Magyar NaplóBÁRCZI MIKLÓS
Brazília - a jövő országa
- részletek -
"Aki Brazíliát valóban az emlékei közt tudja,
az elég szépséget látott egy fél életre."
"Mielőtt szabad akaratomból és tiszta elmével elhagyom az életet, még egy utolsó kötelességemet feltétlenül teljesítenem kell: mélységes köszönetet kell mondanom Brazíliának, ennek a csodálatos országnak, mely nekem s munkámnak oly jó és barátságos ösztönzést adott. Minden nappal jobban megtanultam ezt az országot szeretni, és a világon sehol nem lett volna jobb újrakezdeni az életemet, miután az anyanyelvem világa eltűnt számomra, és szellemi hazám, Európa, önmagát semmisíti meg.
De hatvanéves kor után már különleges erőre van szükség ahhoz, hogy mindent újra kezdjünk. Erőm a hazátlan vándorlás hosszú évei alatt teljesen elfogyott.
Így jobbnak látom életemet időben és tisztességes formában lezárni, miközben mindvégig vallom, hogy mindig a szellemi munka volt a legnagyobb öröm, és a személyes szabadság a legfőbb jó ezen a földön.
Üdvözlöm valamennyi barátomat! Lássák meg még a hajnali pírt az égen a hosszú éjszaka után. Én, túlontúl türelmetlen, elébe megyek."
Petrópolis, 1943 nyara. Stefan Zweig otthonában ezt a levet találták. Felesége és ő önkezükkel vetettek véget életüknek. Az okot azóta sem tudják, és valószínűleg senki nem fogja már megmagyarázni. Brazília államfőnek kijáró tisztelettel temettette el az osztrák írót, noha ő mindig szolid temetést kívánt magának.
A közvélemény értetlenül állt a történtek előtt: rajongtak Stefan Zweigért, aki szintén szerette, és tiszta szívvel, írói naivitással lelkesedett választott hazájáért. Mégis miért akkor e kettős öngyilkosság, miért fejezte be pályáját ily tragikus és érthetetlen módon?
Azért, mert európai volt, az utolsó európaiak egyike, aki hitt az egységes, eszmei és eszményített Európában, a nemzetek Európájában. Zweig európaiságát, akár a magyar Ady Endréét is, a világháborúk semmisítették meg: megölték az ember szépbe szőtt hitét, s azon a baljóslatú nyári délutánon, amikor az osztrák trónörökös holtan zuhant a kocsija ülésére, eldőlt minden. Eldőlt és romba dőlt évszázadok kincse, Itália reneszánsza, a görögség antikvitása, a felvilágosodás és az ész századának valamennyi vívmánya. [...]
Krisztus születése után kétezer évvel, a keresztény magyar államiság ezredik évfordulóján Brazília, a világ legnagyobb katolikus állama, ötszáz éves.
"Honnan jöttünk, merre jártunk, nem tudjuk, de itt vagyunk"- írja Goethe. A Rio Grande do Sul-i Nova Palma olasz kolóniában nézegettem régi családi fotókat, és döbbenettel fedeztem fel, hogy a felravatalozott kisgyermek szemét nem zárták le. S. Salgado művészi fotóalbumában (Terra, 1997.) található egy kép, mely egy néhány hónapos halott kisgyermeket ábrázol apró koporsóban, kifestett ajkakkal és nyitott szemekkel. A kép Északkelet-Brazíliában, Ceará államban készült, ahol az a néphit él, hogy az újszülött szemét nyitva kell hagyni, hiszen még kevéssé járatos az élet dolgaiban, így - nyitott szemmel - könnyebben megtalálja a mennybe vezető utat. Ha nem hagyjuk nyitva a szemét, akkor az ég előcsarnokában fog bolyongani a lelke, és soha nem találja meg az Úr lakhelyét.
Hogy a Rio Grande do Sul és Ceará között lévő kapcsolatot, az olasz kolónia szokásait és az északkelet-brazíliai hagyományokat megértsük, nem elég fényképeket készíteni, és pillanatokat kiragadni a valóságból. Benne kell élni éveken keresztül, mindennapos kapcsolatban kell lenni lakóival, a milliomosokat éppúgy ismerni kell, mint a hegyoldal nyomornegyedeiben élőket. El kell látogatni a gauchók földjére és a Sertăo vidékére, hogy ámulattal fedezzük fel a különbözőségben az azonosságot, és elcsodálkozzunk azon, hogyan kerül ide egy jiddis kultúrában igen elterjedt felfogás az újszülött születés előtti életéről. E felfogás szerint az újszülött lelke a Paradicsomban időzik, majd a felejtés angyalának homlokon koppintására, születése pillanatában egyszeriben mindent elfelejt, amit egyszer már látott, így ha világrajövetele után meghal, természetes, hogy nyitott szemmel kell visszatérnie Teremtőjéhez, mivel előző életéből már semmire sem emlékszik. Erről I.B. Singer, a lengyelországi jiddis nyelvű zsidó kolóniából elszármazott, sokáig New Yorkban élő kiváló író számolt be szemléletesen egyik művében.
Azt hiszem, az ötszáz éves Brazília lényegét ezekben a mélységekben kell keresni; Lengyelországban, a Földközi-tenger mellékén a görög területeken, illetve fel kell kutatni a portugál és afrikai gyökereket. Rio Grande do Sult és Cearát teljes valóságában megismerve, döbbenten fogjuk tapasztalni azonosságukat valamennyi különbözőségük ellenére.
"Olyan vagyok, amilyen vagyok, nem amilyennek akarsz"- mondja egy kubai dal. Nekünk, európaiaknak, az a legnagyobb bajunk a brazil néppel, hogy meg akarjuk határozni, milyenek ott az emberek, mégpedig úgy, hogy nekünk tessenek. Fatalisták - mondja Vargas Llosa a Háború a világ végén című művében. Ott, abban a jelenetben talán igaz ez. Tévednek, akik tudományos alapon, patikamérlegen mérik az emberi jellemvonásokat. Ellenben elég, ha elolvasunk egy Amado-regényt, máris pontosan látjuk, milyen egy brazil. Szereplői szabadon beszélnek és mozognak, vállalva erényeiket, hibáikat és gátlásaikat, elmondják a teljes igazságot. [...]
