Magyar Napló
A Nyitott műhely az ajánlott olvasmányok körét igyekszik bővíteni. Az elmúlt évtizedek és a mai magyar irodalom olyan értékes, maradandó alkotásaira próbáljuk felhívni a középiskolás és egyetemista diákok, valamint tanáraik figyelmét, amelyek a hivatalos ajánlójegyzékek készítőinek körén kívül esnek, ismeretük nélkül azonban a mai magyar irodalomról alkotott kép hiányos.
Ezek a művek többnyire nem csupán esztétikai értékük miatt érdemelnek nagyobb figyelmet: a magyar lét sorskérdései szólalnak meg bennük, ezáltal az ifjú olvasók számára is átélhetővé válnak.
BERTHA ZOLTÁN
Sors és lélek
a megalázottságban
A tragikus történelmű magyarság megpróbáltatásai a második világháború végén a végletekig fokozódtak. A háborúban elszenvedett hatalmas vérveszteség után újabb sorscsapások következtek. "Második Trianonként" az (előzőleg visszanyert) óriási tisztán vagy többségében magyarlakta területeket ismét a környező államokhoz csatolták, s a kollektíve bűnösnek kikiáltott magyar népet a legváltozatosabb bosszúálló kínzásoknak vetették alá a győztes hatalmak; tízezerszámra mészároltak le magyarokat a Délvidéken (Jugoszláviában) és másutt (Erdélyben is öldöklő-vérengző román terrorcsapatok), nagyszabású kitelepítési programmal igyekeztek őket a szülőföldjükről száműzni, elüldözni-eltávolítani (a Felvidékről, Csehszlovákiából), mindenütt bevagonírozva-deportálva fogolylágerekbe, halál- és kényszermunka-táborokba hurcolták őket és így tovább. A fosztogatással, rablással, gyilkolással kísért orosz megszállás a hamarosan mindenütt bevezetett szovjet-sztálini kommunista diktatúrát biztosította, s e rémuralom a "hontalanság éveit" (a felvidéki Janics Kálmán könyvének címe ez), a magyarságra irányuló genocídium, a magyarirtás, a "hungarocídium" (Sütő András használta e fogalmat) borzalmas korszakát hozta e nemzetre. A kisebbségbe taszított-nyomorított magyar népesség kizárólag nemzetiségi mivolta miatt volt kénytelen elszenvedni ezeréves szülőföldjén a "kettős elnyomás" minden gyötrelmét - a totális önkénynek való kiszolgáltatottság emberi fájdalmát tetéző etnikai üldöztetést: a nyelvi-kulturális-történelmi identitásvesztés szörnyűségeit. S azt a tragikumot, hogy minderről a további félévszázadig beszélni sem lehetett, minderre az emlékezés is tilos volt.
A feltáratlan múlt azonban Kárpátalján sem maradhatott az örökkévalóságig elhallgatásra ítélve. A hazugság huszadik századi világkorszaka után valamelyes fény derült nemcsak általában a világkommunizmus mintegy száz milliós (az embertörténelemben eleddig páratlan) nagyságrendű áldozatszámára, hanem a kárpátaljai magyarság iszonyatos veszteségeire is. A legutóbbi évtizedben a kárpátaljai szellemi-kulturális élet már számot vethetett sorsával, históriájával, önazonosságával. Számos kiemelkedő író - Balla László, Balla D. Károly, Vári Fábián László, Dupka György, Fodor Géza, Nagy Zoltán Mihály, Füzesi Magda, Zselicki József, Horváth Sándor, Kőszeghy Elemér, Tárczy Andor stb. - tárta fel a nemzeti közösségi léthelyzet időbeli és lelki dimenzióit - történelmi, dokumentáris, szépirodalmi, stb. művek sorában. - A '44-es megszállás brutalitását a civil magyar férfilakosság "malenkij robot" jelszóval történő összefogdosása, munkaszolgálatra, tömeges éh- és fagyhalálra kárhoztató büntetőtáborokba, "gulagokra", Szibériába