Magyar Napló

Szabad Magyarországot

Bényi Árpád, az 1956-os forradalom grafikusa

Tartozom azzal az igazságnak, hogy én a börtönévek ellenére az ötvenhatos szerepemet akkor idézhetem meg hitelesen, ha őszintén feltárom lelkesedéseim tendenciáit.
A salgótarjáni vérfürdőt asszonyok és gyermekek ellen olyanok végezték, akik magukat baloldalinak hirdették.
A Munkás-Paraszt Kormány sortűzzel mészárolta le a fegyvertelen embereket. Bennem ez az aljasság törte át a tehetetlenség gátját. Ekkor rohantam át a szomszédos asztaloshoz, s kértem tőle egy fadúcot és vésőket. Én akkor nem művészeti tevékenységnek minősülő munkát végeztem, hanem hatalmas asztalos vésőkkel bőgve-káromkodva, szitkok között véstem a fát, felsebeztem a sima felületet.
Azon az éjszakán híre ment a baráti körökben, hogy ott őrjöngök a gyaluforgácsok között. Barátaim odacsődültek, és elkezdték egy másik fába vésni a "SZABAD MAGYARORSZÁGOT" feliratot, mondván, hogy ebből csináljunk egy plakátot. Elmagyaráztam nekik, hogy az írás nyomtatásban így fordított lesz, hiszen nem tükörírással készült. Gyorsan másikat készítettek. Az én metszetem alá így került ez a felirat, és készült belőle 200 példány. Feketéből kitépett fehérek, arasznyi figurák egy stilizált drótkerítés mögött és alatta egyetlen felirat: SZABAD MAGYARORSZÁGOT!
Mindez Kunhegyesen történt, ott ragasztottuk ki a házak falára. Már nem is tudom, kik verődtek össze a plakátragasztás műveletére, de úgy emlékszem, tíz pár indult el. Egyikük ragasztott, a másik figyelt. Megállapodtunk abban, hogy akit elkapnak, az magára vállal mindent. Mindez december 12-én este 9 óra táján volt. Elindultunk a csendes sötétben, és elvégeztük azt, amit a szívünk, felháborodásunk, kétségbeesésünk diktált.
Vállalásom teljesítése után én az éjjel-nappali közértben vettem egy kenyeret, és jóleső izgalommal mentem haza. Kevés az, amit tettem a barikádok gyermekhőseihez képest, de a semminél több. Még le sem vetettem a télikabátomat, s máris ott volt négy géppisztolyos rendőr, hogy menjek velük a kapitányságra. Vinnem kellett az aktatáskámat is. Félúton jutott eszembe - hátam mögött a díszkísérettel -, hogy a táskámban a kenyér fehér papírba van csomagolva, amit én nyomdafestékes kézzel fogtam meg, így magam szállítom a bizonyítékot az ujjlenyomatokkal. Hiába volt ügyes az a lány, aki leste a kunsági éjszakát, miközben én ragasztottam a lapokat a falra. Most ilyen buta dolog miatt fogok lebukni friss nyomdafestékes ujjlenyomatokkal a táskámban!
Egy sötét, bokros helyen beleakasztottam egyik lábamat a másikba, és szándékosan úgy estem hasra, hogy hagytam a táskát és kenyeret belegurulni az árokba. Örültem, hogy megszabadultam a bizonyítékoktól, de a rendőrök felvették nagy igyekezettel, mondván, hogy ezt a kenyeret kár lenne itt hagyni. Egyetlen esélyem maradt, hogy tőlük átvéve a kenyeret - most már sáros kézzel- összemázoltam a nyomdafestékes papírt. Reméltem, hogy a sárnyomok ott lesznek, ahol a nyomdafestékes nyomok is vannak.
A rendőrségen a nyitott ajtón keresztül kihallatszott, hogy a kultúrház igazgatója éppen azt bizonygatja, vallatóinak, hogy az egészet ő csinálta, faragta a metszetet, nyomtatta és ragasztotta a plakátokat. Így mire rám került a sor - a megbeszélés szerint - én mindent tagadhattam.