A népesség összetételét vizsgálva megállapíthatjuk, hogy azonos nemzetiségű, de különböző fajtájú emberek élnek együtt Latin-Amerikában. Eltérő kulturális szinten levő indiánokat, négereket, fehéreket találunk itt, akik a civilizáció eltérő fokán, mintha más-más korban élnének. Portugálok, olaszok, németek, lengyelek, japánok nagy tömegben és - ami a dialektusokat illeti - regionális sajátságokkal rendelkező németek: poroszok, rajnaiak, pomerániaiak. Bár a jog nem tesz különbséget, és az európaiak számára sem érzékelhető, mégis erőteljes a faji megkülönböztetés.
Salgado 1986-ban az amazóniai Roraimában járva lefotózta a nyomorúságosan tengődő indiánokat. A képekhez annyit fűzött, hogy ezek a venezuelai határ közvetlen közelében élő indiánok, az amerikai kontinens első urai, a 80-as évek közepéig a Yanomami falvaiban élték félnomád életüket. Ha a terület, melyen éltek, kifogyott vadból és élelemből, tovább vándoroltak a határok nélküli, végtelen földön, hogy új megélhetést keressenek. Szabadon vándoroltak, szabadon éltek. Ez az élet később megváltozott, szabadságukat hódító célokkal megcsorbították. A katonai diktatúra geopolitikája a brazil nép beleegyezése nélkül, erőszakkal átrajzolta ennek a hatalmas, eddig érintetlen területnek a térképét. Észak és északkelet képe a gazdasági érdekek szerint változott meg. A terheket a 'föld fiai' viselték, ahogyan egy észak-amerikai indián törzs főnöke nevezte társait az akkori amerikai elnöknek írt levelében, melyben értetlenségének adott hangot amiatt, hogy a fehér ember adja és veszi a földet, ami számukra - filhos da terra - legalább olyan érthetetlen, mintha valaki levegőt vásárolna.
Tragikus változás következett: hatalmas őserdőket semmisítettek meg, a természetes bennszülött életmód hagyományos módjainak nagy részét szétrombolták. A félnomád, bennszülött törzsek kénytelenek voltak letelepedni, teljesen elszigetelődtek, megszűnt ősi kapcsolatuk a földdel. Brazília 'felfedezésekor' öt millióan voltak, mára számuk 325 ezerre csökkent, és az ország területének 11,13%-án élnek. A rossz életkörülmények és a nehezen elérhető egészségügyi ellátás az átlagéletkor jelentős csökkenését eredményezte.
Az őslakosság ma is fenyegetettnek érzi magát létében, ezt bizonyítja egységes és szervezett fellépése polgárjogaiért, miközben saját kultúráját is megtartani igyekszik. Az évszázadok során legalapvetőbb joguk sérült meg: nem élhettek többé saját törvényeik szerint, melyet egy olyan egyház és olyan királyi hatalom kérdőjelezett meg, amely nem jelentett számukra semmit. A 'föld fiainak' ez az Isten és annak földi helytartói ugyanolyan idegenek és érthetetlenek voltak, mint számunkra a nyitott szemmel és festett ajkakkal eltemetett csecsemő.
Számukra az elmúlt ötszáz év nem volt más, mint az emberi méltóságért, a szabad életért folytatott harc időszaka. A rabszolgaság idején, majd annak megszűnte után elűzték őket földjeikről, üldözték, lemészárolták őket. Bányákban dolgoztak egészen addig, míg a gyarmatosítók fel nem ismerték, hogy a fekete afrikai jobb munkaerő. A legrosszabb, hogy soha nem kezelték emberként őket. A paulista bandeiranték azzal a jelszóval osztották fel Brazília addig ismeretlen belső területeit, hogy "az egyenlítőn túl nincsen bűn". Ez a gondolat a korabeli Európából származott, a jezsuita rend 'titkos' alapításának korából. Valamivel később az észak-amerikai demokrácia kisebb módosítása a "csak a halott indián a jó indián" gondolatára épült. Ezen az elméleten alapszik az Egyesült Államok létrejötte is. Amikor Európában már lángolnak a boszorkányüldözés máglyái, Brazíliában háromszázezer indián dolgozik különböző ültetvényeken. Indiánok, akiket a köztudat primitív népeknek tart.
Az őslakosság és a hódítók földhöz való viszonya alapvetően abban különbözött, hogy míg a hódítók birtokolni akarták a földet, az indiánok szerették azt. A küzdelem egyenlőtlen feltételekkel kezdődött meg, az erőszakos hódítást szervezett ellenállás kísérte. Állandósult az indiánok elleni ellenséges fellépés, ami hol kívülről, hol belülről érkezett.
Az indiánok, akik valaha szabadon éltek ezen a földön, most nyomorúságban tengődnek. Nem azért harcolnak, hogy a föld újra az övék legyen, hanem azért küzdenek, hogy fennmaradhassanak, hogy a brazil nemzet állampolgárainak tekintsék őket. [...]
A legismertebb indián népcsoport talán a guarani, amely Brazília mellett nagy számban él Paraguayban is. Föld nélkül, nehéz körülmények között. Nyelvük a spanyol mellett Paraguay másik hivatalos nyelve. Az elmúlt ötszáz év hol elcsituló, hol fellángoló harc volt számukra, melynek megítélése a mai napig megosztja a brazil társadalmat. Miközben az utóbbi többé-kevésbé egységesült és öntudatos, szilárd nemzetté vált, egyre nőtt azok száma, akiket tudatosan vagy tudattalanul kirekesztett magából a conquista hatására. A conquista világosan fogalmaz: kétfélék vagyunk ezen a földön (Dél-Amerika végtelen és csodálatos földjein): én hódító (spanyol, portugál) vagyok, te hódított (arawak, tupi, guarani) vagy. Egyikünk számára nincs hely.
Az Újvilágba érkező hódítók óriási többsége olyan kultúrából származott, ahol nem voltak erősek a földművelő hagyományok. Számukra, ahogy a korabeli spanyol és portugál királyságok számára is, ismeretlen volt a föld és a munkaerő tervszerű használata, a megtervezett gazdálkodás.
