Magyar Napló

MILE ZSIGMOND ZSOLT

Börtönben

A nyitott külső kapunál megtorpanok. Ez hát a börtön! Jártam már itt, valamikor, céltalanul biciklizve, de most mégis, mintha először látnám. A sárga homlokzatra ugyanúgy csorog a mézfény, mint a békés, zöld zsalugáteres polgári házak falaira, de az épületnek szigorú objektum jellege van, amit száz cserép muskátli sem lágyíthatna. Fegyveres őrök érkeznek. Nem tudom, miért, az az érzésem, gyanús alak vagyok, gyanús nekik a tétovaságom, a kisugárzásom, a hajpántom, ami hosszú hajam rögzíti, s amiben úgy festhetek, mint az apacs Geronimo a régi fotográfiákon.
Megfordítom a biciklit, elindulok visszafelé. Kicsit szédülök; görcsösen biztatom magam - kezem, lábam, idegem -, hogy lazuljak el, legyek már ember, használható, kézfogásra és okos kommunikációra képes. Közben a hegyeket nézem, amiken keresztültekertem, és a délelőtti utcát, a fasort, ami csendes sóhajjal hullatja leveleit, s a könny meleg optikáján keresztül, amit a gyönge napfény és a szorongás von a szemem elé, megint meglátom azt az ezüstösen cicázó, levéltapsikolós, emberüres számkivetettséget, amit fájón szeretek, amit e világban saját, természetes állapotomnak érzek, s ami mégis, mindig bűntudatra ingerel, mert a gyereknek téli cipő kell, mert a villanyt ki akarják kapcsolni...
Most már keresztül megyek a börtön kapuján. "Vigyázz magadra!", suttogom a biciklimnek, mint egy lovacskának, miután kikötöttem egy robogó mellé, és megpacskolom az ülését, és arra gondolok, milyen jó lesz elmenni vele, gurulni vele, vágtázni vele egészen Szobig, ahol a pénztárcámban árválló ötven forintból kiflit vehetek, s azt az almával, amit otthonról hoztam, megehetem a révállomáson, a Duna ónos csillogásától hunyorogva, egy hideg, magányos, őszi padon.
De most még dolgom van itt. Nagy levegőt véve, határozott léptekkel elindulok a belső nagykapu felé, aminek ugyanolyan túlméretezett, síkosra fogdosott a kilincse, mint a pesti bérházak kapuinak, ugyanúgy kissé lefelé bigygyed, és megvan a holtjátéka is.

A golyóálló üveg mögött egyenruhás aszszony üldögél. Vállpántját megpillantva összeugrik a gyomrom, mert képtelen vagyok beazonosítani a rendfokozatát, s csak a következő pillanatban tudatosul, hogy ez most korántsem olyan veszélyes, mint mikor a körmendi kiképzőbázis folyosóján elöljáróba botlottam.
- Csókolom! - köszönök. - A személyzetist keresem, munkaügyben.
- Személyi igazolványt kérek!
Kibogozom a hátizsákom madzagját, előhalászom a bríftasnimat, s már adnám is oda az okmányt, ha tudnám, hogyan. A fülke zavar meg; a majdnem hermetikusan zárt fülke, amin sehol egy nyílás, egy ablak, s amiben az egyenruhás asszony éppoly magányosan és tüneményszerűen ül, mint a kiskutya a játéktúrában, a folyadék mélyén, miközben a felkavart pihék behavazzák.
- Ebbe tegye! - mondja, és átbillent a térfelemre egy vályúra emlékeztető alumínium tálkát.
Várok. Csendben, oktalanul feszengve, mint egy átkelőnél. Eleinte az asszony ujjait nézem, ahogy okmányom lapozgatja, majd - tudva, hogy sandán fog felpillantani, mikor azonosítani akar a fényképpel, ami olyan régen készült, hogy inkább hasonlít a képzeletbeli fiamra mint rám - sétálgatni kezdek a pici előtérben.
Házirendet pillantok meg a falon, azt bámulom. Ilyet láttam az iskolában is, gondolom, meg a kórházban, mikor anyámat mentem meglátogatni. Ilyen ez mind... A világ összes házirendje, legyen a tartalma bármi, ugyanolyan: olvashatatlan. És tákolt. Az embernek az az érzése, hogy a keretet a padláson találták, Renoire-repró vagy Lenin-kép volt benne, amit aztán kioperáltak, hogy az üveg mögé a szigorú kézzel szignózott, vehemensen lepecsételt papír-kőtábla kerülhessen.
