Magyar Napló

BOD PÉTER ÁKOS

Magyarország külső
eladósodásáról 1

Ma különösen a fejlődő világ államainak nagy része küzd jórészt a külfölddel szemben az eladósodással. Kevés állam mentes az államadósságtól. Maga az Egyesült Államok is hosszú évekig küszködött felduzzadt államadósságával, amíg mára be nem lépett az adósság-állomány fokozatos csökkenésének szakaszába. Az euró megalkotói sem ok nélkül választották az államadósság rögzített felső határát az európai közös valutarendszerbe való belépés egyik előfeltételéül.
Hazánk rendszerváltoztató folyamatának alakulását alapvetően befolyásolta az a körülmény, hogy a tervgazdasági évtizedek során egyre gyorsuló ütemben adósodott el az állam a külfölddel szemben. Indokolt tehát, hogy szóljunk a magyar eladósodás történetéről. Magyarország a szocialista tervgazdaság összeomlását és a politikai rendszerváltozást követően mára ismét piaci gazdasággá vált. A múlt azonban itt is utánunk nyúl: a korábbi nemzetközi eladósodás terheit sokáig hordozniuk kell a későbbi generációknak. Ez akkor is igaz, ha már elmondhatjuk: eladósodottságunk nem számít a gazdaságpolitika első számú gondjának. Korábban viszont az egyik legsúlyosabb stratégiai kérdés volt, amelynek a puszta taglalása is kockázatokkal járt. Pedig fel-felmerült, hogy átütemezést vagy adósságkönnyítést kellene az országnak kérnie.
A pontos adósságszolgálat elvét lényegében a politikai rendszerváltozás időpontjától érik kritikák. Ezek részben erkölcsi alapról fogalmazódtak meg: "a Nyugat kötelessége lenne, hogy most segítségünkre siessen", illetve "a kommunisták adósságát nem lenne szabad átvállalnia a demokratikusan megválasztott kormánynak" násrészt gyakorlati érvek alapján: fizetési képességünk kétséges volt, és a súlyos adósságterhek könnyítésének gondolata mindenkit foglalkoztatott.
1990-ben az első demokratikusan választott magyar kormány ismert módon úgy döntött, hogy megkísérli fenntartani az ország külső fizetőképességét, és a tőkebevonás formáinak előmozdításával enyhít az ország öröklött tőkehiányán. De volt-e egyáltalán más út? Lehetett volna valamilyen formában csökkenteni az adósságterheket?
Az alábbiakban röviden áttekintjük a külső eladósodás alakulását, mértékét, az adósságkezelés lehetséges formáit, kitérve a nemzetközi párhuzamokra. A rendszerváltozáskor örökölt és újratermelődő adósság ügyét a gazdaság általános tőkeellátottsága és forrásigénye szemszögéből vizsgáljuk, mivel e tágabb gondolati körben helyezhető el a legjobban a magyar külső adósság ügye.
A közgazdasági összefüggések elég kézenfekvők. Egy ország folyó nemzeti jövedelme kiegészülhet külső forrással. A forrásbevonás lehet adósságot növelő (amire példa a hitelfelvétel) és adósságot nem növelő (tőkebefektetés, nemzetközi segély). A rendszerváltozás előtti Magyarország - noha némileg eltért a szovjet ortodoxiától - a KGST és a Varsói Szerződés tagjaként nem számíthatott a külföldi tőke jelentős beáramlására, akkor sem, ha 1972-től létezett jogi keret közös vállalatok működtetésére. Említésre méltó tőke azonban nem jött, ami nem csoda: komoly pénzek tartós jelleggel csak akkor kötelezik el magukat, ha kellő biztonságban és otthonosan érzik magukat. A szocialista Magyarország vagy Románia nem ilyen terep volt.
Természetesen segélyre sem számíthatott az akkori Magyarország. Ehelyett a nyugatellenes, és így a szembenállási logika alapján a "szocialista világrendszer" szövetségeseinek számító fejlődő országok némelyikét segélyezte a magyar rezsim. Ismereteink szerint a Laosznak, Kubának, Etiópiának, Mozambiknak, Vietnamnak és hasonló "baráti rendszereknek" nyújtott segítség nem ért el akkora mértéket, hogy megmagyarázta volna a magyar eladósodást. Mint ahogy a Moszkvába bőröndben kivitt készpénz ("guruló dollárok"), bármennyire felháborító is maga a cselekmény, nem ad magyarázatot a szocializmus korszaka által hátrahagyott adósságszámla nagyságára. (Az persze különös, hogy miközben a tőkeszegény magyar gazdaság nyugati kormánysegélyekhez, kedvezményekhez vagy üzleti jellegű tőkéhez nem juthatott hozzá, a pártvezetés külpolitikai célzatú segélyezést folytatott.)
Külső forrásra tehát csak az adósság növelésével lehetett szert tenni. Adósságcsinálásnak két esetben van közgazdasági indokoltsága: a gazdasági ciklus gyenge szakaszában, kihasználatlan termelési tényezők és kapacitások megléte esetén többlet erőforrást vonnak be a gazdaságba, amelyet azután később, a ciklus felszálló ágának többletéből pótolnak vissza, mert így csökkenthető a gazdasági folyamatok "rángása" és az abból adódó nemzetgazdasági veszteség; másodszor, ez közgazdasági motívum, ha a többletforrás révén gyorsítható a növekedési ütem.
A hitelfelvétel azonban csak akkor járul hozzá a nemzeti vagyon növekedéséhez, ha a gazdaságba befektetett idegen tőke hozama meghaladja a kölcsön árát. Egyszerű példával: mondjuk 8 százalékos kamatozású dollárhitelt akkor szabad közgazdasági alapon felvenni, ha a gazdaságba befektetett többletpénz 8 százalékosnál nagyobb dollárhozammal jár. Persze különösen a közép- és hosszú lejáratú hitelek esetében, roppant nehéz megalapozni a helyes gazdasági döntést: megbízható becslést kellene adni a hitelből finanszírozott befektetés valószínűsíthető hozamára és a hitel futamideje alatt várható kamatlábra (amennyiben nem rögzített kamatozásról van szó). A döntés még bonyolultabb, ha a hitel nem valamilyen kézzelfogható projektet finanszíroz, hanem általános célú; ez esetben a hitelfelvételt követő gazdasági növekedési ütemet kellene egybevetni a kölcsön kamatával. Gyorsan növekvő gazdaság elbír drága hitelt is, míg a stagnáló gazdaság az olcsó kölcsöntőke árát sem tudja kitermelni. Ez utóbbi esetben a nemzeti vagyon a hitelfelvétel következtében hosszabb távon még csökken is.
