Magyar Napló

Jürgen Engler

A dzsungel folytatása
Egy folyóirat a volt NDK-ból

A "neue deutsche literatur" (Új Német Irodalom) röviden ndl, amely ebben a számban a legutóbbi időkből származó írásokkal mutatkozik be, régi irodalmi folyóirat. 1953-ban jött létre, egészen a "fordulatig" az NDK Írószövetségének az orgánuma volt, és igen jól szemléltethetők volnának rajta eme kor "húzd meg-ereszd meg" kultúrpolitikájának dogmatikus és liberális fázisai.
Az, hogy a "neue deutsche literatur" életben maradt, kisebbfajta csoda. Mert a "fordulat" eszmei felszabadulást - és anyagi fenyegetettséget hozott magával. A "made in GDR" termékek elértéktelenedtek, és értéktelennek is minősültek. Ez állt a bevásárlóközpontok fogyasztói kínálatára, de nem kevésbé a könyvesboltokra és a kiadókra is. Nemcsak az NDK-irodalom - használjuk a fogalmat most a rendszer mellett többé-kevésbé elkötelezett irodalom megjelölésére - végezte a szemétdombon, hanem gyakran a keleten működő kiadók teljes termése is. A hiánygazdaság társadalma helyébe - a jó könyvek az NDK-ban pult alatti áruk voltak - a túlkínálat társadalma lépett a maga kiszorító hajlamú versenyével.
Amikor az NDK Írószövetsége 1990 végén feloszlatta önmagát, a folyóirat lapgazdája a berlini Aufbau-Verlag lett, amely 1956 óta műszakilag amúgy is gondozta. A kiadónak a folyóirat iránti fogadókészsége annál is inkább méltánylandó, mivel sok évbe telt, mire gazdaságilag maga is konszolidálódott. A Bernd F. Lunkewitz vezette Aufbau-Verlag különben az egyetlen keletnémet szépirodalmi kiadó, amely képes volt megőrizni önállóságát, és össznémet viszonylatban rangot vívott ki magának. Míg az ndl példányszáma az NDK-ban 10.000 volt, ma 3.000 körül mozog. Hozzá kell tenni, hogy a folyóirat 1994-ig havonta jelent meg, azóta kéthavonta.
A "fordulat" idején az ndl azonnal nyitott a teljes kortárs német nyelvű irodalom felé, és számos jelentős alkotót, köztük Günter Grasst és Martin Walsert sikerült szerzőnek megnyernie. Ezt tükrözi az 1995 óta létező szerkesztőbizottság is, amelynek Fiedrich Dickmann, Jörg Drews, Peter Härtling, Christoph Hein, Christa Wolf mellett az osztrák Elfriede Jelinek és a svájci Adolf Muschg is tagja.
Mint minden irodalmi folyóirat, természetesen az ndl is szeret hivalkodni a nagy nevekkel. Címének azonban mindenekelőtt azzal igyekszik megfelelni, hogy teret kínál a fiatalabb, kevéssé ismert és még ismeretlen szerzőknek. Sok író, aki a legutóbbi időkben lépett a közönség elé első és második könyvével, ezt megelőzően az ndl-ben publikált. Örülünk, hogy a Magyar Napló szerkesztősége a válogatással termésünknek éppen ezt a vonulatát helyezte előtérbe.
Az ndl nem olyan kulturális folyóirat, amely kortörténeti folyamatok esszéisztikus-kritikai kommentálására helyezi a fő hangsúlyt, hanem kifejezetten irodalmi folyóirat, amely mindenekelőtt lírát és (rövidebb lélegzetű) prózát közöl, olyan fajta "szövegeket" tehát, amelyeknek üzenete nem vagy csak igen nehezen gyömöszölhető bele cimkéző fogalmi skatulyákba vagy velős képletekbe. Ami éppenséggel a jó irodalom kritériuma. Az irodalom, ahogy Joseph Brodsky mondta "a dzsungel folytatása más eszközökkel". Ám ez nyilván az irodalomra mint egészre érvényes. Mert egy irodalmi folyóiratnak többnek kell lennie találomra egybemarkolt írásoknál, bizonyos mértékig értelmesen strukturált gyűjteményként kell működnie. Tematikus koncentrálás és komponálás szükségeltetik hozzá - különös tekintettel a digitális médiumok konkurenciájára. Arra persze azért érdemes felfigyelni, hogy a líra és a próza dominanciája ellenére az ndl termésének jelentős részét képezik az esszéisztikus és irodalomkritikai anyagok.