Azon a hajnalon a Közép-Tiszai Öntöző Vállalat munkásai a rendőrség épülete előtt követelték, hogy engedjenek minket szabadon. Így kerültünk vissza a polgári életbe. Barátom a következő éjszakán disszidált. Engem március elsején tartóztattak le. Akkor már hiába tagadtam, a társaim közül valaki a kocsmában eldicsekedett azzal, hogy ő is részt vett a plakát ragasztásában. Elkapták, és kivertek belőle néhány nevet. Én így már teljesen hiába tagadtam. Olyanokat is fogtak le velem együtt, akiket akkor láttam először. Azért vertek, hogy elismerjük, együtt akartuk megdönteni a Magyar Népköztársaságot.
Ma józanésszel itt az asztal mellett beszélgetve ki a fene hinné, hogy egy grafikai lap és a plakáttá varázsló felirat, hogy: SZABAD MAGYARORSZÁGOT!- nekem négy évet jelentett a Népbíróság egy hónapon át húzódó perének eredményeként.
Szabadulásom után találkoztam újra ezzel a grafikámmal egy kiállításon, ahol az ellenforradalom rémtettei címmel mutattak be mindenfélét, többek között az én plakátomat is. Csak egy villanásnyira láttam, mert gyorsan kimentem a teremből, de ez is elég volt ahhoz, hogy megnyugodjak első grafikám láttán. Nem volt abban semmiféle grafikai burjánzás, egyetlen felesleges gesztus sem. A nyers szerszámok segítettek benne, hogy csak tőmondat, egyetlen sikoly legyen a feketéből felvillanó fehér.
- Mikor és hol volt ez a kiállítás?
- Valamikor 1963-64 körül egy demonstráló vándorkiállításon, Debrecenben a Magyar-Szovjet Baráti Társaság kiállító termében.
Szóval így ellenforradalminak minősítve került elrettentő szándékkal falra az én metszetem, a szabad hazát óhajtó kívánságom.
- Borzasztó lehetett számodra így szembesülni a munkáddal.
- Szeretném hangsúlyozni, - és ezt sokan tagadják - én teljes baloldali hittel éltem még ezeket az esztendőket. A börtön után is vártam valamilyen megvilágosodást. Vártam, hogy lelepleződjön Kádár és Brezsnyev, akik az igazi baloldalt elárulták, akik meggyalázták a magyar, lengyel és cseh forradalmat. És mindez egészen addig tartott, amíg Gyilász által meg nem világosodott bennem, hogy a szocializmust nem rosszul csinálták, hanem a szocializmust nem lehet jól csinálni. Ahol osztályharc címén az embereket megosztják, egymás ellen uszítják, az nem vezethet össznépi összefogáshoz. Ahol a munka társadalmában elveszik az alkotó munka becsületét, ahol szembe állítják a szellemi és fizikai munkát, ahol az egyéni érdekeltség elvét kiiktatják, az csak oda vezethet, ahova a szocializmus el is vezetett. Tehát a szocializmust nem lehet jól csinálni, az csak olyan lehetett, amilyen lett. Körülbelül eddig tartott az én baloldali belső elkötelezettségem.
- Mégis, a keserű tanulság ellenére visszakérdeznék még egyszer a műre. Azt mondtad, több példányt készítettetek belőle. Vajon föllelhető-e ezekből még néhány?
- Hacsak a társaim közül - akikkel a falra ragasztottuk- el nem tettek egy-egy példányt emlékbe. De egyrészt nem ismerem őket, másrészt tartok attól, hogy a leszámolástól való félelmükben minden nyomot eltüntettek, ami bizonyítaná, hogy közük volt az akcióhoz. Még azok nevét sem tudnám megnevezni, akiket pedig ismertem a falragasztó népségből, mert volt egy 64 napig tartó nyomozási periódus 1957-ben, ahol mai fogalommal élve "agykontrollal" mesterségesen töröltem emlékeimből minden lehetséges nevet, amit kiverhettek volna belőlem. Minden ösztönöm azt súgta, hogy csak neveket , neveket ne mondjak, mert ha csak egyedül vagyok, az legfeljebb izgatás lehet, de ha többen vagyunk, az már szervezkedés, s annak legfelsőbb tarifája a bitófa. Valahányszor társak után érdeklődtek, én mindig kitaláltam valamilyen képtelen, egyszemélyes rémtörténetet, ami csak rám volt kompromittáló. Arra mindig haraptak a nyomozók. Aztán ezeket a meséket a magáncella magányában memorizáltam, hogy össze ne zavarjam a képtelen históriákat.