A rendszerváltozást megelőző korszakban bekövetkező magyar eladósodás történetét a következőkben foglalhatjuk össze.2 A pártállami vezetés a hetvenes években részben azért fordult a külső hitelpiacokhoz, hogy a magyar gazdasági növekedés megtorpanását (melyet átmenetinek remélt) áthidalja, illetve a forrásbevonással emelje a növekedési ütemet. Az 1970-es évek közepén egy időre a nemzetközi kölcsönök ára igen alacsony volt (gyakorlatilag negatív volt a reálkamat), ami reményt nyújtott arra, hogy a szocialista gazdaság "kitermeli" a hitelek árát. Amikor azonban az 1980-as évek elején a nemzetközi kamatok történelmi magasságokba emelkedtek, a magyar adósságtömeg már úgy nőtt, hogy a hitelek hozamából esély sem volt fizetni a kamatokat. Onnantól kezdve a kamatok fizetésére is kölcsönt kellett felvenni. A történet vége ismeretes: a politikai rendszerváltozás bekövetkeztéig 20-21 milliárd (akkori) dollárnak megfelelő nagyságú bruttó adósságállomány halmozódott fel konvertibilis devizában.
Mégis időről időre hangot kapott az a követelés, hogy végre "tárják fel az eladósodás igazi történetét". A közérdeklődés valószínűleg nem a banktechnikai részletekre irányul, hanem arra a valóban nehezen emészthető tényre, hogy másfél évtized folyamatos kamatfizetése után miként lehetett 1990-ben 20 milliárd dollár felett az adósság tömege, ha a tényleges nettó forrásbevonás az eladósodási folyamat elején maximum 4 milliárdra tehető. A tárgyszerű válasz: ha az adós a kamatokat sem képes saját folyó jövedelméből fizetni, akkor az eredeti tartozás állandóan nő a tőkésített kamattartozásokkal. Olyan ez, mintha valaki a taxiszámlát nem képes rendezni, és amíg a szomszédokhoz futkos kölcsönpénzekért, a taxióra tovább jár. Vagy más példával élve: könyvtárból kölcsönzött könyvön a könyv eredeti árához képest sokszoros tartozás gyűlhet fel évek során. Ilyesmi zajlott le az 1970-es évek közepe és az 1980-as évek vége között a magyar szocializmusban.
Lehet egy általános érvényű gazdasági magyarázatot is adni a tervgazdaságok eladósodására: a szocialista tervgazdaságba befektetett többlet külső erőforrás a gazdasági rendszer szerkezeti gyengeségei, nemzetközi versenyképtelensége miatt nem tudja kitermelni saját költségét. A tőkés nyugathoz hitelért forduló szocialista kormányok (Lengyelország, Jugoszlávia, Románia, Magyarország, Bulgária) egyike sem volt képes a külső erőforrásokat gazdaságosan felhasználni a rendszer keretei között. Az adósságfelvételből eladósodás lett. A román rezsim embertelen - és gazdaságilag pusztító - módon egyetlen nagy erőfeszítéssel visszafizette adósságát. A többi ország fizetésképtelenné vált, és elhúzódó átütemezési majd adósságkönnyítési tárgyalásokba kezdett. Lengyelország 1982-től kényszerült visszafizetései felfüggesztésére; majd az új lengyel kormány a demokratikus fordulatot követően, 1989 után már előnyösebb politikai helyzetből kezdhette újra az átütemezési tárgyalásokat. Előbb az ún. Párizsi Klubba tömörült hivatalos hitelnyújtókkal, 1993 végén pedig a Londoni Klubban képviselt nagyszámú magánhitelezővel sikerült megállapodni.3 Az alkufolyamat láthatóan több mint egy évtizedig tartott, és addig Lengyelország nem kaphatott említésre érdemes friss banki hitelt, csupán a Valutaalap és a Világbank forrásaira számíthatott 1990 után - az azokkal járó igen szigorú gazdaságpolitikai kötelezettségek vállalása mellett.
A többi volt szocialista ország szintén igen nehéz és elnyúló tárgyalásokra kényszerült, s ez idő alatt a jelentős befektetők tartózkodtak tőkéjük elkötelezésétől. Magyarország volt az, amely az időnkénti fizetési válságok ellenére törlesztési kötelezettségeinek rendszeresen eleget tett, így nem szorult ki a nemzetközi tőkepiacról.
A külső adósság ügye azonban nem csak az akkor még kommunista uralom alatt álló országokat érintette, hanem a fejlődő országok nagy részét is. A nemzetközi pénzügyi intézmények nyilvántartási rendszerei az adós országok gazdasági fejlettségét valamint az adósság abszolút nagyságát és más mutatókhoz viszonyított értékét veszik figyelembe. E besorolás szerint hazánk a rendszerváltozás pillanatában a "közepesen eladósodott közepesen fejlett" országok csoportjába tartozott, Algéria, Chile, Kolumbia, Indonézia, Mexikó, a Szovjetunió, Törökország és mások társaságában. Mivel vannak "súlyosan eladósodott alacsony jövedelmű" és "súlyosan eladósodott közepes jövedelmű" országok, így segélyre vagy humanitárius elbírálásra e csoport országai nem számíthattak.
A külső adósság állományának átalakítása - átütemezés, adósságelengedés vagy adósságcsökkentés formájában - azonban nem szokatlan, sőt azt se mondható, hogy ritka lenne. Számunkra különösen érdekesek azok az országok, amelyek gazdasági fejlettségben Magyarországhoz mérhetők, és adósságot érintő tárgyalásokon estek át.
Ilyen a mexikói átütemezés ügye: az 1982 augusztusi valutaválságot követően a mexikói kormány pénzügyi segítségért fordult az Egyesült Államokhoz, a BIS-hez és a Nemzetközi Valutaalaphoz. Ezek révén sikerült átütemezni a mintegy 1400 kereskedelmi bankkal fennálló 20 milliárd dollárnyi adósságot nyolc esztendőre a mindenkori londoni bankközi kamatláb (LIBOR) felett 1,875 százalék felárral. Ezáltal Mexikó nem szabadult meg az adósságtehertől, mert az a későbbi évekre (úgy is felfogható: a következő korosztályra) terhelődött rá. De a következmények nem vártak egy emberöltőt: már 1990-ben ismét megoldást kellett találni az újabb válságra, ezúttal az Egyesült Államok segítségével. Az akkori amerikai pénzügyminiszterről elnevezett ún. Brady-terv keretében Mexikó folytatta adósságszolgálatát, miközben a hitelező bankok is vállalták nyilvánvaló veszteségeik leírását; az ország eladható állami vagyontárgyainak egy részét bevonta az "adósságért vagyont" cserébe (debt-equity swap).4
Mexikó azonban 1994-95-ben ismét válságba került, melynek során a peso értékének felét elvesztette. Az Egyesült Államok kormánya az IMF-et is bevonva igen gyorsan 50 milliárd dolláros átmeneti segélycsomagot vetett be. Az USA úgy érezte, hogy szomszédjának újabb gazdasági válságát minél előbb fel kell oldani, még mielőtt ellenőrizhetetlen migrációs folyamat indul be Mexikótól az Egyesült Államok felé, valamint a mexikói veszteségek hatására megroppannának amerikai pénzintézetek is. Ez utóbbi érvelést azonban sokan hibáztatják, hiszen azok a befektetési alapok és bankok, amelyek mexikói vállalatoknak illetve a mexikói államkincstárnak hiteleztek - jóval az amerikai állampapírok nyújtotta hozamok feletti kamatszinten -, nagyon is jól tudhatták az előzmények ismeretében, hogy az átlagosnál kockázatosabb ügyletben vesznek részt. Állami pénzzel való megmentésük morálisan és szakmailag is nehezen védhető.