Amint már említettem, a szerkesztőség figyelme a "fordulat" idején a teljes német irodalom felé fordult. Összenőtt-e immár, ami összetartozik? A politikusok sokat idézett fordulata az irodalomra nem különösebben illik, rá inkább az érvényes, hogy az tartozik össze, ami széttart. Ez alapvetően a pluralizmus szellemében értendő, ideális esetben, az önmagára reflektáló pluralizmus szellemében, mert az egymáselleniség izgalmasabb, mint az egymásmellettiség, és e tekintetben az eltérő esztétikai elképzeléseknek és koncepcióknak csupán az egyik aspektusa, hogy keletről vagy nyugatról származnak-e. Másfelől a folyóiratnak a maga hagyományai, állandó szerzői, olvasói folytán még nagyon is "keletnémet" gyökerei vannak. Egy tekintélyes kritikus, Joachim Kaiser a Bajor Rádióban azt nyilatkozta: "Ami a keleti öntudat és a nyugati imperializmus közötti óriási, mindmáig meglévő feszültségeket illeti, nincs olyan német folyóirat, amely ezeket a feszültségeket olyan lebilincselően, nyíltan, eredeti és meglepő módon volna képes tükrözni, mint a neue deutsche literatur". A mi ambíciónk az, hogy jó irodalmat közöljünk, függetlenül attól, hogy "keletnémet" vagy "nyugatnémet"-e; és ha közben egyszersmind a jelen társadalmi feszültségei és konfliktusai is napvilágra kerülnek, annál jobb.
Természetesen az irodalmi érdeklődés is megváltozott a fordulat óta. Az átalakulás korának "beavatkozó" irodalmát, a felhívásokat, kommentárokat, dokumentatív írásokat és elemzéseket az az irodalom váltotta fel, amely Christoph Hein szavával élve ismét inkább azzal foglalkozik, hogy Proust miként teázik. Az utóbbi években a vitatkozók a történetmondást részesítették előnyben, és az olvashatóság (a szélesebb közönség szempontjából értett olvashatóság) nevében az énvonatkozású írásmód - a médiumnak magán a médiumon belüli reflexiója - ellen foglaltak állást. Az irodalom ismét mesél, hangzott a diadalmas megállapítás. Nem a sápadt gondolatiságot, hanem a vérbő életet akarjuk fellelni az irodalomban. Mi húzódik meg emögött a kívánság mögött? Az olvasó az irodalomban többet akar találni a szokványos mindennapi életnél. Az irodalom itt kompenzációként szolgál, és nehéz elhárítani a mindenkori reális nyomorúsághoz való idomulás vádját. Akárhogy is, az irodalom tágítja a látókörünket, észleléseink és érzéseink körét, kitágítja siralmasan korlátozott létünket. Valamennyit megtapasztalhatunk abból, amiből az egész emberiségnek kijutott, és ez a "megtapasztalás" ugyanúgy jelent "élvezetet", mint "elszenvedést". Ha ez "kompenzációnak" minősül, akkor a fogalom persze túlmutat a szórakoztatáson, amelynek célja pusztán a pihentetés, kikapcsolás, és rendre csupán visszaigazolja elképzeléseinket, vonzódásainkat és előítéleteinket. Nem arról az irodalomról van tehát szó, amely szebbnek mondja vagy írja le a valóságot. Egyébként pöffeszkedik időközben már az irodalomban a "fekete giccs" is, amely a maga vér- és spermaorgiáival nem kevésbé sablonos, mint a hagyományos giccs. Ezzel szemben tűnik elő a többszörös kódolás, a komplexitás megteremtése, az irodalmi hagyományra való odafigyelés és a nyelvi pontosság miatt izgalmas irodalom. Hogy a kiválasztott szövegek megfelelnek-e ezeknek a kritériumoknak, azt döntse el az olvasó.