Magyar Napló

A görög - magyar szobrász


Rigasz Hondromatidisz (1942 - 1996)

Rigasz a barátom volt. Rögtön megszerettem, amikor először találkoztunk, mert valami különös, delejes erő áradt belőle. Ma is előttem van kinőtt garbójában, csöves nadrágjában, amit vastag derékszíj szorított a csípőjéhez. Természetes göndör, gesztenyebarna haja volt és szürkészöld szeme. Az ajka duzzadt, kezei bütykösek és erősek, az alakja tömör, de karcsú és vállas. A járása, mint a tengerészeké, hangja fátyolos, lüktető és szenvedélyes.
Mindig kértem, hogy beszéljen nekem görögül. Ültem az állványon ahol együtt dolgoztunk, és nagy gyönyörűséggel hallgattam Rigasz Hondromatidiszt, aki Pheidiasz nyelvén beszélt hozzám.
1958-ban a Török Pál utcai Képző- és Iparművészeti Középiskolában egy maroknyi fiatal leány és fiú különbözetizett, az ország minden részéből: Buchmüller Éva, Kócsi Iringó, Molnár Péter, Pálfy Gusztáv, Hondromatidisz Rigasz és Maczky Lajos (Kő Pál).
Azt csak a jó Isten tudja ma már, hogy mennyien próbálkoztunk akkor bekerülni - talán a gimnázium évkönyve?! -, de minket fel is vettek. Rigasszal egy osztályba kerültünk, a legendássá vált III. B-be.
Negyven év után jó érzés leírni, hogy ennek a kilencven százaléka pályán van,
Rigasz családja a kőbányai úti Görög Kolónián élt, közel a MÁVAG sporttelepéhez, ahová mindketten atletizálni jártunk. Edzés után felmentünk hozzájuk és jóllakásig tömtük magunkat az édesanyja készítette padlizsános lecsóból. Abban az időben mindig éhesek voltunk. A végén még ettünk olajbogyót és juhsajtot is.
Az édesanyja szelíd, csöndes néni, az apa polgárháborús partizán menekült, ült az ablak előtt, lábait keresztbe vetette, egykedvűen, távolba révedőn szívta a Munkás cigarettát. Számomra ő volt az igazi emigráns megtestesítője. Később ismertem meg Rigasz barátait és példaképeit: Makrisz Agamemnont, Papachristos Andreast, szobrászokat, Spirost, Kosztaszt, Elenit. Itt kell elmondanom, hogy talán pont Rigaszon keresztül vonzódtam először más népek gyermekeihez. Ez ösztönös volt és a mai napig tart. Így ismerkedtem meg dr. Christopher néger orvossal, Jan Norman dán, Den Barsboldt mongol, Asot Bagdaszarján örmény szobrásszal, valamint Maria Ovcsarcsik Matvejcsuk lengyel íróval. A japán Akiro Nisizawát és Micui Sént is barátomként tisztelhetem.
Rigasz a keresztapám volt! Annak, hogy a szakma Lujosnak ismer, az az eredete, hogy ő a magyar Lajos keresztnevet Lujosnak ejtette. Ma is büszkén viselem ezt a becézést.
Volt egy közös tettünk, titkunk. Érettségi előtt mindketten bukásra álltunk matematikából, és nagyon el voltunk keseredve. Elhatároztuk, hogy ha átjutunk a vizsgán, éjjel lemegyünk a Szabadság-hídra, és a karfáján kézen állunk. Én is elég jó szertornász voltam, de Rigasz egyszerűen mindenkinél jobb volt. Annyiban hasonlítottunk Medgyessy Ferenchez, a legnagyobb magyar szobrászhoz, hogy mi is szerettünk kézen járni és közben beszélgetni. Rigasz csinálta nyújtón az óriásköröket, egyenlő biztonsággal dolgozott szereken és talajon. Jól birkózott.
Aztán matekból mégiscsak átcsúsztunk egy kettessel. Határtalan volt az örömünk! Későn este kiszöktünk a kollégiumból, és irány a híd. Nagy izgalommal megvártunk még egy 49-es villamost, és a híd első pihenőjénél kiválasztottuk az alkalmas helyet. Elég izgalmas volt, mit mondjak...
Szerencsére teljes szélcsend volt. Egymástól úgy két méterre, hogy egymást ne zavarjuk, odaálltunk a híd korlátjához, kicsit bemelegítettünk a járdán, csináltunk néhány erőkézenállást és megbeszéltük, hogy egymásra nem figyelünk, hanem egyszerre elkezdjük a gyakorlatot.