Az újabb időkből pedig a dél-koreai átütemezés hozható fel példának. Az országot 1997 során megrázó fizetésimérleg-válságot követően 1998 januárjában 24 milliárd dollárnyi adósság átalakításáról állapodtak meg (az ország összesen 112 milliárd dollárnyi rövid távú és ennél is nagyobb állományú hosszú távú adósságán belül); az eredeti hitelnyújtó választhatott, hogy egy, két vagy három éves lejárattal kapja-e vissza tőkéjét (LIBOR felett 2,25; 2,5 vagy 2,75 százalék felárral). Korea így adósságának egy (kisebb) részét nem azonnal, hanem néhány éves késleltetéssel fizeti vissza, ám jóval drágábban annál, mint amekkora kamatterhet fizetett volna szokásos körülmények között, válságmentes időszakban.
Az átütemezés tehát nincs ingyen, mert a változatlan összegű adósságot később rendszerint magasabb kamatok mellett kell megadni. Emellett a szóban forgó ország bonitása természetszerűen romlik, ami a későbbi hitelfelvételek során szintén drágító tényező mindaddig, amíg a tőkepiacok emlékeznek a megelőző időszak fizetési zavaraira. Láthatóan olyan eseményről van szó, amely megeshet még életképes gazdasággal is.
A tisztánlátás érdekében tudni kell, hogy egy ország fizetési sebezhetősége nemcsak az adósság abszolút és relatív méretétől függ. Az adósság nagysága mellett annak összetétele is fontos. Az adósság-szerkezet jellemzői:
• lejárat szerinti: rövid lejáratú, hosszú lejáratú;
• hitelnyújtó szerinti: hivatalos hitelnyújtó (kétoldalú alapon vagy multilaterális alapon, mint az IMF és Világbank esetében), magánhitelező (kereskedelmi bank, értékpapírház);
• adós szerinti: szuverén (kormány, központi bank, államilag garantált magánadós), illetve magánadós (állami garancia nélkül).
A szerkezeti összetétel az adósságkezelés stratégiájának megválasztása szempontjából fontos. Ha az adósságállomány jelentős részben rövid lejáratú, akkor az illető ország külső pénzügyi helyzete sérülékenyebb, mint lenne azonos összegű, de nagyobb hányadban közép- és hosszú lejáratú adósság esetén. Tekintsük hazánk esetét! A magyar adóssághelyzet azért vált különösen veszélyessé már az 1980-as évek elejére, mert az addigi nemzetközi tartozások viszonylag magas szintje (9-10 milliárd dollár) mellett a rövid lejáratú adósság aránya elérte az egyharmadot. Az átütemezés - legyen az kényszerű vagy önkéntes - éppen azt célozza, hogy a közeli időpontban esedékes adósságot később, időben jobban elosztva lehessen törleszteni. 1990 után az MNB tudatos hitelfelvételi politikájával el lehetett érni, hogy a rövid lejáratú adósság a teljes összegnek eleinte 7-10 százalékát, majd az évtized végére még ennél is kisebb hányadát tegye ki. Ez önkéntes és csendes "adósság-átprofilírozás" volt, de közgazdasági tartalmát tekintve nem más, mint átütemezés, vagyis olyasmi, amit többen követeltek, a lehetőségek és a helyzet pontos ismerete nélkül.
A magyar átprofilírozás úgy ment végbe, hogy az MNB hosszú lejáratú kötvényeket bocsátott ki, és az így megszerzett kölcsöntőkéből lecsökkentette a rövid lejáratú bankközi hitelek állományát. Ezzel ugyan az adósság teljes tömege nem mérséklődött, de elhárult az a veszély, hogy néhány aggódó kereskedelmi bank betétei visszavonásával fizetésképtelenségbe sodorja az országot. A nemzetközi kötvénypiac, amennyiben hosszú távra hitelképesnek ismeri el a kötvénykibocsátót, hajlandó 7 vagy 10 éves lejáratú kötvényt is elfogadni. Ezt hamarosan elértük, sőt 1993-ban 20 éves lejáratú kötvényt is sikerült elhelyeznünk a piacon.
A lejárat azonban csak az egyik fontos jellemzője a hitelnek (kötvény-kibocsátásnak). A másik a kamatszint. Minél rosszabb a hitelfelvevő kockázati besorolása, annál nagyobb az a kockázati felár, amelyet a hitelfelvevő a legjobb adósokhoz viszonyítva kénytelen fizetni. Egészen 1996-ig hazánkat a hitelminősítő intézmények a nemzetközi tőkepiacon az "emerging market", azaz a befektetőknek ajánlott, a felemelkedő, kiemelkedő piacok elnevezéssel illetett országok között a mezőny közepe tájt, és a kockázatos tartomány határvonalán helyezték el.
Az Antall-kormány megalakulásának pillanatában fennálló akut fizetési válsághelyzet azért látszott csaknem reménytelennek, mert 1990-re a nemzetközi hitelkínálat szerkezete igen gyorsan átalakult. Míg az 1980-as évek elejéig az akkori szocialista országok viszonylag könnyen tudtak hozzájutni államközi hitelekhez és banki kölcsönökhöz, addig a helyzet gyökeresen megváltozott a fejlődő országok között kirobbant hitelezési válság következtében. A korábbi nagyvonalú államközi hitelezés beszűkült, a kereskedelmi bankok pedig az 1980-as évek végére gyakorlatilag felszámolták a fejlődő országok közép- és hosszú lejáratú hitelezését, hiszen számos nagy ügyfelük (így Lengyelország, Mexikó, Brazília) felfüggesztette a hitelek visszafizetését.
