PÁL FERENC

Mitől s mikortól brazil
a brazil irodalom?

Az idén félezer éves Brazília jelen is van, meg nem is tudatunkban. Hiába találkozunk napról-napra a televízió képernyőjén az új brazil elbeszélő műfajnak számító tévéregény éppen soron lévő epizódjaival, az ország kulturális valóságáról, legfőképpen pedig mai irodalmáról vajmi keveset tudunk.
A brazil fejlődés ellentmondásosságának, sőt bizonyos alkalmakkor frivolitásának legjobb példája az oly sokat bírált tévéregény, amely, hasonlóan a századunk húszas éveinek végén megindított brazíliai rádióadásokhoz, a tömegek kulturális felemelkedésének kissé utópisztikus elgondolásával jött létre. Így az első folytatásos tévéregényekben olyan művek jelentek meg, mint a nálunk is ismert Érico Veríssimo hatalmas történelmi regényciklusának a magyar televízióban Az idő és a szél címen vetített tévéregény-változata, vagy Bernardo Soares Isaura, a rabszolgalány-a, amely már kissé kétségesebb értéket képvisel. A jelenségnek azután az lett a következménye, hogy Európában sokszor nem is tartják irodalomnak - és szélesebb értelemben művészetnek - azt, ami ma Brazíliában megszületik. Talán ez a magyarázata annak, hogy a brazil irodalmat máig is Jorge Amado regényei képviselik errefelé, leszámítva a brazilok eposzának számító Makunaíma 1983-as kirobbanó, de tiszavirág életű sikerét.
Pedig a brazil irodalom sokkal nagyobb múltra és sokkal kiegyensúlyozottabb fejlődésre tekint vissza, mint a hatvanas-hetvenes években híressé vált spanyol nyelvű latin-amerikai irodalmak. Míg ezek első jelentősebb alkotásait a XIX. század második felétől fogva jegyzik, s ismertségük az Európából hazájukra visszatekintő íróknak köszönhető -gondoljunk csak arra, hogy például a mágikus realizmus olyan írói, mint a kubai Alejo Carpentier Párizsban fedezte fel földrészének csodás valóját, vagy García Márquez és Vargas Llosa hazájától távol, az európai olvasó igényeire figyelve írta meg regényeit, amelyek itt sokkal egyértelműbb sikert arattak, mint odahaza -, addig a brazil írók a XVIII. század derekától fogva a nemzeti kultúra föllendülését szolgáló "akadémiák" által biztosított irodalmi közéletben otthon, és elsősorban a saját közegüknek alkottak.
Ez persze nem jelentette azt, hogy az irodalom függetlenedhetett a külső, legfőképpen portugál, francia, és áttételesen európai mintáktól, s nem másolta olykor naivan, szolgaian azokat, de mindez hazai földön történt. A hatalmas földrajzi kiterjedés korántsem jelentett egyúttal egyetemes kulturális kisugárzást is.
Ebben a viszonylag korán önállósuló brazil létben (csak mellékesen említenénk meg, hogy már a tizenhetedik századi holland támadások idején felmerült Brazília függetlenedésének igénye, sőt Luanda felszabadítása után - amely hathatós brazil segítséggel történt - még Angola elszakadása és valamiféle atlanti államszövetség létrehozása is) kezdettől fogva ott kísértett a gyökereit tekintve is brazil irodalom megszületésének igénye. A brazil irodalomtörténet-írás egyik sarkalatos kérdése, hogy mikortól számít valóban brazilnak a hazai irodalom, hiszen a XVI. század nagy hittérítője és zseniális költője, Anchieta atya, a maga latin, spanyol, portugál és tupi nyelven írt költeményeivel nem igazán része a tősgyökeres brazil irodalomnak, mivel egész költészete a kereszténység terjedését szolgáló példázatokból áll, s eközben vajmi keveset vesz észre a körülötte lévő világból. Nem úgy a mai Brazília földjére (a későbbi Bahia tartomány északkeleti tengerpartjára) 1500 áprilisának utolsó napjaiban kilépő Pedro Álvares Cabral hajórajának írnoka, Pęro Vaz de Caminha, aki a királynak szóló, Brazília felfedezéséről írt levelében szinte már szépírói tehetséggel, lelkesen festi le az új föld szépségeit, lakóinak sajátosságait, és ezáltal akaratlanul is az első valóságosan brazil íróvá válik.
