Magyar Napló

PENCKÓFER JÁNOS

Civódó tündérek prédája
Műfaj és mondat kérdése Nagy Zoltán Mihály lírai történetmondásában

Nagy Zoltán Mihály eddigi összes megjelent művéhez a megközelítés legbiztosabb pontját a Tölgyek alkonya című könyve adja. A sátán fattya második részeként megjelölt szöveg "úgy olvassa" az összes többit is, hogy egyértelműen két problémakört rajzol maga köré. Az első az, hogy a szerző miként választ beszélője számára megfelelő műfajt, (miért ütközik műfajhatárokba), a másik pedig az, hogy a mondat milyen helyzetben születik meg. Ebben a tekintetben jól kivehetően mutatja érdemeit és erényeit A sátán fattya, az eddigi életmű csúcsteljesítménye, és a Fehér Eper novelláiban megrajzolt világ többnyire (jó-rossz) dichotomikus felosztása. Érthetővé válik a Pírban, perben című verseskötet lírai énjének nyelvbe bonyolódása, de a legújabb műben, az Új csillagon című szonettkoszorúban tapasztalható "elvont sűrűség" is sokkal szembeötlőbb, amikor a Tölgyek alkonyának narrátora "letudja" hosszú, laza mondatát. Ebből a pozícióból válik igazán láthatóvá, hogy milyen úton jutott el Nagy Zoltán Mihály a műfajteremtésig(1.), a modern ballada létrehozásáig(2.), de az is, mennyire nehéz a művészi hitelesség megteremtése és annak megőrzése.
Nagy Zoltán Mihály második és harmadik kötetének(3.) vizsgálata is fontossá válik, mert ezekben a könyvekben találhatók azon poétikai elemek első kísérletei, amelyeket a szerző kiváló érzékkel sűrített és alkalmazott A sátán fattya megírásakor. Hosszúmondata olyan kétágú gyökér, amelynek egyik ága a prózából, a másik pedig a lírából táplálkozik.
Már a Fehér Eper első novelláiban szembeötlő, hogy a szövegek narrációja hol egyes szám első, hol második, hol pedig harmadik személyű. Kérdést vet föl az is, vajon miért választ mindig más és más formát a szerző beszélője számára. A rapszodikusan tördelt, egyetlen hoszszú mondattá dagadó történet, és a hagyományos mondatokból építkező elbeszélés állandóan váltja egymást. Viszont a választott forma és az említett személy-szám közt sem találni semmi összefüggést. A novelláskönyv legelső darabja, az Érzelmes történet technikai, poétikai szempontból jól megoldott, hiszen a széttöredezett hoszszúmondat igazán alkalmas a hánytorgó érzelmek ábrázolására. Hogy a szerző az egyes szám második személyű formát adja a beszélő szájába, ezzel sikerül közel hoznia a lélek játékát, de a történetmondáshoz szükséges belső távlatot is természetes módon tudja megteremteni. A második novella (Varangy a szatyorban) én-elbeszélése csak az első mondatoknál meglepő, hiszen a Móra, Tömörkény, Móricz, Veres Péter (stb.) hagyományú tömör, pontos és ízes mondatokon keresztül mutatkozó szemlélet mindvégig leköti a figyelmet. Csak a legutolsó mondatok egyikében mozdul el a mindvégig tiszta és hiteles nézőpont. Amúgy a novelláskötetben sokféle a beszélő helyzete, és ezáltal többféle elbeszélői távlat jön létre, viszont egy művön belül ritkán keverednek azok. Például a Varangy a szatyorban címűben az elbeszélő többéves messzeségből tekint vissza a történtekre, a Leckében pedig jelen idejű keretben hangzik egy viszszaemlékezés, amely múlt időre vált, de egyes szám első személyben és hagyományos nyelvi formában ölt testet.