szállítása, internálása, a kistulajdonosi (polgári, paraszti, iparos) rétegek kisemmizése, az értelmiség szétverése (likvidálása, bebörtönzése), a könyvtárakban a magyar nyelvű kiadványok megsemmisítése, a (szellemi és intézményes) vallási hagyományokkal (s konkrétan az azok képviselőivel) való leszámolás, az államosítás, a kolhozosítás agresszivitása követte. Az emberek "nemcsak jogfosztottá váltak, de elvesztették a fizikai létezés minden biztosítékát is" (írja S. Benedek András Kárpátalja története és kultúrtörténete című kötetében); s a rabként elpusztítottak pedig "temetetlenek maradtak" (összegezi Czine Mihály Kisebbség és irodalom című könyvében). "Egyetlen bűnük magyarságuk volt" (ahogyan a Dupka György szerkesztette Emlékkönyv a sztálinizmus kárpátaljai áldozatairól főcíme is szól; ld. még Botlik József - Dupka György: Ez hát a hon...). "A két világháború együttvéve nem követelt anynyi emberáldozatot e vidék magyarságától, mint az új rend új intézkedései. A munkaképes magyar férfiak tízezreit hurcolták a sztálini lágerekbe, s az itthon maradottaknak el kellett viselniük mindazt a megaláztatást, nyomort, amelyet a szovjet rendszer kényszerített rájuk" - nyomatékosítja Horváth Sándor is Nagy Zoltán Mihály A sátán fattya című kisregénye ajánló soraiban.
S ez az a mű, amely nemcsak szerzőjének, de az újabb kárpátaljai irodalomnak is az egyik legjelentősebb alkotása. Olyan lirizált regényi krónika, amely a művészi modernség sajátos minőségeivel, esztétikai szuggesztivitásával tudja egy személyes méltóságértékeire érzékeny emberi közösség kálváriájának, szenvedéstörténetének az egzisztenciális mélységperspektíváit felderíteni.
A könyv 1991-ben jelent meg a Hatodik Síp Kárpátaljai Kulturális Alapítvány kiadásában, Ungváron. Nagy Zoltán Mihálynak ez a negyedik kötete volt, az előző két verseskönyve (Dolgok igézetében, 1983 és Pírban, perben, 1990), illetve Fehér eper (1988) című elbeszélésgyűjteménye után. A kárpátaljai írók középnemzedékéhez számítható szerző életrajzához tartozik, hogy 1949-ben született a beregszászi járási Nagybaktán, nincstelen földműves családban (önvallomása szerint sokat olvasó, az igazságtalanságokkal megbékélni nem tudó, azokra "fogcsikorgatással" reagáló "cselédek dühös kölykeként"), iskoláit Csonkapapiban és Mezőkaszonyban végezte (szeretett tanára volt a nemrégiben elhunyt Kecskés Béla költő), s évekig építőmunkásként dolgozott (amint azt a Dupka György által 1993-ban közreadott Kárpátalja magyar személyi és intézmény-adattára is írja róla). 1989-től tevékenyen kapcsolódott be a megújuló kulturális és közéletbe, a Hatodik Síp, a Kárpátalja és a Pánsíp című folyóiratok, illetve az ungvári Galéria Kiadó szerkesztője, munkatársa lett, s a KMKSZ (Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség) alapító, majd vezető tisztségeket betöltő tagja. Első versei 1963-ban jelentek meg, 1979-ben és 1982-ben pedig novellapályázatokat nyert. 