Magyar Napló

A háború akkor is háború,
ha nem lőnek

Szerencsés tematikájú verset választott ki a szerkesztő. Ha van vers, amelyik a század második felét reprezentálni képes, akkor Rózsa Endre itt közölt alkotása az. Az örök veszélyeztetettség állapotából indul el, amely veszélyeztetettség nem is létezik. Egy fél századon keresztül éltünk úgy, hogy tudatunkba belemarták a veszély érzetét azért, hogy a közvetlen veszélyeztetettség mindenkori elhárításáért még hálásak is legyünk. Nevezték mindezt akkoriban hidegháborúnak. De a lényege a belső feszültségek kioldása volt. Ne légy elégedetlen, mert lehet még roszszabb is. Lásd a század első felét. Lásd a két nagy háborút, amelyben valódi lövészárkok között valódi ágyúk lőttek egymásra. Akkor volt értelme a politikai állásfoglalásoknak, nemzeti és származásbéli hovatartozásnak is. Az ember kiszolgáltatottan volt otthonában is a valódi csatatéren. Mondták és magyarázták utána: "Auschwitz után nem lehet verset írni." Pedig azután kell, hogy "vers írassék". Csakhogy éppen ettől a verstől félt egy fél századon át a politika. El kellett feledtetni a politikai állásfoglalást (a hivatalos-bürokratikus nem számíthatott annak), a nemzeti igényeket, az emberi faj egészének számtalan fajtájú származottságát, vallási és világnézeti meghatározottságát. A lengyel rendező filmjének címe lehetne Rózsa Endre versének mottója: "Tájkép csata után". Mindenki örül, nem annak, hogy élő, hanem hogy túlélő. És ebben a túléltségben nőttek fel nemzedékek, és nőttek bele újabbak. A szavak nem azt jelentették, amit az értelmező szótárban róluk definiálnak. Sajátos metanyelv alakult ki, ezen beszéltünk, nehogy sértsünk és nehogy sérüljünk.
Hány mű nem született meg, hány született másként. Milyen boldog és szabad lehetett a Rákosi-féle "ötvenes évek", amikor az írók nem publikálhattak. Ha akartak írhattak. Legfeljebb egymásnak olvashatták fel, ha merték. De voltak művek, amelyeket alkotóik még önmaguk előtt sem mertek olvasni. Az ötödik emeleti ablakpárkány pléhlemeze alá rejtették. A baj akkor kezdődött, - becézték "olvadásnak", "enyhülésnek", "konszolidációnak", - amikor már publikálni is lehetett. Akkor kellett minden szóra vigyázni. Vas István mondogatta az 1954-es változásról: tudod, ha a torkodnak szorítanak egy tőrt, és a szorításon egy millimétert engednek, akkor már úgy érzed, hogy az enyhülés.
A posztmodern labirintusban élt egy fél századon át Közép- és Kelet-Európa irodalma. Ami boldogabb égtájakon - legalábbis innen tekintve annak látszottak - a személyiség bonyodalmainak átélése volt, az errefelé a személyiség csalimeséjét szülte meg. Vagyok is, meg nem is. Létezem, de csak jegelve.
Persze voltak, akik kimondták: inkább valódi csatateret. Inkább a konfrontációnak a század első felében pusztító lövészárkait. Hallgatás, szamizdat, emigráció várta őket. Mert itthon örülni kellett, hogy épp most nincs valódi lövészárok. Épp most pókhálósodnak az ágyúcsövek. De milyen áron.
Aztán akkor ijedtünk meg igazán, amikor nyíltan, a nemzet színe előtt kimondták, hogy ezt az álságos békét fel kell mondani. Mi lesz, ha mégis valódi háború szakad ránk. Ügyetlenebb vidéken, tőlünk keletre, délre valóban ki is újultak a nagy háborúk. Ezt meg TV-ben néztük. Mintha krimit. Fel se fogtuk valójában, hogy ezalatt szabadulnak fel szavaink. Mi - ők úgy láthatták, boldogabbak - akkor már beszélhettünk. Csak nem tudtuk, mit is mondjunk. A labirintus hosszú és bonyolult kijutni belőle. Szegény Rózsa Bandi barátunk ennek a hidegháborúnak lett szellemi hősi halottja. Mert a háború akkor is háború, ha nem lőnek. És akkor is vannak hősei és hősi halottjai, ha azok nem fegyveres harcban, nem fegyver által pusztulnak el. Esetleg ágyban, párnák között.