Az útkeresés, illetve az elbizonytalanodás mint szerzői probléma leginkább négy novella összevetésében mutatkozik meg. Az Érzelmes történet, a Katalin tánca, az Ablak a térre és Az idő súlya alatt című történetek szereplője mind nő. Az elsőnek fiatal lány, a másodiknak férjezett nő, a harmadiknak és negyediknek öregasszony. Mind a négyről egyes szám második személyben szól a beszélő, de míg három szöveg hosszúmondattá duzzasztva és rapszodikussá tördelve kínálja magát olvasásra, addig az Ablak a térre című hagyományos mondatépítésű. A Nagy Zoltán Mihály-féle történetmondásokban igen gyakori lázadások és dühkitörések között sem találni semmi összefüggést. A szorgalom huszadik esztendejének dühös nyugdíjasa, aki férfi, vagy a Katalin táncának lázadó, ünnepelt háziasszonya azonos hőfokon jön indulatba. Mindkét novella hosszúmondatos felépítésű, akárcsak, mondjuk Az idő súlya alatt című, ez utóbbi viszont csendes melankóliát áraszt magából. Tehát: formai szempontból és a történetmondás poétikai lehetőségei felől nézve a kötet útkereső megoldásnak tekinthető. De az ábrázolás tárgya, a jó-rossz dichotómiájaként érzékelt társadalmi valóság épp olyan elemekből épül föl ebben a kötetben, akárcsak a későbbiekben.
A Nagy Zoltán Mihály-féle hosszúmondatos balladamondás epikai része tehát a Fehér Eper című novelláskötetből, a lírai része pedig leginkább a Pírban, perben című verseskönyvbe fölvett költeményekből táplálkozik. Bármennyire is kínálnák magukat a Monológ címet viselő I., II., III, IV.,V., VI. számozású költemények(4.), hogy elsősorban velük rokonítható egy-egy novellahős lírába hajló magánbeszéde, ebből a szempontból a monológokkal egyenrangú helyen állnak a prózaköltemények. Azok a szövegek, amelyek nem a megszokott verstördelést követik, viszont emelkedettségük és "bajvívó zordság"-uk keveredése jó "gyakorlat" lehetett a szerző számára, hogy A sátán fattyában meg tudja találni a sajátos történetmondásához azt a bizonyos lírai hangot. Ezekben a költeményekben a beszélő helyzete leginkább akkor válik megfoghatóvá, amikor a család közösség- és karakterformáló viszonyai között szólal meg. És hogyha szintén innen, a legutóbb megjelent művei felől közelítünk ehhez a gondolathoz, akkor látszik igazán, hogy ami korábban szűkre szabottnak, zártnak, könnyen behatárolhatónak mutatkozott(5.) N.Z.M. műveiben, az másként is tudja értékeltetni magát. Ugyanis a családi, közösségi viszonyok mintaként fölfogott, programszerű bemutatása(6.) lehet akár tudatos szerzői elképzelés is, hiszen annyira gyakori téma a szerzőnél.
Ami a Lecke című novella keretábrázolásában föltűnik, átlényegítve az Amit megtehetsz című prózakölteményben szintén megtalálható. "Apám a vályú végére telepedett le, nekidöntve hátát a kút kávájának. Töpreng. Cigarettát sodor, kisujjnyi vastagságút. Nézem a kezét. Lassú, engedetlen keze van apámnak. Percekig bajlódik a cigarettával. Végre elkészül. Meggyújtja. Rápillant a jóllakottan heverésző gulyára, aztán rám. Öszszevont szemöldöke jelzi, nem kedvére szóltam. - Fiam, a hazugságot nem lehet kiirtani." (Lecke). Pilláját lassan emeli, rámnéz a mélyből apám. Ünnepi gyertyáink fénye megriadt madarak szárnyaként rebben: fölfelé nyomakvó gyökér gyanánt rögöt mozgat, feltör a földből apám hangja. Ütődnek szívem elnyűtt bársonyára szikla-súllyal szavai a számonkérésnek." (Amit megtehetsz). Így alakul át a novellákban beszélő hanghordozás a költői én artikulációjává. A költői én pedig szinte mindegyik esetben erkölcsi tartást fogalmaz meg. A család témája és az erkölcsi tartás, valamint a "bajvívó zordság" lesz a leggyakoribb motívuma ezeknek a költeményeknek. Jó példa erre az Apám, az Ilonnak (Apám álmodott üzenete), az Arc premier plánban és a Szavak fiamhoz című költemények és prózaversek. Ebben az utóbbiban három generációt idéz a beszélő, küzd a didaktikusság lehúzó erejével, de figyelmeztet a példamutató "helyes" folytonosságra. A legtöbb prózakölteményben a beszélő "helyes" folytonosságra figyelmeztető hangjába elég jól belehallani más, a szerző által is megnevezett irodalmi példák "hangját". N.Z.M. a kis közösségekben annyira otthonosan mozgó lírai énjét tudatosan rokonítja az Ady, József Attila, Nagy László által képviselt (költői) magatartással.(7.) Nem válik epigonná, önálló művészi értéket képvisel, még ha korántsem azonos művészi hőfokon születtek ezek a költemények. A látomásosságot bőven tartalmazó prózaverseknek igazán az adhatta volna meg az átütő erejét, ha a szerzőt nem tartja, nem fogja épp az a társadalmi berendezkedés, amelyben él. Amikor ösztönösségében nyilvánul meg a lírai én, a fönt említett erkölcsi és költői magatartást villantja föl, hogy aztán a tudatos alakítás kioltsa, elvegye élét az igazságának.(8.)