Szigorú napirendet csináltam abban az egyedüllétben. Bedilizés ellen a szabad éjszakai órákban képzeletem képernyőjén Velazquez és Tizián műveket idéztem, és próbáltam azokat a legapróbb részletekig megtestesíteni. Ott, azokon az éjszakákon megpróbáltam szavakkal leírni az Infánsnő képpé-válását, de nem azt, hogy ott ül kezében áttetsző kendővel, hanem azt, hogy az egész képen nincs egyetlen önárnyék sem. A szénakazal méretű bő szoknya mint legyező nyílik-terül szét a kép felületén. Ha letakarom a fejet és kézfejet, akkor minden anyagszerű hitelesség ellenére egy tárgyon túli tasiszta jellegű vibrálás jelenik meg, az ecset bővérű dúskálása, játékos villanása az anyagban, tárgynélküli szabadossággal.
Időnként nagy dörrenéssel felszakadt a vasajtó, minden ok nélkül egy hatalmas méretű lapáttenyerű tizedes lekent egy pofont, aztán megkérdezte, hogy hány mázsás volt. Én már megtanultam, hogy legalább tíz mázsást mondjak, mert akkor nem kaptam többet. Aztán megint rettenetes csend következett, és én oda menekültem Eduard Manet legyezős hölgyéhez, akinek széjjelterülő fehér szoknyája talán nem is fehérrel volt odafestve, hanem egyszerűen ott hagyta érintetlenül a fehér alapozást, és ezt a nagy semmit körülfestette. Amihez nem nyúlt az ecsete, az lett a szoknya. És ez a nagy fehérség azért lett szoknya, mert alul két női szandál, felül a modell feje van. Ami a kettő között van, az egyszerre bennem, a néző szemében-képzeletében válik rövidülésben szétterülő szoknyává. Hát én ezzel védtem magamat a bedilizés ellen. Hogy ne járjon az eszem a hazai tájakon, hogy ne gondoljak arra, mi van otthon, hogy ne jusson eszembe saját környezetem, ahol a görények tanítják énekelni a pacsirtát.
Ebből a lapáttenyerű tizedesből később valamilyen rendőrtábornok lett, és ott ült a BM-ben még a rendszerváltás után is.
Emlékszem, egyszer egy este behívott az őrszobára, és megparancsolta, hogy írjak egy verset. Nem volt ellenvetés. Vagy megírom a verset, vagy hülyére veri azt az értelmiségi pofámat. Kértem, legalább a címét mondja meg. "Egy forradalmár szerelmi vallomása" -diktálta, s én hiába rágtam a ceruzát, egyetlen kínrím se jutott eszembe. Majd amikor már csak négy perc volt hátra a kiszabott időből, végső kétségbeeséssel kezdtem írni: "Még nyílnak a völgyben a kerti virágok..." Egy versszak után letelt az idő. Elolvasta és azt mondta: hát ez is vers? Szerencsémre a Dr. XY tizedes, a későbbi rendőrtábornok sosem hallott Petőfi gyönyörű verséről.
Téblábolok az emlékeimben, most jut eszembe, hogy mégis maradt egy példány mutatóban abból a metszetből. Volt egy jó barátom, aki menedéket adott nekem akkor 1957 februárjában, mert letartóztatásom előtt egy hónappal, mikor kiadták ellenem a körözést, hozzájuk menekültem azzal a szándékkal, hogy illegalitásban kiböjtölöm valahogy a Kádár-rendszert. Neki adtam egy példányt, és 8-10 éve még ott volt az íróasztala fölött berámázva. Nála talán megtalálod ennek a grafikai lapnak az utolsó példányát, s nem kell a Bűnügyi Múzeumba menned érte /pedig ott megtalálható a dúc is, a festékes henger is, és minden instrumentum, amivel annyira felidegesítettem az akkori hatalmat. /
Kérdezték már többen is, miért nem rajzoltam a börtönben az ottani élményeimből. A diktatúra börtöneiben még a gondolkodás is tilos volt. Egyetlen két centis ceruzadarabkáért kaptam büntetésből két nap sötétzárkát. Az más kérdés, hogy jól éreztem ott magam, mert a rettenetes nyári kánikulában ott legalább hűvös volt, és a sötétben nem voltak poloskák. Bizony a cellánk fehér fala tele volt a szétnyomott férgekből kifröccsent vérünk ronda nyomaival. Majd az utolsó évben a Gyűjtő Fogházban már megoszlott a smasszerek figyelme, s az asztalos üzemben szereztem diófapácot, és kihegyezett gyufaszállal nagy élvezettel rajzoltam egy nálam lévő Steinbeck-könyvbe, a nyomtatott szövegek közé apró firkákat, mintha azok a könyv illusztrációi lennének. Haza is küldtem ezt a könyvet, de eltűnt, nyoma veszett.
