Magyar Napló
A megütött hangvilla

Ács Margit: A hely hívása
Antológia Kiadó,
Lakitelek, 2000

Több mint egy negyed századból származó kritikák, esszék, vitacikkek gyűjteményéről nehéz összefoglaló, átfogó jellemzést adni, hiszen nincs az a kritikus, aki ilyen hosszú idő alatt ne változna némiképp együtt a korral és az irodalommal, amelyben benne él. Ács Margit A hely hívása című kötete esetében pedig még az a kérdés is megfogalmazható, hogy kritikus-e egyáltalán a szerző, akit íróként, kiadói és folyóirat szerkesztőként talán jobban is ismerünk?
Természetesen kritikus (is), hiszen a kötetben Kritikák fejezetcím alatt olvasható kritikák kétségtelenül azok, még ha szövegformálásuk, nyelvezetük gondolkodásmódjuk alapvetően el is tér a különösen az utóbbi évtizedben divatossá vált olvasóidegen tudományos, esetenként inkább tudományoskodó írásművekétől. Kritikus még akkor is, ha csak nagyon ritkán ír: 1975-80 között a későbbiekhez képest viszonylag sűrűbben, főként napilap kritikákat a Magyar Nemzetbe, a nyolcvanas években szinte nem is (mivel novellákat, kisregényeket inkább), a kilencvenes években ismét sűrűbben, folyóiratokba, az Alföldbe, a Holmiba, a Kortársba, a Tiszatájba. Kritikus, még ha olykor, főként a kilencvenes évekbeli szövegekben ki-kilép is a recenzensi tartózkodás önmagára erőltetett vagy vállalt szerepéből, és leplezetlen nyíltsággal tesz személyes vallomást, számol be saját érintettségéről.
Ez az a pont, ahol a hetvenes évekbeli és a kilencvenes évekbeli kritikák közötti különbségekre és a mindig továbbélő azonosságokra érdemes rámutatni. Ács Margit szerint ugyanis "a hiteles, és hasznos kritika nem más, mint a személyes vélemény higgadt érvekkel, filológiailag alátámasztott előadása" (Kiemelés az eredetiben: Mesterségem címere: K. O.). A személyes érintettség az, ami összeköti a szerző kritikusi munkásságának különböző időkben született darabjait egymással, de a kötetben közölt irodalomtörténeti jellegű íróportrékkal és közéleti vitaesszékkel is. Már 1977-ban is azt írja Nemes Nagy Ágnes 64 hattyú című esszékötetéről: "Így tehát az elmélet láthatatlanba foszló logikáját faképnél hagyva létezésünk átérzésére szólít fel ez a kötet". Vas István hatvanas-hetvenes évekbeli látás- és gondolkodásmódjára 1992-ből visszatekintve állítja, hogy egyszerűen élni segítette az embert; prózájának egy mozzanata pedig őt személyes sorsában érintette (Quo vadis?). Még Bunuel emlékirata is azért foglalkoztatja annyira, mert úgy érzi : "naprakész aktualitással szólt hozzá gondjaimhoz" (A tabuk megtépázása). Az előszóként funkcionáló kötetnyitó A hely hívása című miniesszében meg is vallja, hogy az évek során "az egyetlen bizonyosság a művekhez való saját viszonyulásom volt", hogy kiindulásnak mindig az egyéni, személyes rezonanciát tartotta, s a személyes érintettség híján lévő szövegeket ki is rostálta a válogatás során. Ez az árulkodó félmondat azt is jelzi, hogy a kezdeti, ösztönös, olvasói magatartás az évek során tudatos, vállalt kritikusi szemléletté vált. Jól tetten érhető ez abban is, és ez különbözteti meg leginkább a két kritikusi korszak szövegeit, hogy a hetvenes évekbeli írásokban, ha sejthető, érezhető is a személyes érintettség, még nem nagyon kap verbális megfogalmazást a tárgyszerűen szikár, s talán kicsit száraz szövegekben, míg a kilencvenes években már-már tűntetően hangsúlyozódik. Valószínűleg azért, mert