Az ösztönösség és a tudatosság keveredése adhatná meg a magyarázatot, hogy mi is az, ami Nagy Zoltán Mihályt befolyásolja a próza és a líra mondatainak a megformálásában. Nem áll szándékomban példák sorával igazolni, de sok olyan prózai alakzata van, amelyekben tetten érhető a lírai indíttatású mondat. Viszont sok költeményében tapasztalható egy-egy olyan nyelvi fordulat mondattá formálása, amely inkább válna hitelesebbé valamelyik novellahősének a megnyilvánulásában, mintsem a költői énnek az emelkedettségében. Azt hiszem, a népi elbeszélő költészettel rokonítható ez a született lírikusi magatartás, amely gyakran tudatosan epikus ábrázolással él. Csak egy példa erre: "Elfáradván a karosszékre kuporodsz, mint most, és nézed az utcát. Sokáig nézed. Az arcokat. Néha ismerőst sodor a tarka emberáradat. Olyankor megkocogtatod az ablakot, kinyitnád, de mire igyekvő akaratodnak szót fogadnak merev ujjaid, odakint eltűnik az ismerős. Mit tehetsz? Percekig állsz még, várakozol, aztán reményt vesztve visszaülsz. Ez a csend, ez ne volna! Zsoltárokat énekelsz ellene, hasztalan. Betüremkedik a dallamok közé is, érezteti félelmetes jelenlétét. Különösen éjjel, amikor kívül elhal az utcazaj. ...Nézed az utcát." (Ablak a térre) Ki ne érezné a prózai szándékú építkezés mögött a lírikus menyilvánulását.
A költői forma létrejöttét N.Z.M. leginkább a költői emelkedettségben és a mondatok szigorúságában látja, azok tömöttségében. Mindehhez nála szükségszerűen társulnak az inverz megoldások, a fordított szórend a mondatokban. Alkata jó táptalaj Ady dacos pereskedésének, költői énjéhez pedig közelíthető Nagy László költői személyisége, aki "állandó küzdelemben, akcióban jelenik meg"(9.) N.Z.M. veretes nyelvezetű prózakölteményei valóban emlékeztetnek Nagy László hosszúénekeire, amelyek "[a] világ jellegét, struktúráját szervezik nagy méretű, de fegyelmezett lírai alakzatokba.". "A Nagy László-i hoszszúének a konkrétumok gazdagsága révén kap meghitten személyes és közvetlenül társadalmi jelleget"(10.), N.Z.M. emelkedett prózakölteményei pedig leginkább a kisebbségi létre szűkített horizonton belül tapasztalható társadalmi gondokkal küzdenek. De a családban, mint közösségben megmutatkozó erkölcsiséget is föl tudják mutatni. Hogy az említett irodalmi minták belejátszanak a prózaköltemények hangulatába, hogy általuk vannak ösztönözve, az is érezhető, de ezek révén csak tágulhatna a világuk. Nagy Zoltán Mihály viszont tagja a társadalmat irányító pártnak, erkölcsisége (vagy félelme?) nem engedné meg, hogy szóljon ellene, ezért a lírai én elvontságba, emelkedettségbe, nyelvébe is belebonyolódik. Nagy László hosszúénekei a látomás révén egyetemes érvényre emelkednek(11.), Nagy Zoltán Mihály prózaversei pedig épp az említett okok miatt nem tudják áttörni a személyesség általánossá is kiterjeszthető természetét. Ezért értelmezhetőek a Beregszászban c. szöveg indító és záró sorai másképp is(12.), de valójában egy tudatában hasadáshoz közelítő lírai ént idéznek föl. Erre a szerző más műveiben is van példa. (Hacsak nem feltételezzük, hogy N.Z.M. így szeretne utalni a szövegnek szerzőjétől független voltára, ami nem valószínű.) "Valaki hozzám szegődött észrevétlenül, / fogja a kezemet, gondolja gondolataimat, kimondja szavaimat, / szemeimmel nézi a tülekvő sokaságban sodródó arcokat (...) / s ha egyikünk elbukik menthetetlenül, a másik / minden körülmények közt tovább