Hazánk ilyen körülmények között hiába fordult volna a külföldi kereskedelmi bankokhoz. Sőt, azok az 1990-es tavaszi választások előtt és során rövid lejáratú betéteik meg nem újításával tőkét vontak ki az országból. E reakciót talán nem is annyira a változásoktól való félelem motiválta, mint inkább a magyar gazdaság adatainak megismerése, és ráadásul a bolgár fizetésképtelenség bejelentése, a szovjet bankok kifizetéseinek elakadása. Az a hitelező, aki a betétesek pénzét bolgár hitelekbe fektette, keresztet vethetett pénzére, de legalábbis elhúzódó és bizonytalan kimenetelű tárgyalásokra készülhetett fel; magyarországi betétei ügyében nem akart hasonló csapdába esni.
A magyar kilátások sem voltak jobbak; a Németh Miklós vezette kormány a gazdaság területén reménytelennek látszó viszonyokat hagyott hátra. Az 1989-es évről megjelenő statisztikák 1990 tavaszán azt mutatták, hogy a megelőző évben a folyó fizetési mérleg hiánya 1,4 milliárd dollárra duzzadt, s mindez egy olyan országban, amelynek konvertibilis devizákban lebonyolított teljes éves exportja csupán 6,5 milliárd dollárt tett ki. Az infláció gyorsult, az államháztartás szintén hiánnyal zárta az 1989-es évet (több mint négyszeresre növelve a deficitet az 1988-as évhez képest).
Ebben a helyzetben választott Magyarország új kormányt. A nemzetközi tőkepiac és a bankvilág nem táplált illúziókat a kilátásokról. A magánhitelek nyújtásának felfüggesztése, és az a tény, hogy a magyar banki adósságpapírokat névértékük 80-90 százalékán kezdték kínálni az európai piacokon, világosan mutatja a külső várakozásokat.
Magyarország azonban nem vesztette el fizetési képességét 1990 tavaszán. Sosem függesztette fel adósságszolgálatát, így nem is fordult a Párizsi és a Londoni Klubhoz. A nemzetközi fizetési zavarok hatására azonban 1990-ben csak a hivatalos kölcsönforrások maradtak. Ezeket sokan puhábbnak érzik a magánpiachoz képest. Pedig igenis kemény feltételeket szabnak az olyan nemzetközi pénzügyi intézmények, mint a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank. Hiteleiket nem lehetséges átütemeztetni, szigorú előzetes megállapodásokhoz és folyamatos ellenőrzéshez kötik a kölcsönök folyósítását. Kemény a kötvénypiac is, mert a kötvény kibocsátója a nyilvános forgalomba hozatalhoz szigorú feltételeknek köteles eleget tenni, továbbá a kötvényeknél gyakorlatilag megoldhatatlan az átütemezés vagy könnyítés. De 1990-ben a kötvénypiac is bezárult egy időre hazánk előtt.
Lehet időnként olvasni olyan teóriáról is, amely szerint az MNB a szocialista korszakban először eladósította az országot, majd szándékosan megnövelte az adósság-állományon belül a kötvények és IMF-hitelek súlyát, hogy még véletlenül se lehessen a lengyel példát követni, azaz tárgyalásokba bocsátkozni a hivatalos hitelnyújtókkal meg a kereskedelmi bankokkal. A magyarországi kommunisták két évtizeddel ezelőtti nyugati nyitásának motívumait nem ismerhetjük. Az 1980-as évek végétől viszont jó ideig nem volt választás a "megértőbb" kereskedelmi banki hitelezés és a kötvénypiac között, ugyanis nemzetközi bankhitel nem állt rendelkezésre. A kereskedelmi bankok projekt-finanszírozásra, rövid lejáratú hitelezésre és néhány jónak számító hitel-besorolású ázsiai ország vállalatainak finanszírozására szűkítették tevékenységüket, viszont tartózkodtak szuverén adósok közép- és hosszú lejáratú finanszírozásától.
A kritikus időpontban tehát nem maradt már esély nyilvános kötvénykibocsátásra vagy szindikált hitel felvételére, és csak a hivatalos forrásban reménykedhettünk. Az Európai Közösség 1998 novemberében megítélt egy nagyobb hitelt (összesen 870 millió ECU-t), amelynek első 350 milliós részletét 1990 márciusában lehetett igénybe venni, a másodikat egy évre rá, a harmadikat pedig 1992 tavaszán. Áthidaló hitelt nyújtott a báseli BIS (Bank for International Settlements) is. A kulcskérdés azonban a Valutaalappal (International Monetary Fund - IMF) való megállapodás volt, ezt minden más hivatalos hitelnyújtó világossá tette a magyar kormányszemélyiségek előtt.
A Valutaalappal azonban nem volt könnyű dolga az új kormányzatnak. Az IMF ugyanis fokozatosan bizalmatlanná vált az országgal szemben. Tény az, hogy az 1982-es csatlakozás után az IMF rendszeresen nyújtott kölcsönöket: 1982-ben 475 millió, majd még egy 72 millió SDR nagyságú hitelt, 1984-ben újabb 425 millió SDR hitelt.5 1988-ban 265 millió SDR-es kölcsönről született megállapodás, de annak teljes összegét már nem lehetett lehívni, mivel a kormány nem teljesítette a megállapodás szerinti kritériumokat.6 Egyébként sem lehetett nyugodt a Valutaalap Magyarországgal foglalkozó csapata. A nyolcvanas évek második felében az IMF asszisztenciája mellett Magyarország külső adóssága csaknem megduplázódott. Az IMF-be való belépés évében 10,7 milliárd dollár a bruttó adósság, de már az 1988-as esztendőt 19,6 milliárd dollár adóssággal zárta a Nemzeti Bank, és a rákövetkező évben tovább nőtt a tartozások állománya. Eközben a gazdaság nemzetközi versenyképessége nem javult, sőt a világ kivitelében való részaránya visszacsúszott. Erre a Valutaalap sem lehetett büszke a saját teljesítmény-ismérvei szerint.
Volt más oka is az IMF bizalmatlanságának: a kommunista kormányzat által éveken keresztül folyatott sajnálatos adathamisítás. Ennek tényét legszívesebben elfelejtik a szakírók. Az MNB éves jelentései a Nemzetközi Valutaalappal kötött megállapodásairól szóló szokásos táblázatban csillaggal jelzik az 1988. májusában megkötött Készenléti megállapodás számai mellett, hogy: "50 millió SDR a teljesítménykritériumok nem teljesítése miatt nem volt lehívható; téves adatközlés miatt 1990. március elején a megállapodás terhére 150 millió SDR viszszafizetésére került sor."
A "téves adatközlés" szemérmes megfogalmazása a történteknek. A rezsim évek óta hiányos állami költségvetéssel működött. Ezt azonban elhallgatták az ország közvéleménye elől, s a magyar Országgyűlés sem kapta meg az igazi adatok. A hiányt külföldi hitelekkel finanszírozták. A kölcsönt nyújtó nyugati kereskedelmi bankok, exporthitel-intézmények hitelnyújtási adatait a báseli BIS összegezte, a magyar külső adósság zöme ezért nem maradhatott titokban. A BIS azonban nem ismerhette a szocialista országok közötti fizetések állapotát, így nem derülhetett ki egykönnyen, hogy az 1980-as évek végén a magyar adósságállomány nem annyi, mint amekkora összegről az IMF-tagságból adódó kötelességek szerint a magyar vezetés adatot szolgáltatott.