- Köszönöm, fiatalember! - hallom a hátam mögött, a hangszórón keresztül, az egyenruhás asszony hangját, s már lépek is a tálkához, hogy átvegyem az igazolványomat meg a hózentrágercsíptetős látogató bilétát. - Mindjárt jön a személyzetis !
Ezt igazán már nem is nekem mondja, érzem, mert fejét kissé oldalra fordítja, és elnéz mellettem. Megfordulok. Postás hölgyet látok, aki képtelen bejutni a kapun, mert hírlapoktól roskadó, kétkerekű gurulószatyrára folyton rácsukódik a kapuszárny. Segítek neki; megköszöni, kifújja magát, szemébe lógó tincseit eligazítja, elindul az egyenruhás asszony felé. Olyan, mintha piacon találkoznának: ahogy máris csevegnek, ahogy a képes újságokat szemrevételezik, ahogy egymás egészsége és vasárnapi főztje felől érdeklődnek... A postás hölgy divatújságot ajánl, mire az egyenruhás asszony, apróit számolgatva, bejelenti, hogy csak szerdán tud fizetni, mert akkor kap fizetést, de a divatújság kell neki, úgyhogy hagyja itt hitelbe, vagy rakja félre, vagy fogadjon el cserébe egy vadonatúj szemspirált. És ebben a pillanatban az egyenruhás asszony egyenruhája groteszk jelmez: igazából fodros ruhában van ő vagy otthonkában, fején a tányérsapka tévedés, vastag szálú, őszes hajára jobban illene a kalap, a kendő, és csak azért ül itt, mert nem ülhet máshol, mert vidéken ennek is örülni kell, mert ha ingázna, ha korahajnalban kelne és késő este érkezne, akkor ki varrná meg az ember zsávolyalsóját, ki ültetné ki a muskátlikat, ki zárná be a tyúkokat, ki pucolna ablakot, ki főzne a folyton motorozó, egyre szemtelenebb, negyvenhetes lábú gyereknek marhahúslevest, és - Uram, bocsá'! - ki lapozná végig a képes újságokat.
Az átvilágítón és a vasrácsokon túl, csinos szőke lány jelenik meg. A személyzetis az.
- Fegyver, szúró tárgy, mobiltelefon van önnél? - kérdi az egyenruhás asszony szigorúan.
- Csak egy fényképezőgép - hebegem, mert homályos emlékeim vannak a tábláról, ami fényképezőgépet ábrázol áthúzva, és efféle helyeken honos. - Meg a svejci bicskám...
- Akkor menjen!
Csak most, hogy a súlyos vasrács csapódásának hangját visszhangozzák a folyosók, érek át igazán. Kattan mögöttem a zár, s egy pillanatra rab vagyok. Egész pontosan átélem azt az örökkévaló-másodpercet, amit a majdani 122-es élhet át, mikor ugyanezen a ponton visszanéz, még egyszer beszippantja a szabad levegőt, aztán lehorgasztott fejjel, kezén bilinccsel és szíjjal, mint egy állat a pórázon, elindul a foglár után, mert az, a szíjat finoman megráncigálva, noszogatja már, elindul a szűk jövő felé, ahonnan ha van is, nincsen visszaút, mert néhány év nagyon hosszú idő, elég hosszú ahhoz, hogy a vágyakozó képzelet az eszményt túleszményítse, hogy olyat álmodjon, ami nincs is, s hogy a beteljesülés megsemmisülés legyen.
Megyek a lépcsőn a szőke személyzetissel, aki húsz év körüli, jó illatú, barátságos. Elmondja, hogy én vagyok a hetedik, akit a Munkaügyi Központ kötelező jelleggel iderendelt, s mosolyog és egyáltalán nem lepődik meg, mikor megtudja, hogy a smasszeri állás ezúttal sem lesz betöltve.
- Abszolúte nem érdekli? - kérdezi pislogva, ezt a furcsa szót használva, miközben az ablak rácsai közt beömlő napfény, mint búzamezőt, fény-lángra lobbantja szőke haját, s ettől egy kicsit újra nyár lesz, s újra a vadvirágos árokparton érzem magam, szöcskezizzenésben, oldalára fektetett biciklim mellett, amint tenyerem a homlokomhoz érintem, hogy árnyékolja be a szemem, mint a sapka sildje, mert a vakító, azúrkék égen fecskék cikáznak, és én látni akarom őket.
- Abszolúte nem érdekel - mondom.