Az 1512-ben Burgosban összehívott tanácskozás alakított ki először hivatalos álláspontot az indiánok kérdésében. A tordesillas-i egyezménynek megfelelően kimondták, hogy a spanyol, illetve a portugál udvar pápai ajándékként rendelkezik az Újvilág és lakossága felett egyaránt. Amennyiben ellenállnak a hódításnak, akkor 'igazságos háborút' kell indítani ellenük. Leigázásuk elvi alapja az, hogy alacsonyabb rendű lények, 'születésüknél fogva rabszolgák'. Az arisztotelészi 'servi natura' tétel a középkori skolasztikus természetjogba beágyazva kitűnően szolgálta az éppen akkor felfokozódó conquista érdekeit. Megvolt az alapja, elméleti igazolása az encomienda-, illetve fazenda-rendszernek. Az indián népesség így vált számadattá egy papírlapon, Brazília földje pedig az egyház és a királyi udvar ütőkártyájává, hol az egyik, hol a másik érdekeit szolgálva. [...]
Cabral a véletlennek köszönhetően fedezte fel Brazíliát, most már hivatalosan is, a portugál király pedig bejelentette igényét az új földre.
Pero Vaz de Caminha-nak, Cabral krónikásának, egyben a brazíliai történelmi per koronatanújának feljegyzései nyomán kezdett eloszlani a tévhit Brazília csodás és véletlenszerű felfedezéséről. Kiderült, hogy a Mánuel király által szeretett unokatestvérének, a spanyol királynak küldött üzenetben szereplő milagrosamente (csodálatosképpen) jelző csupán blöff.
A brasa (börzsönyfa) földje, s annak felfedezése a Spanyolország és Portugália között a világ felosztásáért folyó hatalmi harc egyik olyan kiemelkedő eseménye volt, amelynek jelentőségével az érdekelt felek nagyon is tisztában voltak.
A "legkatolikusabb" király kancelláriáiban nem is adtak hitelt a csodás beszámolónak, régóta tudták már, hogy a gyarmatosításnak vajmi kevés köze van a csodához. [...]
Ma már lehetetlen szétválasztani az itt missziót vállaló szerzeteseket, a redukciókat (keresztény indián közösségeket) létrehozó jezsuitákat és az államhatalommal összeszövetkezett klerikális hatalomhajszolókat. Lehetetlen, mert egybe tartoznak. Lehetetlen a katolicizmust és a katolikus egyház tevékenységét csupán egyetlen oldalról szemlélni. Ha nincs a portugál katolicizmus, akkor nem lenne Damiăo atya sem, aki már hatvan éve járja Észak-Brazíliát az egyház által elkövetett bűnökért vezekelve. Nem létezne népi zarándoklat, nem tódulna a tömeg Alagoas állam poros útjain, ajándékokkal Viçosa városa felé, nem öltöznének a kisgyermekek angyalnak Juŕzeiro do Norte falusi vásárán, ahol az a Cícero atya élt, aki egész életét ezeknek a nincstelen, kisemmizett embereknek szentelte. [...]
Las Casas Apologetikus történet című művében azt bizonyítja, hogy az indiánok egyenrangúak a fehér emberrel, sőt bizonyos tekintetben felülmúlják az egyiptomi, görög és római civilizációt. Las Casas, maga is szerzetes lévén, belülről szemlélve leplezi le a conquista bűneit, amelyekben az egyház, mint a középkori Európa jelentős politikai súllyal bíró intézménye és a spanyol királyi udvar is osztozott. Kétféle egyház létezett: az indiánokban eleve rossz érzést keltő, fegyveresekkel járó rongyos, térítő atyáké, valamint a gazdag gyarmati kolostoroké.
Idővel minden önkényuralom konszolidálódik, eljöttek hát azok az idők Latin-Amerikában, amikor a Szentháromság nevében a conquistadorok és misszionáriusok együtt alapították a gyarmati városokat. Brazíliában kissé más volt a helyzet. Ami a conquistát illeti, akik annak idején partra szálltak, a műveltség alacsony fokán álló bennszülötteket (tupikat, arawakokat, karibokat) találtak itt, akik barátsággal közeledtek az idegenekhez. Mivel a maja, vagy azték kultúrához hasonlót, aranyat, mesés kincseket nem találtak ezen a földön, senki sem kívánkozott önszántából az új gyarmatra. Mégis jöttek a desgregado-k (csavargók), és az inkvizíció elől menekülő cristăo novo-k. Akadtak köztük zsidók, hugenották, német és flamand protestánsok, akik még itt sem érezhették magukat teljes biztonságban. Példaértékű harmóniában éltek a bennszülöttekkel, ez hamar szemet szúrt Lisszabonnak, mivel semmi anyagi hasznát nem látták a telepítésnek. Az 1540-es évek elejéig még egyetlen püspökséget sem alapítottak itt, vagyis a hittérítők jelentősen lemaradtak a hódítók mögött.
Annak ellenére, hogy a püspökségek és az egyház szervezeti egységei nem voltak különösen fejlettek, a föld birtokbavétele mégis gyorsan haladt. A III. János portugál király által szervezett capitaniák, élükön a korlátlan hatalommal felruházott portugál főnemesekkel, hitbizományok voltak, oszthatatlanok és örökölhetőek. A királyi rendelet minden területétől megfosztotta az őslakosságot, az addig szabad indiánok csak az ültetvényeken dolgozhattak.
