Magyar Napló

Lábjegyzet negyedszázad távolából

Az Elsüllyedt csatatér ékes példája annak, hogy egy irodalmi mű ismertségébe, megítélésébe a keletkezés pillanatának történelmi felhajtó ereje és az utóéletben mutatkozó, különösen sűrű idézettség is jelentősen belejátszik. Ha a korán elhunyt Rózsa Endre rokonszenves alakját és lírikusi életművét nagyobb tanulmányban lehetne megidéznem, elsőül bizonyára nem ezt az erőteljes sortömböt választanám (mely a kisbetűs írásmódtól, a központozatlanságtól, a határozott névelő nélküli címtől a szabályosabb interpunkcióig, a végig nagybetűs sorkezdésig mozdította el magát: talán textusváltozatai is keserű benső alaknyugtalanságáról tanúskodtak). Az Óda a nyárhoz, a Zenepalota, a (W. S.), a Jeszenyin készebb, a kései haikutermés vagy az Adyt parafrazeáló "se híja, se hója hajamnak" szöveghely ma már szebb számomra. Ám ha felütöm a Rózsa második kötetéről, a Senki ideje címűről 1974-ben írott kritikámat, abban is az Elsüllyedt csatatér kiemelését találom, noha nem is kellett volna okvetlenül rátérnem erre a nemzedéki vallomásra. Az emblematikusság késztető ereje mégis arra vitt, hogy idézzek is belőle. Különben akkor, jó negyedszázada a generációs szóvivő, a reprezentatív szószóló szerepében láttam Rózsát. Ma már úgy képződik meg előttem, mint mértékadó bátya (a Kilencek közt is ő volt az egyik legidősebb), határozott szavú, energiáit csöndességgé fegyelmező idősebb testvér - akiben a legkisebb fiú mesei szegénylegénységéből és hetyke reményeiből is mutatkozik valami.
"sosem halunk meg ezen a csatatéren / mert nem csatatér ez s mi nem harcolunk" - az ihlet első tapadásának percétől s a publikálás évszámától függetlenül a hatvannyolcasság verse bukott ki a költőből. Nem programverse, hiszen nemigen volt akkor program, sőt inkább antiprogram íródott, kényszeredett. A fiatalember tragédiájának két, egymásba mosódó kulcsszíne Párizs és Prága volt az 1968-as évben. A nyugat-európai, baloldali diákforradalmak félrecsúszása, illetve a csehszlovákiai változáskezdemények magyar katonai közreműködéssel is történt elfojtása az eurokommunizmussal, valamint a szovjet típusú szocialista gyakorlattal kapcsolatos totális dezillúzióhoz vezetett. Valószínű, hogy a költőt a nemzedékére kiosztott társadalmi mellékszerep, a szabadsághiányos kor állandóan regulázó gyakorlata is erre a gondolatmenetre hangolta. Jóval később Szilágyi Ákos adott teoretikus megfogalmazást meghalás és meg nem halás érzületi kettősségéről, a "voltaképpeni halottak" traumájáról, a felnőtté-nem-levés és a korai potenciális halottság összeéréséről: szerinte a nemzedéki karakter "szembeötlően nem-felnőttes, ťúgy maradtŤ alapjellege a hatvannyolcasnak nevezett nemzedék eredetijébe nyúlik vissza. A nemzedéki eredetidőben akár mint kísértés, akár mint bűnbeesés, és főként mint a létező világ állapota: a hatalom jelentette az alapélményt."
A halmozott paradoxonokból összeálló mű: az Elsüllyedt csatatér - mint az orvosolhatatlan, életre szóló diszharmónia verse - ma is olvasható az eredetidő lírai dokumentumaként. Úgy is olvasható. A többes szám első személyű beszédmód úgy üti felül a kvázihalált a nemhalállal, hogy e mesebeszéd-segesvár képtelen harcászati terepén egy csomó névtelen antipetőfi vesztét érzékeljük. A XIX. századi, s főleg a szabadságharc köré fonódó magyar költészet ismerős képei és a nyersebb akkori-mai stílus szavai elegyednek a hosszan elnyúló, a tett felé serkenni nem képes mondatokban. Terep és terepasztal, mező és tábla: egyek; a katona, a lovas csak figura. Oly elemi erővel mondja a magáét a vallomás, hogy meglehet, hosszabb is vélhető legarányosabb terjedelménél, s az elsüllyedt csatatér metaforája kissé túl is értelmezi magát.
Végtére az össznemzeti hazugság és a sötét irracionalitás víziója lesz a költemény, mely ugyan a "sosem halunk meg" felütésével indít, a küzdelem tartalmas romantikáját kergeti (tán a mártíriumot is eszményíti), de halmozza a pusztulás és a terméketlenség jegyeit, kifejezéseit. A természet állati-növényi csődjének olyan mesteri "szinesztéziás" láttatásában, mint amilyen "a vadkrumpli bokra kotol élemedett kék tojásain", Juhász Ferenc és Nagy László civilizációs vereség-énekeinek technikáját is felvillanni vélhetjük. A vert, veszett emberalakok is megalázó vagy hamisságot hordozó szituációkban testesülnek meg. Ennek ellenére érződik, hogy szenvedő áldozat és hatalmi szereplő közt különbség van a morális pozícióban. Mindkettő vétkes, ám az "álbölcsek honá"-nak urai nyilván sokszorosan, az erőre kapni képtelenek, a látszatlét eltűrői kevésbé, másként.
Elhelyezhető a vers Béres Attila rövidebb, de az alaptoposzban rokon, s ugyancsak nagyon sokszor citált Bonfinije (a fekete seregbe be nem kerülő harcosok epigrammája) mellett. Más hangon, más attitűdből Haraszti Miklós Che Guevara-verse is ugyane tanulsághoz tendált, mondván: "nem volt, sőt nincs is forradalom, hol nem csinálja senkise". Nem kizárt azonban, hogy a mai olvasó számára már nem kap sárgáslila történelmi, politikai horizontot a vers. Akkor pedig az Elsüllyedt csatatér általában az emberi egzisztencia indulatos vereségverseként fogható föl: még a halál sem esik meg a folyamatos, a potenciális, az álhalottságban - vagy: a nincs-életnek a nincs-halál a velejárója.
Írásmű esetében őszinte dicséret: a szövegből eredő alapérték, ha az alkotás ilyen nagy mozgásokra képes az értelmezés körében, és - mint a magyar szabadversnek ez a figyelemre méltó példája is - az interpretálás egymástól messze eső tartományaiban is elevenen él.