megy." Ezért bonyolódik bele a költői én a prózatermészetű mondatok emelkedettségébe. Asszociációs tere ezért nem nyithat újabb tereket. Jó példa erre a Komor lobogó alatt című prózaköltemény, amely mottójával is utal Nagy László drámai monológversére, a Balassi Bálint lázbeszédére. Hogy "a barbár körülményekkel reménytelen helyzetben is szembeszegülő emberi-költői tartásnak igenis van értelme"(13.), ezt példázza N.Z.M. is: "Nem csendül csoda, de béborítják az eget nagy haragunk sötét fellegei, szavaink szép igaza megfellebbezhetetlen szigorral közéjük suhint." Egy másik példa pedig éppen azt mutatja meg, hogyan jut el ez a beszéd az esztétikai élvezhetőség határáig: "Mint csillagászok gyönyörű meséiben ködök, porszemek és jégkristályok sűrűsödése nyughatatlan égitesteket, teremt az emberhez egyetlenként méltó gyémántos Akarat e konok koponya-kupolán belül fénycsóvás reményt a tetszhalott-lét pokoli kínjaira elítélteknek." (Arc premier plánban). Tehát néhány "Monológ" címet viselő versben, valamint más költeményekben, (Új esztendők előtt, Alkalmi fohász stb.) a beszélő hangja elvegyül a prózaversekben hallható hanggal, és így, ezeken keresztül találja meg N.Z.M. A sátán fattya lírai történetmesélőjének az intonációját.
*
Nagy Zoltán Mihálynak mindkét hosszúmondata kisregény, viszont sommásnak hat ez a besorolás, sőt, zavart is kelt, mihelyt A sátán fattya által kapott esztétikai élményre terelődik a figyelem. És ez a zavar fokozódik is, hogyha a folytatás egészen más jellegű élményét az előzőhöz mérem.(14.)
A sátán fattya narrációjában a beszéd, az epikus megnyilatkozás különféle elemei hallhatók. Más-más megközelítésből, de alapvető kiindulási pontokat nyújt ezzel kapcsolatban Márkus Béla és Gerliczki András egymást kölcsönösen kiegészítő értelmezése. Ezeket tartva szem előtt, érdemes folytatni azt a megfigyelést, hogyan egyesíti Nagy Zoltán Mihály a fönt említett kétágú gyökér lírából is, prózából is táplálkozó ágát. Létrejön egy olyan hosszúmondat, Tóth Eszter lírai magánbeszéde, amelynek a prózai (és epikus) ága nyomán kibomlik egy megsérült személyiség világlátása. Ez a világlátás Kárpátalját, a magyarságnak egy idegen országhoz rendelt részét idézi fel egy adott történelmi korban: a második világháború utáni néhány évben. A magánbeszéd lírai ága pedig egy sajátos (társadalmi, kulturális, szociális) rendben helyét kereső lélek vergődését bontakoztatja ki. A hosszúmondat, a lírai magánbeszéd természetéből adódik, hogy a mű igazi értékét elsősorban nem a történelmi kor és hely (a világ) föltárásában lehet megtalálni. Németh Lászlóra hivatkozva erre Márkus Béla is figyelmeztet (15.). Ezzel kapcsolatban hasznos lehet arra is gondolni, hogy bármiféle világ tárgyi megjelenítése mindenekelőtt a szavakra, szókapcsolatokra van bízva. De egy-egy letűnt kor igazi ízét, azt, hogy milyen is lehetett valójában akkor élni - amit talán sohasem lesz módunk megtudni -, sokkal inkább a mondat képes megidézni. És ezt a törekvést vagy ösztönösséget érezni A sátán fattya egyénített beszédében is. Ezért a mű értékének a megítélése sokkal inkább eltolódik az "örök emberi" érzéseknek a boncolgatása felé. És hogy ezek az örök emberi érzések a magyar nép és nemzet (egy történelmi korszak) sajátosságai közt ismerhetők fel: hát éppen ez a tény adja meg az "örök emberi" felejthetetlen ízét. Azt, ami nélkül az "örök emberi" a művészetben talán nem is létezik.
