Magyar Napló

MEZEY KATALIN

Öt felderítetlen óra

A Nagyajtai úti villamosmegálló. Ancsur karján ülök. Mellettünk kézen fogva áll Ferike. Jön a villamos, a hátsó peron csikorogva megáll előttünk. Valaki lenyitja azt a jellegzetes, összecsukódó rácsajtót (amely, mint annyi másnak, évekkel később majd nekem is nemegyszer becsípi a kezemet).
Ancsur segít Ferinek felkapaszkodni a vaslépcsőkön. Rálátok a sárga villamos barnára olajozott peronpadlójára, amelyen megjelenik a fehér zoknis, szandálos, rövidnadrágos kisfiú, hátán keresztben gombolódó, világoskék suszterkötény. Szőke arca, sötét pillás kék szeme ijedten fordul felénk, amint Ancsur elengedi a kezét, hogy megfogja a villamos kapaszkodóját és fellépjen velem a lépcsőre. Ekkor azonban a kocsi lassan, de határozottan mozgásba jön, Ancsur kezéből kiszakad a vasfogantyú, szerencsére még azelőtt, hogy magával rántana minket. Karon ülök, elég magasan ahhoz, hogy szemtől szembe lássam, ahogy Ferike ijedt, fehér arcát lassan és visszavonhatatlanul elviszi a villamos. Kinyújtom felé a kezemet, de már el is tűnik. Sírva fakadok.
Ancsur a villamos eleje, a vezető felé fordul, kiabál, fut velem a kocsi után, szabad kezével hadonászik. Én bömbölök, a villamos elmegy.
Ancsur a levegőt kapkodva rohan velem viszsza, a villamosmegállótól egyetlen saroknyira lévő kertészetbe, anyámhoz. Mikor lihegve mondani kezdené, hogy mi történt, sírva fakad. Anyja türelmetlenül sürgeti: Beszélj már, Ferike hol van, mért jöttél vissza, mért bőg ez a kislány, mi történt? Aztán rákiált, menj azonnal a gyerek után. Ancsur letesz a földre, még mindig sírok, de ki törődik most velem, anyja szidja Ancsurt, aki már szalad is vissza a megállóba, de egyre kérdi, hogy hol keresse a gyereket?
Anyja utána siet, kiabálja utána, hogy felszálláskor beszéljen a vezetővel, és nézzen alaposan körül minden megállóban egész az óvodáig (a Hadapród utcánál kellett volna az óvodához leszállni, de ki tudja, Ferike hol szállt le, ha egyáltalán leszállt, hiszen még csak egyetlen egyszer volt az óvodában). Valószínűbb, hogy a következő megállóban leszállították őt az utasok. De közben ideges mozdulatokkal leoldozza magáról a kötényét és rohan Ancsur után, azt kezdi kiabálni, hogy jöjjön azonnal vissza, maradjon helyette a kertészetben, maga megy megkeresni Ferikét.
Elrohan. Ancsur folyvást a szemét törölgetve visszaér, leteszi a székre anyja kötényét és egyre mondja magában, motyogva mondogatja, hogy ő nem tehet semmiről. Szidja a villamosvezetőket, szidja a kalauznőt, aki nem látta, hogy mi még nem szálltunk föl és lecsengette idő előtt a kocsit, az a szemét, mert nincs ott egyiknek sem az esze, szórakoznak az utasokkal, nem nézik van-e még fölszálló, vagy nincs. Persze, a Kató meg, mint mindig, most is őrá haragszik, mindig mindennek ő az oka. Kötényzsebéből előhúzza a zsebkendőjét, amit minden este kimos és a mosókonyha csempéjén vasaltra szárít, törli a könnyeit, aztán gondosan összehajtogatva ismét zsebreteszi.
Jenő tanácstalanul néz, a homlokát dörgöli. Bárcsak itthon lenne a Mezey úr, a kocsival egy-kettő megtalálnánk Ferikét, mondja. De nincs itthon, elment reggel a teherautóval, elvitte az embereket is. Senki sincs itthon.
Leguggolok, a kavicsokat, az üvegdarabkákat, az ágtörmelékeket piszkálom a földön, a hangyákat figyelem, mint máskor is, ha nincs jobb dolgom. A jéghideg ijedtséget, ami akkor markolta össze a mellkasomat, amikor Ferikét elvitte a villamos, még mindig érzem, aligha tudnék egyetlen szót is kinyögni. A fejem teljesen elzsibbadt.
Mi lesz most, mi lesz most, kérdezgeti bennem valaki és nagyon félek. Úgy érzem, soha többet nem kerül meg a bátyám. Bekövetkezett "a baj", amiről annyit hallottam már, megtörtént, amitől mindig mindenki féltett bennünket. Ha tudnám, mi az, azt mondanám, hogy deja-vu érzésem van. Így csak az dobol bennem, hogy megtörtént, megtörtént, mi lesz most, mi lesz most?