1991-ben megkapta a KMKSZ "Kovács Vilmos" irodalmi díját. (További biográfiai adatokat közölnek róla természetesen egyéb kézikönyvek, például az Új Magyar Irodalmi Lexikon vagy az Erdélyi Erzsébet és Nobel Iván összeállította A határon túli magyar irodalom kislexikona is; valamint a különféle antológiák - az újabbak közül például a Gortvay Erzsébet és munkatársai által összeállított 1985-ös Sugaras utakon, az M. Takács Lajos szerkesztette 1990-es Vergődő szél, vagy az 1993-as Sors, megírva, amelynek élére ezt az igen kifejező Nagy Zoltán Mihály-verscímet helyezte Füzesi Magda szerkesztő. S említendő még az a Mégis-reménynyel című önéletrajzi vallomás, amely a Balla D. Károly szerkesztette 1993-as Mezsgyén állva, A kárpátaljai magyar értelmiség az ezredforduló küszöbén című beszélgetéskötetben olvasható, s amelyben a riporter, az interjúkészítő, az esszéista Nagy Zoltán Mihály a makacs szülőföld-hűség és megmaradásigény megfogalmazását kiegészíti az illúziótlan identitás kinyilvánításával: "Magyar vagyok, aki a történelem szeszélye folytán kénytelen egy idegen ország állampolgáraként élni; e tényt az értelem felfogja, a lélek azonban képtelen elfogadni"; kapcsolódván ahhoz a nagylélegzetű önazonosság-értelmező tanulmányához is - Föld virága...; in: Extra Hungariam, A Hatodik Síp antológiája, 1992 -, amelyben a kisebbségi hányattatások özönét sorakoztatja fel, a "gyarmati létet" jelentő szovjet hódoltság nemzetsorvasztó jelenségeit részletesen taglalva.) Munkásságát méltatva és jellemezve a kritikusok általában valóban a "sorsmegírás", a történeti, szociografikus és lélektani hitelesség markás értékeit, a különös nyelvi erőt hangsúlyozzák. Még ma is küld írót a falu című cikkében M. Takács Lajos (in: uő: Résnyire nyílt ajtók, 1991) a "szenvedélyesen tördelt, túlfűtött", "megindító-felkavaró képekkel" telített, a "Veres Péter szavával élve: sültrealista" prózaművészet jegyeit emlegeti (vagyis a népi írói hagyomány bizonyos újjáélénkítését), A magyar irodalom Kárpátalján (1945-1990) (1990) című összefoglaló munka szerzője, Pál György pedig a "közösségi szenvedély" és a szabadverses (neo)avantgarde kifejezésmód, formanyelv eredeti szimbiózisát dicséri. A sátán fattya kapcsán Görömbei András a "tematikai tabukat" felszámoló erőteljességre, a "lírai monológ" által bemutatott kollektív tragikum fontosságára hívja fel a figyelmet (A kárpátaljai magyar irodalom fő sajátosságai; in: uő: Létértelmezések, 1999), Pomogáts Béla pedig a "formabontó prózatechnikai eljárások" különlegességére (Kárpátalja magyar irodalma; in: uő: Párbeszéd anyanyelven, 1998). (A könyv "alapmű"-jellegére utal Somos Béla - Sárkány Anna Magyar irodalom Magyarország határain kívül 1949-1989 /1998/ című irodalomtörténete is. - S megemlítendő még, hogy színpadra adaptált változatát a beregszászi Népszínház játszotta is.)
A regény újabb elemzései közül a Márkus Béláé (Ballada és beszámoló) és az Elek Tiboré (Fordulóponton: összegezés és újat kezdés) egyaránt leszögezi, hogy a mű olyan nem várt, meglepő teljesítmény, érték, "amelyik nem csupán a kárpátaljai, nem is csak a nemzetiségi, de az egyetemes magyar irodalom legjobbjainak mércéjével is mérhető", illetve olyan kiforrott prózavilágról tanúskodik, amely "pillanatnyilag egyedülálló a kárpátaljai magyar irodalomban" (mindkét tanulmány: in: Nemzetiségi magyar irodalmak az ezredvégen, szerk. Görömbei András, 2000); a "sodró lendületű, de feszesen megkomponált, drámai sűrítettségű, a falusi társadalom, a népi élet mély ismeretéről árulkodó regény a maga balladisztikus atmoszférájával, a pszichológusi pontosságú lélektani realizmusával is a móriczi, Németh László-i próza világára emlékeztet" (Elek Tibor).