időközben Ács Margit irodalmi, illetve általános esztétikai szemléletmódjában határorozottan gyökeret vert az a tétel, amit Fodor András Sztravinszkijról szóló könyve kapcsán fogalmazott meg nemrég, 1999-ben: "a műalkotás nem csak feldolgozható téma, a szakmai hivatkozásindex növelése érdekében felhasználható objektum, hanem eredendően élmény, s akinek nem az, nem tud róla semmit. Az egész dolognak csak akkor van értelme, ha a művet figyelve végül egy másik emberhez találunk el, vagy legalább saját magunkhoz - ez a másik embernek csupán speciális esete." (Miért kell egy költőnek Sztravinszkijról írnia?). S hogy ez ne merülhessen feledésbe, ezért kell a laikus műélvezőnek is megszólalnia bármely művészet ügyében a szerző szerint, aki nyilván ezen meggondolásból is írt a nyolcvanas évek elején két nagyon érzékeny, de nem kevésbé szakszerű filmkritikát is (Démonok a laboratóriumban, Ólomidő etikája). S hogy a kilencvenes évek műelemzéseit az idézett gondolat mennyire meghatározza az abból is látható, hogy már-már értékmérővé válik, a kritikusi elmarasztalások vagy éppen dicséretek hátterében is épp ez munkál. Szilágyi István Agancsbozótját nagy műnek, de nem jó regénynek nevezi, s (leegyszerűsítve bár mondandóját) jórészt azért, mert olvasója bármilyen sokat is kap a regénytől, kívül marad rajta (Kényszerpálya és kiút). Karátson Endre novelláinak egy részét is azért marasztalja el, mert azokban "nehezebb érdekeltté válnunk a diagnózisban" ("Átvitt értelemben").
S vajon nincs-e igaza a kritikusnak, amikor olvasó is akar lenni, nemcsak szakember, amikor azt várja el egy műtől, hogy beleszóljon az életünkbe? Bodor Ádám Sinistra körzetétéről szóló írását egyenesen így indítja: "Nem ismertetés, elemzés, kritika szándékával szólok Bodor Ádám regényéről, hanem a választ próbálom megfogalmazni, amit e meglehetősen provokatív könyvre olvasói ösztönöm adott." (Az erdő démonikus vonzása). Ács Margit saját megvallása szerint prekoncepciók nélküli "jó olvasó"-ként kezdte lektori, kritikusi pályáját, s kötete alapján bátran állítható, hogy ha nem is az egykori naivitással, de mindmáig az előítéleteket kerülő, sőt azokat leleplező, sokoldalúan tájékozódó olvasóként közelít a művekhez. (Ha jobban meggondolom, akkor sem nagyon találok sok olyan hozzá hasonló, élményeiről írásban is beszámoló olvasót, akinek az érdeklődése ilyen szerteágazó lenne, aki Vas István, Pilinszky János versvilágát éppolyan kedvvel elemezné, mint Nagy Gáspárét, Ágh Istvánét, aki éppolyan hozzáértéssel értekezne Mándy Iván prózanyelvéről, mint a Balázs Józseféről.) Olvasóként, aki természetesen nem lehet már mentes az írói, a kritikusi tapasztalatoktól, szempontoktól sem, amint épp a Bodor-kritika példája is bizonyítja. S itt az ideje, hogy eloszlassak egy, a kevésbé előítélet-mentes olvasóban esetlegesen érlelődő félreértést. A fentiekből Ács Margit kritikusi gyakorlatában sem korlátozott érvényű szubjektivizmus, sem a sokat kárhoztatott impresszionisztikusság nem következik. Ellenben egy olyan szakszerű, a logikus gondolatmenet és máig is helytálló értékítélet hitelét megteremtő, mégis olvasmányos, helyenként dialogikus beszédmód igen, amelyből, ha helyénvaló, nem hiányzik a filozofikus aspektus és a szöveg szövegként való kezelésmódja sem, s amely még a kritika olvasóját is eredményesen képes bevonni, érdekeltté tenni a műelemzés és értelmezés folyamatába.