***
Kiszaladok a kertészet kapuján a Júlia utca és a Szilágyi Erzsébet fasor sarkára, nézek a Torockó utca felé. Biztosra veszem, hogy a következő pillanatban meglátom bátyám kékköténykés alakját, ahogy rövid, puha gyereklábaival épp az utolsó lépéseket teszi meg, mielőtt hazaérne.
Miért épp ebből az irányból várom, nem tudom. Pedig a másik irányban tűnt el, arrafelé, amerre a villamos éles keréksikoltással bekanyarodik. Talán könnyebben elképzelhető, hogy a békés, csendes Júlia utca mélyéről előkerül, mint a sokféle forgalomtól zavaros Szilágyi Erzsébet fasorból. De a busa fejű kisfiú helyett csak a most egészen néptelen járdát látom: a vadgesztenyefák terjeszkedő gyökereitől göröngyös aszfaltutat, amely szürke és üres. Fölébe gubancolódik a kerítést vastagon benövő futósóska, fehér, áttört fürtök lepik el a kacskaringósan magába gabalyodott folyondárt. Várakozásomban csalódva letépek egy-egy sötétzöld levélkét és megrágom, hogy ismét megbizonyosodjam kellemes, savanyú íze felől. Anyja szerint ez a növény nem futósóska, sőt, nem is sóska. "Poligónum". Evvel a szóval nehéz mit kezdeni, sokkal egyszerűbb lenne, ha sóska lenne, hiszen a levelének sóskaíze van, mint a sóska-ágyásokban zöldellő leveleknek. Egy kicsit anyjával vitatkozom, amikor csupán a sóskaíz kedvéért is megeszem egy "poligónum" levelet, amit amúgysem szabadna, mert poros, piszkos, biztos megint valami nyavalyát kapok majd tőle. Kérjek inkább kenyeret, ha éhes vagyok. De most hiába kérnék, a kertészetben nincs ennivaló, haza pedig nem mehetünk. Várjuk Ferikét.
Kiszaladok tehát újra és újra a sarokra, reménykedve, hogy végre feltűnik. Magam előtt látom közeledő alakját: néha egyedül, fejét lehajtva, mintha nehéz lenne, néha anyjával együtt remélem: fogja a kezét és összehúzott szemmel néz fel rá, hallgatja, figyeli a gyöngyként pergő szavakat. Aztán szembesülni kényszerülök a borús délelőtt fényében a poros, poligónumos kerítéssel és az üres járdával.
Nagyon sokára, csöndesen és csüggedten jön meg anyja. Mintha útközben megverték volna, kudarcról és kétségbeesésről árulkodik az arca. A faggatózásra tőle szokatlanul halkan, nehezen vallja be, hogy sehol sem találta a gyereket. Már volt a rendőrségen is. Ott sincs. Mi történhetett vele? Senki sem látta, minden megálló környékén minden lehetséges embert, boltost, utcaseprőt, házmestert megkérdezett. Még a Ludovika portáján is járt. Talán valaki magához édesgette a villamoson és elvitte. Hogy ilyesmit végignéznek az utasok! Persze, nem tudhatják, hogy ismeri-e a gyereket vagy sem? Ha azt mondja, hogy tudja kinek a kisfia és majd ő hazaviszi, ki kételkednék benne?
Hogy engedhetted, hogy elinduljon az a nyomorult villamos, támad rá megint Ancsurra. Fogni kellett volna a kapaszkodót és futni vele és ordítani, csak észrevették volna, hogy nincs rendben valami! Ha ez velem történik meg... velem egyszerűen nem történhetett volna ilyesmi. Jaj, mért is bíztam rád őket... de hát nem csinálhatok mindent egyedül...
Ancsur halkan zokog, hangosan fújja az orrát, ismét zokog. Anyja vizes vászontörülközőt tesz a homlokára, aztán körbecsavarja a fején és közben mondja, mondja... Én az iroda ajtaja előtt, az udvaron guggolok és csendesen, sírdogálva hallgatom őket.
- Mit fog szólni anyus? Mit mondok Ferinek? Hogy pont ilyenkor kell egyedül lennie az embernek. Még egy telefonszámot sem tudok. Fönt dolgoznak valahol a Svábhegyen. Istenem, hogy mért nem kérdeztem meg a pontos címet... a rendőrök felvették a személyleírást és megígérték, hogy bejárják a környéket. Na, de hát már négy órája, hogy eltűnt... Eredj haza, Anyusnak ne szólj egy szót sem. Nincs szükség a jajveszékelésre... Nem telefonált még? Vidd haza a kislányt, ebédeltessétek meg, és fektessétek le.
Anyus telefonált már.
Ancsur megmondta neki, hogy Ferike eltűnt. Anyus nem győzte szidni. Jaj, ő a legszerencsétlenebb az egész világon. Azóta minden öt percben telefonál. Neki három gyermeke meghalt, ő tudja mi az, neki joga van tudni... Persze ő sem hiszi el, hogy nem Ancsur tehet róla, hiszen nem hagyhatta, hogy magával rántsa a villamos, a balkarján ott ült a Katika, a jobbal, ha továbbra is a fogódzót markolja, akkor a mozgásba lendülő kocsi berántja mindkettőjüket a kerekek alá... De persze, a húga mindig mindenben okosabb, mért nem vitte akkor ő maga óvodába a két gyereket. Ancsur meg addig itt maradt volna a kertészetben...
És így tovább.
Ancsur kézen fog, aztán karra vesz, úgy szalad velem hazáig (három saroknyit), mintha kergetnék. Senkivel sem áll le beszélgetni. Otthon nagymama sírógörcsöt kap (Hol lehet az a szegény kisfiú?), bevonul zokogni a nagyszobába. Már biztos benne, hogy soha nem találják meg Ferikét. Szegény kisfiú... hiába, ő megérzi az ilyesmit. A Gyurika épp annyi idős volt, mint most a kis Feri. Istenem, könyörgök Hozzád, segíts meg bennünket, könyörülj meg rajtunk... Adok a kis Szent Antalnak száz forintot, ha Ferikét megtalálják. Nem, kétszázat adok ...
Én is adok, mondja Ancsur. Nagymama ül a karosszékben és rózsafüzért imádkozik, időről időre hangosan felsír, vagy elégedetlenkedni kezd, szidja Ancsurt.
Ancsur sír és levest melegít, de én nem eszem, habár már nem sírok. Lefektetnek. Ahogy a párnára hajtom a fejem, elalszom.
Nem régen alhatok, mikor anyám harsány hangja felébreszt. Nevet, mesél, edényekkel csörömpöl. Fülelek, de a szobából kimenni nem merek, mert még nem jöttek felkelteni. Tulajdonképpen megszokott, mindennapi a konyhából felszűrődő zaj, gondolkodnom kell egy ideig, hogy miért is olyan furcsa? Aztán eszembe jut a nyomasztó délelőtt, Ferike elveszése, de csak mintha álmodtam volna, mert hiszen akkor anyja nem harsogna ilyen vidáman, nagymama nem kontrázna jókedvűen neki. Még Ancsur meghitt zsörtölődését is hallani vélem. Álmodtam tehát az egészet. Milyen szerencse. És újra elalszom.
Mikor felébresztenek, a másik ágyon Ferike szuszog. Ancsur felvesz, kivisz pisilni, felöltöztet. Suttog hozzám, nehogy felébredjen az a szegény kisfiú.
A konyhában ebédel vagy uzsonnázik apu. Anyja ragyogó arccal, nevetve mesél neki. Apu ölbevesz. Álmos vagyok, nem nagyon értem, miről beszélnek, csak azt érzékelem, hogy mindenki örül, engem pedig hiába, hogy magához ölel és megcsókol, alig vesz észre apu. Anyja történetét figyeli.
Déli egy óra lehetett, amikor bejött a kapun. Fut elébe a Jenő, közben kiabál nekem, hogy megjött a Ferike, megjött. Fölkapja. Érzi, ej de büdös ez a kisfiú! Hozza nekem a karján és mondja, hogy alighanem bekakilt. Ferike öntudatosan morog, hogy nem kakilt be. Átveszem, megcsókolom, mondom neki, hogy ha bekakiltál, az se baj, csak hogy megvagy! Hogy találtál haza? Segített valaki?