Sohasem tudhatjuk meg, mit érzett az az ember, az a kárpátaljai lakos, aki magyarként lett az elhurcolás áldozata. Mit érzett az, akinek családját vagy családteremtő szándékát földúlta ez a valóban megtörtént esemény. Hiába sorakoztatnák föl az összes létező tényt, az összes kézzelfogható valóságdarabkát, akkor sem kerülhetnénk közelebb hozzá. Sokkal egyszerűbb az út, ha meghallunk egy olyan mondatot, amilyen például Tóth Eszter száján keresztül jut el hozzánk, és fölismerjük benne a boldogság utáni vágyakozást, a családteremtés örök óhaját. És mindezt egy olyan mondatban, amelyből ki lehet hallani a nyelv korábbi állapotaiban keletkezett, mindezidáig megőrződött alakzatokat: a ráolvasások nyomait, a siratóénekek foszlányait, az apokrif imákat idéző fordulatokat. Így az érzelmek, a szenvedély és a mérhetetlen szenvedés kibontakozása kiválóan mozgatja Eszter látószögét. Ezen keresztül tárul elénk a(z elmesélt) világ, ebben ismerni föl a történelmi valóságot, és ezért válik hihetővé minden.
Az epikus ábrázolás sohasem cél ebben a műben, mindig az eleven beszéd ritmusa mögött bontakozik ki. Az említett nyelvi alakzatok és fordulatok között, fragmentumszerűen, de nagyon éles képekben látni a mozgás terét. Tóth Eszter beszédének sincsen pontos célja. Olyan közvetlen közelről szólal meg, hogy hitelességét nem is az ábrázolásnak, a prózai leírásnak kell biztosítania. Sokkal inkább a lírai beszédmód természetes emelkedettségében érezni eleven lényét. Amíg Németh László Iszonyában Kárász Nelli tekintetének nagylátószögét a prózamondás vérbő, mindenre kiterjedő figyelme adja, Tóth Eszter szűkre szabott kitekintését még az epikai távlat hiánya is fokozza. A sátán fattyából hiányzik mind térben, mind időben a visszatekintés távlata.(16.)
Valójában már a legelső soroknál kíváncsi az olvasó, hogy miért a megszólalás. Jó lenne tudni, honnan, milyen helyzetben született meg ez a mondat, de Tóth Eszter beszéde a nyelv természetét követi és a lélek fájdalma olyan magasságokba csap, hogy minduntalan elcsitul az ezirányú kíváncsiság. A beszédből hamarosan kiderül, hogy ebből a pokoljárásból nem vezet kiút. Az orosz katonák által megerőszakolt Eszternek rá kell döbbennie: kívülre került a közösségen. Egyedül van ezen a világon, egyedül kell rendeznie életét. Amire annyira vágyakozott, ami tényleg nem olyan nagy elvárás az élettől, de számára mégis a legfontosabb, épp attól fosztja meg a sorsa. Nem alapíthat családot, nem lehet "tisztességes" családanya, a falu könyörtelen erkölcse kiveti magából. Számára a boldogság - érzi -, sohasem adatik meg. Önmaga életén is kívülre kerül, csak szemlélője lehet már annak az eseménysornak, amelynek ő az egyik főszereplője. Megölik bátyját, meghal az öccse, és mindezért az(ok) a felelős(ök), aki(k)nek gyermekét neki kell megszülnie. "Itt van a muszka fattyú, megérkezett" - gondolja, amikor megszüli Istvánkát. De még így is megbékélne a rá mért csapással, ha Székely Pista el tudná fogadni ezt helyzetet. De nem. És a tekintet is, amellyel önmaga sorscsapásait szemléli, néha, amikor távolabbra képes látni, mindenütt csak pusztulást, csak halált és erőszakot lát. Még a szülés előtti öngyilkossági kísérlete sem sikerül, és gyilkos elhatározását, amely fia ellen irányul, még azt is tőle független erő és szándék indítja és akadályozza meg. Így a jósnő "földön kívülről kapott jelekből" építkező szavai sem tudják már visszatartani. Nagyon messze kerül önmagától, meghasad a tudata. A végsőkig fokozott tragikum szinte egyetlen lehetséges megoldását látjuk, amint Esztert elhagyják a saját szavai, és azok nyomán elindul a lelke. Magával viszi a fiát is, hisz érzi, tudnak járni a vizen, tudnak, mert az ártatlanság tartja őket, tudnak, hisz Jézus is tudott...