Az elkövetkező három évszázad során leginkább a brazil földre érkező értelmiségiek művelik az irodalmat. Ők az európai minták és toposzok jegyében alkotnak, csak esetlegesen süt át egy-egy alkotáson a brazil valóság. Ilyen a Camoes A Lusiadák-ját utánzó Bento Teixeira Prosopopéia című műve, amelynek első énekében a költő ihletett hangon rajzolja meg Pernambuco sziklás tengerfalának képét, vagy Botelho de Oliveira Tengerparti sziget - Bahia városának környéke című rövid leíró költeménye, amelyben a természeti kincsek bőségének lelkes leírása már a születő nativista szemléletet juttatja érvényre, bár a szigorúbb ítészek szerint igen alacsony költői színvonalon. A Brazília földjét feltérképező és a sajátosan brazil szemléletet érvényre juttató művek sorába tartozik a XVIII. század végének két elbeszélő költeménye is: José Basílio da Gama O Uraguai című műve, amely a spanyoloknak és a portugáloknak az indiánok ellen vívott harcát idézi föl, és Frei José de Santa Rita Durăo Caramuru - A mennydörgés fia című alkotása, amely a gyarmatosítás első évszázadaiból meríti témáját: egy portugál hajós és egy indián lány szerelméről és európai utazásáról szól. Bár mindkét mű a még mindig kánonként szolgáló A Lusiadákat idézi meg. Az első rímtelen, tízszótagos soraival hansúlyozottan elveti a camoes-i hagyományokat, a második viszont a megszentelt forma mögé bújva igyekszik verselésének hiányosságait leplezni. A brazil társadalom XVIII. század végi, királyi pártfogással végbemenő "indiánosodása" - indián nevek gyakori használata, a fehérek és indiánok vegyes házasságának ösztönzése - jelentős lépés volt a tudati önállósulás útján. Nem véletlen ezért, hogy az 1822-ben, "az ipirangai kiáltás" (a függetlenség kinyilatkoztatása) nyomán magabízón és egy derűs jövő reményében megszerveződő ország az indiánt teszi meg a születő romantikus irodalom egyik főszereplőjének. Az őserdőből előlépő nemeslelkű indiánok és a köréjük fonódó mítoszok nemcsak a romantika legnagyobb költőjének, Gonçalves Diasnak indianista költészetét éltetik, hanem a regényíró José de Alencar műveiben is fontos szerepet játszanak. A magyarul is olvasható O Guarani ('A guarani indián', magyarul: Máglyák az őserdőben, Móra, 1970.) főhőse, Peri egy középkori európai lovag eleganciájával menti meg szerelmét, Cecíliát, egy portugál nemesúr lányát a vérengző aimoré indiánok karmaiból. Az író így egyfelől, a prekolombián időszakot megidéző indián szerepeltetésével, középkorias reminiscenciákat kelt - a még európai mintákra sandító brazil romantikában valamivel pótolni kellett a középkor hiányát -, másfelől pedig, az őserdő időtlenségbe vesző érintetlenségét felhasználva, eredetmítoszt sző: a zúgó folyón egy fatörzscsónakban egymáshoz simuló Peri és Cecília úgy vész bele az őserdőbe, mint a születő brazil nemzet első emberpárja, hogy azután majd innen, az őserdő mélyéről jöjjön elő leszármazottjuk, a modernizmus által életre keltett, a gyermeki lelkületű, brazilságot megtestesítő afro-indián hős.