- Miért nem? - néz rám holdkerek, édesvizű szemekkel.
Imponálni akarok neki, ezért ripacs mód' felnagyítok egy régi esetet, amit határőr koromban éltem át, s ami arról szól, hogyan veszítettem el a géppisztolyomat, hogyan vizslattam utána nádasokban, csalitosokban, hogyan találtam meg sírva, s mit kaphattam volna, ha a dolog másképpen alakul, aztán - mert nevet, és szeretem a nevető lányok szétnyíló száját és a gödröcskét, ami felhúzódó arcuk dombja alatt ilyenkor megjelenik - elmesélem, hogy egyszer, májusban, úgy mentem be szolgálatból az őrsre, hogy teletűzdeltem magam vadvirágokkal, legfőképpen a fegyverem díszítettem fel, a csövét, a szíját, a használható réseit, és jó volt látni a főhadnagyom arcát, amint eltorzult, és jó volt hallani a szokásosnál is dadogóbb káromkodását, mikor így, tetőtől-talpig virágba borulva, zsenge, illatos ágacskával a gyakorlósapkámon, megérkeztem a földszagú, édes leheletű, csupanedv mezők felől, és ő megpillantott.
- Most a parancsnokhoz megyünk - mondja a lány, és egy hosszú folyosóra irányít, ahol lelassulnak a lépteink, és hirtelen elcsöndesedünk, mint a madárkák a lomb közt, ha megérzik maguk felett a ragadozó kiterjesztett szárnyait.

- Jó napot, parancsnok úr! - köszön a személyzetis hangosan, kétszer is, mert a váróban, ahová belépünk, nincsen senki, de a dolgozószoba ajtaja résnyire nyitva, s onnan köhécselés, papírsurrogás, széknyikorgás zaja hallatszik.
Semmi válasz. A szemközti ablaknak, amin keresztül a hegyeket látni, légy ütközik; elnehezült röptű, fáradt őszi légy. Talán azt remélte, gondolom, hogy megmenekülhet a fagyhaláltól, azért szállt be ide, a meleg szobába, ahol még nem ütötték agyon, mint a társait, mert ügyesebb vagy szerencsésebb, de ahol mégsem fog áttelelni, érzi. És mintha el is fogadná. Mert bár néha nekiütődik a láthatatlan falnak, ami a tágasságtól rekeszti el, azért leginkább csak gubbaszt, befelé figyel, emlékezik és vár...
- Jó napot! - jelenik meg kezében papírokkal egy keresztszíjas, pisztolytáskás, száraz arcú ember. - Kit hozott, Esztike?
- Egy újabb munkaügyest, parancsnok úr.
- Üdvözlöm! - mondja a papírból fel sem nézve. - Akar itt dolgozni, vagy maga is csak azért jött, mert kötelező?
- Nem szeretnék...
- Miért nem? - pillant rám.
- Nem bírnám itt.
- Ki érti magukat?! - csóválja a fejét.
- Kiket, parancsnok úr?
- Hát magukat, munkanélkülieket!
Meglepődöm:
- Miért beszél úgy, mintha egy mozgalomról beszélne?
A parancsnok nem válaszol.
- Tudja - szólal meg kisvártatva -, én adót fizetek, munkát ajánlok, maguk mag finnyáskodnak. Érti?
"Persze hogy értem", mondom magamban, miközben érzem, hogy arcomat elönti a pír, s mert ez nem a valós érzésem, nem a szégyenem jele, csak az idegeim ármánykodnak megint, valami kitörölhetetlen, iskolás szégyen-reflexnek engedelmeskedve, dühös szomorúság fog el. "Hát hogy ne érteném? Nagyon is jól ismerem ezt a mondatot, elégszer hallottam már. De most mit mondjak neked? Soroljam fel, mennyi mindennel próbálkoztam? Hogy voltam ápoló, zenész, üzletkötő...Ugyan! Magam is unom. Ez szánalmas. De akkor mit mondjak? Kit érdekel, hányszor pattantam vissza a falról, hányszor álltam fel újra, hányszorhányszor... Hogy megtörtem? Más is megtört..."
- Érti? - hallom meg ismét a parancsnok távoli hangját, s elcsodálkozom hirtelen válaszomon; szinte csak nézem a szavaimat, amint elhagyják a számat:
- A segélyemet nem maga állja, hanem én, mivelhogy előző munkahelyeimen magam is fizettem adót.
A parancsnok vigyorog:
- Mit dolgozott?