H.E. Bates amerikai történész így ír erről: "csaknem valamennyi anyaország újjáélesztette Amerikában a feudalizmus valamelyik csökevényét - Spanyolország az encomienda-val, Portugália a capitania-val próbálkozott." Portugália a kezdeti nehézségek ellenére egy alapjában és ideológiájában olyan szilárd gyarmatbirodalmat hozott létre, amely még 2000-ben is működik. Egyetérthetünk José Saramagoval abban, hogy Brazília kellő benépesítése és a betelepítők uralma alá hajtása után jó néhányan megfeledkeztek arról, hogy ha a halálban mindannyian osztozunk, akkor ez kötelességünk és jogunk az életben is. Ehelyett falakat, kerítéseket kezdtek építeni, cölöpöket, határjelző karókat tűztek ki az önkényesen határolt földterületeken. Ezután a tulajdonosok kihirdették, hogy ezt a területet más lába többé nem érintheti. "Tilos belépni": született meg az új szabály, melynek megszegése halálbüntetést vont maga után. A hatalmas fazendák, latifundiumok és capitaniák urai azt gondolták, hogy a pillanatok alatt magántulajdonná változott közös tulajdon a dolgok eleve elrendelt és természetes rendje szerint hozatott létre. Ez hasonló ahhoz a felfogáshoz, amely az indiánokat eleve alsóbb rendűnek és rabszolgának tekintette.
A predesztináció nyakas hívei úgy foglaltak állást, hogy bárányt csak azért teremtett az Úr, hogy a farkasok felfalják, a természet akarata teljesül tehát ősidők óta akkor is, midőn szolgákat és urakat teremt. Az egyik ember parancsol, a másiknak pedig parancsolnak. A legősibb földtörvény talán régebbi, mint a tízparancsolat, aki tehát ettől eltérő felfogást vall, azt a felforgatás vádja illeti. Miután a capitániák minden ingó és ingatlan vagyonukkal együtt örökölhetők voltak, a hosszú évszázadok során ez a génekbe 'kódolt' gondolatmenet is apáról fiúra szállt. Többé nem volt szükség királyi rendeletekre és pápai bullákra, melyek az önkényeskedés ideológiai alapjául szolgáltak. Az ideológia már létezett, továbbélését az örökösök születése biztosította.
Sokan berzenkedtek és álltak ellen, a telepeseknek sem volt ínyükre a kapitányok önkényeskedése. A nagyurak kétségbeesett leveleket küldözgettek az anyaországba a királynak panaszolva, hogy nem tudnak adót szedni, és így a cukormonopólium bevezetése is kudarcba fulladhat. 1549-ben III. János a "civilizálásban" gyakorlott Tomé de Sousa herceget nevezi ki Brazília főkormányzójává. Nevéhez fűződik a gyarmati kizsákmányolás háromszáz évének kezdete. Brazília területe ekkor még jóval kisebb a mainál, mivel a tordesillas-i egyezmény 150-450 kilométernyire engedte a portugál fennhatóságot az ország belsejébe. A partmenti vidékeken főleg fehér ültetvényesek, kereskedők, kézművesek laktak, akik szinte napi kapcsolatban álltak az anyaországgal.
A belső területeken levő telepeken a fehér-indiánok leszármazottai kerültek túlsúlyba. Ekkor a bandeirante-k (a pionírok) az ország addig ismeretlen területeire hatoltak aranyat, mesés gazdagságot keresve, mindhiába. Nem leltek rá Eldorádóra, viszont rabszolgákkal kárpótolták magukat. A paulista rabszolgavadászok százával, ezrével hajtották az indiánokat az ültetvényekre. A "hadműveletek" 60-70 éve alatt az indián őslakosság elfogyott, elpusztult, vagy elhagyta Brazíliát, a munkaerő-lelőhelyek kimerültek. Tömeges pusztulásukat az magyarázza, hogy az indiánok évszázadokon át nélkülözték az állati fehérjéket, mivel a húst a piacon értékesítették, hogy pénzhez jussanak. Az elégtelen táplálkozás oda vezetett, hogy az ültetvények erősebb felépítésű néger rabszolgái nagyobb teljesítményre voltak képesek. Az energiát adó hús hiánya növelte a koka jelentőségét. Fogyasztása szoros összefüggésben volt a nyomor következtében krónikussá vált éhezéssel. Az indiánok éhségüket kábították. Ma is a koka, chica és más alkoholkészítmények mámorába menekülnek, feledve a valóságot.
A valóság persze nem volt mindig ilyen szomorú és véres. 1611 októberében a spanyol korona a jezsuitáknak kizárólagos engedélyt és jogot adott missziók létesítésére Paraguayban, ahol a rendkívül szabadságszerető népcsoportok leigázása súlyos nehézségekbe ütközött volna. Könnyebb volt téríteni, mint tűzzel-vassal gyilkolni. A missziók létesítésének volt még egy óriási előnye Spanyolország számára: az a terület, ahol jezsuiták telepedtek le, Brazíliához került. S minthogy Portugália 1580-ban egyesült Spanyolországgal, ezek a részek is a spanyol fennhatóság alatti területeket növelték. Kétségtelen, hogy a jezsuiták terjeszkedése sem volt mindig erőszakmentes és a királyi hatalom érdekeitől független, de a "brazil típusú kereszténység" kialakulásának folyamán a jezsuiták a katolikus vallást hozzáidomították az indián hiedelmekhez.
Grigulevics elejt olyan mondatokat az egyház egyoldalú bírálata közben, melyek arra a hatalmas kulturális szolgálatra vonatkoznak, amit az egyház tett Brazíliának. Az ősi vallás és az új kereszténység keveredése a brazil kultúra kialakulásának legfontosabb mozzanata. Sokan azt mondják, hogy ez a kulturális fejletlenség bizonyítéka, hiszen egy erős szellemi és anyagi valóság nem hagyja magát egyik napról a másikra megváltoztatni.
Tekintsük át Brazília ötszáz évét ebből a szempontból is! Hogyan következhetik az indián kultúrából, a filhos da terra-ból (a föld fiaiból) a Nossa Senhora, Măe da terra a Miasszonyunk, a Földanya-kultusz? Hogyan következik a különböző természeti vallásokból, fétisizmusból, totemekből a természet Istennel való azonosítása, a földművelés tisztelete, a föld és terményei érintésének megszentelő hatalma? Annak az Európának, ahol az Unió fizet az osztrák parasztnak azért, hogy földjét műveletlenül hagyja, ezzel az indián gyökerű, animizmusokkal átszőtt, csodás-valós, természeti hitvilággal már semmiféle kapcsolata nincs, jóllehet a spanyol-portugál földközi tengeri kultúra éppúgy a görög antikvitásban gyökerezik, mint a nyugat- és a közép-európai közép- és újkor. A szent ferenci napfivér-holdnővér és a brazil-indián Terra Măe tiszteletének kulturális azonossága a jezsuiták missziós tevékenysége révén tudatosodott.
