Magyar Napló

ROTT JÓZSEF

Az öregek

Az arca inas, nyugtalan izmú, a pillantása ferde, gyanakvó. Sosem tűrt magán súlyfölösleget, ahogy a ruhája, fejkendője is az öngyötrésig hitvány, elmosott. A jeges decemberi szél meggörbeszti, ahogy a hordott, hepehupás utat rója a boltba menet. Ha siet, megszokásból teszi; a kenyeret elrakják neki, mást nemigen vesz.
A főutcán nevelkedett, a házuk épültekor három szekér hordta a téglát hetekig; kendője, ruhája Csabáról került, hétköznap is kalácsot reggelizett, kakaót. Az apját zsíros parasztnak mondták, majd a háború után, a romokon nyiladozott öntudattal kuláknak. Megverték, öszszetörték, megalázták, beteggé tették... Áldották a szerencsét, hogy legalább a bútort elpakolhatták a házból az államosítók elől.
Korán ment férjhez dohányszagú, bőrkötényes fuvaroshoz, sáros utcába, vályogfalú házba, ahol búbos kemence szolgált fűtésre, kenyérsütésre egyaránt. Gyereket nem bízott a kegyelmükre a sors.
Maradt ideje kotlóst ültetni, tengerit kapálni, a férjének szalonnát porciózni, egy-egy falatot elspórolni a gyomortól, káposztát savanyítani, piacolni. Rakta kerékpárral a vászonnal lekötött kaskákat, az elsők között ért a kofasorra. A férje, ahogy eligazodott a természetén, elmaradt a kocsmában és nem percre mérte az időt. Ha nagyon mondogalódott neki, méginkább eluralta az ihatnék. Pálinkázott és bakugrásokkal táncolt a Kisdobosban, ivott hozomra, rendelt a hozzá csapódó cimboráknak.
Rákapott a tojáspénzre. Míg ő piacozott, földúlta a kredencet, szalmazsákot, kiismerte, tudta, hogy nincs bizodalma a bankban. Ô meg dugdosta előle reszketve, fohászkodva és a kezét tördelve, hol a ládafiába, hol az eltaposott kerti bakancs orrába, hol a vasalt ruha közé, hogy öregségére ismét nagy házban élhessen, az ablakból a főutca zsinatát lássa és kalácsot, kakaót ehessen.
Toroztak.
Hajnalok hajnalán látta meg, a kénszagú derengésben, hogy hibádzik az őrölt paprikából. Biciklire kapott a csikorgó hóban, de nem lelt rá az édesnemesre sem a szövetkezetiben, sem a vegyesboltban. A férfiak gyorsan haladtak. Leszúrták, megperzselték, fölbontották és darabolták a disznót, aztán begyújtották a sütőt is. Abban lett hamuvá az esztendők óta spórolt pénz.
Majdnem levetette a nyeregből a szívébe markoló görcs, amikor az utcába fordulva meglátta a kéményből előszökő füstöt. Az udvar véres, kormos, hóolvadásos, a kutya a kerítés tövében rágta, nyeldekelte a koncot.
Rátámadt a fagytól, igyekezettől veres orrú emberekre, ám szégyellte megvallani a keservét. Kuporgatott tovább, járta a piacot. Mondják, annyi körte került ki az új esztendőben a pincéből, ahányat ősszel leszakított a fáról. A fészket úgy körbe húzta, hogy véletlenül sem érintett krumplit a kapa. Kimérte a disznó javát, pénzzé tette a tömött kacsát.
Miután elhalt az anyja, magához vette az apját. Túl volt az a nyolcvan esztendőn, csoszogott, köszvény kínozta. Megállt az ágya végében sötét tekintettel. Aki vizet húz, tengerit darál, babot hánt, nem eszik ingyen... Az öregember tejbegrízén úgy mutatott a kakaó, mintha port hordott volna rá a kamrában legyező levegő.
Elhagyta az apja egy magához hasonló vénasszonyért.
Amazé lett a hagyaték, övé a gyász. Sírkövet állíttatott, márványtáblást. Nem érzi az erejét azóta sem. Háztól árulja a tojást, paszulyt, máskor meg elüldögél az eresz alatt, a kanapén; göcsörtös ökle az ölében pihen.
Tavaly kórházba került a férje, vett neki ezt-azt, de az embere nem akart enni, kivették a fél gyomrát. Feküdt az ágyon az újdonatúj pizsamában, amit a műtét előtt vett neki és suttogni sem volt ereje.
Tavasszal elsiratta.
Most is pityereg a boltban. Egyedül maradt, kire hagyatkozzon?