Magyar Napló

Píszí,
avagy bárki, bármit, bárhol?

Politikailag korrekt
Balliberális eszmefuttatások határok nélkül
Tóth Gy. László gyűjtéséből,
Kairosz Kiadó, 2000

A "politikailag korrekt" kifejezés lassanként nálunk is kezd elterjedni, ám nem árt ha tudjuk, az Egyesült Államokból indult nyelvi, kifejezésbeli mód sok tekintetben nem alkalmazható egy az egyben a honi viszonyok között. A pc (political correctness) alapvetően az USA-ban élő etnikai kisebbségek hátrányos megkülönböztetése ellen irányuló, néha már-már nehézkes nyelvhasználat. Az udvariasnak, tapintatosnak vagy akár korrektnek nevezett nyelvhasználat az angol nyelvben lehetővé tette, hogy a különböző foglalkozások elnevezéséből többek között ne lehessen a személy nemére következtetni. Ezt a person szó hozzáragasztásával sikerült is elérni, bár gondoljunk csak bele, hogyan hangzana a magyar nyelvben a "rendőrszemély" vagy a "pincérszemély".
S hogy kiknek kellene a korrekt nyelvhasználatban élen járni? Természetesen a közszereplőknek, a közíróknak, politikusoknak. Az ő szavaik, mondataik mércévé válnak, s bizony nemegyszer helytelen, erőltetett kifejezések, fordulatok terjednek el ekképpen ("megrendezésre kerülő", valamivel "kapcsolatos" beszéd).
Az elhangzott vagy leírt szövegek idézhetősége a nyelvi, stiláris tettenérés mellett biztosítja számunkra akár a politikai korrektség megfigyelését is. Nos, talán itt bizonytalanodik el először az olvasó. Mint minden "divat" beköszöntekor, így a nyelvhasználati fordulatoknál is, többen vannak, akik egyedüli hozzáértőnek gondolva magukat mintegy kisajátítják az érvényesség jogát. Rossz reflexek, ingerült leselkedések teszik még idegesebbé az országgyűlési beszédek vagy a nyomtatott sajtóban megjelent írások fogadtatását. Honi közéletünk, közbeszédünk, mint Tóth Gy. László gyűjtéséből is kiderül, már tíz éve nem képes gyermekbetegségeiből kigyógyulni. A kötet a gyűjtő 1999-ben, az akkor még két önálló napilapként megkelenő Magyar Nemzetben, illetve Napi Magyarországban megjelent idézetcsokrait fogja egybe. Mindez kiegészül a Szembesítések megjelenését követő válaszokkal, vitákkal. És hogy végképp tisztán lássuk a helyzetet, itt érdemes megjegyezni: az idézetek nagy része a Népszabadságban, a Magyar Hírlapban, a Népszavában, a Magyar Narancsban, a Hetekben, az Élet és Irodalomban vagy a 168 órában jelent meg. A gyűjteményről írni, egyet jelenthetne a hozzászólással, a vitába szállással. Oldalakról lehetne írni, akár jobbként és balként megnevezve azokat; emblematikus közírókat, hivatásos hozzászólókat lehetne említeni.
Tény, a gyűjtemény számtalan megengedhetetlen és döbbenetes idézetet tartalmaz. Az idézetek között fölbukkan a "mini duce", a "légkört mérgező antiszemita", és más provokatív, egyenlőtlen küzdelemre hívó részlet. Néha már az az érzése támad az olvasónak, hogy ezt maga az idézett sem gondolhatta komolyan. Ettől válik rémisztővé: lehet, hogy tényleg nem gondolják komolyan. Mindenesetre a kötet kettős csapdát állít. Olyan tükör, amelybe éppen azok nem néznek bele, akiknek - amennyiben volt ilyen szándéka a gyűjtőnek - állították, viszont utólag ad súlyt olyan gondolatoknak, amelyek arra érdemtelenek. Egy ilyen gyűjteményre azonban nem kell éveket várni, sajnos, havonta lehetne szemlézni, akár sokkal szélesebb körben, mint azt Tóth Gy. László tette.
"Az az igazság, egy kissé ingerült vagyok, dühös magamra, hogy vállaltam: írok a gyűjteményről valamit" - írja Elek István a kötet előszavában, és ezzel csak egyetérteni lehet. Talán ellentmondásnak látszik, de igazából az lenne a legjobb, ha egyre kevesebben értenék ezt a gyűjteményt. Ha egyre kevesebben tudnák kódolni a "sátáni mosolyú néptanítót", a "kis Napóleont", ha egyszerűen az lenne a "büntetés", hogy észre sem vesszük, nemhogy idézzük ezeket a kifejezéseket.
A Politikailag korrekt dokumentum-mozaikként forgatható: a válasz- és vitacikkek, valamint az olvasói levelek többféle módon is összeilleszthetők. A műfajok sokszínűsége, nemegyszer egyenetlensége néhol a kötet funkcióját teszi kérdésessé. A borítón látható pergő vakolat, a vodkásüveg, a fölborult műanyag felespohár és a földre csúszott anakronisztikus Lenin-portré már eleve "odamondásként" hat.
Lehet, több generáció kell ahhoz, hogy bizonyos sebek begyógyuljanak. Ahhoz is, hogy a sokszor emlegetett rossz közérzetéből végre jókedvre derüljön a közélet, amelyet leginkább nyelve határoz meg. Egyre-másra látnak napvilágot olyan fölmérések, szociológiai tanulmányok, amelyek a huszonéves korosztály politikai érdektelenségéről számolnak be. Kevesen olvasnak közülük napi- és hetilapokat, nem tartoznak a biztosan szavazók közé, nem érdeklődnek annyira a hírek iránt. A szűkülő játéktér pedig csak tovább növeli a feszültséget.

Kálmán Emese