Magyar NaplóSzabó A. Ferenc
Tízmilliónál kevesebben
Népességfogyás, migráció, nemzetstratégia
Ismeretes, hogy hamarosan bekövetkezik az a korántsem örvendetes pillanat, hogy hazánk népessége a lélektanilag "bűvös" határszám, 10 millió alá csökken.1 Tehát a jövőben már azt sem mondhatjuk el Magyarországról, hogy kereken 10 millió lakosa van. És a tendencia folytatódik, hacsak nem következik be radikális társadalmi vagy geopolitikai fordulat térségünkben. A legóvatosabb becslések is a népesség többszázezres további fogyásával számolnak a többé-kevésbé pontosan prognosztizálható következő két évtizedben.
Az ország lakosságának fogyása 1981-ben kezdődött el. Akkor, az esztendő októberében még 10 millió 711 ezren voltunk. 19 év alatt veszítettünk el ekkora tömeget, s ha a természetes fogyás évi mértékét vizsgáljuk meg, azt tapasztaljuk, hogy annak üteme gyorsulást mutat, tehát az optimista előrejelzés mellett a pesszimista változatokkal is számolnunk kell. Márpedig, ha fogyásunk valóban felgyorsul, akkor 20 év múlva akár másfélmillióval is kevesebben lehetünk.
1. sz. táblázat
Magyarország lakosságának természetes fogyása
1981 után, évente
1981 1.876 fő 1991 17.606 fő
1982 10.759 1992 27.057
1983 21.385 1993 33.211
1984 21.350 1994 31.291
1985 17.414 1995 33.377
1986 18.885 1996 38.000
1987 16.761 1997 41.022
1988 15.746 1998 51.455
1989 21.391 1999 48.000
1990 19.981 2000 50.000*
Forrás: KSH kiadványok
* Becslés
Vajon milyen biztonságpolitikai következményei lehetnek annak, hogy egy mintegy négy évtizedes intervallumban közel tizenegy millióról nyolc és fél - kilenc milliósra csökken egy ország lakossága? A nagyságrend lényegében nem változik, sőt a kisebb népesség átmenetileg növelheti az egy főre jutó jövedelemnagyságot, persze csak abban az esetben, ha sikerül azt megtartani. Márpedig korszakunkban alapos jövedelemcsökkenést vészeltünk át, hiszen a rendszerváltozáskor kezdődött GDP csökkenés miatt csak napjainkban, egy évtized múltán sikerült elérni újra a korábbi átlagot. Ez eléggé puha következtetés, ugyanis a nemzeti jövedelemszámítások igencsak különböző eredményeket hoznak, ráadásul nehéz összevetni az egészen más történelmi körülmények között folyó termelést: a korábbi mennyiségi elvű gazdálkodást a mostani minőségi elvű termeléssel. Mégis alkalmas lehet ez a mutató bizonyos általános következtetés levonására. Arra minden bizonnyal, hogy nem lehet jövőt alapozni csökkenő népességű társadalomra. Elsősorban azért, mert a csökkenés belső átstrukturálódással is együtt jár. Azaz nemcsak kevesebben vagyunk évről-évre, hanem közben növekszik az öregek, a gazdaságilag inaktívak aránya. Egy idő után egészen szélsőséges aránytalanságok keletkezhetnek. Egy példát mondunk a sok lehetséges közül. A kilencvenes évek utolsó éveiben már 100.000 újszülött sem jött a világra évente, miközben még élnek, sőt gazdaságilag aktívak a 45-50 éve született 180-200.000-es korosztályok. Minden különösebb számítás nélkül megérthető, milyen súlyos válsághelyzetet idézhet elő egy ország életében, ha nagyjából fele akkora évjáratoknak kell majd egyszer megkeresni a nyugdíjra valót a társadalom öregjeinek.
Gyakori érvelés a népességcsökkenés miatt aggódókkal szemben, hogy a piacgazdaságban tapasztalható munkanélküliség úgyis fölöslegessé teszi az emberek egy részét, miért az aggodalom a fogyás miatt? Nyilvánvaló, hogy hamis érvelésről van szó, ugyanis a munkanélküliség sohasem abszolút mértékű, hanem mindig viszonylagos elemekkel terhes. Egyszerre lehetséges egy jól körülírható gazdaságban munkaerőhiány és állástalanság. Már ma is ez a helyzet, mert a keresett szakmával rendelkezőkből ma sincs elég az országban, míg százezrek, akiknek nincs értékesíthető munkaerejük, nem kapnak megfelelő munkát. És itt a megfelelőn van a hangsúly. A fejlett ipari államok példája azt mutatja, hogy létező és sokszor súlyos munkanélküliség egyszerre lehetséges vendégmunkások tömeges foglalkoztatásával. A Német Szövetségi Köztársaságban a munkaképes lakosság mintegy 10%-a munkanélküli, miközben milliószámra fogadnak az országban külföldi munkaerőt. Ugyanis azokat a munkafajtákat, amelyeket a vendégmunkások végeznek, a hazai lakosság különböző, itt és most nem részletezhető szociológiai okokból nem hajlandó elvégezni.
A közgazdasági elméletek egyébként megerősítik ezt az egyszerű köznapi példálódzást, amikor azzal érvelnek, hogy az emberek közötti gazdasági viszonyok minden esetben bonyolult gazdasági törvényszerűségek szerint alakulnak. Marx például megállapította, hogy minden társadalmi rendszernek sajátos népesedési törvénye van.2 Szerinte a kapitalizmusban nem egyszerűen azért létezik munkanélküliség, mert fölöslegesek a munkáskezek, hanem a tőke értékesülése teszi elengedhetetlenné munkanélküli tartaléksereg fennmaradását, ami a gazdaság esetenként szükséges gyors összehúzódásakor illetve kiterjedésekor nélkülözhetetlen. Keynes viszont arra mutatott rá, hogy csökkenő népesség esetén megváltozik egy nemzetgazdaságban a tőke szerves öszszetétele, és ez előbb-utóbb hanyatláshoz vezet.3 Ezért egy állam sem engedheti meg magának a népesség számszerű hanyatlását. Természetesen a globális számadatoknál mindig fontosabbak a viszonyszámok, a népesség belső összetételének változása. Mivel a népesség csökkenése a 20. században Európában minden esetben - kivéve a háborús katasztrófákat - azért következett be, mert egyre kevesebb gyermek született, az idősek relatív számának növekedésével járt együtt. Ezt a kapcsolatot jól érzékeltetik azok a számítások, amelyek azt kísérelik meg jelezni, hogy milyen mértékben változik egy társadalomban a gazdaságilag aktív és inaktív réteg aránya. A társadalom elöregedése egyértelműen ennek az arányszámnak a negatív előjelű változását jelenti.
A fentiekből következően a népességfogyásnak és a vele szükségszerűen együtt járó belső strukturális átalakulásnak határozott biztonságpolitikai vonatkozása van. Ugyanis idővel az ilyen folyamatot átélő országban olyan mértékben romolhatnak a demográfiai arányok, hogy veszélyeztethetik a gazdaság eredményes működését, s ezzel együtt kilátástalan szociálpolitikai helyzetet teremthetnek.
