Magyar Napló

Vissza a berekbe

Máris, újra meg újra.
Gondolatban, örömmel.
Berekfürdőre, a Karcagtól néhány percnyi autózással elérhető, országrésznyi pusztaság szélén megbúvó, testi nyavalyákra jóhatású gyógyvizéről megismert kis magyar oázisba.
Korábban és újonnan szerzett barátok, pálya- és szellemi társak közé.
Urambocsá': miért is?
Az itthoni nemtelen gondok-bajok szorításából el-kiszökve, a felüdülés ajándékba kapott lehetőségét megragadva, és: hosszan, jóízűen beszélgetni. Nem feltétlenül irodalomközeli anomáliákról (azokról is), de az ország, népünk (fajtánk) sorshelyzetéről.
Mert a (második) berekfürdői írótábor részvevői nem csupán az otthont adó település okán tartoznak ugyanazon táborba a megosztott magyar irodalomban. Mindünknek fáj a mai magyar valóság, de még a szó is, amit azokról és azokért mondunk, akiket féltünk. Így vagyunk címkézhető "elkötelezettek", e minőségünkben tanúi, elszenvedői sokféle, torzsalkodás-okozta veszteségnek.
Az ilyen együttlét: jó. Számomra: fölemelő.
Jönnek, zsibonganak az emlékek: arcok, szavak, tekintetek.
Körmendi Lajosé. Őt hallgatva meggyőződéssé szilárdul a felismerés: azzal, hogy a hasonló világlátású írók "nyájasításának" szándékát a berekfürdői önkormányzat támogatásával megvalósította - valami hallatlanul fontosat cselekedett. Megteremtette a lehetőséget arra, hogy egymás szavából, magatartásából (is) épüljünk, (konokságunkban) erősödjünk. Nem kimondottan a mienknél harciasabb csoportosulásokkal mindig esedékes öszszecsapásra készülve (akár arra is), inkább a sors- és nézetazonosság szomorú vigaszával, de szívós szálaival is egymáshoz kötődő lelkek megtartása végett.
Sarusi Mihály. Három éve, Tokajban találkoztunk először. Hónapok hosszú sorával kiváló műve, a Magyar Krisztus elolvasása után. Szorongva álltam előtte, felnéztem rá. Ő is észrevett engem: megvásárolta kisregényem öt (!) példányát, elolvasta, szétosztotta és írt róla(m). Tőle kaptam először ezt a fajta elismerést, amit nem szeplősít a legapróbb kifogás sem.
Füzi László értésünkre adja, hogy (természetesen) ismeri a magyar értelmiség (társadalom) értéktévsztő törekvéseit, ám úgy véli, a veszedelmesen zakatoló folyamatokat nem tudjuk befolyásolni. Úgy tűnik, meggyőződése nem jóvátehetetlen pesszimizmusból, inkább az erőviszonyok józan mérlegeléséből, a valós helyzet felismeréséből ered.
Rott József, a frissen megismert kitűnő prózaíró kemény hittel a tett, az ellenszegülés mellőzhetetlensége és értelme mellett érvel; nem tehetünk mást. Ezzel mindenki egyetért, de Füzi szavai után arról megoszlanak a vélemények, adott-e a sikeres ellenállás esélye.
Eltűnődöm: mi az a szükséges plusz, amit a túlélésért kényszerűen vívott küzdelemben pajzsként fel kell(ene) mutatnunk. Ráhibázik a vélhetően helyes válaszra: minőség. Közelebbről: amit (a táborlakók közül) Rott, Sarusi, Körmendi és - hát persze! - Jókai Anna prózája testesít meg. Ez az a perc, amikor meggyötört az újabb kérdés: tulajdonképpen mit keresek itt? Szerény termésemmel legfeljebb bojtárfiú lehetek. S mint ilyen, gyakran tisztemként vállalom a hallgatást.
Banner Zoltán és Gálfalvi György nagy tanulságok levonását és szintézisét sejtető gondolatmenetében ugyancsak megannyi fogódzó. Nem csak az általános helyzet megítéléséhez, saját zsámolyom helyének meghatározásához is irodalmunkban. Veszteség: Gálfalvit a negyedik napon dolgai kiragadják közülünk. Banner marad, jól érzi magát, napi rendszerességgel kocog, a záróesten pedig ismét csodát művel: előad. Persze, harminc éves előadói múlttal "könnyű" neki: a hatvanas évektől kezdve, önálló és egyszemélyes műsorával sorra járta az erdélyi falvakat. Legalább százezren látták, hallgatták.
Gálfalvi távozása után egyedül maradok a határon túlról. Érzékelem a felém sugárzó szeretetet, megbecsülést, amivel zavaromban nemigen tudok mit kezdeni. Mert (ismét) villog a kérdés sarlós pengéje: mivel érdemeltem ki? Aztán kiderül: kisregényem, A sátán fattya a "ludas". Majd mindenki ismeri, megismeri, hiszen a magammal hozott példányokat már az első napokban elajándékozom.
Jókai Anna legnagyobb meglepetésemre az ebédlőben hajlik vállam fölé és mondja: ő is elolvasta, nagyra tartja. A köszönet szavai után, zavartan pironkodva megkérdezem: okos dolog-e poézist vinni a prózába. "Igen. Minél többet, amennyit lehet."
Bátorító útravaló.
Oláh János és Mezey Katalin a harmadik napon érkezik. Újabb meglepetés: János magával hozza, kezembe adja kisregényem új kiadásának mutatópéldányát.
Ennyi (siker)élmény sok(k). Olvasásba menekülök.
Rott Jóska prózájával folyóiratban találkoztam először. Megfogott. Most viszontajándékul kapott novelláskötetét olvasom.
Körmendi prózájába csak belekóstolni van bátorságom. Más, de nem kevésbé tiszta minőség.
Jenei Gyula szálfa-termet, rokonszenvesen csöndes szavú. Folyóiratot főszerkeszt Szolnokon. Tematikus számokkal jelentkeznek, a következő cigánytémájú anyagokból áll össze. Biztat: írjak, küldjek.
Dienes Eszter a legkésőbbi érkező. Mindjárt a bemutatkozáskor bevallom, egyetlen versét olvastam csupán, de máris beleszerettem költészetébe.
Elek Tiborral nem újkeletű az ismeretség. Azok közül való, akik észrevették, számon tartják kishazám (Kárpátalja) irodalmának java-termését, és fórumot adnak számára. Becsülöm szerkesztői szigorát, hiszen sok jel szerint az értékkeresés és -felmutatás szándéka motiválja. Meglehet, más szempontok is, s nem lehet tudni, azok mennyire célravezetőek. Az idő eldönti.
Szenti Ernő - ha nem ült éppen fóka-mód a vízben - többnyire olvasással és írással termékenyítette meg a múló időt. Nyitottságot sejtető őszinte érdeklődését kedélyes bácsi-arcát megőrzi az emlékezet.
Merényi Krisztián, legifjabb társunk két kötettel, antológia- és folyóiratbeli publikációkkal a háta mögött szerénykedik, mondván: még mindig keresi saját hangját (no meg a szebbik nem szemrevaló példányait hajkurássza - de ez így természetes, másképp fontos).