Már majdnem sorolom, de aztán mégis hallgatok. Mi köze hozzá? - Volt katona?
- Sajnos.
- Sajnos? - lép elém, s néz kérdőn a szemem közé.
Bizalmas közelsége zavarba hoz; van egy határsáv a testem körül, nem szeretem ha megsérti.
- Sajnos - mondom, és lépek egyet hátrafelé.
A parancsnok most látszólag felenged.
- Mit szól ehhez, Esztike? - fordul a személyzetishez, aki tőlem mintegy másfél méterre áll srégvizavi, s kényszeredetten mosolyog.
- Maga tudja, Esztike, hogy a katonás rend, a régi kiképzés híve vagyok, na de mondja meg őszintén, olyan rossz itt minálunk?
Választ nem vár, az íróasztal felé indul - talpa alatt recseg a parketta -, leül.
- Toronyban kéne lenni meg a körletekben - mondja kisvártatva, egy golyóstollal játszadozva, utolsó szóként, mintha azt remélné, hogy mégiscsak kötélnek állok.
Nagy csönd. Kívülről látom magunkat. A pillanat olyan, mint egy film kimerevített kockája: balra a csiklandó aurájú irodista lány, jobbra én, az elkívánkozó, szemben, a súlyos íróasztal mögött, a vállpántcsillag igazú főbörtönőr, az ablaküvegtől arasznyira pedig a légy, a függöny hálóján meditáló, végső röppenésre készülő, már csak álmában felzümmögő légy, aki a legirigylésreméltóbb köztünk, mert sokat élt, megélte az őszt is, és mindvégig szabad útjai voltak.
- Na, jó - így a kacifántos szignóját kanyarintó parancsnok -, vezesse el az urat, Esztike, és írja a papírjára a szokásosat! - azzal feláll, kezet nyújt, elsiet.
Mint a táncosok, akik elvesztették a ritmust, tanácstalanul álldigálunk a lánnyal; jó néhány másodperc eltelik, mire megtaláljuk a lépéseket az ajtó felé.
Nem beszélgetünk; a személyzetis a szobájában, ami szűkös és sötét, rágépeli a "szokásosat" a papíromra, odaadja nekem, előreenged - ettől zavarba jövök, aztán megértem, hogy be akarja zárni a helyiséget, azért teszi -, s csak a folyosón szólal meg, a hallgatástól kissé bátortalan és fátyolos hangon:
- Megértem magát - mondja. - A bátyám se jött ide, inkább bejár a városba dolgozni. Nem egyszerű hely ez...
- Nem nekem való - makogom mániásan, mint egy hülye, mert nem jut más az eszembe, de szeretnék valamit mondani.
- Ott bent - folytatja a börtön mélye felé biccentve - nagyon nehéz. Ismerek rabokat is, őröket is, s azt kell mondanom, együtt őrülnek meg. Persze az irodán más...
A kijárathoz érünk, s ennek szívből megörülök, mert már nagyon szeretnék odakint lenni, mikor kopaszra nyírt, vászonöltönyös, rókaszínű nyakkendős alak állja utunkat; kezében iratköteget tart, amit átnyújt a személyzetisnek, beszél és beszél, mondja a magáét, gesztikulál, igyekszik véletlenül hozzáérni a személyzetis karjához, aki időnként bólogat, ezzel jelzi, hogy figyel.
Nincs mit tennem, várok. Előkészítem a látogató bilétát, kifújom az orrom, nézelődök. Az egyenruhás asszonyt nézem, ahogy a helyén üldögél, s az aprópénzéből ingatag tornyocskákat épít, aztán a folyosó kövezetén akad meg a szemem, annak mintázatán, majd az üvegajtókon, a tágas belső udvarra letekintő rácsos ablakokon, a domborműves emléktáblán, amin koszorú szárad, aminek aranyfesték-híjas betűi isten tudja, miféle hősi esetre emlékeztetnek, a házirenden, az átvilágító szirénáján, a kopasz nyakkendőtűjén, a személyzetis bokáján, a bejárati ajtón, a szálkás nagykapun akad meg a szemem, s itt végleg megakad, mert résnyire nyitva, s a résen át ömlik befelé a napfény, a langyos, porszemcsés, őszi napfény, s az előtér kövére aranyos szőnyeget borít, amire rá kell lépnem, érzem...
- Viszontlátásra! - köszönök a személyzetis lánynak, aki felém fordul, elmosolyodik és azt mondja:
- Szia!