A valóságban a külső adósság két milliárd dollárral nagyobb volt, de erről csak a beavatott politikai és gazdasági vezetők szűk köre tudott Magyarországon. Az ellenzéki pártok megjelenésével, majd a parlamenti választás közeledtével a kormány és az MNB vezetése harapófogóban került 1989 végére. A gazdasági helyzet tovább romlott, és esély sem volt a külső adósság állományának mérséklésére. Ugyanakkor az ellenzék hatalomra kerülésének esetén felmerülhetett az adathamisításban érintett vezetők büntetőjogi felelősségre vonása. A helyzet persze roppant kényes volt, mivel már az addig megismert adósságadatok alapján is egyre gyengült Magyarország piaci megítélése, és egy jóval nagyobb deficit tovább ront mindenféle bonitási mutatón. A választás megnyerésére esélyes ellenzéki párt elnökével való találkozás során az MNB vezetői megértették, hogy az addigi gyakorlat nem folytatható.7 Tény, hogy ezt követően egy héten belül, 1989 novemberében a kormányfő az Országgyűlésben ismertette "az ország adósságának tényleges adatait". A miniszterelnöki bejelentés ugyan nem ejtette ki az adathamisítás szót, és nem nevezte meg az eltérés nagyságát, de aki emlékezett az addig hivatalosan közzétett adatokra, könnyen kiszámolhatta a hamisítás mértékét.
Az IMF a bejelentés következtében azonnal felmondta az addig érvényben levő hitelszerződést, hiszen az annak alapjául szolgáló magyar adatok "tévesek" voltak; a pénzt vissza kellett fizetni. A magyar államnak azonban ekkora tartaléka már nem maradt. Az IMF hajlandónak mutatkozott egy új, most már szigorúbb feltételeket tartalmazó program megkötésére, és annak részeként a visszafizetendő 150 millió SDR rendelkezésre bocsátására. A programot, amely a költségvetési hiány felszámolását, az árak további liberalizálását szabta a hitel feltételéül, 1990. március 14-én írta alá a magyar kormány.
Teljesítése az utódokra maradt. Magyarország választói az első választási fordulóban 1990. március 25-én járultak az urnákhoz. Miniszterelnök-jelöltként Antall József a külföldi eladósodás megállítását nevezi meg az új kormány egyik alapvető céljának: "Nemzetközi megítélésünk attól függ, hogy e hitelek kamatait tudjuk-e fizetni, képesek vagyunk-e egy olyan hatékony gazdaságot kiépíteni, amelynek ez a mai súlyos adósságállomány már csak kis terhet, vagy kisebb terhet jelent. A kormány a nemzetközi fizetési kötelezettségek mindenkori teljes megtartása mellett arra törekszik, hogy mihamarabb megállítsa az adósságtömeg gyarapodását."8
Egy évtized távlatából az akkori stratégiai döntés végeredményében sikeresnek ítélhető. Magyarország egy pillanatra sem szakadt ki a polgári demokráciákkal fenntartott kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatokból. Hamarosan fontos változások következtek be a magyar külső adósság szerkezetében a hitelfelvevők szerinti összetételt illetően. 1990 előtt természetes volt, hogy csak a magyar állam, illetve a megbízásából fellépő MNB vesz fel hitelt, vagyis az ország adóssága lényegileg azonos volt az államadóssággal. Később a magyar kereskedelmi bankok és vállalatok elvileg megjelenhettek volna a nemzetközi hitel- és kötvénypiacon, de állami garancia nélkül nem igen fogadták el őket megfelelő kockázatnak. A magyar gazdaság gyors privatizálódása, a külföldi tőkebeáramlás, valamint a bankok konszolidálása és feltőkésítése hatására a helyzet mára megváltozott. A külföldről bevont közép- és hosszú lejáratú hitelforrások zöme a magánszektorba, azaz a vállalatokhoz és kereskedelmi bankokhoz kerül.

A külső adósság az adósok szerint év végén, milliárd US dollárban

Adós	1990	1994	1997	1992	1999*
	bruttó adósság
Kormány, MNB	18,2	17,8	22,5	13,4	13,4
Vállalat, bank	3,1	3,4	6,0	8,3	11,0
Összesen	21,3	21,2	28,5	21,7	24,4
	nettó adósság
Kormány, MNB	16,3	13,1	15,2	4,4	1,2
Vállalat, bank	- 0,7	0,2	3,7	4,9	5,6
Összesen	15,6	18,3	14,9	9,3	6,8

Készült MNB kiadványok alapján. A statisztikai rend változásai miatt az adatok időben nem hasonlíthatók össze teljesen. Kerekített számok. Az 1999. évvégi adatok már euróban vannak megadva; mivel az euró akkori árfolyama némileg a dollár alatt maradt, így dollárban kifejezve ennyivel kisebb számokat kapnánk.

Magyarország külső adósságszolgálatának mutatói

Mutató	1990	1992	1994	1996	1999
	Bruttó adósság
a GDP %-ában	64,3	57,6	68,4	61,9	59,7
	Nettó adósság
a GDP %-ában	48,2	35,0	45,4	32,3	23,1
	Nettó kamatfizetés
az export %-ában	16,7	9,1	12,0	5,1	2,7
Forrás: MNB: Havi jelentés, 2000/2

A változás irányát és sebességét jól mutatja az iménti táblázat.9 Jól látható, hogy az adósságnak egyre növekvő, és mára már jelentős része nem az államé, hanem az üzleti szektoré. E forrásbevonás mögött konkrét üzleti tervek, meghatározott projektek állnak.
A nemzetközi nyilvántartások elsősorban a bruttó, azaz teljes adósságállományt rögzítik. A nettó állományt úgy kapjuk, hogy levonjuk az ország hivatalos tartalékát és a külfölddel szemben fennálló követeléseket. A fejlődő világban rendszerint eleve kevés a központi devizatartalék és lehet kétes értékű a saját követelések állománya, ezért is biztosabb mutató a bruttó érték. Az MNB azonban 1990 után jórészt megtisztította könyveit az esetleges kétes követelésektől, továbbá tekintélyes tartalékot halmozott fel, így az adósságállomány "igazi" nagyságát esetünkben jobban kifejezi a nettó állomány. Elvileg az állam megtehetné, hogy egy évig nem vesz fel új hitelt, csupán törleszt, így mintegy 5 milliárddal csökkenti a bruttó adósság szintjét, miközben az 1990-es évek végének 10 milliárd dolláros tartaléka megfeleződik: ez azonban csak gondolatkísérlet.
