Magyar Napló

Világ és nyelv: nyelvvilág

Bella István összegyűjtött verseiről,
Beza Bt., Budapest, 1999

"A költészet veleje - írta valahol Kosztolányi -, hogy a költő és a nyelv egyenrangú munkatárs, egyenrangú játszótárs: néha az egyik enged, néha a másik, ezen a baráti kötődésen pedig mind a kettő egyaránt nyer. "Látszólag baráti kötődés folyik Bella István költészetében is, a költő igen gyakran hívja játékra a nyelvet, vagy éppen engedi, hogy a nyelv játsszék vele. Játszi ritmusok, rímek és szavak igazolják, hogy Bella István valóban egyenrangú játszótársa a nyelvnek: ismeri természetét és titkait, rejtett lehetőségeit. Nem csavarja-gyötri a szavakat, ellenkezőleg, engedi, hogy mintegy maguktól játsszanak, akár perdüljenek és táncoljanak.
"Legszebbek a szép lektűrök, / lektoroknak a lektorok " - lesz a kancsal szójátékból ironikus tréfa (Egy kis poecica); "hol fényel a fény, s percel a pondró "olvad át játékba a halálfélelem (Fiamnak). A szavak: az anyanyelv szavai és grammatikai eszközei villogtatják meg ilyenkor szunnyadó életerejüket.
A nyelvben mindig beláthatatlan lehetőségek rejlenek; az orális irodalom vagy a nagy nyelvi forradalmak: Balassi, Pázmány, Vörösmarty, Ady forradalma ezeket a lehetőségeket bontotta ki, váratlan fordulatot hozván a szavak életében. A kötöttebb nyelvű korokban (és Juhász Ferenc meg Nagy László elemi erejű szóforradalma után az utóbbi évtizedek költészete is jórészt ilyen) a szavak tavaszi burjánzását az érett nyelvi formák biztonsága váltja fel. Nem árt, ha valaki, jelen esetben Bella István, legalább eljátszik velük, s mulatságból próbálja életre kelteni, mozgásba lendíteni a szótárban rejlő friss nyelvi erőt.
Nemcsak a szótárnak: a magyar költészet "hagyományos "képalkotásának is kimeríthetetlenek még a lehetőségei. Mit jelent itt a "hagyomány"? Talán természeti szemléletességet, amely tisztán metszett, szimbolikus erejű költői képeket teremt. Ezek a képek meglepőek, ahogy Németh László mondja, a "képzelet párducugrásától" kapják kihívó mozgalmasságukat, mégis meggyőzőek, könnyen áttekinthetőek. Nem "szerkesztett" képek, mint általában az avantgarde képei, inkább a váratlan felismerés hozza létre őket: nem a "konstrukció" , hanem az "invenció". "... verítékezik vaséjt a reggel, / vasporizzadság kiveri " - érzékelteti például Bella ötletes képi invencióval és nyelvi alliterációval egy magányos hajnal szorongó lelkiállapotát (Esős, esteli szavak). "...s vérben totyog végig a földön / az első ragyogásba göröngyölt / sárga kislibafénycsapat" - fejezi ki az idill és a félelem feszültségét (Kaszás vetésben). "Lehorgasztom fejem, s hagyom közönyösen, / hogy az idő ingem varjakkal kivarrja" - ölt alakot a beletörődés, a lélek őszi fáradtsága (Hamvazószerda). A képekben kifejezést kapó nyelvi invenció nem egyszer meglepő látomást képes teremteni. Mint abban a hangsúlyos versben, amely egy időtlenül vén, sebektől borított jegenye kozmikus magasságokba és méretekbe növesztett képével mintegy a pusztíthatatlan életerő metaforáját alkotja meg (Az a jegenye, az a jegenye). Máskor a képnek is játékos szerepe van, a nyelvteremtő képzelet játszi (esetleg tréfás) csapongása révén születik (Fűszáltól fűszálig, Fölnövesztők).
