni a befolyásolatlan, úgyszólván zord természet.
Az útlevél elvételekor egy kartont kell kitöltenem. Csomagom máris jön a mozgó szelvényen, vámnak híre-pora sincs. Kijutva a nagyobb térségbe, addig szemlélődöm, míg egy hosszú arcú hölgy nevemet mondva rám bukkan. Taxiba ültet, közli, hogy kései jövetelem miatt most azonnal Bergenbe kell utaznom. Átadja a programot, a szállodai csekkeket, vasúti és repülőjegyeket, főnöke üdvözletét és "Mr. Shuljok" telefonszámát, ki már érdeklődött utánam, s végül 1400 korona járandóságomat. Közben látom oldalt pillantva az öblökben a sok tarka hajót, a város dimbes-dombos, nagy térségekben ritkásan beépített, szimpatikus alakzatát. Az Ostbanen nem nagyon barátságos. A hölgy mindent megkérdez helyettem, s mivel még egy óra van a Bergenbe indulásig, magamra hagy. Így kezdek ismerkedni a norvégokkal: nézem a színes gumicsizmás vidéki fiatalokat. Gyorsfényképezde, meztelen folyóiratok, lépcsőn evő angol lány, vöröskeresztes bélyeget áruló diák... ezek az első benyomásaim.
Merészebb vagyok a csomagjaim elhagyásában, végtére a legendásan becsületes északiak közt vagyok. Persze azért vissza-visszanézek. Nem sokkal a vonatindulás előtt, amikor már azért ácsingóznék, mikor lehet végre beszállni, ahogy visszanézek a lábak közt, űrt látok kisebb csomagom, a szép új, fekete, körbe-körbe villámzáras szatyor helyén. Kővé meredek, majd mint az őrült, forgok saját kétségbeesésem körül: Most mi lesz?
Minden fontos holmim benne van: a program, a csekkek, a fényképezőgép meg a napló! - Éppen eszemben járt: mi lenne, ha egyszer a naplót elveszítenérn... - És itt van, ni! Az oszlop másik oldalán álló férfi mit se látott.
Menjek a rendőrhöz! - biztat. De hol a rendőr? Véletlenül belebotlom. Visz az őrszobába, nyugodtan, tisztes angolsággal vallat, bemondja URH-készülékébe az adatokat. Pillanatokra a Scotland Yard csodáját várom. Fogom aztán a fejem, újra és újra rádöbbenve, hogy vonatom elment, szállásom Oslóban nincs. A rendőr szerint a nekem fontos irományok a tolvajnak mit sem érnek, még vissza is kaphatom a Diaryt. Igen, de most mihez kezdjek? Menjek talán taxin a városi rendőrkapitányságra, a Politokammerre. (Egy cédulára fölírja a címet: Möllergt. 19.)
Dúlt lélekkel taxizom a városba, alig látva belőle valamit. Nagy, régi épület előcsarnokában dadogom el panaszomat. Jön egy hegyes orrú, fiatal tiszt, bevezet egy kuckóba. Ott kell hosszan részleteznem, mi veszteség ért, milyen formája volt a szatyornak. Külön jegyzőkönyvet vesz föl Sulyok nevére, az egyetlenére, akit ismerek, hogyha valami fejlemény adódna, értesíthessék. A tiszt keresi is őt telefonon, de már nincs a könyvtárban, még nincs otthon. A magyar követségen is csak a takarítónő veszi át az üzenetet. Várnom kell. Nézem a csorgó esőt, a gumikesztyűs, úriasszonyforma takarítónőt, a szalmafürtű rendőrlányokat. Enyhíti kínom, hogy az én fogalmaim szerinti rendőrségre itt semmi sem emlékeztet.
Végre átkocsizhatom a Rózsadomb-szerű, szép helyen levő követségre. Erika titkárnő és a sofőr felesége magyarázza: itt is elmúltak a biztonságos idők. Sok a vendégmunkás. Nyilván jókedvvel lovasították meg ajándék szeszeket is tartalmazó csomagomat.
Az igazi fölszabadító érzés, amikor meghallom Sulyok jellegzetes, dunántúlias dialektusú, kásás-fojtott hangját: szállásra gondom ne legyen, jön értem, hazavisz, holnap utánanézünk a programnak. A követség máris értesítse a külügyi ügyelet által az én fogadtatásomat intéző Marianna Seippet! Követségi tikárunk ettől fázik, ő csak reggel fog telefonálni. Vince hamarosan ott van értem Ford Consul kocsijával. Összeölelkezünk. Ez a szeretet múltkori, írószövetségi találkozónkban is benne volt. Lassan lehiggadok, de botrányos témámtól nem könnyű eltávolodni.