Az adósság valódi súlyát végül is - a nemzetközi gyakorlattal összhangban - más gazdasági mutatókhoz viszonyítva célszerű bemutatni. E szerint a magyar gazdaság relatív adósságmutatói az 1992/93-as időszakban érezhetően javultak, 1994-95-re "visszaromlottak" az 1990-91-es szintre, majd a privatizációs bevételek és a közvetlen tőkeberuházások megugrásának hatására az évtized végére ismét javultak.
Az adatok azonban nem tárják fel a teljes képet. Míg az évtized elején az államadósság (vagyis a kormány és a nemzeti bank konszolidált tartozása) szinte kizárólag külföldi megtakarítókkal szemben állt fent, az évtized második felére az államadósságnak a nagyobb részét teszik ki a belföldi jövedelemtulajdonosok követelései. A statisztikai rend szerint persze belföldinek számít az a nagybank is, amely száz százalékban külföldi tulajdonú, de magyar bankként van bejegyezve. Ugyancsak belföldi hitelező az a vegyesvállalat, amely fölös pénzét magyar állampapírba fekteti a magyar tőkepiacon. A devizaműveletek időközben bekövetkező liberalizálása és a forint konvertibilissé válása folytán a belföldi-külföldi megkülönböztetés tartalma már egészen más az évtized végén, mint volt annak elején. A nagy trend mégis kiolvasható a táblázat egyébként szoros értelemben össze nem hasonlítható adataiból: a külső adósság aránya, nemzetgazdasági súlya egy évtized alatt jelentősen mérséklődött, és szerkezetileg átalakult.
Az adósság ügyének eddigi menetéből talán látszik, hogy igen sokféle tényezőt kell számbavenni annak megállapításához, hogy mi is az ország érdeke. Az bizonyos, hogy a külső adósságtömeg reánk szabadítása kolosszális hiba volt az 1970-es évek végén, és sikertelennek bizonyult az 1980-as évek "adósságmenedzselési" gyakorlata is. De valóban helyes volt-e az új kormánynak elköteleznie magát a pontos fizetés mellett? A döntés előnyeit ugyan látjuk, ám a döntés hátrányai miatt mégis fel kell tenni a kérdést: meddig és milyen feltételek mellett áll egy nemzet érdekében az adósságok fizetése?
A rendszerváltó polgári kormány gazdasági stratégiája - és ezen belül az ország fizetőképességének megőrzése vagy feladása ügyében való döntés - 1990 nyarán a külső gazdasági és politikai feltételek elemzésére épült. A kiindulás az volt, hogy:
(i) A Szovjetunió által működtetett gazdasági és biztonságpolitikai rendszer hamarosan, de középtávon mindenképpen felbomlik, így a nyugati gazdasági világrendbe való integrálódásnak rövid távon sincs alternatívája;
(ii) a rendszert váltó kelet-közép-európai országokat a Nyugat bizonyos segítségben részesíti;
(iii) a rendszerváltozást követően megnő a magántőkének a magyar gazdaság iránti érdeklődése.
E feltételezések jórészt helytállóaknak bizonyultak, de sok minden mégis másként alakult. A Szovjetunió gazdasági szétesése és pénzügyi fizetőképességének romlása, külkapcsolatainak szétzilálódása gyorsabb lett a vártnál. Utólag beigazolódott, hogy nem volt érdemes túlzott reményeket fűzni a KGST megreformálhatóságához. Szemben a politikailag motivált váddal, amely szerint az Antall-kormány "elvesztette a keleti piacokat", tisztán látható, hogy azok szoros értelemben már nem voltak piacok, vagyis az árucsere fizetőképes és elégségesen megbízható színhelyei. Az átalakuló Szovjetunió, majd a FÁK olyan kockázatot hordozott, amely a szabályos és kiszámítható üzleti kapcsolatokat szűk térre korlátozta; ezt Finnország, Ausztria és az USA üzleti körei, vagy éppen az EBRD bankárai is megtapasztalhatták az elmúlt évtizedben.
Ami a Nyugat gazdasági segítségét illeti, a legsürgetőbb téren mutatkozott jóindulat: amint említettük, a BIS és az Európai Közösség a fizetési mérleg támogatására hajlandó volt hitelt nyújtani igen érzékeny időszakban. Adott pénzügyi támogatást (vállalatösztönzéshez, energia-takarékossághoz) Németország kormánya. A stratégiai kérdés azonban az EU-hoz való társulás ügye volt. Egy jó társulási szerződés irányt ad a hazai termelési szerkezet átalakításához, és vonzóbbá teszi az országot a külső befektetők előtt. Az előzetes reményekhez képest a társulási szerződés megalkotása több időt vett igénybe és kevésbé lett nagyvonalú. A Nyugat viselkedésének módosulásában feltehetően szerepet játszott a gazdasági konjunktúra romlása (főként 1992/93 fordulóján), a makacsul magas nyugat-európai munkanélküliség, másfelől az "átalakuló" országok számának nem várt ugrásszerű bővülése. Ne felejtsük el: eleinte csak két ország: Lengyelország és Magyarország megsegítéséről volt szó, innen a PHARE-program elnevezése (Pologne, Hongrie), ám hamarosan Csehszlovákia következett, majd a balkáni országok és a volt Szovjetunió összes tagországa. A PHARE keretében csupán évi százmillió dollár nagyságrendű támogatási keretet nyitottak a nyugat-európai donor-országok, melyből pályázati úton lehetett részben pénzhez, részben - az elején döntő arányban - intézményfejlesztési célú tanácsadói szolgáltatásokhoz jutni.
A stratégia harmadik elemét képező magántőkét illetően a számok azt mutatják, hogy az üzleti életnek hazánk iránti érdeklődése már 1991-től jelentős. A tőkepiaci és közvetlen befektetők persze ritkán előlegezik meg a sikert, inkább követő jellegűek, sőt bizonyos "nyájösztön" is érvényesül. Ha már egy ismert cég letelepszik és sikerrel működik az országban, akkor megnő a további tőkebeáramlás esélye. Ugyanez visszafelé is érvényes: a tőkemenekülés nem azonnali folyamat, de pánikká is válhat, mint 1994 őszén Mexikó esetében, ahol - szemben a közvélekedéssel - nem a külföldi tőke, hanem elsőnek a hazai tőke kezdett menekülni, és bizonyos késéssel lódult meg a külföldi eredetű pénzek gyors kiáramlása.