És ekkor, a mondatvégi pont után, az emelkedettség élménye után még erősebben kérdez az olvasói kíváncsiság. Honnan szólt a mondat, hol találni meg a nyugvópontot. (Erre még a Tölgyek alkonyánál visszatérek).
Eszter mondatának számtalan részén érezni naív megoldásokat és hallani színpadias felhangot. Ez éppen azokon a helyeken fordul elő a leggyakrabban, ahol a prózai indíttatású elbeszélés valamint a lírai epika a szokottnál is közelebb kerül egymáshoz, ahol jobban enged a szerző a költői megoldások kínálta lehetőségeknek.

"akinek
ártatlanságát erőszakkal veszejtették el a bitangok,
akinek
megadatott a kín, önnön testével táplálni és világra hozni a sátáni szörnyetegek valamelyikének ivadékát,
akinek
fajtáját birkamód terelték idegen katonák, idegen földre idegen érdekek prédájaként elemészteni,
akinek
jótestvérét megölte, meg-öl-het-te ártatlanul egy hatodik emberszörnyeteg,
én
mi másra rendeltettem,
csakis a sötét viseletre,
nem ölthetek többé
búfelejtő tarka ruhát
meggyalázott testemre, ördögi kéjjel megtaposott, gyászba borított lelkem fölé,
keserű megnyugvással töltött el ez a felismerés, úgy éreztem,
rejtélyes erő emel magasba,
fajtám, falubelijeim mindennapi fájdalma fölé,
s bár ugyanúgy érzékelem a kimondhatatlan kínt, mint ők,
már
külön világban létezem,
másként látok, másként gondolkodom,
helyettük, őértük, és
magamért,
magamért is,
néztem a világolva elfogyó gyertyacsonkok pisla fényeit,
azt képzeltem ősi szokás szerint, hogy odalent a sírban
szintén apró kis fények égnek, fölfénylik a koporsón belüli világ, Pista papó és Máli mama szendergő arca a kereszt alakban kivilágított szemfedél nyílásában,
és
valahol messze,
az idegen föld mélyén
Ferenc halott arcát is
fények lobogózzák körül ebben a percben,
nem lehet másként, holtában is érzékelnie kell a feléje áradó szeretet melegét,
Istenem, vajon,
vajon tettek-e föléje fejfát, padmalyt vagy bárkát,
ráírták-e a koporsójára,
élt tizenkilenc évet,
meghalt ártatlanul, védtelenül,
vagy koporsó nélkül, sebtiben kaparták el, mint a döglött kutyát,
ki tudja" (...)

Ennek a lírai énnek a hangjában jól felismerhető a Pírban, perben kötet szabadverseiben megismert beszélő artikulációja, még a lírai szituáció is megegyezik az Amit megtehetsz költeményindításával. De mennyivel letisztultabb A sátán fattya beszélőjének a nyelvezete, mennyivel jobban talál célba a bajvívó pereskedés ebben a kötetben. Nagy Zoltán Mihály sok költeményében, de főként néhány szabadversében a beszélőnek egy olyan magatartását teremti meg, amelyben ellenáll (a hős), de nem tudni, hogy minek; egy hős, aki harcol és küzd, de nem találni az ellenséget, aki pereskedik, de semmi konkrét ellenfél. Leginkább arra lehet gondolni, hogy ez a lélek harca önmagával, ez a mindenkiben ott lakozó kettősségre való utalás. Ám ettől mégis kézzelfoghatóbb talán, hogyha a szerző személyén keresztül közelítünk ehhez a problémához.(17.) Akiből a kisebbségbe szorult magyarságán át lett alkotó, író személyiség, akiből egy falu évszázados szokásrendje és az apáról fiúra szálló hagyomány biztosít erkölcsi tartást, az az ember csak egyféleképpen cselekedhet. Ezért nem lehet véletlen, hogy Ady, József Attila, Nagy László világa hat rá elsősorban. És ennek ellenére aktív tagja lesz a kommunisták pártjának. Hát ez a kettősség foghatta vissza a Pírban, perben költeményeit, és ennek a tehernek a későbbi elvetése adhatta meg A sátán fattya érthető és világos beszédét. Ezért a Fehér Eper kitűnő nyelvezetű és kompozíciójú novelláiban a létező, valódi problémák megérintése, és helyettük inkább a (szocialista) társadalom gondjainak didaktikus ábrázolása kerül előtérbe.