Haslum talán "szentendrényi" távolságra van a várostól. Szép családi ház nyílik meg előttem, körötte teljes vidéki csend. A barna feleség, Éva is nagyon szimpatikus. Magyaros pörkölttel, egri bikavérrel kínálnak. Vince bevallja, Hazafelé kötetemet megjelenésekor vette meg, a Józan reggelt pedig maga után küldette, így ő tud rólam többet. Megviseltségem ellenére nem vagyok fáradt. Tizenegykor a háziakon megérzem, hogy ilyenkor szoktak lefeküdni. - Igen, ilyen kispolgárian, mert kora reggel már vinni kell a gyerekeket óvodába, iskolába. Kellemes fekhelyem van, de az álom késik. Éjjel is föl-fölriadok a csúfos megcsalatás vissza-visszasújtó bántalmára.
Lailával azért nincs igazán szerencsém, mert túlságosan sokat dolgozik, eléggé fáradt. Íróasztala fölött híres művészek dedikált fényképei függnek, köztük Földes Andoré Taxi jön értünk, megyünk Grieg házához, ahol a téma szakértője, Torstenson úr is vár ránk. Angliai, walesi útjaim jutnak eszembe, ahogy a szűk úton, sok-sok zöld közt visz bennünket az autó. Weöresnek igaza van: a norvég lányok "mindig mosolyognak, de sohase nevetnek". Kodály kóruszenéjét hallva fülemben, Lailát is beavatom költőtársam észrevételébe. Nem tiltakozik.
Torstenson úr esernyővel vár a faház előtt, mert milyen is lehetne Grieg háza, mint fából való és fehér. Belül nem a gazdagság, inkább valami extrém szolidság fogja meg a látogatót. T. úr a legfontosabbakat elmondja az angol ősökről, a pálya állomásairól. Liszt mellett Dohnányi képe is ott van a falon. Vezetőnk a nevét se tudja kimondani. Fantáziámban megképzik a kicsi Grieg s a hatalmas Björnson, a hintón ide kirándulók, a nyári kamarakoncertek, az énekesnő feleség, kit Lenbach rajzáról régóta ismerek. Kimegyünk a sziklák közt lépcsőző kertbe. Itt aztán volt muzsikához való környezet, ideális magány: egy ház, egy tó s a zavartalan természeti keret. Torstensonnak tetszik, hogy egyet-mást fordítottam költészetükből. Laila csak legyint. - Nem norvég eredetiből!
Visszaérkezve részt veszek egy hármas kiállítás megnyitásán (a konzervatív grafikus Nemes Endre tanítványa), majd megnézem a Rasmus Meyer Galéria anyagát. A romantikus tájfestészet korai alakjai (Dahl Munthe Tidemand) után az emeleten találkozom Munch képeivel s mintegy ötven grafikájával. Szépek a Ravatal, a Kövek a parton, a Féltékenység, Melankólia, Walther Rathenau s a Haját fésülő lány. Grafikák közt pedig a Mallarmé-portré. Megtudom, hogy Sulyokék utcájának névadója, Eilif Peterssen ugyancsak festő volt. (Axel Revold nagyhangú, kellemetlen.)
Délután elmegyek a halpiac felé s a Bryggenre. A hajók barátságosan álldogálnak, nincs semmi védőőrizetük, mindenki ott jár, ahol akar. Illetve a Haakon Hall és a Rosenkrantz-torony túloldalán nem tudok kijutni. (Sajnos bejutni se az épületekbe, ahhoz későn jöttem. )
Gyors esők pásztázzák a tiszteletre méltó kőtornyot, a gótikus csarnokot. Egy hajót látok éppen befele jönni, s a tengerésziskolások gyakorló vitorlás hajóját a túlsó parton állni. Hazamenet egy nyilvános WC-ben elégedetten állapítom meg, hogy a rajzok, jelek itt is ugyanazok
Laila megszervezte még, hogy ma este színházba mehessek. Liv Scojen dramaturg hozza jegyemet a Björnson-szoborhoz Ahogy Pesten mondanák, snassz nő; melle semmi, szürke pulóvere van, lapos cipője, de a viselkedése nagyon is nőies. Italt rendel a színházi büfében, tetszésem szerint, leül velem egy asztalhoz, kellemesen eltársalog. Kiváló angolját Skóciában csiszolta, a norvég-angol balladák rokonságát kutatva. Van hát valaki, akinek idézhetem: "To Noroway to Noroway...", a Sir Patrick Spens sorát, mely a repülőn ide jövet folyton fülemben szólt. Máris dicsőítem Arany János zseniális fordításait, eléneklem a Walesi bárdokat skót dallamra Liv ámul, milyen autentikusan hangzik a "van-e ott folyó" meg a "legelőin" szótagugratása.