Tomé de Souza ugyanolyan "áldásos" tevékenységet fejtett ki, mint Richelieu bíboros Franciaországban, vagy a vaskancellár Poroszországban. Tudta, hogy egy jól szervezett birtokrendszer különösebb beavatkozás nélkül is eltartja magát, ez Európában már a hűbéri lánccal beigazolódott. Ekkor hozták létre azokat a kapitális méretű földbirtokokat, amelyek a mai napig oly jellemzőek Brazíliára. Az encomienda rendszert már 1611-ben bevezették, később ennek "fejlettebb" változata, a fazenda következett. Az indián lakosság fogyásával a négerrabszolgaság bevezetése gazdasági kényszer lett. "A kalandorok és conquistadorok nem azért hajóztak át a tengeren ebbe a forró égövi országba, hogy itt fejszét és kapát fogjanak a kezükbe. Urak akarnak lenni" - írja Stefan Zweig. A földnek azonban kézre van szüksége, amely megműveli.
Elsősorban a nagy ültetvények miatt volt szükség a rabszolgákra. A cukornádkultúra elválaszthatatlan volt a rabszolgaságtól, de a venezuelai kakaó-ültetvények is sok rabszolgát foglalkoztattak. Kuba kivételével - ahol a négerek némileg könnyebb helyzetben voltak - a Karib-venezuelai térség rabszolgáira mindenütt szigorú szabályok vonatkoztak: tiltották a négerek fehérekkel és indiánokkal való keveredését, üldözték a szökött, kóbor négereket, és igyekeztek elejét venni a felkeléseknek. Világosan kitűnik, hogy ez a fajvédelem tisztán gazdasági érdekeket szolgált.
Brazíliába először 1532-ben holland kereskedők szállítottak néger rabszolgákat próba céljából, majd 1547-ben megérkezett az első négereket importáló portugál hajó is. Ettől kezdve háromszáz éven keresztül újabb és újabb szállítmányok érkeztek Brazília rabszolgapiacaira. Ezek a rabszolgák a vérükkel adóztak a brazil történelem oltárán. Ennek ellenére eredetüket ma sem ismerjük pontosan, a néhány fennmaradt adat az 1532 és 1700 között idehurcolt négerek nagy részének származási helyéül Szenegált és Nigériát jelöli meg. Ezek a mohamedánok az államot politikai alakulatnak tekintették ellentétben az angolai és kongói rabszolgákkal, akik 1700-tól a fellendülő kereskedelem következtében érkeztek. Ez a második csoport kapta az afrikai jelzőt.
A feketék leszármazottai maguk sem ismerik történelmüket, de szeretnék felkutatni gyökereiket. A gyökerek messze nyúlnak, a kultúra, a quilombo-k elszigeteltek. […] A Palmares alapítvány adatai szerint Bahia-ban 242, Maranhăo-ban 165, Minas Gerais-ban 68, Pará-ban 26, Săo Paulo-ban 32 quilombo (néger faluközösség) közösség van. Ők valamennyien rabszolgák leszármazottai. A közéjük tartozó Francisco Noel Jesus véleménye szerint mindannyian egy kegyetlen múlt gyermekei. A kalungák mintegy hárommilliós közösségében úgy tartják, a rabszolgaság háromszáz évének emlékét a mai napig vérükben hordozzák.
Az elszigeteltség konzerválja a gondolkodást, a szokásokat, a kultúrát, magát az embert. Az első rabszolga, aki a XVI. században került ide, nem sokban különbözhetett tőlük. Íme egy hely Brazíliában, amely megőrizte a múltat.
Nyolcvanezer quilombolas analfabéta még ma is, jelentős részük még a nevét sem tudja helyesen leírni. Az elmúlt háromszáz év ezeknek a közösségeknek semmilyen jelentős változást nem hozott. A távolság csalóka, mert képzeteket teremt. Ma már nehéz bármit is felkutatni Brazília és Afrika hajdani kapcsolatáról, elválasztja őket az óceán és több száz év. Nehéz feladat, hacsak nem egy quilombóban láttuk meg a napvilágot…[…]
Az afrikai rabszolgák elhurcolásáról számos felületes, jobb-rosszabb irodalmi mű tudósít, némelyik csak az emberi lealjasodás és kegyetlenkedés leleplező nézőpontjából szemlélteti az eseményeket. A mintegy 20-30%-os emberveszteség ellenére a rabszolgaszállítás óriási üzletnek bizonyult: a XIX. század elején Brazíliában a lakosságnak már mintegy a fele néger volt. Becslések szerint számuk elérte a 12 milliót. Du Bois szerint minden érkezőre négy halott jutott, így Afrika mintegy hatvanmillió embert vesztett. Brazíliában semmiféle törvény nem védte a fekete rabszolgát, akit "beszélő szerszámnak" tekintettek és átlagos élettartamát 5-6 évre becsülték. A nők helyzete még ennél is rosszabb volt. Ha például vonakodtak elfogadni felügyelőjük ajánlatát, ezt azok ellenállásnak tekintették, és legtöbbször halállal büntették.
A rabszolgák legfőbb védekezési formája a szökés volt. Általában szökött rabszolgák vezették a rabszolgafelkeléseket is. Kubában már 1538-ban, Hispaniolában 1546-ban robbantak ki felkelések. Az 1555-1556-os panamai felkelés során az alkirály kénytelen volt megegyezni a lázadókkal. Ez azért fontos tény, mert az az erőpolitika, amelyet a gyarmatosítók az indiánok ellen folytattak a saját földjükön, csődöt mondott azok ellen a feketék ellen, akik egy idegen tájon, anyaországuk, kultúrájuk kötelékéből kiszakítva védekeztek az önkényes jogtiprás ellen. Ez Jamaikán is állandósult: a menekülő négerek településeket hoztak létre a hegyekben, amelyeket később a gyarmatosítók is kénytelenek voltak elismerni. A szervezett harc legklasszikusabb példája Brazíliában zajlott le 1630 és 95 között. Az itteni településeket quilombóknak hívták, ma is léteznek, a holland gyarmatosítók támadásai miatt jöttek létre. A négerek épp a holland támadás keltette zavart használták fel a szökésre, és sikerült is létrehozniuk egy külön kis államot. Saját hagyományaiknak megfelelően kisebb egységekben éltek, ezeknek a mocambáknak a fejei alkották a királyi tanácsot, amely a közösség életét irányította. Az a legendás Zumbi volt a vezérük, akit Amado is megemlít a Jubiabában.