De ő rugdal, hogy tegyem le, tegyem le. Leteszem, akkor előrehúzza a suszterkötény zsebét, úgy mutatja büszkén, hogy tessék, itt van ni. Belenézek, és tényleg, a zsebében ott van egy jókora... Nagyon megbántódott, hogy kinevettük. Hát még a kakiját is hazahozta. Valahol útközben kellett neki, hát elvégezte, aztán szépen zsebrevágta a dolgot, mert az ilyesmit nem hagyja csak úgy ott maga után az ember. Semmit se mondott arról, hogy hol és merre járt, de szinte biztos, hogy egyedül mászkált öt óra hosszat, míg haza nem talált.
Édes jó Jézusom, mondja Nagymama, tudtam, hogy nem hagysz el minket. Micsoda esze van ennek a kisfiúnak, tartsa meg az Isten. Egyedül hazatalált. Öt óra hosszat kóborolt egyedül egy négyéves kisfiú. Pedig, mesélik, hogy még az iskolások is hányszor eltévednek. Sosem járt egyedül arrafelé. Mindig villamossal vagy busszal megyünk a templomba is. Nem, hát azért a templomba gyalog is szoktunk menni, de nem a kertészetből, mégis hazatalált... Hát ehhez tényleg az Úr Jézus kegyelme kellett... meg is adom a Szent Antalkának, amit ígértem. Még sosem hagyott cserben...
Ferike átaludta a délutánt, az estét, aludt reggelig. Másnap hiába kérdezgetem, semmit se mesél. Nem mondja el, merre járt nyolctól egy óráig étlen-szomjan, egyedül, hol szállt le a villamosról és aztán hogyan talált haza. Akárki kérdezi, mogorván hallgat. Nem dicsekszik, nem is büszke a sok dicséretre, lelkendezésre. Szemlátomást zavarja az, ami nagy nevetések közepette napokon át mindannyiszor szóba kerül, valahányszor az elveszés.
Valamit elhibázott.