Minden jel arra utal, hogy a szerzői felszabadultság lehetett az, ami segítette Nagy Zoltán Mihályt a hitelesség és a magas esztétikai színvonal egységének a megteremtésében.(18.) Egyébként Tóth Eszter mondata volt az első olyan hosszúmondat, amely egyes szám első személyben szólalt meg. Talán ez sem véletlen.

*
A Tölgyek alkonya is zavart keltő hosszúmondat. Elsősorban azért, mert A sátán fattya folytatásaként jelentkezik, de itt már nem Eszter beszél, egy "ismeretlen" narrátor adja elő az eseményeket. A forma ugyan hasonlít az első mondathoz, "a szabadversre emlékeztető tördelés" megmaradt, de a funkciója nem a zaklatottságot, nem a lélek elbeszélhetetlen szenvedését segíti. Ebben a részben nincs ilyen.
A töredezettség még leginkább a kis (falu)közösségben mutatkozó apró bomlásokat tudná jelképezni. Azokat a történelmi hatásokat, amelyeket vagy sikerült kivédenie, vagy örökre nyomot hagytak benne. Viszont a narrátori hang többnyire bizakodó, ez a szemlélet az élet nyomorúsága mellett képes meglátni annak szépségét is. Teret kap ebben a hangban az a szintén örök emberi tulajdonság, hogy az ember felejt is. Hogy az idő begyógyítja a sebeket, hogy a (viszonylagos) kis örömök, semmitmondó hétköznapiságok szintén ki tudják jól tölteni az ember életét. Ezért a szemlélet, az elbeszélt tartalom, valamint A sátán fattyától öröklött forma nem az első részben érzett szervességet nyújtja. Módosult a forma funkciója. Az egyes szám harmadik személyben előadott beszéd az énekmondókhoz, a krónikásokhoz hasonló módon meséli el az eseményeket. Kívülállóként ábrázolja a világot, mégis érezni, hogy a beszélőnek személyes köze van az elmondottakhoz. Az egyes szám harmadik személyre váltott előadás távolságtartó természete, ugyanakkor a személyes közelség érzete, a történelmi események számbavétele, a több mint tíz éves időszak felölelése sajátos jelleget ad a krónikás beszédnek. Így, ebben a tördelésben, lazaságában a hosszúmondat sokkal inkább kelti azt a hatást, hogy a történelmi események sodrában bemutatott élet hiteles leírás, és egyben művészi erővel is bír. Megnő az egyes szavak, szókapcsolatok szerepe, többet sejtetnek, mint amennyit valójában jelentenek, mint amennyit képesek valóban kitakarni. A Tölgyek alkonyának a cselekménye valószínűleg nem bírná el a grammatikai szabályok hagyományos alkalmazását. Tehát: amennyire a kis magyar falu életének és a történelmi ráhatásnak a kapcsolatait tudja követni ez a mondattördelés, legalább annyira (írói) technikai folytonosságot, szerepet is betölt.
A líraiságot javarészt kiszorítja az epikus sodrás. Ebben a könyvben csak elvétve találni olyan helyeket, ahol a prózai indíttatású mondat költői megoldásokat keresne. Csak az énekmondókra, krónikásokra emlékeztető hanghordozás, valamint Eszter fájdalmas líraiságának emléke játszik bele a hagyományos prózaolvasásba. "A modern regény és a régi epikus ének jegyeit" mutatja ez a mű.(19.)