Az evidensnek tűnő képlet ellenére léteznek olyan nézetek, amelyek nem tekintik problematikusnak önmagában a népességfogyást. Jelszavaik: "A boldogulás nem létszámfüggő", vagy "A lakosságszámot nem szabad misztifikálni", vagy "Egy kicsi ország lakossága megelégedettebb lehet, mint egy nagy, népes országé."4 Első hallásra meggyőzőnek tűnhet ez az érvelés, hiszen számos példa látszólag erősíti az efféle vélekedéseket. Valóban létezik jó néhány olyan ország a világon, amelyiknek nincs jelentős népessége, mégis jól élnek állampolgárai. A tendencia azonban fontosabb lehet, mint maga a statikus állapot. Mondjuk Luxemburg, Kuvait, Svájc vagy Szingapúr valóban kicsik, legalábbis Magyarországnál kisebbek, mégis sokkal magasabb a bennük élők életszínvonala, mint a miénk. De lakosságuk nem csökkent, sőt önmagukhoz képest sokat gyarapodtak. Svájc lakosságának közel 20%-a idegen eredetű, Luxemburg és Kuvait szokatlanul sok vendégmunkást foglalkoztat. Szingapúrt pedig századunkban népesítették be a meglehetősen messziről jött kínaiak, akik mára már a lakosság 70%-át alkotják. Szó sincs tehát arról, hogy ezek a "kicsik" redukálódtak, visszafejlődtek volna demográfiai értelemben, sőt folyamatosan gyarapodtak, növelték korábbi népességi potenciáljukat. Mivel hazánk az első olyan ország a történelemben, amelynek népessége konszolidált körülmények, békeviszonyok között veszítette el népességének immáron közel 10%-át, nem tudunk példát mondani arra, hogy zsugorodó és egyúttal öregedő társadalom meg tudott-e valaha birkózni a népességhanyatlás következményeivel.
Jogosan merül föl a kérdés, hogy globalizálódó világunkban tekinthetünk-e zárt palacknak egy-egy országot? Az egységesülés, a demokratizálódás nagyfokú mozgással, migrációval jár. A belső demográfiai mozgalmak mellett külső, nemzetközi folyamatok is zajlanak, amelyek módosíthatják a sokszor tragikus színekkel megrajzolt népesedési képeket. Láthatjuk a fejlett, nyugati országok példáján, hogy milyen rugalmasan oldották meg munkaerőgondjaikat. Igen, megoldották őket, de ezzel nem növekedett biztonságuk és állampolgáraik közérzete sem javult minden szempontból egyértelműen. Amit nyertek a réven, azt elveszítették a vámon. Sikerült a munkaerőimporttal, betelepítéssel megoldani elementáris gazdasági problémáik egy részét. Cserébe viszont fel kellett adniok belső biztonságuk, sőt identitásuk jelentős részét. Más szokású, vallású, mentalitású emberek tömegei jelentek meg országukban. A hozzájuk való viszony több mint ellentmondásos, hiszen jöttükre a hazaiak is megváltoznak, s ennek a változásnak az irányai nemcsak pozitívak lehetnek. Az állampolgárok egy része megérti az idegenek jelenlétének okait, mások azonban nem, és szélsőséges mozgalmaknak a kialakulásához nyújtanak bázist. Egykor békés, kiegyensúlyozott belpolitikájú országok helyzete változik meg a nemzetközi migráció és társadalmuk etnikai-nemzeti átalakulása következtében. Biztonsági kihívás keletkezik tehát minden olyan államban, amelyik alkalmazkodik a nemzetközi gazdasági tendenciákhoz, s célpontja lesz a nemzetközi migrációnak.
Lehet tehát javítani a negatív népesedési folyamatok kiváltotta válsághelyzeten, de ennek ára van biztonsági téren, s bizony mérlegre teszik a politikai tényezők, hogy mi a fontosabb? Vajon az a rövidtávú érdek, hogy megőrizzék az ország hagyományosan kialakult belső demográfiai-szociológiai állapotait, belenyugodván akár a népességfogyásba is, vagy tegyék szabaddá az emberek áramlását, ami sok-sok kockázattal jár, de hosszabb távon segíti a lépéstartást a világ fejlettebb területeivel. A társadalmi biztonság sohasem teszi lehetővé az összes pozitív fejlemény egyoldalú érvényesítését, még ha törekedni is kell erre az optimális állapotra. Ismeretes a társadalmi rendszerek alulnézetből történő megítélésének gondja napjainkban. A demokrácia, a politikai szabadság számtalan korábban ismeretlen, kellemetlen következménnyel járt az átlagpolgárok számára. Növekedett a létbizonytalanság a kétségtelenül megnövekedett lehetőségek mellett. A diktatúrák vulgárisan értelmezett rendet szoktak tartani. Nemcsak a bűnözést - persze a politikai bűnözés kivételével - szorítják vissza, hanem általános fegyelmet, előreláthatóságot is képesek biztosítani. Hosszú egyeduralmak esetén a jövő, ha perspektívátlan is, könnyen kiszámíthatóvá válik. Könnyen foglal állást az átlagpolgár a langyos jólét, az erkölcsök változatlansága mellett, a mindenféle gyanús és előre nem látható tendenciákat magában hordozó, dinamikus demokráciával szemben. Az idegenek, a migránsok, akik ugyan elvégzik a legnehezebb, a legpiszkosabb munkákat, akiknek sok a gyermekük, zavarják ezt a kispolgári nyugalmat. Sok kis hétköznapi biztonságot kell feladni az igazi, nagy, jövőt ígérő biztonság kedvéért. Ezért nem könnyű sehol az ország alapnépességét meggyőzni a népesedési válságot egyedül megszüntetni képes nemzetközi migráció elkerülhetetlenségéről.