A szűkös történelmi és társadalmi szemhatárok a brazil romantika íróit leginkább térbeli kalandozásra késztették. A brazilság a hatalmas ország egy-egy tájegységének, szokásainak, és némiképpen már nyelvének, főleg az indiánoktól átvett szavaknak és kifejezéseknek az irodalmivá tételében mutatkozik meg, bár a nagy nyelvi forradalom csak fél évszázaddal később, a modernizmus idején megy végbe. A már említett José de Alencar Rio de Janeiro polgári világát, Rio Grande do Sul államot, Cearát, a déli vidékek szabad térségeit és tengerpartjait, Teixeira de Sousa a Rio környéki falvakat, Bernardo Guimarăes Minas és Goiás birtokait és kis nemesfémbányáit, Franklin Távora a cukornádtermelő Pernambuco-t, Taunay Mato Grosso vidékét, Aluísio de Azevedo Maranhăo-t, Inglęs de Sousa pedig Amazónia-t mutatja be regényeiben. Az utóbbi két író már távolodik a romantikától, és inkább naturalistának mondható.
A költészetben bonyolultabb folyamatok tanúi vagyunk: a Gonçalves Dias-i indianizmus után egyfajta byronias spleen jelenik meg, amely meglehetősen erős erotikus töltéssel párosul Álvares de Azevedo és Casimiro de Abreu verseiben, és távol marad a brazilság kifejezésétől. Az utánuk következő költői nemzedékeket pedig inkább a politikai kérdések foglalkoztatják: a köztársasági gondolat, a rabszolgafelszabadítás, a társadalom modernizálása. A brazilság helyett a pán-amerikai eszmét művelik: Castro Alves olyakor Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban-jára, olykor pedig Whitman verseire emlékeztető nagyívű költészete egész Amerikát átfogja, s az új földrészben látja a történelmi fejlődés zálogát. Sousândrade pedig az O Guesa című, a múlt század utolsó negyedében született elbeszélő költeményében egy őserdő mélyéről útnak induló, az isteneknek áldozatul kiválasztott indián fiú mágikus-szellemi kalandozásai során, valamiféle szintézisre törekedve, egybekapcsolja Európát, Afrikát és Amerikát, újból egyfajta - de immár szellemi - eredetmítoszt fogalmazva meg.
A realizmus jobbára egyetemes kérdéseket taglaló évtizedei után - bár igazságtalanság volna meg nem emlékezni a zseniális Machado de Assis lélektani realizmusáról, amely már a huszadik századot idézi - a századforduló készíti elő a brazil irodalom végleges önmagára találását. Az egykori gazdasági és kulturális központok (Bahía, Rio de Janeiro) után és mellett a kávétermelésen és a szarvasmarha-tenyésztésen alapuló úgynevezett "tejeskávé gazdaság"-ból meggazdagodva és az európai emigrációt nemcsak számbelileg, de szellemileg is magába olvasztva, az eladdig perifériális Săo Paulo rohamos fejlődésnek indul, és helyet követel magának a nemzet szellemi életében. Nem véletlen hát, hogy azok a brazil értelmiségiek és művészek, akik belekóstoltak az európai izmusok világába, ide menekülnek vissza az első világháború elől. A tízes évek derekán a Város-Anya, ahogy központi szerepét kiemelve egyre gyakrabban nevezik, az avantgárd iránt lelkesedő brazil művészek szertelen megnyilatkozásainak, "happeningjeinek", kiállításainak és "futurista akcióinak" a színterévé válik, mígnem 1917-ben egy Anita Malfatti nevű festőnő expresszionista kiállításának megnyitója után kitör a botrány. Monteiro Lobato, a neves író és kritikus Misztifikáció vagy Paranoia címmel írt elmarasztaló kritikája nyomán ellentámadásba lendülnek a művészeti megújulás hívei, és