Itt Eszter nem is lehet főszereplő, hiszen egy történelmi korszak politikuma foglalkoztatja leginkább a szerzőt. Ez lesz a legfontosabb, valamint az, hogyan viselkedhetnek (veszhetnek el) ilyen körülmények közt az első részből ismert figurák vagy az új arcok. Maga Tóth Mihály sem lehet annyira fontos, mint a közösség életének bemutatása. Annak a mostohaságnak az ábrázolása, amelyet az egész falunak el kellett viselnie. Ezért kell a szerzőnek hosszú öltésekkel fűznie össze a kibeszélnivaló eseményeket, ezért kell a beszélőnek nagy ugrásokkal haladnia az időben. Így kap a Tölgyek alkonyában főszerepet a közösség, a család. Ami a novelláskönyvben, aztán a Pírban, perben című kötetben szembeötlő volt, ebben a hosszúmondatban elfoglalhatja a fő helyet: hogy az elfolyó időben, a történelem viszontagságai közt a túlélés zálogát a család erejében lehet megtalálni. Ezért ha nem is juthatott Tóth Mihálynak főszerep, alakja belengi az egész könyvet. Családjának, de az egész kis magyar falunak az erkölcsi tartását ő testesíti meg.
Itt, ebben a könyvben erősödik fel igazán a keresztény szellemiség. Nem, korántsem válik hangsúlyossá, de az előző kötetek vagy megkerülték ezt, vagy (holmi szégyellt ateizmushoz hasonló módon) "beszéltek" az Úrral. A Tölgyek alkonyában egyre gyakrabban jelenik meg a Biblia, Pál apostol leveit mindennap olvassa Tóth Mihály. Erkölcsi tartást, jövőbe mutató példát is jelent ez egyben. És mindehhez igazodik Eszter. Az apa mérvadó számára, ezt már az előző részből is tudjuk. Az apa megfontolt és bölcs, még tévedéseit is könnyű elfogadni. Ő az egyetlen biztos pont. (Ezért is nagy kár, hogy nem lehet tudni arról a nézőpontról, amelyet Eszter láttathatott volna meg az olvasóval. Ahogy a lánygyermek tud fölnézni az apára, az utolérhetetlen. Kárász Nelli nagylátószöge is fölmerül újra csak az olvasóban.)
A Tölgyek alkonyának szövege széttöredezettséget mutat, a beszélő hangja viszont mindent kiegyenlít. Az íráskép és a hanghordozás disszonanciája végig elkísér, de minden feszültség nélkül való a zavar. Ez alól újfent csak a lélekrajzhoz közelítő rész lehetne kivétel, amikor Tóth Mihály jövőbe vetett hite megrendül. (Elpusztul a budaháti tölgyes, Tóth Mihálytól régi cimborái tagadják meg, hogy elvégezhesse a "ducskózást".) Ám a narrátori távlat nem alkalmas, hogy az Eszteréhez hasonló közelségbe hozza őt, de a beszámolói kényszer sem "utalhat ki" erre a jelzésnél hosszabb időt. A lélek vergődésének a bemutatása helyett, ami olyan kiválóan sikerült az első részben, itt csak keserűség-, csak dühleírás lesz. És megintcsak a (jó-rossz) dichotomikusnak érzékelt világban mozognak a hősök. Mindennél fontosabb a történelmi események számbavételezése, jelezni, hogy a falu túlélte Sztálint, Hruscsovot, az ötvenhatos forradalmat, kolhozosítást...
Nagy Zoltán Mihály kísérletező kedvét mutatja, hogy a Tölgyek alkonya hosszúmondata az első olyan próbálkozás, amelyben a hosszúmondat egyes szám harmadik személyben szólal meg. (A Fehér Eper valamennyi effajta novellája egyes szám második személyű, A sátán fattya pedig egyes szám első személyű volt.) Ebben a megoldásban kerül egymástól legmesszebbre a formai látvány az elhangzó beszéd természetétől. Legmesszebbre a prózai indíttatás a lírai epikától, illetve a szabadsoros tördelés indokoltságától. Az alakuló életműnek ezen a pontján legjobb, ha Nagy Zoltán Mihály saját szavait zárom ennek a gondolatnak a végére: Hajbakapott bennem / ösztön és értelem: / civódó tündérek / prédája életem.