A történet hőse és egyben elbeszélője egy fiatal lány, a szereplői (aktoriális) narrációtípus és egy női léleknek a középpontba állítása tehát valóban rokonítható a klasszikus magyar tudatregények epikumával, például a Németh László-i nőregények, "regény-monódiák" alapvonásaival. De a megszálló orosz katonáktól megerőszakolt, meggyalázott és így tönkretett életű hősnő előadásmódja sok egyéb vonatkoztatást is lehetővé tesz. A századelő modern tudatáram-leképezését idéző beszédmodor egyúttal az expresszionisztikus tendenciájú avantgarde szövegképzésével társul: a szétáradó önmegjelenítés szabadverssé, versprózává lirizálódó-szubjektivizálódó nyelviségével. Egy mondatként hullámzik végig a történetmondás, a szókapcsolati, asszociációs és gondolathatárokat csupán a beszélésfolyamat végteleníthetőségét jelző vesszők tagolják; de a versszerű tördelés változatossága a vallomásos emlékezés, a leíró eseményábrázolás és a reflexív önértelmezés értelmi-hangulati összetettsége szerint a legkülönfélébb belső, pszichikai ütemmozgásokat képes mintegy lekottázni. A hol lelassuló, hol nekilendülő, az olykor szétszakadozó, máskor hömpölygővé duzzadó dikció monotonná sohasem váló ritmikáját a lelki kín és zaklatottság, az érzelmi viharzások önelvűsége alakítja ki; a lamentáció, a sirámos panaszáradat, a zokogássá fajuló fájdalomkitörések (a sikolyok, a "dörömbölő" rettenetek, a "dübörgő" indulatok) menetét a szövegzeneiség híven és megrendítően közvetíti. Mindezen túl ennek a stiláris gazdagságnak a balladisztikus-folklorisztikus veretesség is autentikus része. Nem elsősorban a szimbolikus stilizáció, hanem a világlátás, az észjárás naiv-archaikus tisztasága, őszintesége és mesterkéletlen igazságérzéke. Az egyszerűségben rejlő - és idealizáltság nélküli - abszolút erkölcsiség, morális őstudás állandó jelenvalósága vagy eligazító érvényessége. Hasonlatos ez az írásmű egy tagolva is szervesen egységes, felajzott sokszínűségében is egylelkületű parasztasszonyi levélhez vagy népi tudósításhoz. (Ez némi magyarázatot is adhat a kritikusok kifogásolta narratív bizonytalanságra, nevezetesen az öntanúsítás, a visszatekintés epikai alaphelyzetének - alkalmának, okának és céljának - egyfajta meghatározalanságára.) A lírai-drámai epizálás folklórtradíciójának a modernizmussal (például a "kiáltás"-típusú expresszionizmussal) vegyülő iránya természetesen nem idegen a magyar prózaírástól, elég régebbről Révész Bélára, Tamási Áronra, Szilágyi Andrásra, utóbbról Tamás Menyhértre vagy Sarusi Mihályra utalnunk.
A lelki folyamatrajz a végzetes sérelem érte hősnő egynemű iszonyának, keserűségének ábrázolásába beledúsítja a kavargó érzésambivalenciák komplexitásának a finom érzékeltetését is tehát. A jóvátehetetlen megaláztatás totalitása Tóth Eszter sorsában az ártatlanként hordozott bűnhődés poklától a még teljesebb katasztrófák sötét kilátástalanságáig, gyásztól gyászig, a félelem és rettegés enyhíthetetlenségétől az elviselhetetlenség tébolyáig terjed. A család férfitagjai közül csak meggyötört édesapját - a becsületesen gazdálkodó asztalosmestert - nyerheti vissza a fogságból, bátyját a lágerben lövi le egy orosz katona (amikor az csupán a barátját akarja megkeresni), öccsével a kényszermunka kegyetlensége végez rövid időn belül. Mégis, mindennek ellenére, olykor remény is tarkítja az alapélmények egyöntetűségét. Eszter korábbi udvarlója-vőlegénye hazatérhet a rabságból, s bár a tisztességétől megfosztott és a "muszka fattyút" megszülő lányanya már lemondott róla, a fiú így is feleségül venné; de annak zsarnokoskodó anyja szétzúzza ezt az esélyt is. (Az Eszterről rágalmazó