A fenti dilemmát érzékletesen ragadta meg 1995-ben egy székesfehérvári konferencián, Szőcs Géza jeles erdélyi költő, gondolkodó és politikus "Magyarország 2114-ben" című felszólalásában5. Megközelítése nem tudományosan száraz, hanem esszéisztikusan vibráló, a kérdést élére állítóan filozofikus. De korántsem tanulság nélkül való, ezért ismerkedjünk meg vele. Egyszerűsített kivonatolás helyett szólaljon meg maga a szerző, hogy semmit se veszítsünk el plasztikus, lényegre törő érveléséből: "Ha történetesen nem kívánjuk elfogadni a magyar nemzet gyors pusztulásának gondolatát, fatalisztikusan vigasztalódva azzal, hogy előbb-utóbb minden nemzetnek amúgy is ez lesz a sorsa, akkor - a jelenlegi viszonyokban gondolkodva - matematikailag csak két megoldás lehetséges. Egyik a népesedési mutatók megfordulása egy olyan változás eredményeképp, melynek a mai magyar társadalom mentalitásában kell végbemennie. E fordulat lényege a sokgyermekes családmodell elfogadása lenne, vagy, ha úgy tetszik: visszatérés ehhez a családmodellhez. Noha mindannyian tudjuk, hogy az ideális megoldás ez lenne, induljunk ki abból a pesszimista feltételezésből, hogy esetleg ez mégsem fog megtörténni. Legalábbis nem annyi idő alatt, amilyen gyorsan be kellene következnie. Az időtényező szerepe itt az, hogy a majdani vészes fogyás megelőzéséhez ma elég lenne a 3-4 gyerekes családmodell általánossá válása. Ám, ha ez nem történik meg, akkor egy emberöltő elteltével már 5-7 gyermekes családokra lesz szükség a pusztulás elkerüléséhez; és így tovább: 90-100 év múlva talán már csak a huszonötgyermekes családmodell tudná megmenteni a kihalástól a magyar társadalmat. Mi lenne akkor a másik megoldás; az esetben tehát, ha a demográfiai mutatók nem fognak visszalendülni a vörös vonalon túlról? A másik megoldás: nagyszámú telepes befogadása Magyarországra. Kik jöhetnek szóba és milyen elvek alapján szervezhető meg a letelepülésük? A válasz nagyfokú bölcsességet és körültekintést igényel; hiszen a kik fogalma feltételezi a kik nem kategóriáját is; s ezzel már a diszkriminációs problémakör határvidékén járunk... amíg nem kell túlnépesedési gondokkal küzdenünk -, mindenkinek meg kell adni az esélyt arra, hogy a magyar állam polgára és a magyar nemzet tagja lehessen. Mindenkinek? Mindenkinek, aki akarja ezt. Bűnözőknek is? Úgy van. Avagy a modern Ausztrália alapjait nem fegyencek vetették-e meg? Akkor hát: tüdővészes menekült tamil öreganyóknak is? Úgy van. Országépítő, nemzet-gyarapító elemek ezek? Igen. Befogadásuk ténye, vagyis pusztán már az, hogy Magyarország otthont volt képes adni nekik: olyan történés, mely morális kisugárzásánál fogva igenis jótékony hatással lehet eldurvult közerkölcseinkre, de akár megingott önbecsülésünkre is. De hagyjuk ezeket a valóságtól elrugaszkodott képzelgéseket, és ne kergessük a kétségbeesésbe az idegenrendészeket. Maradjunk meg, mint fix támpontnál, annál az ismeretnél, hogy a legcivilizáltabb nyugati demokráciák világos kritériumrendszert állítottak föl, és ennek alapján pontozzák az illető államokban letelepedni szándékozók bevándorlási kérvényét. (Valójában a személyét.)"6
Szőcs Géza ezután részletesen és szellemesen taglalta egy lehetséges bevándorlási koncepció elemeit, történelmi példákat is keresett, s egyáltalán nem tagadta a letelepítés egykori és napjainkban is várható negatív hatásait. Hozzászólása végén - vérbeli gondolkodóhoz illő paradoxonnal - a következőképpen zárta mondanivalóját: "Röviden összefoglalva: az-e a javaslatom a népességfogyás megállítására, hogy hozzunk be telepeseket? Nem. Az a javaslatom, hogy a magyarság térjen vissza a többgyerekes családmodellhez, különben kénytelen lesz telepeseket behívni. Másként fogalmazva: ha nem nyerte meg az Önök rokonszenvét e gondolatmenet - és itt az egész magyar nemzetet szólítom meg - ...akkor tetszene több gyereket nemzeni, szülni és felnevelni."7
Szőcs Géza koncepciója több fontos elemet egyesít magában. A szokásos szakértői számítgatásokat, prakticizmust mellőzve igazi demokrataként a menekülteket, a bármiféle okból letelepülni szándékozókat is embereknek, befogadásra méltó egyedeknek tekinti, még ha tudatában is van beilleszkedésük nehézségeinek. Mondanivalója elsősorban a morális érzékre apellál, maga is Magyarországon kívüli lévén, érzékeli a hazai közeg távolságtartó közömbösségét minden határon túli - köztük a magyarok - irányában is, ezért az első feladatnak az általános emberi szolidaritás felkeltését tekinti. Tisztában van azzal, hogy a segítő szándék nem parcellázható fel, nem lehet sohasem kirekesztő, csak az egy nemzetbeliek irányában kinyilvánítható. Aki képes erre, az nem gyakorol igazi empátiát, azt csak a maga gondjának lehető legkényelmesebb megoldása érdekli, a másik szenvedése, vágyakozása valójában közömbösen érinti. Erkölcsi megújulás, humanizmus és mindenekelőtt az általános emberi értékek tisztelete vezérelte Szőcsöt, amikor megfogalmazta véleményét. Mondjuk ki: olyan demokrata, aki a saját nemzete védelme közben sem feledkezik meg a más nemzetűek problémáiról, mert tudja, hogy a világ általános erkölcsi helyzetének javítása az egyik elengedhetetlen feltétele a konkrét nemzeti gondok megoldásának is.
Demográfiai fogyásunk kérdése a politikai rendszerváltozás óta számos gondolkodónkat, szakértőnket foglalkoztatta. Különösen az ún. nemzeti oldal teoretikusai nyilvánítottak véleményt a kérdésről. A nemzetközileg is elismert szociológus, Andorka Rudolf, aki vezető szerepet játszott már 1988-ban is a Magyar Demokrata Fórum híres szegedi népesedéspolitikai tanácskozásán, szintén a moralitás felől közelített írásai legtöbbjében a témához. Az ő rokonszenve és segítő szándéka elsősorban a gyermekeket nevelő fiatal családok felé fordult. Szociológusként tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a nyugdíjasokat megcélzó, átlátszó politikai megfontolások ellenére a legnehezebb anyagi helyzetben hazánkban és valószínűleg a világ más tájain is az új nemzedékek felnevelői vannak. Bár máshol is probléma az anyagiak furcsa, méltánytalan eloszlása, ez különösen nehéz kérdés Európában, s különösen a posztkommunista társadalmakban, mert a lakosság elöregedése, s ennek kapcsán a mindenféle gerontokráciák túlhatalma elsősorban itt érhető tetten a világban.