Ennyi volt, ilyen volt?
Nehéz a válasz, talán nem is szükségszerű. Berekfürdői hét napom eseményeit csak érinteni lehetett ezekben a feljegyzésekben.
Nem tudhatom, a későbbiekben hogyan s mivé lényegül át az élmények sokasága. Az alapélmény aligha erodálódik: az együttlét öröméé.
A berekfürdői önkormányzat vendégeiként figyeltek ránk, törődtek velünk. Abádszalókon is, ahol író-olvasó találkozóra mentünk, s ahol a település több mint minden ötödik lakója bejáratos a mintegy harmincezer kötetes könyvtárba.
Berekfürdő alig ezerlelkes település, amelynek boldogulását meghatározó mértékben segíti a gyógyfürdő emelkedő szintű látogatottsága. Az elfogyó század húszas évei óta feltörő, a hajdúszoboszlóival egyenértékű termálvíz jótékony hatását ismerik külföldön is, tán jobban, mint az ország némely vidékein. Vannak, akik visszajárnak ide.
Esztendő múltán magam is visszatér(het)ek: az újabb meghívás szándéka kinyilvánítva. Köszönet érte! Semmi sem természetesebb, minthogy az ember visszavágyik oda, ahol jól érzi magát. Az anyagi gyarapodás önmagában véve még nem kötelezné az önkormányzatot a kultúra megbecsülésére és istápolására, mégis ez történik; s hogy megtörténhessen, ahhoz olyan szerencsés összetételű testület kívántatik, mint az itteni, élén dr. Hajdú Lajos polgármesterrel, aki a terhes tisztséget többirányú szolgálatnak tekinti. Nem lehet véletlen, hogy kerékpáron közlekedik: így akar emberközelben maradni. Okkal hihetjók, az ilyen jellem sziklakeménysége ellenáll a torzító hatásoknak.
Berekfürdői élményeim nemkülönben.