Kétségtelenül következik viszont Ács Margit szemlélet- és beszédmódjából az évek múltával fokozatosan erősödő esszéisztikusság, nem véletlen, hogy a kilencvenes évek kritikái, íróportréi mellett már önálló esszék sorozata születik. A személyes rezonancia a külvilág (politika, közélet, irodalmi élet) kihívásaira megfogalmazódó válasz ekkor már nem férhet bele egy-egy kritika el-elkanyarodó mellékvágányába, önálló utakat tör magának izgalmas vitaesszék formájában. A kritikától az esszéhez vezető utat jól szemlélteti a Hellenbart Gyula esszékötetéről szóló írás, amelyben Hellenbart előítélet-mentességét, a megkövesedett irodalmi konvenciókkal, közhelyekkel szembeni frissességét csodálva, Ács maga is mintaszerűen korrekt disputát folytat a szerzővel, de a vizsgált, vitatott állítások gyakorta már csak a saját eszmefuttatás ugródeszkái: "Be kell ismernem, hogy az imént már nem Hellenbart nyomát követtem, hanem gondolati irányától lendületre kapva arra az ösvényre kanyarodtam, melyet én tapostam ki a szavak bozótjában, s amelyen egy-két év óta tehetetlen mérgemben fel-alá járkálok, magamat sem értve, hogy miért érdekelnek ezek a dolgok engem, aszfaltvirágot." (Figyelmen kívül hagyott gondolatok). A kötet élére helyezett esszéciklus tanúsága szerint a "miért"-re a magyarázat leginkább talán a méltánytalanságok, a rosszhiszemű rágalmak, az intellektuális tisztesség hiánya láttán feltámadó ösztönös értelmiségi felelősségérzet lehetne. A hitében, reményeiben megcsalatott rendszerváltó értelmiségi, aki emellett író is, illúziótlan helyzetelemzései ezek a szövegek, egy olyan író-értelmiségié, aki igazságérzetében, ép arányérzékében, erkölcsi egyensúlyában megbántva oly önkéntelenséggel szólal meg, "mint a hangvilla, amelyet megütöttek". A sokat emlegetett személyes érintettség, rezonancia itt azonban már hangsúlyozottan közösségi dimenziókat kap, kénytelen vagyok nagy szavakat használni, mert nem is csak a magyar irodalom, de egy ország, egy nemzet sorsa a tét ezekben az írásokban. A nyolcvanas évek vége, a kilencvenes évek, a rendszerváltozás teremtette helyzet a közösségi felelősségtudattól áthatott írástudók és az írás mesterségét gyakorló civil polgárok egész sora számára tette elkerülhetetlenné a múlttal való számvetés, a magyarság, a nemzet, a nemzeti önazonosság fogalma mellett számos hagyományosnak számító eszme, érték újraértelmezését, ami jó esetben az önvizsgálat, az önszembenézés igényével is együtt járt. Eközben nemcsak az irodalmi-politikai lövészárkok mélyülését, s vele az egykori barátságok szétesését voltak kénytelenek átélni, de ugyanakkor a szó, az irodalmi beszéd devalválódását, az irodalom szerepválságát, illetve módosulását is. Közéjük tartozik Ács Margit is, de kevesen tudták a maguk szellemi bajvívó magatartását olyan, a másik fél álláspontja iránti példamutató toleranciával, alkalmanként a szúrós iróniát sem mellőző, mégis szelíd határozottsággal és következetességgel gyakorolni, mint ő.