Andorka Rudolf azon kevés szakértő egyike volt, aki az alapkérdésről, a népességfogyásról különvéleményt formált. Az általános pesszimizmussal, nemzetpusztuláson siránkozással szemben nem tekintette visszafordíthatatlannak a mégoly rossz demográfiai helyzetet sem. Többször kifejtette, hogy valójában elég lenne a magyar népesedési mérleg egyensúlyba hozásához 15-20%-kal magasabb születésszám. Persze tartósan, évtizedeken keresztül kellene ennek megvalósulnia. Lehetségesnek tartotta, még a szocialista korszakban született írásaiban is, hogy nagyobb szociális gondoskodás, megbecsülés esetén a fiatal szülők több gyermeket vállaljanak, hiszen terveik, vágyaik szerint, amelyeket rögzítettek a szociológiai felmérések készítői, mindig is többet kívántak, mint amennyit végül sikerült világra hozniuk illetve felnevelniük. Különösen aktív volt ezen a téren, amikor 1981-ben az MSZMP titkos párthatározatban adta fel korábban sikeres és reménykeltő, 1973-as népesedéspolitikai programját. Még a rendszerváltozáskor sem tette félre ezt az elképzelést, pedig akkor érthetően háttérbe szorultak átmenetileg a népesedési kérdések. A sötét, nemzetpusztulást idéző víziókra mindig higgadtan reagált tanulmányaiban, rámutatva, hogy a világ nagyobbik részén fokozatosan humanizálódik a helyzet a népesedési frontokon. Egyre kevesebb országban alkalmaznak abortusztilalmat, s elterjedőben van a racionális gondolkodás a népességrobbanást átélt régiókban is. Hogy ez mennyire így volt, azt az tanúsítja, hogy a nyolcvanas években készített előreszámítások ellenére a világ népessége nem érte el az ezredfordulóra a prognosztizált hét milliárd főt, csupán hatmilliárdnyian lettünk. Persze egy pillanatra sem feledkezett el arról, hogy nálunk éppen ellenkező jelű demográfiai problémák vannak.
A nemzethalál vízióját elutasítva, a gyermekes családok melletti szolidaritás gyakorlása közben az idősekről való gondoskodás előrelátó tervezését tekintette a második fontos teendőnek demográfiai téren. Többször rámutatott, hogy a népességcsökkenés a felszínen a nemzet számszerűsíthető erejének csökkenését jelzi, de a nagyobbik baj, ha nem is ennyire szembeszökő, a belső arányok eltorzulása, ami szinte megoldhatatlanná teszi egy idő múltán a nyugdíj-problémákat. Ezért már ő is figyelmeztetett arra, kialakulhat olyan helyzet, hogy bevándorlók befogadására kell sort keríteni. Tudta jól, hogy a politikai rendszerváltozás elkerülhetetlen nemzetközi változásokhoz vezet, amelyek egy sor kérdést egészen máshogyan vetnek majd fel, mint korábban gondoltuk. Például számolni kell azzal, hogy nem lesz teljesen magyar döntési kompetencia, hogy milyen nemzetközi migrációs folyamatok mennek majd végbe az egyesülni szándékozó Európában: "A népesedési helyzet a következő években teljesen más megvilágításba kerülhet, ha nagy tömegű nemzetközi vándorlásokra, akár kivándorlásra, akár bevándorlásra kerül sor. Nagy tömegű kivándorlás esetén (amely általában leginkább a fiatal felnőttek körében várható) az eltartási terhek sokkal súlyosabban jelentkeznek. Viszont fiatal felnőttek nagy tömegű bevándorlása esetén, ha a bevándorlóknak munkahelyet lehet biztosítani és társadalombiztosítási járulékot fizetnek, a nyugdíjrendszer felborulását el lehet kerülni. Ezért csábító lehet az a gondolat, hogy a bevándorlási politika megfelelő irányításával kezeljük a népesedési problémákat. Ez mindenesetre sokkal olcsóbb és gyorsabb sikerre vezet, mint a termékenység emelése érdekében a gyermekes családoknak nyújtott anyagi támogatás. Mégsem ajánlható, hogy a bevándorlási politikát népesedési célok vezéreljék, mert a bevándorlásnak számos kiszámíthatatlan mellékhatása lehet. Azzal azonban tisztában kell lennünk, sőt azt tudatosítani kellene a magyar társadalomban, hogy a más országból jövő bevándorlásnak számos haszna is lenne a magyar társadalom számára."8
A higgadt és körültekintő elemzés figyelmeztet a világtendenciára és arra, hogy az emberimport gazdaságossága kézenfekvő. Figyelmeztet azonban arra is, hogy kiszámíthatatlan következményei lehetnek a nagyfokú és ellenőrizhetetlen immigrációnak. Tudnivaló azonban, hogy kockázat nélkül nem lehetséges semmiféle komoly társadalmi-politikai probléma megoldása. A változtatásra, megújulásra való képtelenség a demográfiai politikában is megbosszulja magát. Andorka tisztában volt az erkölcsi motívumok fontosságával is demográfiai gondolatai megfogalmazásakor. Különösen azt tartotta a társadalomban morálisan elitélendőnek, s ennek nyomán megváltoztatandónak, hogy a gyermekeket nevelő családok élnek a legrosszabbul. Tehát nemcsak arra utalt "számítóan" az ő felemelésüket forszírozva, hogy tőlük várható a jövő, s ezért nem szabad megfeledkezni róluk, hanem morálisan is tarthatatlannak tekintette azt a helyzetet, hogy felnevelésre, gondozásra szoruló gyermekek ellátatlanabbak legyenek, mint a társadalmi átlag. Figyelemre méltó, hogy ezen gondolatai megfogalmazása közben sohasem tett kétértelmű utalásokat a gyermekesek etnikai, társadalmi összetételére. Morális szilárdsága egyértelmű keresztény világnézetéből fakadt. Ugyanebből a meggyőződéséből táplálkozhatott rendíthetetlen szembenállása a totalitarizmusok, a fasizmus és a kommunizmus ideológiájával. Csak ennek ismeretében oldhatjuk fel azt a nézetrendszerében található formai ellentmondást, hogy gyakorló, vallásos evangélikusként mindig az abortuszkérdés liberális kezelése mellett foglalt állást. Mélységesen elítélte a totális politikai rendszerek erőszakos, törvényekkel és az erőszakszervezetek segítségével történő beavatkozását a népesedési szokásokba. Ez némi túlzáshoz is vezetett nála, mert többször kifejtette, hogy nem kellene használni a népesedéspolitika kifejezést többé a tudományban és a politikában, mert a fent említett rendszerek végleg kompromittálták az eredetileg pozitív kicsengésű fogalmat. Helyette javasolta a családpolitika kategóriáját, arra gondolván, ha a népesedéssel kapcsolatos történések java a társadalom szociológiailag megragadhatóan legkisebb alapsejtjében, a családban zajlik, akkor a befolyásolásnak is elsősorban családi keretekben kell bekövetkeznie. Nem számolt eme javaslata megfogalmazása közben a globális korszak egyik tünetével, a család válságával. Ha a modern, ipari társadalmakban felbomlóban, de legalábbis átalakulóban van a tradicionális keresztény-polgári családeszmény, akkor nem szabad kizárólag erre a megrendült bázisra társadalompolitikát építeni.