Megint eszembe jutott annak a grafikai lapnak valamilyen utóélete. Kiszabadulásom után, 1959-től kezdve vettem részt minden valamire való kiállításon, de első egyéni tárlatom 1966-ban volt Debrecenben a Művész Klubban, amit Dr. Kádár Zoltán nyitott meg. Két nappal a nyitás után a hatalom összehívott egy kb. 40 főből álló gréniumot, és kimondatta, hogy ez egy pesszimista kiállítás, be kell zárni. Meg is tették. A sajtó nem mert publicitást adni ennek az eseménynek. Ezen a kiállításon volt néhány fametszetem /Radnóti és József A. illusztrációk/, amelyekben tulajdonképpen az 56-os grafikai lapom variációi folytatódtak.
- Hogyan is történt az a betiltás?
- Ott, a Debreceni Művész Klubban az a kb. negyven - a kultúrában magas pozíciót betöltő - ember kifogásolta csendéleteimben, hogy porosak a hangszerek, a harmónia hordozói, hogy üres az asztal / merthogy a szocializmusban ilyen nem lehet! /, vagy egy másik képen a vekkerórának miért nincs mutatója, bizonyára azt akarom sugallani, hogy megállt az idő...stb. Négy órán át súlyosabb vádakat vágtak a fejemhez, mint annak idején a népbírósági tárgyalásom ügyésze tette.
A szakmában ennek hamar elterjedt a híre. Kellemes következménye is lett: minden procedúra nélkül azonnal felvettek a Művészeti Alap tagjai közé. Ezt azért is tartom fontosnak megemlíteni, mert az utóbbi évtizedben gyakran elhangzott, hogy a Szövetség és az Alap valamilyen sztálinista képződmény volt. Valóban kellett a diktatúrának, hogy a kultúra által humánusabbá sminkelje magát, de ezekben az intézményekben zömmel tisztességes kollegák ültek, és tették, amit emberségük diktált. Nekem jól jött ez a felvétel, mert ez feltétele volt a képcsarnoki forgalmazásnak, és lehetővé tette, hogy fokozatosan szabadúszóvá váljak.
1975-ben beköltöztem Debrecenbe, műtermes lakást kaptam a Művésztelepen. Ettől kezdve a képcsarnokból éltem egészen 1980-ig, amikor meghívtak Nyíregyházára tanszékvezetőnek a Tanárképző Főiskolára.
Az 1966-os kiállítás betiltása óta óvatosabb lettem. Kialakítottam egy olyan festői magatartást, amiben nincs jelentősége az ábrázolt dolgoknak, nincs jelentéstartalmuk az én "ábráimnak", mert mindent az ecset járása, a festék sűrűsége, a festőkés felületeket felsebző nyoma kell hordozzon. Én ebben is megtaláltam a magam helyét és örömét.
- Ez persze igaz.
- Gondold csak meg, Matisse életében nyoma sincs direkt módon annak, hogy a németek megszállták hazáját, hogy feleségét és lányát elfogta a Gestapo, de képein ott izzik, protestál a humánum, az élet emberfeletti akarása. Én őszintén hiszek abban, hogy a kép terének sugárzása van, és ennek nincs köze az ábrázolás hagyományos tartalmához.
Vagy egy másik példa, közelebbi. Kondor Béla a hatvanas évek elején megfesti a Darázskirályt, és tébolyodott kétségbeeséssel keresték, hogy azon a képen ki az áldozat, az a balek papírkoronás király vagy az óriási darázs, ami ha szúrni kezd, generációkat pusztíthat el. Vagy hogy kinek higgyenek? A kifejezéstelen, végtelenbe néző királyi szelídségnek vagy egy gépi exkavátor-erejű marok rettenetes harapófogó gyilkos markolásának. Pedig a képen hagyományos értelemben nem történik semmi. A középkori ikonon megjelenik egy figura - akár szent is lehetne -, de nem tudni, hogy gyilkos-e vagy áldozat. A kép nem ábrázolása tárgyával hat igazán, hanem azzal a móddal, ahogyan megszületett. Ebben a módban benne volt a monotípiaszerű átnyomás, a sgrafitto visszakaparása, hogy szinte festőkéz nem érintette módon került a lemezre, hogy szakrális térben talán a sátán fintorog, hogy jogar helyett egy rovart szorongat.