Esszéi nagy ívű, a Németh László-i, Bibó István-i esszéken edződött gondolatmenetei gyakorta evidenciákként feltűntetett tételekről mutatják ki azok tarthatatlanságát, vagy legalábbis megkérdőjelezhetőségét (pl.: irodalmunk, nemzettudatunk nagykorúsodásának a világirodalomba való beiktatás a feltétele - A magára gömbölyödő sün; a nemzeti azonosságtudat igénye és a modernizáció szemben áll egymással - Fundamentalista modernség vagy megújulás; "adott realitás" - Békeidőben Bécsben; az irodalomnak ma már nincsen nemzeti szerepe - A közhelyek évelő természete). Máskor maga fogalmaz meg olyan sarkalatos tételeket, amelyeknek már régen evidenciákká kellett volna válniuk, de az adott helyzetben sokakat még a kimondásuk is irritál (pl.: "Egyébként az egyéni lét átérzése mellett, amely a modern ember alapélménye, a 20. századi modernség másik gyökere a közösségért való felelősségvállalás." - Fundamentalista modernség vagy megújulás; "Bizonyos nyelvi formák kifáradása még nem bizonyítja, hogy az olyan ember, akinek kollektív identitása is van, abszurditássá vált - igyekszem érvelni - Az ilyen éntudat éppúgy realitás, ahogy az individualista-szolipszista is; nincs sok értelme azt mondani rá, hogy eljárt fölötte az idő, mert van." - Egy ilyen intellektuális izé). Több írásában is vissza-visszatérő témája a szerzőnek az ún. népi-urbánus ellentét irodalomban és politikában szerteágazó egykori és mai kérdéskörének vizsgálata. A két esszében, amelyet teljes egészében ennek szentel (Egy ilyen intellektuális izé, Irodalom-e a népi irodalom?), nemcsak a közhasználatú fogalmak torzulásoktól való megtisztítása érdekében folytatott szellemi küzdelmének lehetünk tanúi, de annak is, hogyan tudja kimutatni a klasszikus népi mozgalmat és a népi-nemzeti szellemi örökség jelenkori képviselőit kompromittáló vádak rosszhiszeműségét, alaptalanságát úgy, hogy közben a valós tényeken alapuló kritikával maga sem takarékoskodik. Ezért is válik hitelessé rokonszenve, sőt azonosulása az ezen oldalhoz kötődő szellemi magatartással.
Ács Margit vitatkozó esszéi természetesen további vitára is ösztönzők, egyrészt, mert a kor kihívásaira válaszolva esetenként konkrét aktuálpolitikai kérdésekben is állást foglalnak, s ezekben az olvasó nyilvánvalóan csak a maga nézeteinek megfelelően tud együtt haladni vele, másrészt mint minden igazán jó esszé, számos megkérdőjelezhető, de legalábbis továbbgondolásra érdemes véleményt is tartalmaz. Többek között én ide sorolom azon megállapítását, hogy népi esztétika nem volt, hogy a posztmodern írók nyelvkultusza nemzeti közömbösséggel párosul, hogy az individualizmus vagy a szintén kárhoztatott liberalizmus idézné elő mára az erkölcs és az életminőség fenyegető csődjét.
Mindez azonban a legkevésbé sem kérdőjelezi meg a kötet egészének értékét, amit az írások időtállósága még inkább aláhúz. Sőt, felismeréseivel, sarkalatos állításaival esetenként még mintha meg is előzte volna korát. Kertész Imre Sortalanságáról például ma már közhelynek számít leírni azt, hogy "az utóbbi évek magyar prózájának fontos műve", no de 1975-ben? Az Ács Margit kritikái nyújtotta összképek egy-egy alkotóról vagy kötetről ma éppolyan érvényesek, mint tíz vagy húsz évvel ezelőtt, esszéi ma is éppolyan szellemi élményt kínálnak, mint megírásuk pillanatában. S lehet-e ennél nagyobb dicséret egy kritikus, egy esszéista számára?
Elek Tibor