Mint ahogy játék sokszor a ritmus is. A Gázel, István nevére és a Halotti beszéd ráolvasásszerű kántálása, a Fűszáltól fűszálig sebesen pergő hatosai, a Fiamnak szimultán ritmusban írott szonettje mutatják, hogy Bella István kezén könnyen születnek a ritmuskísérletek. Ahogy mesterei: Csokonai Vitéz Mihálytól Kormos Istvánig, ő is játszi könnyedséggel alakítja át a magyar költészet hagyományos eszközeit. Hagyományos eszközökről kell beszélnünk, hiszen Bella István nem egyszer azt a nyelvet és formát használja, amely a magyar líra folklorisztikus forrásaiból eredt, és amelyet oly szívesen vett igénybe akár régebbi, akár újabb költészetünk. A folklór-hagyományok játékos követése, a szó- és ritmusjáték kitüntetett szerepe következtében nevezhetjük (a művészettörténetben elfogadott "parasztbarokk " mintájára) talán "parasztrokokónak " Bella István stílusát. Volt már ilyen a magyar költői hagyományban: a tizennnyolcadik századi debreceni iskola (Csokonai, Fazekas, Földi, Diószegi) és kollégiumi költészet is sajátos "parasztrokokót " hozott létre, midőn a népköltészet és a deákos tradíció formáit hangszerelte a rokokó franciás könnyedségére, játékos dallamára. Kétségtelen, hogy ez a "parasztrokokó " nem veszélytelen: a könnyen születő nyelvi ötlet gyorsan magával ragadja a verset, lefegyverzi a művészi kontrollt. Bella Istvánt is nemegyszer elragadják leleményei, játékos szavai, a ritmusok és a formák művészete. Vannak versei, amelyeknek alig ad életet más, mint a pillanat kegyelme, a nyelvi invenció, egy szójáték, egy képi lelemény. Ezeket a verseket inkább műhelyforgácsoknak kell tekintenünk.
Bella költészetének hangját mégsem ezek szabják meg. A "parasztrokokónak " ugyanis, hagyományai szerint, belső feszültsége van. A játékos nyelvi és formai ötletek hátterében többnyire ott rejlenek a lélek sebei és örvényei is, és a játék csak arra való, hogy elfedje, szivárványos színekbe burkolja ezeket a vérző sebeket és sötéten kavargó örvényeket. Ebben az értelemben kapott szerepet a rokokó dallama Csokonainál (vagy éppen Mozartnál, akinek a magyar költővel való szellemi rokonságát Gulyás Pál, a "parasztrokokó " egy újabbkori debreceni híve derítette ki). Bella játékos dallamának is van egy mögöttes zenéje: sötétebb zene, amely mélyen megélt fájdalomról, a szív szorongásáról tanúskodik. Történelmi és családi tragédiák, közösségi gondok és személyes válságok nyomán született ez a sötétebb zene.
A nyelv és a ritmus rokokó tánca mögött gyakran tragédiák rejlenek, akár a debreceni magányba fúló, ország sorsán mélázó Csokonainál. A legényes játék szorongást takar; vajon mi lesz azzal a nyelvvel, amely ilyen pompás díszeket képes ölteni. "Ki ragozza el magyarul az időt? (...) Minden kidőlt felkiáltójel kopjafa " - Bella István szorongó kérdésében és férfias fájdalmában az anyanyelv jövője iránt érzett aggodalom is alakot ölt. A nyelv és nyelvnek életet adó közösség sorsa az, amely ennek a látszólag játékos zenének a mögöttes dallamát szabja meg. A Honfoglalók, a Kiért szól a harang? és a Halotti beszéd éppúgy ezt a tiszta és tragikus dallamot szólaltatja meg, mint a halálba hajló Ady Endrét idéző A Három Holló emléktáblája alá vagy az (L. Z.), a Latinovits-sirató.