Hatalmas zseniket adott ez a nép, Csontváryt, Derkovitsot, Kondort, Kokast és Toport, de valahogyan nem sikerült ezeket egy állandó helyen felmutatni Európa számára. Pedig ők csupa szentképeket festettek, de ezt nem bibliai értelemben kell érteni. Szentképeket festettek, amilyenek az evilági elemek másféle felrakása által egy másféle teret jelenítenek meg, mint amit érzékelésünk és életünk során megszoktunk. Kokas Ignác vagy Topor András tere tele van szorongással, boldog-boldogtalan sejtésekkel, vetett árnyéka van a semminek, nincs árnyéka a valaminek. Nincs jelentősége a közelinek és a távolinak, egyszer rémítenek, máskor égbe emelnek a vonalak, a vonalszikra-esők, megszakad a horizont, és anyaggá válik az anyagtalan.
- Azért az mégis elképesztő történet, hogy egy mű létrehozása, ami magában hordozta akkori felháborodásodat és keserűségedet a sortűz miatt, elegendő volt arra, hogy négy év börtönt akasszanak a nyakadba.
- A salgótarjáni sortűz áldozatai ráadásul zömmel nők és gyermekek voltak! Fegyvertelenek, akik letartóztatott férjek és apák kiszabadítását kérték. Ezeket lőtték halomra. Ráadásul, képzeld el, egyik cellatársam, -egy villanyszerelő- még vádirata szerint is csak abban "vétkezett", hogy október 28-án egy mikrofont szerelt fel a szónoknak, és mikrofonpróbát tartva elszámolt kilencig. Kilenc évet sóztak rá büntetésül. Ezt ma józan ésszel nem lehet felfogni!
- Teljesen abszurd, valóban.
- Ráadásul a társadalom nagy része ma is közömbös, nem érdekli a múlt, csak a négyforintos kenyérre emlékszik. Összekeveri az időpontokat, azt hiszi, hogy a rendszerváltástól lett nehezebb az élet. Számára az államadósság egy felfoghatatlan absztrakció. Azt, hogy minden magyar ember egy autó árával tartozik külföldnek, az el sem jutott az emberek fülébe. Egy emlékezetében megzavart nép képtelen gyakorolni a demokráciával járó döntések felelősségét.
Az ötven éven keresztül térdre kényszerített országot nagyon nehéz lesz talpra állítani.
Társaim a bajban szétszóródtak. Félezren a 301-es parcellában nyugszanak, akik hitükért és a hazáért bitófán végezték életüket. Akik túléltük a gyilkos terrort, soha nem kerestünk kapcsolatot a volt cellatársakkal. Mindnyájunk nyomában évtizedekig ott lihegtek a III/3-as ügyosztály kopói.
773 éjszakát töltöttem a rácsok mögött rothadt szalmazsákokon, levegőtlen cellákban minden éjjel a hazajáró lélek képzelgéseivel és aggályaival. Ezév április közepéig 14600 éjszakát töltöttem immár szabadon, de rossz alvó vagyok, és minden éjjel visszajárok álmatlan tehetetlenséggel a rácsok világába.
Azt a 773 napot az elképzelt képek őrizték, hogy meg ne bomoljon elmém a képtelen hazugságok nyomán. Most ebben a 14600 éjszakában rendszeresen kikelek az ágyból, s ha nem megy az alvás, nem erőltetem. Lemegyek a műterembe, és festéket török, odakészítem a stafeláj mellé. Közben megfőzöm a két liter gyógyteámat, megiszom, és addig lassan elálmosodok. Reggel hatig-hétig jót alszom.
A többi életben maradt társamnak is van valami trükkje, amivel elviseli ezt a parttalan liberalizmust, amiben nincsenek követelmények, nincsenek eszmények. Csak reményünk lehet, hogy gyermekeink talán egyszer meglátják az alagút végét.
Sümegi György