A fizetőképesség fenntartásának stratégiája alapvetően a fenti feltételezésekre épült. Ellenzői felfelvetik, hogy az adósságok pontos törlesztésének stratégiája az Antall-kormány "úriemberi" attitűdjéből származott, mintha a kormány erkölcsi okokból szalasztott volna el tényleges adósság-mérséklési esélyt. Ezzel szemben sem baráti kormányoktól, sem az üzleti köröktől nem mutatkozott könnyítési hajlandóság az esetleges magyar fizetésképtelenség bejelentése esetére. Államcsőd bejelentésére nem volt felkészülve a hazai közvélemény, mint ahogy a külvilág sem. Az ilyen lépés bizonyosan aláásta volna a külföldi működőtőke bevonására irányuló elgondolásokat. Egy vonatkozásban erkölcsi megfontolások is érvényesültek: ha az állam a maga kötelességeinek teljesítése elől kitér - függetlenül attól, hogy ki rótta rá a fennálló kötelességeket - akkor vajon elvárhatja-e az állampolgároktól és a vállalkozóktól az adófegyelmet, fizetési és szerződéses fegyelmet?!
A kormány azonban természetesen tudatában volt annak, hogy a nemzetközi fizetőképesség fenntartása nem az egyetlen stratégiai lehetőség. Hazánk viszonyai között ez a stratégia hosszabb távon akkor minősíthető sikeresnek, ha:
(1) a fennálló adósság relatív nagysága (az ország teljesítőképességéhez, különösen exportképességéhez mérve) csökkenő;
(2) az ország hozzáfér a nemzetközi tőkepiacokhoz, az adósságállományt mindig meg lehet újítani (ami azt jelenti, hogy újabb hitelekből fizethetők vissza a régi hitelek), így az adósság igazi terhe minden adott évben a nettó kamatfizetés;
(3) a nettó kamatteher mértéke nem jelent elviselhetetlen tőkekiáramlást, relatív nagysága mérséklődő;
(4) a gazdasági növekedéshez és modernizációhoz szükséges külső forrásokhoz a magyar gazdaság szereplői hozzájutnak; a növekedésnek tőkeoldalról nincs merev korlátja;
(5) az ország külső megítélése javuló, az országkockázat csökkenő, így mind az állami, mind a magánszektorbeli hitelfelvevők pénzpiaci kondíciói javulnak.
Ezen ismérvekhez sokat nem kell hozzáfűzni. A laikusok gyakran összekeverik az adósságszolgálatot a kamatfizetés terheivel, és az országot terhelő nettó tőkekiáramlás között a teljes adósságszolgálatot tüntetik fel (ami az évtized elején évente mintegy 4-5 milliárd dollárra rúgott). Holott amíg az állam és a magánszektor hozzáfér a tőkepiacokhoz, addig hasonló nagyságrendű hitelfelvétel (tőkebevonás) is bekövetkezik, és a nettó tőkekiáramlás a közép- és hosszú távú hitelmozgások kapcsán "csupán" a kamatfizetés. "Csupán", hiszen az évtized elején fennálló országos adósságállomány mellett a nettó kamatfizetés évi 1,2 - 1,4 milliárd dollár, vagyis a bruttó nemzeti termék 3 százaléka volt.
A pontos fizetés stratégiája akkor minősül fenntarthatónak, ha az adósságállományt rendszeresen meg lehet újítani, és a kamatterhek aránya nem nő; erről szól az első három pont. Ezek azonban nem adnak eligazítást az adósságteher jövőbeli mérsékléséről. Ahhoz a további két pontnak is teljesülnie kell: a magyar adósságstratégia akkor tekinthető sikeresnek, ha a gazdaság már középtávon nő, nemzetközi versenyképessége és exportképessége erőteljesen javul azzal (is) összefüggésben, hogy könnyebb és egyre olcsóbb a külső tőkéhez való hozzájutás.
Mióta a fejlődő országokba irányuló tőkefolyamatokon belül háttérbe szorultak a hivatalos források (államközi hitelek, az IMF és a Világbank kölcsönei) a magánforrásokhoz képest, megnőtt az illető ország kockázatának a jelentősége. A magántőke viselkedése ugyanis eltér a hivatalos forrásokétól. Míg a hivatalos hitelnyújtók követhetnek politikai megfontolásokat, hosszú távú célokat, és emiatt esetleg hajlandók nagyobb országkockázatot is tudomásul venni és hosszú távú elkötelezettséget vállalni, addig a magánforrások csak akkor nyílnak meg, ha a hitelek és tőkekihelyezések kockázata nem túl nagy. A konkrét hitelügyletben rejlő kockázat megállapításának felelőssége mindig a hitelnyújtót terheli, de a gyakorlatban igen sokat nyom a latban a nemzetközileg elismert hitelminősítő ügynökségek által adott kockázati besorolás. Amelyik ország vagy cég az elismert minősítő intézmények (Moody's, Standard & Poor's, IBCA, JCRA) értékelése szerint túlzottan kockázatos, az aligha fér hozzá a tőkepiaci forrásokhoz. A magyar szuverén kockázat 1989/90 fordulóján még kielégítő besorolásúnak minősült, ám 1990 nyarán a hivatalos devizatartalékok leolvadására és a piacgazdasági átmenettel járó kockázatokra tekintettel besorolásunk romlott. Hazánk tehát a rendszerváltozás nehéz időszakát a befektetőknek nem ajánlott kategóriába sorolva volt kénytelen teljesíteni - nyilvánvalóan nagy részben az örökölt adósság mint kockázati tényező miatt.
A pénzügyi befektetők egy darabig kivártak. A privatizáció szervezett keretek közötti megindulásával azonban a magyar gazdaság és általában az újonnan megnyíló régió iránt érdeklődő ipari befektetők mégis megjelentek. Az ilyen formában beáramló tőke már 1991 után elérte az évi egy-másfél milliárd dollárt, ami kiegyensúlyozta az adósságok kamatai miatti kiáramlást. Igaz, így a magyar vagyon a kormány szándékaihoz képest túlzott mértékben került külföldi kézbe. Pontosabban szólva nem elégséges mértékben kerülhetett a hazai gazdasági tényezők kezébe, hiszen a készpénzes privatizálás eleve hátrányba hozta a korlátozott fizetőképességű magyar vállalkozókat. E téren tehát valóban stratégiai engedményt kellett tenni az örökölt kényszerhelyzet feloldása érdekében.
Az összes más lehetséges megoldás azonban az ország egészének kockázatosságát megnövelte volna, és a ténylegesnél rosszabb pénzügyi megítélés kivetült volna minden egyes háztartásra és vállalkozásra. Láthattuk az átütemezési tárgyalásokba kényszerített bolgár, jugoszláv, orosz gazdaságon a hosszan tartó bizonytalanság gazdaságot és társadalmat meggyötrő hatását. De még a lengyel gazdaság sem volt képes elkerülni 1989 után az újabb visszaesést, mely kisebb lett volna, ha jelentős ipari tőke jelenik meg az országban. Arra azonban valójában csak a lengyel adósságügy 1993 végi rendezését követően került sor.