A fekete rabszolgafelkelés éppolyan "idegen" elem Brazília történetében, mint Itamaratíban az athéni kariatidák vagy a Glória temploma. Még idegen, de idővel Latin-Amerika, Brazília "saját" történelmével már nem lesz az, olyannyira sajátjává válik, mint annak az írástudatlan, venezuelai énekesnek a dala, aki egyszer Nagy Károlyról és Trója pusztulásáról egy miséző pap áhítatával énekelt, arccal a tengernek. A négerek és egyáltalán a fekete afrikaiak nemzedékeinek sorában ne keressük az őshonos, az autochton latin-amerikaiságot, de lássuk meg ünnepeikben, népdalaikban, táncukban azt a sajátos kulturális örökséget, amely a rabszolgaszállító hajókon érkezett. Nem elég Brazília és Afrika kapcsolatáról írni, hanem meg kell keresni ennek a termékeny és sokgyökerű kapcsolatnak a továbbélési lehetőségét. Beszélni kell arról a valóságról, melyet ez a viszony, és csak ez a viszony hozott létre, aminek ugyanúgy része, noha nem ősidőktől fogva, a föld fiainak Terra Măe kultusza; arról a valóságról, amelyet Carpentier "csodás valónak" hív.
Ennek kialakulása meglehetősen bonyolult folyamat volt, hiszen az előbb említett többféle kultúra folyamatosan és nagyon erősen hatott egymásra. Fernando Ortiz a kubai szanteria egyik istenében, Csangóban a krétai Labrii formailag és tartalmilag hiteles jegyeit mutatta ki, mely a keresztény szantiárium Szent Borbálájával fonódott össze, szertartásai pedig megegyeznek a mexikói Tlalok szertartásaival. Mint már említettem, ehhez jött a spanyol-portugál földközi-tengeri kultúra, majd a francia polgárosodás és felvilágosodás (elég csak a fiatal brazil köztársaságra gondolni és a rabszolgaság eltörlésére), és mivel az idők folyamán Anglia és az Egyesült Államok félig-meddig gyarmatosította ezt a hatalmas országot, az angolszász is. Végül ide tartoznak a bevándorlók (német, olasz, lengyel és még ki tudja hány náció) és a behurcoltak afrikai kultúrája. Az asszimiláció bámulatos eredményt hozott: embertípusoknak, fajtáknak, vallásoknak, ünnepeknek sosem látott, fantasztikus keveredését. (Ez az óriási egyesítő, asszimilációs erő késztette Villa-Lobost arra, hogy néhány allegrótól, folytonos mozgástól ihletett carioca vagy bahiai batucada darabot bachiánának nevezzen J. S. Bach óceánt átrepülő alkotásaitól fellelkesülve.) […]
Nehéz a brazíliai fekete kultúráról írni. Könnyen úgy járhat az ember, mint Eustasio Rivera Örvényének hősei a kolumbiai őserdővel, vagy André Masson a feladata nagyságával, amikor Martinique őserdejét akarta lefesteni. Itt van mindjárt a mágia: a mágia, a néger makumbák, Jubiaba bűbájoskodásai mind valamiféle határállapotra juttatnak el: a valóság és a csoda határára. Amado összes szereplőjének van hite, és a csoda érzete mindenekelőtt hitet tételez fel. Aki nem hisz a szentekben, nem gyógyulhat meg csodáik által, és Brazília fekete kultúrájának bennszülöttei a mai napig hisznek ebben; feszülettel a nyakukban ősi, eksztatikus tánccal körített vudu-bábus szertartásaik közben. Ezalatt az európai, portugál térítők felépítették Olindát, Salvadort, Bahia de Todos os Santost - ahol nyilván helyet kaptak afrikai szentek is - s közben létrehozták a katolikus vallás brazil változatát.
Haitin milliónyi szabadságra sóvárgó ember annyira hitt Mackandal - a fekete felkelők rabszolgavezére - likantróp hatalmában, hogy kivégzése napján ez a kollektív hit csodát tett. Közben arra is gondolnunk kell, hogy Dél-Amerika egyes országait nem a Mercosul gazdasági szövetsége köti össze, hanem éppen ez a csodás való, ami egész Latin-Amerika öröksége. Jóllehet Brazília - többek között a nyelve miatt - külön szigetet képez, mégis szerves része a Mexikótól a Tűzföldig terjedő egységnek.
Gondoljunk csak a táncra, arra a néptáncra, mely Európában teljesen elvesztette mágikus, invokatív jellegét, Latin-Amerikában viszont ritka az olyan közösségi tánc, amelynek ne lenne egy egész beavatási szertartást maga köré építő, rituális jelentése: ilyenek a kubai szanteria táncai, vagy a Corpus ünnepének varázslatos néger változata, mely a venezuelai San Francisco de Yare faluban található.
