Magyar Napló

"Szólítva az időt, szólítja álmait"
A 90 éves Takáts Gyula köszöntése

Kedves Gyula Bátyám!

Köszöntelek szép emberi jubileumod: kilencvenedik születésnapod alkalmából, s kívánok neked minden jót, jó egészséget és főképpen változatlan kedvet és lelki energiákat a "hasznos szép", vagyis a költészet műveléséhez, amely mellett, hogy egyik új versed szavaival szóljak: "a válladra szakadó, a mázsás, zöld idő" súlya alatt is változatlan hűséggel kitartottál, s ennek fényes bizonysága legeslegújabb köteted, a Már Drangalag viszi, amely éppen ennek az ünnepnek az alkalmából kerül a versolvasók asztalára, s amelyben a régi tűzzel, "rózsapárás ködben remegő" sorokkal "szólítva az időt", "szólítja álmait" a pátriárka-korba lépett költő.
Köszöntlek, szívből, igazán! Ahogy az ártatlan lelkek, a tisztaszívű gyerekek mondókája tartja, azt a magyar költőt köszöntöm, akit jó félévszázaddal ezelőtt ismerhettem meg, előbb a Se ég, se föld verseiből, majd nem sokkal később személyesen is, volt tanítványod és fiatalabb költő-társad, Fodor András jóvoltából, személyes sorsom és nemzedékünk - nemzedékeink - közös sorsának egyik nehéz pillanatában, amikor Te koholt pörök árnyékában, s magad is közvetlenül fenyegetve egy mediterrán égbolt derűje után sóvárgó költői egzisztenciádban, szeretettel és jó szóval vigasztaltál és bátorítottál bennünket a Balaton innenső, "somogyországi" partján, gyakorlati példát mutatva abból, hogy mit is jelent, hogyan is lehet a hétköznapok fullasztó kilátástalanságában embernek lenni az embertelenségben. Életbizalom és szeretet sugárzott belőled, amikor tűnődőn elnéztél a kéklő, s a Balaton vizének tükrében megkettőződő Badacsony irányába, és olyan természetes nyugalommal láttál túl azoknak a napoknak a mocskán, hogy velünk is elhitetted, hogy (bár sután hangzik, de nem tudom másképpen mondani) - a baj azért nem nagyobb, mint amekkora. Pedig nagy volt a baj akkor, 1949 őszén, amit Neked, a harmadik nemzedék elismert költőjének a személyes sorsodban, a bőrödön is érezned kellett, hogy a magyar szellemi élet, a magyar irodalom ellen egy folyamatos koncepciós per is folyamatba tétetett, amelyben csak a zord ítélet a biztos, de senki se tudta, tudhatta akkor, mennyi időre száműzik a kortárs magyar kultúra és szellemi hagyomány színe-javát. Eleveneket és holtakat, és személy szerint Takáts Gyula költőt is, hiszen a Se ég, se föld merészen és szépségesen újszerű versei után, amelyek a köznapi valót és a csudásan irreálist lírai pasztellszínekkel fellobbantó magyar szürrealizmus máig eleven remeklései voltak, hosszú esztendőkre kirekesztődtél az úgynevezett első nyilvánosságból. A némaság cellájába zártak. Életed, végtelennek tetsző ideig, ahogy Két oszlop című versedben írtad, "mindennap ugyanaz... És szívgörcs... Hivatal... Magány és harc közt zsongó őrület" volt, ugyanakkor, s visszatekintve ma látjuk igazán, azért viselted csendes méltósággal ezt az állapotot, mert tudtad, hogy ez a "lefokozás" a hivatalosság részéről tulajdonképpen kitüntetés - az igazi költészet arany vitézségi érme az egyedül lehetséges és hiteles költői helytállásért. Mert téged akkor se kárhoztatott szívnémaságra az ötvenes évek terrorja: dolgoztál tovább, verseket írtál, itt, Kaposváron, vagy "remete Gyulának ketrecében", a Becehegyen.
Akárcsak nemzedéktársaid, akiket hasonlóképpen a föld alá, a szellemi élet kazamatáiba szorított az idő, amelynek szívet-lelket-agyat roncsoló sugárzása nem ért véget annak a kornak az eltakarodásával. Vas István, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Csorba Győző, Kálnoky László, Kiss Tamás, Toldalagi Pál, Rónay György, Jankovich Ferenc költői sorsával lett közös a sorsod (milyen hatalmas névsor ez!), akik már végleges életműveikkel vesznek körül Téged, akárcsak azok, akik jóindulatú figyelmükkel, szeretetükkel és tehetséged elismerésével támogattak költői indulásod, utad kezdetén, s később a kritikus időkben is, mint például Hamvas Béla, aki épp a "fordulat éve" táján írt verseiddel kapcsolatban írta Rólad: "Takáts Gyula az a költő, aki ha reggel a kis ház ajtaján kilép, s a jegenyére felnéz, az már költés, az már költészet. Hálás dolog lenne Takáts Gyula verseit és Egry József képeit ebből a szempontból összehasonlítani. Milyen csodálatos az, élnek közöttünk emberek, akik, ha kinéznek a tóra, az már festmény, és ha fölemelik a horgászbotot, az már vers. Milyen nagyszerű dolog az, hogy a múzsai lét, amely oly gyengéd és ritka, most itt közöttünk jár."
Én úgy érzem, hogy a "hasznos szép" összetartó erejének köszönhetően ezen a szép ünnepen is itt jár közöttünk a múzsai lét, azoknak a művészeknek a munkássága révén, akikkel hét évtizedes költői pályád során sorsszerű és termékenyítő találkozásod lehetett. Azt hiszem, hogy ezen a jeles napon a magyar művészek láthatatlan, de idő fölött nem-múló és valóságos nagyobb szövetsége is köszönt Téged mostan, kedves Gyula Bátyám! Fülep Lajos és Szabó Lőrinc épp úgy, mint Rippl-Rónai, Bernáth Aurél épp úgy, mint Egry vagy Várkonyi Nándor és Martyn, vagy a hajdani Válasz íróinak köre, élükön a főszerkesztő számadóval, Illyés Gyulával és a folyóirat mindenes szerkesztőjével, Sárközi Mártával. Aki tudja a múltat és emlékszik a közös eredetre, annak éreznie kell, hogy most itt vannak velünk ők is. De tán még Vergilius is, és az "okos Berzsenyi", ahogy új könyved Törvény helyett című versében jellemzed a "vandal bölcsesség" költőjét, "e kor ellen, amely falhoz szorít / maholnap minden európait."
Egy kézen össze lehetne számlálni, hogy Balassiék kora óta hány magyar költő ért meg kilencven esztendőt, méghozzá nem ágyban, párnák közt, de jó egészségben és teljes költői-szellemi vértezetben, aki vagy kéttucatnyi verseskönyve, regényei és novellái mellett esszéivel és tanulmányaival is érzékeny és eredeti szempontú elemzője, értelmezője volt irodalmunknak, s e mellett még a somogyi népélet jellegzetességeinek a regisztrálására is kiterjedt az írói figyelme. S ez az igazán fontos, a legfontosabb, ha valaki költő. Éppen ezért mi mást is kívánhatnék Neked a jövendő esztendőkre, mint amit Te magad írtál elő önmagadnak a Két oszlop záró soraiban örök program gyanánt: "a test, amelybe, mint a cinke, / ki-be-száll lakója, / az ábránd és a képzelet, / amely mint a zsarnok hattyú / éneklő szája / szavát az idő fölé kiáltja, / s a kéz csak dermedten rakja / dalát a csontszínű papírra."
Domokos Mátyás