Hiába: a tőkebefektető óvatos. Ezt akkor is kimondhatjuk, ha éppen az elmúlt évek számos példát mutattak a túlzott kockázatvállalásra, óvatlanságra. A tőkebevonásra alapozó fejlesztésnek ezért megvan a maga kockázata a felvevő ország részéről. Hazánk az 1990-es években követett stratégiát jórészt kényszerből választotta. Ezzel annak is célszerű tisztában lennie, aki egyébként személyesen megtalálta számításait az elmúlt időkben, és természetesen azoknak is, akik úgy érzik, hogy a rendszerváltozás során az elkerülhetetlennél rosszabbul jártak.
Gazdasági adatainkból valóban le lehet vonni azt a következtetést, hogy a pontos fizetés stratégiája hoszszabb távon meghozza eredményeit. Ám a hitelpiacok konzervativizmusa és a tényleges nagy adósságteher makacs természete miatt az első néhány évben e stratégiának még nem sok hozama volt, és különösen nehéz volt az összefüggéseket elfogadtatni a türelmetlen nagyközönséggel és az adósságkönnyítést politikai programjukba emelő közszereplőkkel.
Végezetül mégis tegyük fel azt a kérdést, hogy csak megrögzött idealisták gondolhattak a magyar adósság -vagy általánosabban: a nehéz helyzetbe jutottak tartozásainak - nagyvonalú elengedésére? Nem járt volna jobban az egész világ, ha a hitelezők könnyebbé teszik a kommunista zsákutcából kikecmergő népek újrakezdését 1990 után?!
Bizonyos, hogy jobb lett volna mindannyiunknak. Mint ahogy súlyos szenvedésektől óvhatta volna meg magát a világ az első világháborút követően, ha századunk nagy brit közgazdásza, Keynes javaslata szerint cselekednek a nagyhatalmak. Ő világosan látta, hogy a megvert és elszegényedett Németország a rá kirótt hadisarcot nem lesz képes kifizetni az ugyancsak eladósodott szövetségesek (elsősorban Franciaország, Olaszország, Belgium) javára. Ez utóbbiak nagy összegekkel tartoztak Angliának, amely viszont súlyosan el volt adósodva az Egyesült Államokkal szemben. Ebben a helyzetben egy azonnali nemzetközi kölcsönreform kellett volna, melynek keretében Németországtól csak az elvárható kártérítést igénylik, a volt háborús szövetségesek pedig eltörlik egymással szemben a tartozásokat. A követelések leírása persze veszteség annak, akinek a pénzügyi könyveiben szerepel az összeg; az önkéntes leírás ugyanaz, mint a segélynyújtás. Ez esetben az Egyesült Államoknak kellett volna a nemzetközi segélyt megadnia. 10
Tudjuk, az USA akkor még nem szánta el magát Európa pénzügyi megsegítésére (eltérően a II. világháborút követő Marshall-tervtől). Nem egészen ok nélkül. Keynes saját maga írja javaslata kapcsán: "ha én az Egyesült Államok Pénzügyminisztériumának befolyásával rendelkeznék, egy lyukas garast sem kölcsönöznék egyetlen jelenlegi európai kormánynak sem. Semmi sem szavatolja, hogy Európa megfelelően fogja felhasználni a pénzügyi támogatást, vagy hogy nem fogja eltékozolni és két-három év múlva nem lesz olyan helyzetben, mint ma" - írja Keynes. Majd kifejti: a francia pénzügyminiszter "arra fogja felhasználni a pénzt, hogy még egy kissé elodázza az adóztatás napját, Olaszország és Jugoszlávia egymással fognak huzakodni a bevételeken, Lengyelország arra fogja felhasználni, hogy valamennyi szomszédjával szemben azt a katonai szerepet töltse be, amit Franciaország szán neki, Románia uralkodó osztályai pedig egymás között fogják fölosztani a zsákmányt." 11
Ezek az őszinte szavak feltárják a nemzetközi adósságrendezések gyakorlati, elvi, sőt részben etikai dilemmáit. Minden rendezéshez kell valaki, aki a számlát állja. És nem elég a segélynyújtási képesség, arra a meggyőződésre is múlhatatlanul szükség van, hogy a haszonélvezők tisztességesen és hatékonyan használják fel a kapott pénzt, illetve az adósság leírásából ne azt a következtetést vonják le, hogy legközelebb is érdemes adósságot csinálni (pénz nélkül leinteni a taxit, megtartani a könyvtárból kivett könyvet). Az amerikai elnöknek is igazolnia kellett volna országa közvéleménye előtt, hogy népének adóbefizetéseit nem ok nélkül használja fel. Sajnos számos esetet ismerünk, amikor az egyik ország által nyújtott segély a szegény ország gazdagjaihoz jut el (amint Keynes Románia kapcsán írja).
A gazdaságtörténeti párhuzamok alapján kimondhatjuk: nagyvonalúságot csak rendkívüli történelmi helyzetekben, és nagy tét mellett lehet elvárni. (Már beálló csőd tudomásulvételét és a veszteség leírását nem tekintem nagyvonalúságnak: az évek óta nem fizető Lengyelország adósságainak részleges leírása 1993-ban olyan, mintha a kuncsaft pénzére órák óta várkozó taxis végül, csak az eredeti fuvardíjat megkapván, ingerülten távozik - jogos követeléseinek egy részéről lemondott, de azzal az összeggel az ügyfél valójában nem lett gazdagabb.) A régi tartozások elengedéséhez és a friss pénzek odaítéléséhez bizalom kell, hogy a megsegített fél jól fog élni a támogatással.
Ha nincs meg a történelmi sürgetés és a kellő bizalom, akkor marad az, amit hazánk és az egész régió megtapasztalhatott 1990 után: feltételes segítség a nemzetközi pénzügyi szervezetek (elsősorban a Valutaalap) szakmai irányításának közbeiktatásával; folyamatos, de "csöpögtetett" támogatás (lásd a PHARE-segély ügyét), nagy hangsúlyt fektetve a pénzfelhasználás intézményi kereteire és a támogatott országok saját hozzájárulására is. Emögött aligha áll az a szándék, amelyet az összeesküvés-elméletek hívei feltételeznek, nevezetesen, hogy csak a víz felszínén maradáshoz elégséges pénzt adnak "azok", tartósítandó a függőséget. A dolgok egyszerűbbek: akire a számla rendezése marad, igyekszik az öszszeget a szükséges minimumon tartani, és nem könnyen teszi magát túl némi (történelmileg igazolt) bizalmatlanságon. A támogatás megtervezésénél ha téved, inkább lefelé téved. Ha muszáj, inkább még ad. De annyira sosem lesz nagyvonalú, hogy hagyja, hogy a segélyből más megszedje magát.