Magyar Napló

Bölcs, szabad és bizonytalan

Elfogult szavak Kovács Tamásról

Mint barát és kolléga, én csak elfogultan írhatok róla.
Elsirathatom, hogy már elment, és ujjonghatok, hogy köztünk volt. Négy évig ültem mögötte a Képző- és Iparművészeti Gimnázium utolsó padjában. Csak a Jó Isten tudná megszámolni, hány füzetet és könyvet rajzolt tele az órák alatt, és hány pofont kevert le nekem a szünetben. Jó volt vele verekedni. Kimondottan ezért jártam be a kollégiumba, bár nem voltam kollégista. Szerettem vele dolgozni, beszélgetni, enni, inni, hallgatni. Ezzel mindenki így volt. Nem csak az osztálytársak. De minden ember - férfi és nő, gyerek és kutya -, aki élete során a közelébe került. Valami különös vonzerő hatott benne, ami mindenkiben szeretetet és megbecsülést ébresztett iránta. Valószínűleg a belőle sugárzó szeretet volt ez az erő. Nem tudok embert, aki Kovács Tamást utálta, vagy csak úgy közömbösen ismerte volna.
Ugyanakkor hiányzott belőle a varázsló mágus, a misztikum, a titokzatosság, a csábítás. Nem tett semmit az emberek meghódításáért, és a felé áradó általános szeretetet sem használta fel. A sikert kifejezetten kerülte. Rangot, pozíciót nem fogadott el. A hatalom legszerényebb formáit is elhárította magától. Még a művésztanárságot is csak rövid ideig gyakorolta, bár kitűnő pedagógusként tanítványai rajongtak érte.
Szerény volt, szelíd és keveset beszélt. E három tulajdonsága hihetetlenül biztos belső értékrendre, tévedhetetlen erkölcsi és esztétikai ítéletre alapozódott. De itt nem egy tételes hit vagy filozófia, és nem egy tudatosan gyakorolt önfegyelem működött. Ösztönből volt bölcs, szabad és bizonytalan. Kispap koromban erkölcsi és világnézeti kérdéseimmel nem a gyóntatómhoz, hanem Kovács Tamáshoz fordultam. Ő nagyokat hallgatott - meghallgatott, ami ritka bölcsesség, aztán néhány szót szólt, amiben volt "hát nem is tudom" és "talán", de mégis megoldást adott. Nem könnyű fölmentést. Úgy mentem el, hogy Isten szeret, bármit is teszek.
Kovács Tamás nem volt vallásos. Istenkereső volt, aki nem tudta, hogy Isten társaságában él. Református volt, templomba nem járt. Mégis, mikor a teológián hallottam Szent Ágoston mondását: "anima humana naturaliter christiana" (az emberi lélek természete szerint keresztény), akkor Kovácsra gondoltam. Nem állítom, hogy bűnt nem követett el. Ismerte a bűnt, a bűnbánatot is, és gyónt barátainak, azaz Istennek. És fogadta gyónásukat, közvetítve Isten megbocsájtó szeretetét. Ezért a különleges, már-már papi képességéért nem tett semmit, nem is tudott róla. Azt ingyen kapta.
Művészete ebből a személyiségből bomlott ki, ettől elválaszthatatlan. Úgy rajzolt, ahogy más lélegzik, természetes rajztudással. Született grafikus volt. Ez alatt, mint egykori nyomdász, azt értem, hogy a nyomtató technikából indult ki, és nem a rajzot tette át valamilyen sokszorosító technikába. Minden pontja és vonala nyomóforma, tévedhetetlen és végleges. Nincs vázlat, radírozás. Csodálatosan részletgazdag lapjaiból ugyanaz a szeretet sugárzik, ami élő személyiségéből sugárzott. Mindent tudott a szakmából. A rajz, könyvtervezés, tipográfia, illusztráció, hagyományos nyomdászat, fotó és számítógép a kisujjában volt. A siker viszont egyáltalán nem érdekelte, ezért életműve felmutatása másra maradt.
Kortársak voltunk, osztálytársak, kollégák, egy szoros baráti kör tagjai. Életünk együtt telt: eveztünk, bikaemberkedtünk, fociztunk, főztünk, filozofáltunk, kiállítottunk együtt. A barátság folyamatos volt, szünet és felhő nélkül. Soha cserben nem hagyott, rendőrségi zaklatásokat állt ki értem, el nem árult, és szeretett. Nekem mégis egész életemben Kovács Tamás-hiányom volt, de tudom, mindenkinek, aki a közelébe került. Pedig ő nyitott volt, kezei üresek. Nem ő titkolt, tartott vissza valamit, hanem az Isten az, aki után a barátságban is sóvárgunk.

Somogyi Győző