Rióban, a modern felhőkarcolók városában jelen van a XVI. századi Portugália, Salvadorban pedig egy ősi, afrikai szertartásba csöppenünk, abba a bizonyos "határállapotba", ami a makumba. Amado a valóságot írja le ott Salvador da Bahiában, ahol a Capa Negra dombon valóban hittek Esúban és Osalában. Ez a nagyhatalmú szellem forrasztja össze Virginia gyapotültetvényeit és a Favela-domb kandombléit, ahol a feiták papnők, az oganok pedig táncospárjaik. Itt is megvan tehát az a mágikus, rituális néger tánc és zene, mely magával ragad a határon túlra. A főpapnő Amado történetében nago nyelven énekelt, "őrjöngő indulat szállott meg a teremben mindenkit, szédülten kavarogtak a dobok, ütőhangszerek, csörgők, kolompok zenéjére. Az istenek is táncoltak az ősrégi afrikai muzsikára." Az emberbe bújt istenek végső eksztázisban vonaglanak az alacsony, füstös, homályos szoba döngölt padlóján, de Amado ezt is észreveszi: "a szoba sarkában katolikus oltár állott: Ososzit Szent Györgynek hívták rajta, Sangót Szent Jeromosnak, Omolút Szent Rókusnak, és Osalá neve a Bomfimi Üdvözítő volt, Bahiának, minden szentek és Zsubiabá varázsló néger városának csodatévő szentje. Az ő ünnepe a legcsodálatosabb, majdnem olyan, mintha kandomblé vagy makumba volna." A portugál ellenreformáció súlyos, jezsuita barokkja és az ősi Afrika mágikus, forró és erotikus rituáléja mítoszt teremt. (A történet annyira bűvkörébe vonta például a mi Márainkat is, hogy Ítélet Canudosban címmel ő is írt egy regényt a köztársaság-ellenes vallási szekta felkavaró és megrázó történetének utolsó éjszakájáról.) […]
A szárazság ellen, a puszta megélhetésért folytatott küzdelem megmutatja a szívósságot, a kitartást, az elképzelhetetlen nyomort, mely a vidéket mind a mai napig jellemzi; az ezer ránccal borított emberi arcot, a gyermeksírokkal teli temetőt, a Monte Santo-i zarándoklatot, vagy az Úrnapi körmenetet Juŕzeiro do Norte-ban.
A Monte Santo-i zarándoklatnak különös jelentősége van. 1982-83-ban hatalmas szárazság köszöntött Észak-Brazíliára. Az emberek köveket hordtak a fejükön, mialatt a Monte Santo hegyre másztak, hogy Istentől esőt kérjenek. Bahiai néger asszony áll a hegytetőn, fejét kendő borítja, azon viszi a követ, a vezeklés terhét. Mert kell az eső, és most azért nincs, mert vétkeztünk. Vezekelnünk kell követ cipelve, mea culpát mormolva kell felmásznunk a kolostorhoz, a jagunço-k (zsiványok) templomához. A szárazság halál: Sertăo-ban az élet egy része, mindennapos dolog, mint a temetőlátogatás. Isten úgy adja vagy veszi el az esőt, mint a gyermekeket, kiket nyitott szemmel temetnek el. Ha nem lesz eső, hát nem lesz, ha meghalnak a gyerekek, hát meghalnak. Isten adta, ő veheti csak el. A világon senki nem tudja olyan őszintén mondani a "legyen meg a te akaratod"-at, mint Sertăo lakói. Értik és elfogadják a világ felett uralkodó örök rendet. Fatalisták - mondja Vargas Llosa. […]
A rabszolgaság és Canudos sem választható szét egymástól, sem Amado regényében, sem a történelem lapjain. Az 1888-as aranytörvény felszabadította a rabszolgákat, az elkeseredett nagybirtokosok pedig nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy rá egy évvel a császárságról is már csak múlt időben beszéljenek. Ekkor kezdődött az a folyamat, amely egyre erősödve ma is tart, miszerint a felszabadult négerek, akiknek többsége nem tudott megélni vidéken, a városok favela-iba költözött. Ez is és az iparosodás is hihetetlenül megduzzasztotta a városok lakosságát. Montaigne csodálatát is kivívták, elismeréssel szólt e népek "félelmet nem ismerő bátorságáról, mellyel férfiak, asszonyok és gyermekek ezrei számtalanszor inkább vállalták a biztos halál veszélyét, Isteneik és szabadságuk védelmében, mégpedig olyan nemes makacssággal, hogy inkább eltűrték a szenvedést, a szükséget és a halált, csak ne kelljen ezeknek a becstelen zsarnokoknak a hatalmába kerülni, és hogy inkább éhen pusztultak, de nem fogadták el ellenségeik kezéből a táplálékot."
Az 1820-as és 30-as évektől az 1910-es évekig tartó időszakban sokkal több minden és sokkal lényegesebb dolgok történtek, mint az ország egész addigi történelmében. A rabszolgaság eltörlésével és a köztársaság kikiáltásával látszólag semmi sem változott meg. Viszont óriási változások kezdődtek el a mélyben. Ezek a változások döntően befolyásolják majd Brazília egész eljövendő történelmét, világpolitikai, gazdasági helyzetét és jelenlegi megoldatlan - és látszólag megoldhatatlan - problémáit, mint amilyen a agrárreform, az urbanizáció, az erőszak elburjánzása és a hatalmas államadósság, amely még a császárság időszakában halmozódott fel, és az állampapírok kibocsátásával, valamint a világpiac hatására stagnáló brazil gazdaságban tovább növekedett. Ellenben ebben az időszakban virágzott fel a kávétermelés az ország déli részében, és a munkaerő-szükségletet a kormányzat európai telepesek behívásával is enyhítette.
Csodálatos, szívet szorongató korszaka ez Brazíliának. Az éppen hogy kialakult brazil nemzetbe, mely nemrég vívta ki függetlenségét, (1822. szeptember 7-én), beékelődött a német és olasz bevándorlók áradata. […] Az első német kolóniát még I. Péter császársága idején alapították Real do Canhamo intézőség néven a Dos Sinos folyó mentén. Ezután folyamatos maradt a bevándorlás, csak a polgárháború szakította meg a folyamatot, hiszen a német telepeseknek is részt kellett venniük a húsz évig tartó polgárháborúban. A brazil kormány bevándorlásügyi illetékese, Schaeffer őrnagy bővelkedett a választásra érdemes személyekben: rengetegen jelentkeztek. Egyre újabb és újabb kolóniák szerveződtek a Rio da Prata mentén. A terület exportja rövid idő alatt megtriplázódott, így Brazília legjobb mezőgazdasági vidékévé vált. Abban az időben 43 település feküdt a Rio Grande mentén Novo Hamburgo-tól Mundo Novon keresztül Nova Petrópolisig. Úgynevezett ikerkolóniák is létrejöttek, hiszen a bevándorlók vegyes vallási képet mutattak. […] Egy etnikailag majdnem homogén zóna volt kialakulóban, és ez a nyelv tekintetében még markánsabban látszott. Az őslakosság további területeket vesztett ekkor, Campo dos Bugresben, Cima da Serra kolóniában korábban indiánok laktak.