A családnál jóval tágabb kontextusban működő népesedéspolitikai gondolkodás szükséges ahhoz, hogy irányítani, terelni lehessen még a liberális alapállású polgári demokráciákban is a befolyásolásra szoruló demográfiai folyamatokat. Miben is mutatkozik meg a család, azaz az emberi együttélés hagyományos erkölcsi-társadalmi keretének a válsága? A fejlettebb országok lakosságának statisztikailag egyre kisebb része él családi kötelékek között. Radikálisan csökkent például Európában az utóbbi évtizedben az évente kötött házasságok száma. És nemcsak demográfiai okokból zuhant mintegy a felére hazánkban is a házasodási kedv, hanem a nyugati világban tapasztalható életminták utánzása nyomán. Márpedig a házasság nemcsak a legjobb, hanem tulajdonképpen az egyedüli lehetséges keretet nyújtja a gyermeknevelés számára. A család és vele együtt a demográfiai mező válságát mutatják olyan jelek, hogy egyes európai országokban már a gyermekek harmada-fele házasságon kívül születik. Magyarországon még nem tartunk itt, de az ilyen körülmények között világra jövő gyermekek aránya nálunk is megduplázódott a kilencvenes években.9
Továbblépve a népesedés erkölcsi motívumait kutató szociológusok körében, vizsgáljuk meg miként nyilatkozik erről a kérdésről a legismertebb hazai családszociológus, Cseh-Szombathy László. Az MDF 1997 tavaszán tartott népesedés- és családpolitikai fórumán az agyonbeszélt anyagi kérdések helyett az érzelmek szerepét emelte ki, elismervén a család válságát általában, de a meglévők fontosságát hangsúlyozva: "A népességstatisztikai adatok évtizedek óta mutatják, hogy viszonylag alacsony azon családok aránya, amelyek - sajnálatos felbomlásukat figyelmen kívül hagyva - ne akarnának legalább egy gyermeket, sőt az átlagos kívánt gyermekszám kettő."10 Elismervén a gyermeknevelés nehézségeit, azt emelte ki, hogy a családok harmonikus, boldog élete elképzelhetetlen gyermekek nélkül: "A gyermekvállalás ...nemcsak az anyagiaktól függ. Az áldozatvállalás mellett törekedni kell arra, hogy a jelenlegi és jövendő szülők és az egész magyar közvélemény a hozadékra is gondoljon. Azokra a pozitív élményekre, amelyeket a gyermekek okoznak a családban." Az érzelmek mellett a hit fontosságát is kiemelte: "... a hitnek is óriási szerepe van a család életében, amely erőt ad minden sikertelenség leküzdéséhez, a siker eléréséhez, és az abban való öröm megosztani tudásához."11 Hozzászólása befejező részében a politikai okokból is előforduló társadalmi anómia jelenségének leküzdésére biztatta a magyar társadalmat, utalván arra, hogy a kívánt célok és a feléjük vezető lehetőségek közötti ellentmondás vezet oda, hogy a társadalom folyamatos válságélményt él át, aminek következtében nem bízik a jövőben, s nem gondoskodik kellő mértékben a jövő nemzedékek felneveléséről sem.
Bár Andorka Rudolf és Cseh-Szombathy László egyaránt a keresztény - pontosabban keresztyén, hiszen mindketten protestánsok - hit felől is megkísérelte megközelíteni a népesedési válság tényezőit, nem tettek radikális javaslatokat. Sem a társadalom jövőjére utalással, sem valamiféle állampolgári felelősségérzet felkeltésével nem próbálkoztak. Inkább a családi élet bensőségességének fontosságát hangsúlyozták írásaikban. Egyúttal példát szolgáltatnak annak a leegyszerűsítő szembeállításnak a tarthatatlanságára, amelyik a társadalom minden fontos konfliktusa esetén felfedezni véli a keresztény-nemzeti és a liberális gondolkodás alapvető különbségét. Andorkánál és Cseh-Szombathynál már nem lehet liberálisabb egy gondolkodó sem a népesedési kérdések kapcsán. A különbség valójában köztük és a valódi liberálisok között ott van, hogy ők nem tulajdonítanak akkora jelentőséget az anyagelvű gondolkodásnak, a szabadpiaci hatások befolyásának az emberi társadalom életére, s ezzel együtt a demográfiai jövő alakulására sem.
A radikális keresztény gondolkodás tipikus képviselője Váralljai Csocsán Jenő, aki emigrációban élte le életét. Távol a magyar valóságtól, s ezért leegyszerűsítve szemléli a népesedési problematikát is. Minden gondot a vallásos világnézet visszaszorulásának tulajdonít, s mellette a totalitárius politika sok évtizedes uralmának. Bár ez az összefüggés nem tagadható, tény, hogy a kommunisták nemcsak populacionisták voltak, azaz maximális népességgyarapodást kívántak elérni, hanem ennek egyik eszközéül is a családot jelölték meg. A magyar társadalomban soha annyi házasságot nem kötöttek, és nem élt annyi ember házasságban, mint a kommunizmus ideje alatt. Érve tehát, bármennyire jól hangzik is egy alapvetően más paradigmákat valló korban, erősen vitatható: "Közismert, hogy a magyar népet Európában a kereszténység tartotta meg. A kommunizmus mindent megtett a kereszténységnek és különösen a keresztény családeszménynek a kiirtására. Az eredmény nem maradt el: uralkodóvá vált az anyagelvű világnézet, a házasságkötéssel nem jár felelősségvállalás, a házasság kiment a divatból, a társadalom a családok felbomlásának lázában ég. A magyarság csak úgy maradhat meg, ha visszatér a keresztény családeszményhez, a keresztény világnézet erkölcseihez, és vállalja a gyermekneveléssel járó áldozatot." 12
Még Csocsán Jenőnél is radikálisabb nézeteket hangoztat immáron több, mint egy évtizede Jobbágyi Gábor és Fekete Gyula. Mindkettőjük neve régóta összenőtt a népesedési kérdésekről szóló megnyilatkozásokkal. Fekete korábbi életében szociális, nemzeti programokban gondolkodott és egészen közel állt a két kérdést harmonizálni törekvő népi mozgalom elképzeléséhez. Valószínűleg javaslatai egy részének visszhangtalansága, a rendszerváltozás utáni csalódottsága vezethette oda, hogy ma már szinte csak arról nyilatkozik, hogy tudatos rombolás folyt és folyik a magyarság demográfiai állományának megtartása ellen. Míg 1990 előtt a kommunisták voltak ennek a politikának az élharcosai, - szerinte - addig azóta a liberálisok. Gyakran együtt nyilatkozik meg közgazdász fiával, ifj. Fekete Gyulával. 1993-ban közösen írt könyvükben található a következő passzus: "Nem állítom, hogy a Kádár-Aczél korszak politikája a genocidium - népírtás - bűntettében ...vita nélkül elmarasztalható. De azt sem állíthatná senki, hogy vita nélkül el lehetne vetni az ilyen vádat. Végtére százezreknek volt részük súlyos testi vagy lelki sérelemben, előidézett fizikai pusztulásban, milliókat sújtottak olyan intézkedések, amelyek eredménye a születések meggátolása. Noha igaz, hogy a céljuk bevallottan nem ez, de a bevallás olyan esetekben elhanyagolható, amikor egy intézkedésről messzire ordít, szükségképpen milyen eredménnyel jár, s mikor a statisztika hónapról hónapra, évről évre hitelesen méri az eredményt."13
Nyilvánvaló az idézett részlet bűnbakkereső szándéka. A valóság, számokkal is bizonyítható tényvilága bonyolultabb. Az évi népveszteségre utaló táblázatunk bizonyította, hogy a veszteség évi mértéke felgyorsulóban van, s a legnagyobb mértéket újabban, a rendszerváltozás után érte el. A felelősséget tehát, bármennyire is elhatároljuk magunkat a szocialista rezsim évtizedeitől, az újabb évtized immanens fejleményeiben is keresnünk kell. Persze a Fekete szerzőpáros nem keres, kutat és elemez, hanem csupán megjelöl. Most a liberalizmusban látják azt a fő gonoszt, ami a népességfogyás fennmaradásának, sőt felgyorsulásának okozója. A leegyszerűsítő társadalommagyarázatok mindig megelégednek a könnyű válaszokkal. A népesedési problémakör sokkal összetettebb annál, mintsem világosan megjelölhetnénk azokat a történelmi-politikai irányzatokat, amelyek egyértelműen és egyedülállóan felelősek lennének a népfogyatkozásért.