A színházba járók elegánsabbak, mint a tegnapi koncertlátogatók, de éppoly magukba süppedten ülnek, nem duvadnak ki a székből. Az előadás annál inkább dimenzionált. Sokkal jobb Arturo Uit látok, mint amilyet nálunk produkáltak. A szöveg értése szinte mellékes, annyira együtt van zene, mozgás, szcenika. A színészek is jók. Dicsérem is a dramaturgnőt, ki asszisztensként a német rendező mellett segédkezett.
Sulyok ígérete szerint jön értem, s hamar rendbe teszi dolgaimat. Ad egy jó térképet, s javasolja, menjünk múzeumba, kiállításra. Csakhogy mindenütt, a Városházán is 12-kor nyitnak, kimegyünk hát a tengerésziskola mellé, hogy visszanézhessünk a városra s kifelé a fjordra. Kerényi Károly - ki naplóiban sokszor utal Sulyok Vincére - azt mondta, a görög öblökre emlékeztette ez a látvány. Igen, már a repülőből láttam: monumentális és emberi egyszerre.
A Nemzeti Galériában Vince a romantikus tájfestőket tartja fontosnak, Norvégiára jellemzőnek. Első itteni éveiben sokat bámulta Egedius Táncolóit, s közben mély nosztalgiával gondolt haza. Hisz ez a két nő feketében van, arcuk se látszik. A háttér is olyan komor: tónusa szerint inkább temetésre emlékeztet, mint mulatozásra.
Meglepetésemre a bejáratnál, a reprezentatív csoportban Vasarely, Tapies, Moore társaságában ott van Varga Imre egyik szobra, a láb és fej nélküli hadfi.
Végigjárjuk a hatalmas Városházát is. Nem mondtam maflaságot, amikor a Madách téri házak rokonságára utaltam. Valóban, azok innét ihletődtek. Szép a hatalmas aula, de a fali freskók (pannók?) éppolyan rosszak, mintha egy szocialista országban készültek volna. Látom a termet, ahol Vincéék házassága kimondatott. Axel Revold szörnyű faliképeit mértékkel fumigálom. S. V. kicsit gyöngédebben mér itt, mint másutt.
Irány a Munch Múzeum! A művész kikötése volt, hogy összes művei önálló kiállítási helyet kapjanak. Az állam teljesítette kívánságát. A négyszegletű kert (benne Naum Gabo ajándékkompozíciója, a négyfarkú páva) köré szervezett épület művészeti központ is egyben.
Vince jól ismeri a témát, módszeresen vezet be Munch jellemzőibe, színszimbolikájába. A felcsigázott várakozás után kevesebbet kapok. Mégis, ebben is Fülepnek lesz igaza? Én lelkesedtem a Sikoly szerzőjéért, Berg Wozzeckjét is vele akartam neki megjeleníteni. Ő nem találta kifejezőnek az ajánlott párhuzamot. Itt, ezzel én még rendben volnék, de a primitív szimbolizmus elkedvetlenít. Vince szerint Munch igazi értéke a grafika, a fa erezetébe komponált Csók, a Három lány a hídon, a Két asszony a parton, a Madonna. (Ez utóbbiak csakugyan szépek.)
Együttlétünk során a képek mellett Vincéről is egyre foghatóbb, karakteresebb a benyomásom. Valamiféle humánus individualizmus jellemzi. Mindenekelőtt a toleráns megértés. Eszerint persze az én tolvajomat is meg kell érteni. Szegény pakisztáni vendégmunkásnak is meg kell élnie, hiszen nem segíti az állam... Másik, ezzel csaknem ellentétes tulajdonsága a kényes szigor. Konrád regényét fordítja, de nem lelkesedik érte. Megkínálták az óriási módon reklámozott Szolzsenyicin Gulag-Archipelagójának norvégra fordításával, nem fogadta el. Otthonukban ebéd után nézem a fényképalbumokat. Az apa temetéséről készült fotókon megüti szememet a Sklanc név. Talán vend származású a család; ez magyarázná az ugorosnál is lágyabb természetet? Tudok már a győri bencésekről, a kijövetel drámai motívumairól, a jugoszláv tábori életről. Csaknem a véletlen hozta, hogy a belga befogadók helyett a norvégokat választotta. Ám ezt nem bánta meg. Szimpatikusan hozza szóba, hogyan jutott a feleségéhez. Egy villanyszerelő hívta föl a figyelmét a házukba költözött magyar lányra, ki nagyon egyedül van.
A gyerekek is nagyon kedvesek. Péter visszahúzódó, becsületes képű srác, igen jó tanuló, nagy matematikus, kitűnő futballista, az osztály bálványa.
A televízió egyetlen érdekes híre, hogy Ford megkegyelmezett Nixonnak.
Előző hónap | Hónapok | Következő hónap