pletykákat híresztelő anya és a kedvese között vívódó legény inkább elmenekül, s a távoli idegenben végül elzüllik.) A végérvényes elhagyatottság rémületébe zuhanó, magát "fekete rózsaként" elhervadni látó fiatalasszony érzésvilágába ("nemcsak a ruha fekete rajtam, egész bensőm gyászba borult") mindegyre az egzisztenciális határhelyzetek, a szenvedések feloldhatatlanságának tapasztalata sűrűsödik. (A "megtaposott" közösség kínjában osztozva is, s az "egyszál-egyedül" az "éjszakában", a "ködben vergődve", a "csillagtalan ég alatt" élményében is.) A paradox létszerűség emésztő hatalma például az, hogy a benne megfogant lényhez (a "szörnyetegek ivadékához") és később a csecsemőhöz is inkább csak undorodva, legfeljebb felemásan viszonyulhat (a gyűlöletet, az ellenszenvet pusztán az mérsékeli, hogy a jövevény félig mégis az ő vére). Fátumos, felsőbb elrendelésnek véli, hogy a gyermek szokatlanul későn kezd el járni és beszélni; de hasonlóképpen valami isteni végzetbe való dacos beletörődés már a terhesség vállalása is (hiszen elijed az "angyalcsináló" - s őt önérzetében is megsértő - bábaasszonytól). A sodródás az öngyilkosság szélére veti (a kútba ugrik), de az őt megmentő apjának élettanítása ("élni kell", "élni muszáj", "állni kell a megpróbáltatást"), ez az irracionálisan is mély bölcsességű ősi parancs rádöbbenti: a tűrhetetlent, az elbírhatatlant éppen az tetézi, hogy vele szemben felelősen még a halál (mindent megsemmisítő) enyhülete sem választható. Gyakoriak az ilyen különböző, élesen eltérő indulatok keveredéséből fakadó katartikus drámai pillanatok - amikor a megszégyenített vétlen nagylányát szíjjal megkorbácsoló apának minden világellenes tehetetlen dühe ilyen értelmetlenül csapódik ki (s a lánya ezt az iszonyú haragot átérezve nem is vádolja őt), vagy ahogyan a fivére halála keltette irgalmatlan boszszúvágy félorosz kicsinye ellen fordítja Esztert, de a felemelt fejszével végül mégsem sújt le rá (pedig érzelmileg csak egy hajszálon múlik, azon, hogy a gyermek éppen alszik). S az eredendően nem racionális, felbolydító ösztöni-emocionális jelenségek szinekdochéjaként így vonul végig - szinte jelenetről jelenetre - a keservesen hiábavaló sírás és zokogás vezérmotívuma.
S ugyanilyen átvilágíthatatlanul gomolygó lelki bonyodalmakat takarnak az elemző-gondolati reflexiótöredékek, amelyekkel Tóth Eszter a bűnteleneket (a bűntelenül is vezeklőket) sújtó bajokat egyszer lázadozó szívvel isteni igazságtalanságoknak tudja be, másszor a világ és az emberek megáradt gonoszsága kiváltotta jogos, érdem szerinti istencsapásoknak. (Imái ilyképpen szólnak: "nem hagyhatta ezt az Isten, / megölték ezek az átkozottak / Istent is /.../ a gonoszok miatt hagyta sorsára az egész emberiséget, nincs jóság, nincs igazság, az Antikrisztus uralkodik"; "ha rendre azt bünteted, kit szeretsz, igazságtalan vagy, büntesd azokat is, akik leköpik és kiröhögik szent igéidet, megtagadnak téged, a sátáni hatalom szolgálatába szegődve önnön fajtájuk vérét szívják /.../ s ha nem vagyunk méltó hozzád, a te szolgálatodra, akkor vedd el az életünket, veszejts el inkább, ne hagyd, hogy a bűnös földi hatalom a maga képére formáljon át minket".) A természetfölötti (a hiedelmek, a babonák, például a jósnő) szerepe pedig a mágikus realizmus egyfajta árnyalatával színezi a mű esztétikumát, azt a krisztológiai sorsazonosítást is, amely a félőrületbe kergetett elme utolsó lobbanásaként villódzik elő az események zárlatában ("nem árthat nekünk a víz, Jézus is járt a vízen, mert ártatlan volt, bűntelen volt, látod a víz tetején járunk, hát persze, mi is ártatlanok vagyunk, kisfiam").