a legkülönfélébb pengeváltások után a függetlenedés századik évében - 1922 február közepén - a Săo Paulo-i Városi Színházban megrendezik a Modern művészet hetét, amely nyitánya egy 1945-ig tartó művészi folyamatnak, a modernizmusnak. A modernista mozgalomban tömörülő írók, Mário de Andrade, Oswald de Andrade, Menotti del Picchiá, Ronald de Carvalho és a többiek ekkor még a futurizmus bűvöletében élnek, istenítik a mozgást, a sebességet, a gépi civilizációt és megtestesítőjét, a Város-Anyát, de Mário de Andrade abban az évben megjelent Eszeveszett Săo Paulo című verseskötetéből már némi szkepszis és melankólia is kiolvasható. A futurizmus lendületességének és a brazil lényegtől idegen hőskultuszának elutasítása együtt jár a brazil mélyrétegek felé fordulással. Mário de Andrade, Menotti del Picchiá, Cassiano Ricardo, Raúl Bopp az etnográfiai kutatásokban, az őserdei indiánok szokásainak, gondolkodásmódjának irodalmi feldolgozásában látja az irodalmi kozmopolitizmus elhagyásának, és egyfajta egységes Brazília-képet felvillantó irodalom létrehozásának útját. Így születik meg Mário de Andrade Makunaíma-jának Brazília-összegzése - az író egy őserdő mélyéről Săo Paulo-ba vetődő indián fiatalember kalandjai során mutatja meg az országot, ledöntve minden időbeli és térbeli korlátot. Raúl Bopp őserdei mesének induló Norato Kígyó-jában pedig ellenkező irányú utazásban van részünk: a "mesebeli királylányt" kereső, kígyóbőrbe bújt fiatalember az őserdő mélyére hatol be, és megpróbálja valahogy szavakba foglalni az ember nem látta vidékek eladdig le nem írt buja világát. A hatvanas években megjelenő "utazó irodalom" előképe ez a két mű, hiszen bennük az állandó helyváltoztatással, a hatalmas ország bejárásával történő ismeretszerzés kap hangsúlyt a romantika statikus országábrázolásával szemben. Ugyanakkor mind a két műben, amelyeknek már a műfaji besorolása is ledönt minden korlátot - az elsőt talán regénynek, a másodikat elbeszélő költeménynek mondhatnánk, nagy megszorítással -, jelentős hangsúlyt kapnak a nyelv, a kifejezés problémái. Nemcsak "az írott portugál és a beszélt brazil nyelv közötti különbség"-ről van szó, amely ilyenképpen a brazil irodalom nyelvi leválását feltételezi, hanem a sajátos brazil közeg irodalmivá tételéről, nyelvi megjelenítéséről is az irodalomban. Ez az igény markánsan tükröződik Euclides da Cunha 1902-ben napvilágot látott A vadon című, pontosan meg nem határozható műfajú könyvében, amelyben a szerző a múlt század kilencvenes éveiben kirobbant canudosi lázadás köré (amelyet Vargas Llosa is feldolgozott Háború a világ végén című regényében) széleskörű ember-, föld- és növénytani értekezést fon. Euclides da Cunha művének legfőbb értéke az a barokk tudományosság és szómágia, amellyel minden létező jelenséget számba vesz, és névvel lát el, hatalmas brazil szókinccsel gyarapítva az irodalom nyelvét. Ez a szótárolvasó, mondhatnánk filológusi szemlélet hajtja a modernizmus másik nagy apostolát, Oswald de Andrade-t, aki az előbb említett írócsoporttól némileg különböző úton indult el: a nyelvi emlékeket és sajátos brazil nyelvi jelenségeket vendégszövegként felhasználva építi fel költészetét, amely ilyenképpen ugyancsak a nyelvi lázadás kifejezője lett, de merészebb formai újításaival túlélte korát, és így az ötvenes évek konkrét költészetének előfutárává vált.