Jobbágyi Gábor ha lehet, még Fekete Gyulánál is populacionistább. Tudatos nemzetgyilkolásról ír a magzatpusztító abortuszok kapcsán. Igen nehéz helyzetben van azonban, amikor a Rákosi-korszak - népesedési témában kikerülhetetlen - abortusz-tilalmát értékeli. A legsúlyosabb korszaknak a Kádár-korszakot tekinti: "Békében is háború volt, mely lányaink, asszonyaink és a családok ellen zajlott, és a helyszíne is az anyaméh volt. Itt mészároltak le ötmillió megfogant, védekezésre képtelen életet, sokszor az aszszonyokat is megnyomorítva testileg-lelkileg."14
Ha a "Pacem in utero" (Békét az anyaméhben) szervezet megalapítóját, a Pázmány Péter katolikus egyetem jogi tanszékének vezetőjét idézzük, akkor máris az abortuszkérdés szövevényének közepében találjuk magunkat. A népesedési kérdéskör talán legtöbb erkölcsi problémát felvető területe a születésszabályozás jogi kérdése. Most nincs terünk a téma történeti és filozófiai oldalának boncolgatására. Csupán abból a biztonságpolitikai aspektusból vizsgáljuk, hogy milyen szerepe lehetséges a népességszám alakulásában. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a terhességmegszakítás szigorú törvényi tiltásával egy ideig növelni lehet a népességet, de a lakosság előbb-utóbb megtalálja a védekezési lehetőségeket, az akarata ellenére rákényszerített szülésekkel szemben.
Amikor 1933-ban Németországban Hitler uralomra jutott, az egyik első intézkedése az volt, hogy betiltatta a terhességmegszakításokat, s egyúttal radikális népességpolitikai rendelkezéseket (családi pótlék, lakáshoz jutás, adókedvezmény, természetbeni ellátások stb.) hozott. A nagyvonalú szociális intézkedések hatására néhány évig jelentős mértékben emelkedett a születésszám. A cél nyilvánvaló volt: a németek létszámának gyarapítása a megjelölt expanzionista célkitűzés érdekében. Nem hagyta a nácik lépését megválaszolatlanul a másik, a kommunista, totalitarizmus vezére, Sztálin. A következő évben, 1934-ben betiltotta a legális abortuszokat, hogy gyorsabban gyarapodjék a Szovjetunió népessége is, s ezáltal demográfiailag is felvehesse a versenyt a világhatalomért folytatott küzdelemben a németekkel. A katonai-biztonsági célzatú abortusztilalomnak Németországban a háborús vereség vetett véget 1945-ben. A Szovjetunióban 1956-ban legalizálták a születésszabályozást. Ceaucescu Romániájában, lényegében az előzőekhez hasonló hatalmi megfontolásokból 1968 és 1989 között volt érvényben drasztikus törvénykezés. Hiába írja Jobbágyi, hogy: "...kérem az abortuszlegalizáció híveitől, ne Hitlerrel, Ceaucescuval, Ratkó Annával riogassák az átlagembert, gondolatainkat idézve. Az őrült diktátorokat, azt hiszem közösen ítéljük el...",15 a párhuzam kézenfekvő, mert a születésszabályozás előkészítés nélküli, megfontolatlan betiltása, családi, asszonyi alulnézetből ugyan olyan, akár egy diktátor teszi politikai megfontolásból akár egy elkötelezett keresztény a magzati élet védelme érdekében.
Jelentős módosuláson ment azonban keresztül ez a problémakör az elmúlt évtizedekben. Részben a döntő jelentőségű politikai változások miatt, részben a születésszabályozást lehetővé tevő sokféle, az orvos- és a gyógyszerész tudomány által kifejlesztett eszköz, módszer elterjedése következtében. Az államok biztonságát a hatékony, modern fegyverzetrendszerek korában már nem elsősorban a hadrafogható embertömegek nagysága védi. Különösen nem 1990 óta, amióta megszűnt a szuperhatalmi szembenállás. Előtérbe kerültek viszont az olyan gazdasági megfontolások a tágabban értelmezett biztonságpolitikában, amelyek egy-egy nemzetgazdaság belső arányaira irányították a figyelmet, mert a fejlett országok jórészében megbomlott a generációk egymáshoz viszonyított korábbi egyensúlya. Ennek következtében az a veszély fenyeget, hogy a fogyó népességű országokban nem lesz biztosítva a megszokott és politikailag nélkülözhetetlen szociális intézményrendszer, részben a nyugdíjrendszer, részben a gyermektámogatások. A globalizálódó világ, benne a növekvő súlyú nemzetközi migráció ugyan kínálja ezeknek az országoknak a bevándoroltatás útján történő népességimportot, azonban ez - a nyelvi, kulturális és egyéb különbségekből adódóan - olyan konfliktusokkal fenyeget, amelyeket nem vállalnak szívesen sem a politikusok, sem az átlagemberek. Ezek miatt az egyébként indokolt biztonságpolitikai aggodalmak, megfontolások miatt azonban könnyen kerülhetnek egyes, különösen gazdaságilag sebezhető országok olyan helyzetbe, hogy népességük csökkenése és főleg gyors elöregedése következtében egy idő után nem lesznek képesek biztosítani az ország megszokott színvonalú működőképességét.