Ezekben a versekben a játék már kevesebb szerepet kap. Nem a rokokó Csokonai, inkább a romantikus Vörösmarty az, akinek szellemalakja mintegy a háttérben megjelenik. Nem véletlen, hogy éppen róla és hozzá szól Bella István egyik legszebb verse: a Testamentom, amely a "Vén cigány" zuhanó és emelkedő költőjét hívja tanúnak: "Ne legyen hamu a szó, ne legyen por a lélek, / se lángpernye a vers, az ember, ha magyar, /ne legyen világ korma, se lucska a létnek, / mit az idő világméhéből kikapar" . A táncos szavak ebben a versben már alig kapnak szerepet, súlyos igék következnek, melyekben a lélek fájdalma, nyelvet és népet féltő szeretete ülepszik le nehéz ólomsúllyal. Ez a tragikus súly ad más jelentést a korábbi nyelvteremtő invenciónak is. A költőnek egy olyan nyelv erejét és gazdagságát kell igazolnia, amely évszázadok óta küzd a fennmaradásáért.
Bella István versei azt is hitelesen tanúsítják, hogy költőként a nyelvet féltve, a nyelvet igazolva küzdhet meg saját személyes integritásáért is. A költészet ilyen módon egyszerre közösségi vállalkozás és önvédelem, és a saját "nyelvi univerzum" létrehozása az alkotó személyiség szuverenitásának igazolása is. Mindez egyszerre mutat előre a posztmodern költészet nyelvi kísérletei felé, és őrzi meg a költői nyelvteremtés hagyományos személyes indítékait. A nyelvi játék, a játékos nyelvi kísérletezés (szavakkal, grammatikával, ritmusokkal és rímekkel) ugyanis jellegzetesen a posztmodern költészet ambíciói közé tartozik. Csakhogy a posztmodern irodalom és főként a posztmodern irodalomelmélet (például a francia Jacques Derrida nevéhez fűződő "dekonstruktivista" irodalomfelfogás) lényegében azt tanítja, hogy igazából nincs is alkotó személyiség, egyedül csak szöveg, amelynek a jelentése részben megállapíthatatlan, részben annyiféle, ahány olvasója létezik. Az alkotó személyiség, egyáltalán az emberi személyiség ezért az irodalmi megértés lényegtelen tényezője, sőt valójában nincs is alkotó személyiség, csak szöveg, csak "textura" , ennek létrehozója valójában nem érdekes.
Bella István irodalomszemlélete: az irodalom mibenlétéről vallott meggyőződése szögesen szemben áll ezzel az elképzeléssel. Az ő véleménye szerint az alkotó személyiséget a legkevésbé sem lehet a szöveg, a nyelv mögött elrejteni, vagy éppen megsemmisíteni, minthogy a nyelvvel történő foglalkozás: a költészet és maga a játék erősen személyiséghez kötött, és éppenhogy az alkotó szuverenitásából következik, ezt a szuverenitást tanúsítja. A "szövegtárgy" lehet önálló létező, ennek az önálló létezőnek a mögöttesében azonban mindig ott áll az alkotó, a költő, a szuverén emberi személyiség. A posztmodern költészet nem egyszer "nyelvkritikai " törekvéseket fejez ki: kételkedést a poétikailag meghatározható nyelvhasználattal, egyáltalán a költőiséggel, a költészettel szemben. Mi sem áll távolabb Bella István költészetszemléletétől és költői gyakorlatától, mint ez a "nyelvkritikai " felfogás. Az ő költészetében, amelyet most reprezentatív módon mutat be összegyűjtött verseinek Tudsz-e még világul? című kötete, ma is az a hagyományos (klasszikus) meggyőződés uralkodik, miszerint a nyelvteremtés, ha tetszik, a nyelvi játék mögött a szuverén alkotó személyiségnek kell állnia, aki éppen a nyelv használata és az alkotó gondozása által válik egy emberi közösség (nyelvközösség, nemzet) reprezentánsává, értékeinek és szellemiségének védelmezőjévé, fenntartójává.

Pomogáts Béla