Odaálltunk a helyünkre, és én csak arra emlékszem, hogy odaszóltam neki: Figyelj Rigasz! Az a lényeg, hogy nem szabad lenézni! Nem tudom a továbbiakban hogyan történt, csak arra emlékszem, hogy egyszer egy kicsit megbillentem, amikor már kinyújtottam a lábamat, de nem volt vészes, visszanyertem az egyensúlyomat. Magamban számoltam hétig, aztán bebicskáztam és leültem az aszfaltra, hátamat nekitámasztottam a korlátnak és lassan oldalra fordítottam a fejemet. Rigasz még mindig kézen állt, úgy mint a cövek. Láttam a háttérben a Gellért Szálló kontúrját. Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg lejött arról a rohadt karfáról. Azt mondta: Na mi van, fenn sem voltál?!
Boldogan vigyorogtam. Röhögtünk, ütöttük-vertük egymást, aztán a boldogságtól és a kimerültségtől lerogytunk a földre, és csak ültünk egymás mellett szótlanul. Ekkor a híd függőszerkezete mögül előjött egy fiatal rendőr. Az első gondolatunk az volt, hogy rögtön beledobjuk a vízbe és eltűnünk a jótékony sötét éjszakában. De szerencsére nem így történt. Teljesen hihetetlen, de a rendőr nagyon helyes volt. Kérdezte, hogy mi a fészkes fene volt ez az egész téboly? Amikor megtudta, hogy fogadalom, azt mondta, hogy menjünk már igyunk egy sört a presszóban. A Bartók Béla út elején volt egy éjszaka is nyitva tartó presszó, a műegyetemisták jártak oda. Nem akarta elhinni, hogy nem akartunk öngyilkosok lenni, sőt nagyon is élni akartunk, mert sikerült leérettségiznünk.
Én most a gimnazista éveinket idéztem meg, de nagyon sokat tudnék még mesélni róla. A főiskolásról, a kezdő fiatal szobrászról, a családot alapító apáról, találkozásainkról, beszélgetéseinkről. A korról amelyben éltünk, amely olykor-olykor mostoha volt, de egyben gyönyörű is és szépségesen felhőtlen. Mert igaz, hogy nem volt semmink, de fiatalok voltunk és volt bennünk kurázsi. Bizakodtunk és reménykedtünk. Szerettük a munkánkat és dolgoztunk. Egyszerre voltunk nagyképűek és alázatosak, türelmesek és tiszták. Szidtuk Mikust és Szabó Ivánt, és rajongtunk Somogyiért, Kerényiért. Egyszóval teljesen átlagos kezdő szobrászpalántáknak számítottunk.
Hihetetlen, hogy nincs már közöttünk, és nagyon hiányzik. Rövid, de tartalmas életet élt. Gyönyörű leánykái: Krisztina és Barbara, felesége Zoi, honfitársai, barátai, művésztársai szívében él. A temetésén Gyurcsek Ferivel és Pázmándy Tónival arról beszélgettünk, hogy ez a mi Rigasz kománk itt Debrecenben köztiszteletben állt, és sokan szerették. Rengeteg ember gyászolta őt. Görög honfitársai autóbusszal érkeztek Budapestről.
A temetőben az jutott eszembe, hogy milyen sokan nincsenek már közöttünk. Azari Péter, festő osztálytársunk vitorlásrepülője lezuhant egy nyáron, s negyedikbe már nem jött. Kempf Gyuri belsőépítész, Borbás Tibor mester, akivel sokszor borozgattunk. Török Ricsi is elment, mesterünk, Somogyi József szintén. Már együtt dolgoznak az örök égi műteremben.
Te kedves és szelíd szobrászember, Ptolemaiosz és Debrecen árva fia, Dusa Lajos Rigasz halotti maszkja című versével köszöntelek:

Ki pedig lelenc volt - kemény lesz,
kezén kő hajlik, bronz puhul.
Kinek mostoha az édes:
szeret, de irgalmatlanul.

Jó volna ha megértenétek:
ki dacból vásott - sose rossz.
Akit örökös hiány éget,
azon ne csodálkozzatok.

Hisz minden suta szeretetvágy,
s mind rosszul akarjuk a jót.
Öleld földedbe Magyarország!
Két hazában is árva volt.

Kő Pál