A Pelotas közelében fekvő Săo Lourenço-t Jaco Rheingantz alapította 1858-ban, és minden telepes után meghatározott összeget kapott a kormánytól. Érkeztek ide olasz, amerikai, angol, ír, skót, francia telepesek is, de Sr. Bocainva szerint, aki a kolóniák felügyeletét látta el, sehol és senki nem ért el olyan nagy sikereket, mint a német emigráció. Az 1854-es új bevándorlási törvény is óriási lendületet adott az újabb kolóniák létesítésének. A Rio Grande-i kormányzat jelentős mértékben hozzájárult a betelepülők útiköltségeihez, és a földet is nagyon kedvező áron értékesítette ötéves részletfizetést biztosítva. A kereskedelem főként Angliával, Hamburggal illetve az Egyesült Államokkal volt élénk. Brazília más tájait is jórészt a déli német kolóniák látták el gabonával. A kereskedelem tulajdonosainak megfelelően az újságok is angol vagy német nyelvűek voltak.
Az írekkel ellentétben, akik közül sokan visszautaztak hazájukba, vagy továbbmentek Buenos Airesbe, a németek soha nem gondoltak arra, hogy elhagyják ezt a földet, vagy hogy visszatérjenek Európába. Nem tértek vissza, de nem is hagyták el soha. Emlékszem, valahol Agudo környékén, a buszpályaudvaron két szőke, idősebb hölgy élénken vitatkozva szállt fel a buszra, németül beszéltek. Az egyik család, ahol egyszer látogatást tettem, körbevezetett a nappalijukban levő családi múzeumban, ahol egykori ősök porosodó arcképei lógtak a falon. A nagymama sokszor mondogatta: Óh, csak még egyszer láthatnám Németországot! Világos, hogy az európai, germán, angolszász gyökerekből kinőtt kultúra soha nem fog olyan szintézisre jutni új hazájával, mint azt az afrikai tette. Itt nincsenek meg a közös alapok, és amíg a nyelvüket több-kevesebb tisztasággal őrző német kolóniák ennyire izoláltan léteznek, nem fejlődhet ki egy olyan termékeny szintézis, mint északkeleten. […]
A német telepeseken kívül nagy számban vándoroltak be olaszok, hiszen az Itália egyesítése utáni helyzetből adódóan a déli nagybirtoknak köszönhetően magas volt az itt elnyomorodott munkások, parasztok száma. A század utolsó évtizedében az összes brazíliai bevándorló több mint kétharmada olasz. A későbbi kolonizációban a palotinoszok is jelentős szerepet játszottak, akik között szép számmal akadtak német, osztrák, illetve lengyel atyák. A Porto Allegre-i püspök hívására érkeztek a rendtagok, 1896-ban felkarolták az olasz telepesek lelki gyámolítását, akik nagy része egyetlen ruhásbatyuval érkezett arra a földre, amelyet nagyon korán mint terra nostra-t emlegettek. […]
A XIX. századot hamar követte a XX. század, melyben a hihetetlenül felgyorsult kapitalista fejlődés során adósságait halmozva, katonai diktatúrákat polgári demokráciákkal váltva Brazília is betagozódott abba a sorba, melybe előtte már az összes volt spanyol gyarmat került. Függő, gyarmati létéből egy másik, félgyarmati viszonyba került az Egyesült Államokkal, és megnyitotta kapuit az idegen tőke előtt a többi dél- és közép-amerikai országhoz hasonlóan. […]
Ma a háború nem Brazília és Paraguay vagy Uruguay, indián és portugál között van, hanem szegény és gazdag között, ahol minden nyomorult, kisemmizett ember testvér. Ez az erő formálta egységessé a brazil társadalmat, hozta magával a tömegek öntudatra ébredését. Sokan egyáltalán nem tudják, milyen körülmények között él a nép, hogy a kőolaj, az érc, az Eldorádók és Potosík, a kávé, cukor és kakaó miatt mennyit szenvednek a latin-amerikai milliók, azok, akiket saját földjükön fosztottak ki. Óriási változatossága ellenére azért egységes ez a kontinens: országait összeköti az azonos probléma.
Sokan akarják mitizálni Latin-Amerikát, és benne Brazíliát, ezt a hatalmas, portugál nyelvű államot. Ez a mitizálás nagyon hatásos a művészetben és a költészetben, de a bennünket foglalkoztató kérdésekben túl sokszor kendőzték el vele az ország valós történelmét, helyébe állítva a csodás való mitikus képét. Brazília latinamerikanizmusa nem népi kultúrájában, hanem utolsó 150 évének történelmében keresendő. A maradék a gyarmati örökség, melynek sötét oldalát magában hordozza a República Federativa (Szövetségi Köztársaság). Azokat a falakat, amelyeket ötszáz évvel ezelőtt emelték a brazil nép rétegei közé. Azért nevezik Zweig óta Brazíliát a jövő országának, mert látható, hogy ebben a szegény-gazdag országban hidak épülnek a falak fölött. Ma brazilnak, latin-amerikainak születni: hitvallás. Rengeteg fiatalt nevel ez a föld, az ő feladatuk, hogy megváltoztassák Brazília ma még gyakran szomorú valóságát. Az ő hivatásuk, hogy megőrizzék és megtisztítva vigyék tovább hazájuk ötszáz éves múltját, tanuljanak hibáiból és tévedéseiből, nyomorából és mindabból, amit ez a fél évezred nagyságban, szépségben és szeretetben létrehozott; megalapozzák az ország, a Brazil Szövetségi Köztársaság újabb öt évszázadát, hiszen "az ember nagy műve ezen a földön az, hogy jobbá tegye a létezőt. Eszközei szűkösek bár, ám vágya nagy…"