S azt a társadalomtörténeti életanyagot lekerekítve-felstilizálva, amely kronologikus rendben - a kollektív passió egyes stációit jelölve - bomlik-terebélyesedik ki (a háború utáni első néhány esztendőre koncentrálódva). Az "emberemlékezet óta" ismeretlen történések és cselekedetek - a büntetlen emberölés, a hivatalos-hatósági lopás, a törvénytelen vagyonelkobzás, a beszolgáltatáskényszer, a hadisarc- és "békekölcsön"-követelés, a kolhozosítás, a fizikai kínzással nyomatékosított könyörtelen "kommunizálás" gaztettei - sok évszázados hagyományos, organikus értékrendjéből vetkőztetik-forgatják ki a falut. S jellemző, hogy a hatalmi bűnözés végrehajtói közé álló magyarok pedig hírhedett köpönyegforgató, dologkerülő, alja emberek, akik a rendszerkiszolgálás közben bőszen próbálják az esetleges ellenállást is letörni. De az ítéletes tisztánlátás erkölcsét nem vehetik el a kiszipolyozott falusiaktól. A Tóth-család is pontos igazságok birtokába jut - ha elhűlve kell is szembesülniük a megváltoztathatatlan tényekkel, veszedelmekkel ("nagy Szovjetunió, mi a fene, / ezer éve magyar föld ez, hogy jön ide az orosz határ, / csak nem itt akarnak maradni végleg, hát / milyen jogon"; "kapós ez a szerencsétlen vidék, mindenkinek fáj rá a foga, akadna már a torkukon egyszer"; "miért nem maradhat magyarnak a magyar / saját hazájában, / az orosz pedig a magáéban, / egyik se különb a másiknál /.../ miért kell ez a kis hegyaljai vidék az oroszoknak, / enélkül is akkora az országuk, akár a fél világ /.../ többhöz több kell, / ezért veszik el a másét, a gyengébbét, / a németeknek is csak erre volt gondjuk, minél többet elfoglalni, ebbe buktak bele, az egész világra / nem tehették rá a kezüket"; "mindig születnek elvetemült emberek, hatalmak /.../ a hazug, a gonosz / mihelyt lelepleződik, máris új arcot ölt, elámít, gúzsbaköt, vérünket veszi megint, nincs mentség, Heródesek kezében vagyunk"; "mi jöhet még, mit akarnak még, rabszolgának nézik az embert"; "mit hoz még számunkra ez az elrontott világ, az idegen hatalom, semmi jót nem várhatunk, Sztalin maga a Sátán, nála gonoszabb uralkodót hátán a föld még nem hordott"). S a pusztulásképzetekkel szemben megfogalmazódnak a sztoikus belátás, a morális autonómia, az örök történelmi hit, a spirituális kompenzáció, a túlélésbe vetett tiszta bizalom távlatai is ("a gonosz csak akkor erős, ha félelmükben behódolnak neki az emberek"; "önnön lelkének tisztaságát / megmenteni, / erre tanít a Szentírás, / pályánkat tisztességgel megfutni, hitünket vasakarattal megtartani, / akkor, / csak akkor / tehetetlen a gonosz, / megtörheti a testet, megszabhatja minden lépésünket, de a lélek fölött nincs, nem lehet diadala"; "elvész az a birodalom, amit öszszeharácsolt magának /.../ elözönli a világot az istentelenek serege, országokat, hatalmat bitorolnak, de ne hidd, hogy mindörökre, megelégeli Isten az ő ellenségeinek uralkodását").
Mindezt tovább árnyalja a mű belső jelentésgazdagsága, s az a tematikai kitágítás, amellyel a szerző folytatja történetét; a Tölgyek alkonya (1996) a falu életének a további időszakát tekinti át - de lazább kompozíciója és jellemábrázolási fogyatékosságai miatt kisebb művészi sikerrel, mint amilyen A sátán fattyáé volt. Amely viszont újabb prózánk élvonalában helyezhető el, s ez biztatást nyújthat a regényciklus esetleges trilógiává (vagy még terjedelmesebb folyammá) szélesítéséhez is.
