Magyar Napló

Drangalagi naplójegyzetek
Félig képzelt riport Takáts Gyulával

Ritka ünnepet ülhet a magyar irodalom, hiszen a költőinkre, íróinkra olyannyira kedvezőtlen idő csak nagyritkán engedi meg egy-egy kiválasztottnak, hogy kilencvenedik születésnapját megünnepelhesse. Takáts Gyula ezen kiválasztottak közé tartozik. Ráadásul az alkalom attól is ünnepi lett, hogy a költő új kötettel lepte meg olvasóit, a Nap Kiadónál jelent meg Domokos Mátyás szerkesztésében Már Drangalag viszi címmel az új verseket tartalmazó kötet. Köszöntők, riportok, interjúk sora kapcsolódott idén is az eseményhez, ahogy az a hasonló Takáts Gyula évfordulókon lenni szokott. Kilencven esztendő nagy idő, az ilyesmire szeret lecsapni az irodalomkritika is, gyorsan megleli a maga skatulyáit, hogy beléhelyezze a költőt. Takáts Gyula esetében nincs is nehéz dolga, adott a pannon táj, pannon ecsettel, derűvel, ott van Bece, a nádas, a berek, Fonyód, ahova tiszta időben Egry József házáig látni. És persze Berzsenyi, Csokonai, akiket szintúgy ihletett a zselici táj, miként Takáts Gyulát.
Megannyi szép kép: áll a költő a becei ház teraszán, a napfény felé fordítja poharát, aranylik a rizling benne, aztán írók érkeznek Szigligetről, akkorhát irány a pince, a malomkő asztal, kicsike borozgatás, beszélgetés a régi időkről, és bejegyzés a Bacchus-könyvbe.
Ez a képzelet, és talán nem baj, hogy így alakult. A valóságról meg kicsit később...

*
Mondom Takáts Gyulának, hogy célirányosan kéne beszélgetnünk, mert a Magyar Napló interjú készítésére kért.
     A máskor szünetet nem ismerő beszélgetés kicsit megakad ezen a ponton, eltűnődik, és azt kérdi:
- No, jó, de miről lehet beszélgetni?
- Olyasmire gondoltam - mondom, amit még nem kérdeztek, és Gyula bácsi sem mondott el. Próbáljunk túllépni a közhelyeken, ha lehet.
- Jaj, azokon próbáljunk. Egy dologról érdemes csak beszélni, a többi talán annyira nem is érdekes.
Ezen a ponton elégedettség költözik szívembe, van hát olyan pont, ahonnan elindulhatunk.
Ugyanis az elindulással a megérkezésre nőtt meg az esélyünk.
- Arról érdemes beszélni, hogy a kozmoszban élünk, az alkotónak pedig meg kell teremteni a saját mikrokozmoszát. Ha nem ebbe a világba helyezi be műveit, akkor azok csak versek maradnak. A saját magunk által teremtett világ a legfontosabb, mert tágítható, hiszen nincsenek fizikai és földrajzi határai. Ezt a birodalmat én Drangalagnak neveztem el. Benne él Csu Fu, aki a szépre és igazra figyel. Esetenként Csu azonos a költővel, ám van amikor ő szemléli a költőt.
Akik gyakrabban vannak Takáts Gyula társaságában, és költészetét is ismerik, sokszor tetten érhetik az említett saját világnak a létét, és benne Csu kettősségét.
Autóval utazunk például a somogyi őszben. Az igali tetőre érünk, oda, ahonnan talán az istenek is szívesen körültekintenének. Már fölsejlik a Balaton, látszanak az északi part vonulatai. És akkor Takáts Gyula azt mondja: nem is annyira az emberek miatt fáj a szívem, hogy egyszer itt kell hagyni őket, hanem a természet miatt.
Vagy látunk az erdő szélén egy sokszínű szép virágot. Illetve nem mi látjuk meg, hiszen a mi szemünk alig edzett útszéli virágokra. Takáts Gyula fedezi föl, megáll, és azt mondja: nézd meg, olyan szép, mintha csak nekünk akarna szolgálni a színével. (Bővebbet talán a hasznos szép fogalomköréből tudhatunk meg.)
Máskor Tabon járunk valami hivatalos ügyben, és amíg folyik a tanácskozás bennünket nem érintő és érdeklő része, gyorsan fölkerekedünk a tabi hegybe. Tab a szülőváros, illetve akkor még falu, itt töltötte első éveit Takáts Gyula. Emlékszik még a házra, hol lakott, de más házakra is, és az egykor bennük lakók történeteit is tudja. Fölmegyünk a hegyre, ahonnan reményeink szerint szinte az egész Somogyra rálátunk. Amint kiszállunk az autóból egy állat jön velünk szembe. Kóbor kutyának gondoljuk, de közelebbről látjuk, hogy róka. És akkor Takáts Gyula azt mondja:
- Látod, ez megérezte, hogy jövünk, és üdvözölni akart bennünket.
A róka pedig, mintha a vendég kilétével tisztában lenne, kíváncsian közeledik, és csak húsz méteres közelségben veszi oldalra az irányt, futásra fogva a dolgot, mintha csak sejtené, hogy egyszer majd ezzel esélye kínálkozik ugyanígy átsuhanni egy Takáts Gyula-versen.
Vagy Bece. Végig néz a tájon, látja a Badacsony hegyét abból a furcsa nézetből, ahogyan csak Becéről látni, látja a Balatont, a déli partot, és akkor Takáts Gyula azt mondja: Capri is szép, de azt hiszem Európának mégis csak ez a legszebb vidéke.
De ha már Becénél tartunk, ne csak a déli partot lássuk, hordozzuk végig tekintetünket a kerten. Szomorú a látvány. És ez az ünneprontó valóság. Takáts Gyula rizlingtőkéi ma már csak az irodalomban léteznek. A megannyi versen üt csak át csillogásuk, száraz ízük. Két évvel ezelőtt ki kellett vágni valamennyi tőkét. Gondozni, művelni már nem tudta, hiába jelentkeztek új és új művelők, nem tudott senki olyan gazdája lenni a szőlőnek, amiképpen azt Takáts Gyula szerette volna. És az is a valóság, hogy évek óta csak néhány alkalommal láthatta a költő azt a vidéket, amely olyannyira hasonlatos Drangalaghoz. Reményünk azonban van, hogy az idei nyáron ez másként lesz.
Addig azonban még előttünk a tavasz. Nem mintha az idei tél nem hordozott volna magában sok-sok tavaszias elemet. A hideg- és melegfront sűrű váltakozása volt tán az oka, hogy még Takáts Gyula közérzete is rosszra fordult. Egyik délelőtt például olyat mondott, amilyet soha nem szokott:
- Képzeld, reggel fölébredtem, és szédültem. Kihívtam az orvost, és száz volt a vérnyomásom.
- Biztos a frontoktól van minden - próbáltam nyugtatni.
- Látod, az lehet. Majd kis gondolkodás után hozzátette: - De mi van akkor, ha ez olyan öregkori dolog, nem átmeneti. Akkor aztán jól nézünk ki.
Mindketten éreztük, hogy erről is lehetne beszélgetni, hogy mi történik, ha nem átmeneti itt minden, hanem így marad.
De hallgattunk.
Hosszú drangalagi csönd támadt.