A gazdasági stabilitását, életszínvonalát tekintve irigyelt Németország is ezzel a problémával küszködik. A berlini Humboldt Egyetem professzora szerint az ország 82 milliós népessége 2050-re 20-25 millióval fog csökkenni, ha nem vándoroltatnak be évente legalább 400.000 külföldit.16 A Der Spiegel az elmúlt év őszén terjedelmes, sokszerzős közleményben foglalkozott ugyanezzel a kérdéssel. A szerzők kiszámították, hogy milyen alternatívákkal kell számolnia az országnak, ha gondoskodni kíván demográfiai jövőjéről, biztonságáról. Ha egyáltalán nem fogadnának bevándorlókat, akkor 2050-re a ma pontosan 81,7 milliós lakosságszám 28 %-kal, 58,8 millióra fogyna, de a gazdaságilag aktívak és a nyugdíjasok aránya a már ma is előnytelen 4,4:1 arányszámról 1,8:1-re csökkenne. Ha meg kívánnák őrizni a jelenlegi népességszámot, akkor - eszerint a közlemény szerint - évente 324.000 bevándorlót kellene fogadni a következő félszázadban. Ám a korösszetétel ebben az esetben is tragikusra, 2,3:1-re romlana. A jelenlegi korösszetételi arányok megőrzéséhez viszont elképzelhetetlenül nagy számú, évi 3,4 milliós bevándorlótömegre lenne szükség. Ebben az esetben Németország népessége 299 millióra duzzadna 50 év múlva, és természetesen végleg elveszítené eredeti népi-nemzeti karakterét.17 Hasonló előreszámításokat végeztek már Svédországban és a valamikor oly szapora Olaszországban is. Az elemzések következtetései megegyeznek abban, hogy még határozott és nagyarányú demográfiai beavatkozás esetén is számolni kell egy-két nemzedék múltán egész Európában a népesedési válsággal, s a belőle származó konfliktushelyzettel, amelynek két komponense, a lakosság általános elöregedése és etnikai összetételének megváltozása elkerülhetetlen. Éppen ezért meglepő egyes tudományos és politikai tényezők közömbössége a kérdésben. Közös jellemzőjük, hogy csupán a globális érdekeket látják és képviselik.
Az amerikai - magyar származású - Demény professzor például azzal dicsérte meg egyik munkájában a magyarságot, hogy felelősségteljesen viselkedett a 20. századi népességrobbanás idején, mert nem növelte számottevően lélekszámát. Viszont a "felelőtlen" Fülöp-szigetiek és thaiföldiek létszáma, ami 100 éve azonos volt a magyarságéval 68 illetve 59 millióra duzzadt.18 Igen... igen, de vajon néhány nemzedéknyi idő múltán melyik nemzet lesz világpolitikai tényező, a fogyatkozó, zsugorodó magyarság vagy az említett és állítólag egyre jobban élő, szapora ázsiaiak? Ha komolyabb perspektívában gondolkozunk nyilvánvaló a két alapvető tényező, a mennyiség és a minőség szoros korrelációja. Belső népességi arányaink megromlása azért következett be, mert egyre kevesebb gyermek születik évtizedek óta. Ma a nyugdíj felé menetelő ötvenesek évjáratai legalább kétszer akkorák, mint a megszületők kohorszai. Nem ad okot túlzó lelkendezésre, hogy 2000-ben 1.300-zal több gyermek született, mint 1999-ben. Ez csak annyit jelent, hogy egy kb. 180.000-es évjáratnak - mondjuk - nem 95.000-es, hanem 96.300-as nemzedék fogja megkeresni a nyugdíjra valót egykoron. A gyermekes családok sokoldalú, végre megvalósult támogatása üdvözlendő, de a fentiekből következően látható, hogy korántsem elégséges a várható krízis megelőzéséhez. Különös, hogy ebben a problémakörben is létezik az az önpusztításra is hajlandó, csökönyös ellenzékiség, amelyik még ebben a helyzetben is bírálja ezeket az intézkedéseket, pedig hazánkban évtizedek óta először vet komolyan számot egy politikai vezetés a népességfogyás súlyos következményeivel.
A demográfiai arányok ilyen fejtetőre állása esetén nem kérdés, hanem követelő imperatívusz, hogy a migrációt is alkalmazni kell a helyzet javításához. Alig feloldható dilemmát jelent viszont, hogy komolyan vehetően csak egy népelem jöhet bevándorlóként szóba, a határon túli magyarság. Jönne is, ha hagynánk, ha különböző megfontolásokból nem tartaná ezt a lehetőséget kizártnak minden politikai tényező és nyomukban az egyre növekvő anyaországi elzárkózás. Róluk egyszer már empatikusan és igazi patriótaként kellene véleményt formálni, megtörve a probléma körüli zavart és őszintétlen hallgatást. Ugyanis képmutatóan hangzik a jobbról is, balról is kórusban ajánlott "szülőföldjükön kell boldogulniok" tanács, ha a magyarnak maradás lehetősége egyre kevésbé adott a határainkon túl. Illyés Gyula már negyedszázada ország-világ elé tárta, hogy a határon kívüli magyar gyermekek egynegyede nem az anyanyelvén tanul az elemi iskolákban. Szakiskolái, egyetemei pedig gyakorlatilag nincsenek. Ez a helyzet - politikai fordulat ide vagy oda - inkább romlott, mint javult az elmúlt évtizedben. (Szlovákiában - tudomásunk szerint - a magyar gyerekeknek már csaknem fele szlovák elemiben tanul.) A segítő igyekezet könynyen vezethet az eredeti célkitűzéssel ellentétes eredményhez. Külön tanulmányt igényelne természetesen az új státusztörvény, de különösebb elmélyülés nélkül is előre láthatóak kontraproduktív hatásai. Például a munkavállalási lehetőség három hónapban történt meghatározása nem engedmény, hanem tízezreket fog hazaparancsolni, főleg Romániába, azok közül, akik már huzamosabb ideje Magyarországon dolgoztak. Az alkalmi munkákból élők kivételével számukra csak az az alternatíva marad, hogy vagy véglegesen az anyaországba települnek vagy elfelejtik a korábbi megoldást, hiszen kevés az olyan foglalkozás, amelyet évi bontásban lehet gyakorolni egyszerre két országban.
Visszatérve a népességfogyás témaköréhez, reméljük, hogy a tízmilliós határszám átlépése negatív irányban a közvélemény mellett azokat is felrázza, akik szakmájuknál, gondolatkörüknél fogva képesek előremutató javaslatokat megfogalmazni a kikerülhetetlennek látszó demográfiai krízis megelőzése érdekében. Mi csupán azt kívántuk érzékeltetni, hogy a népesedési válság több mint önmagában álló statisztikai, demográfiai, szociális, migrációs vagy idegenrendészeti kérdés. Valójában olyan egymásba fonódó sorsproblémák együtteséről van szó, amelyek bármilyen oldalról történő érintése hatással van a többire. Olyan komplex, konszenzussal elfogadott nemzetstratégiára lenne szükség, amely a megfogalmazott prioritások érvényesítése mellett a lehető legkevesebb kárt okozza az elkerülhetetlenül háttérbe szoruló területeken. Ha a magyarság által (történelme során) benépesített területek minden áron való megtartását tekintjük elsődlegesnek, akkor csak idegen népelemeket fogadhatunk, és diszkriminálnunk kell a határon túli magyar testvéreinket. Ha a magyarság elért lélekszámát kívánjuk lehetőség szerint megtartani, akkor nem feledkezhetünk meg arról, hogy magyarnak maradni leginkább egy magyar országban lehet.
A kompromisszumos megoldások hívei a kisebb, célirányos lépéseket részesítenék előnyben. Már-már egyetértés van abban a kérdéskör ismerői (Borbély Imre, Pomogáts Béla) között, hogy a határon túli szórványban élőket nyugodtan be lehetne telepíteni az anyaországba, hiszen magyarnak maradásukra odakint csekély az esély. A társadalmi mobilizáció törvényszerűségeinek ismeretében, Andorka Rudolf kutatásaira gondolva, azonban tudjuk, hogy a migráció lépcsőzetesen megy végbe. A már kétnyelvűvé vált szórványnépességnek, ha elköltözik otthonról, megfelel a másnyelvű közeg is. Igazán magyar környezetbe - továbblépésük esetén - a magyarnak megmaradt területekről származók vágynak. Ezért gyorsult fel 1989 után például Nagyvárad, Kolozsvár vagy Marosvásárhely magyar lakosságának elköltözése.
Rövidre fogva: nem áltathatjuk magunkat, hogy létezik olyan megoldás a magyarság népállományának megtartására vonatkozóan, amelyik alkalmazása esetén elkerülhetővé tenné a fájdalmas konfliktusokat. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy a legsúlyosabb válságok akkor keletkeznek, ha mindenáron el akarják kerülni őket.
Jegyzetek
1. Ez a számítás úgy történik, hogy az évente meghaltak számából kivonják az évente megszületettek számát. Ez az 1981 óta tartó "természetes fogyás" mérlege. Mivel azonban hazánkban ki- illetve bevándorlás is történik, a lakosság tényleges számát csak a népszámlálásokon lehet megtudni. 1990 januárjában például 200.000 fővel kevesebben lettünk egyszerre a számítottnál, mert ennyivel többen távoztak az országból, mint jöttek. A 2001. februári népszámlálás is bizonyára más számot fog mutatni, mint a természetes fogyás mérleg módszerrel megállapított adata. Csak éppen azt nem tudhatjuk, többen vagy kevesebben leszünk-e a kiszámítottnál? Ugyanis még a legfelkészültebb szakemberek sem tudják, hogy Magyarország a rendszerváltozás óta inkább népességkibocsátó vagy népességbefogadó terület-e? A szerző "tippje": nagyobb a fogyás a természetesnél, mert továbbra is többen távoznak az országból, mint ahányan jönnek.
2. "...a munkásnépesség az önmaga által termelt tőkefelhalmozással együtt növekvő terjedelemben termeli azokat az eszközöket, amelyek őt magát viszonylag létszámfelettivé teszik. A tőkés termelési mód sajátságos népesedési törvénye ez, mint ahogy valójában minden külön történelmi termelési módnak megvan a maga külön, történelmileg érvényes népesedési törvénye. Elvont népesedési törvény csak növényekre és állatokra vonatkozóan létezik, amennyiben az ember történelmileg be nem avatkozik."
Marx-Engels-Lenin: A népesedési kérdésről. Kossuth Könyvkiadó, 1987., 147-148. old.
3. "A növekvő népesség nagyon fontos hatással volt a tőke iránti igényre. Nemcsak arról van szó, hogy ...gyorsabban vagy lassabban nő a tőke iránti kereslet. Hanem, minthogy az üzleti remények sokkal inkább a jelenre, mint a jövőbeli keresletre vannak alapozva, a növekvő népességű korszak optimizmust vált ki... A csökkenő népesség idején viszont ennek az ellenkezője az igaz. A kereslet elmarad a várakozástól, és a túlkínálat tévedése is nehezebben korrigálható. Így a pesszimisztikus hangulat ideje következhet el; s habár végül is a pesszimizmusból ki lehet lábalni a kínálat módosításával, a népesség növekedéséből a csökkenésbe való átcsapásnak a konjunktúrára gyakorolt első hatása igen romboló lehet."
J. M. Keynes: A csökkenő népesség néhány gazdasági következménye. Demográfia, 1998. XLI. évf. 1. sz., 109. old.
4. Daniss Győző interjúja Faragó Tamással. "A boldogulás nem létszámfüggő." Népszabadság, 2000. szept. 16., 26. old.
5. Magyar jövőkép. Egy minőségi magyar paradigma. Az Interconfessio Társaság, a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör és a Vörösmarty Társaság tanácskozásai 1994-95. Székesfehérvár, 1997. 206. old. A Magyarok Világszövetsége és a Vörösmarty Társaság kiadása.
6. Uo. 125-126. old.
7. Uo. 129. old. A szerző előadásának első közlését átengedte a Magyar Szemlének. Új folyam IV. 12. szám, 1995 december 1257-1263. old. Ennek ellenére úgy láttuk helyesnek, ha szövegét a teljesen hitelesnek tekinthető kiadott jegyzőkönyv alapján közöljük.
8. Andorka Rudolf: Népesedési problémák - világméretekben, Európában és Magyarországon. In. A. R.: Merre tart a magyar társadalom? Antológia Kiadó, Lakitelek, 1996., 101-102. old.
9. Az 1999-ben született 95.000 gyermek 28 %-a született házasságon kívül. Ez az arány éppen a kétszerese az 1990. évinek! Statisztikai Szemle, 2000. szeptember, 726. old.
10. Cseh-Szombathy László: Család a mai magyar társadalomban. In.: "Most a holnapért" Szövetség Magyarországért. Magyarország népesedése a XX. században. A Magyar Demokrata Fórum 1997 tavaszán tartott népesedés- és családpolitikai fórum sorozatának előadásai. Püski, Bp., 1997., 26. old.
11. Uo. 27. old.
12. Váralljai Csocsán Jenő: Magyarország romlása a demográfiai mutatók tükrében. Magyar Napló, VIII. évf. 11. sz., 1996. november, 36. old.
13. Fekete Gyula - ifj. Fekete Gyula: Csendes ellenforradalom. Vitairatok. Trikolor - Intermix, Budapest - Ungvár, 1993., 25. old.
14. Jobbágyi Gábor: A magyar nemzet ellen viselt legpusztítóbb háborúról. In: SZÁRSZÓ'93. Az 1993. évi szárszói tábor előadás- és megbeszélés-sorozata. Püski, Bp., 1993., 197. old.
15. Jobbágyi Gábor: Élet és jog. MTA Állam- és Jogtudományi Intézet Bp., 1993., 63. old.
16. Gespräch mit prof. Rainer Münz. "Deutschland sollte die jährliche Einwanderung festlegen" Die Neue Gesellschschaft - Frankfurter Hefte. Dezember 2000., 709. old.
17. Burgdorf, Emcke, Grossekathöfer, Hipp, Kloth, Knauf, Neubacher, Schmidt-Klingenberg, Schreiber, Thielke: Raum ohne Volk. Der Spiegel, 43/2000., 43. old.
18. Demény Pál: A huszadik század Magyarországának népesedése nemzetközi összehasonlítások tükrében. In.: Magyarország történeti demográfiája (896-1995) Millecentenáriumi előadások. KSH, Budapest, 1997., 380. old.
