Magyar Napló

Írók a tengerentúlról

Az 56 után tengerentúlra szorult magyar íróknak, akik nem vagyunk ugyan mind zsenik, de nem vagyunk elhanyagolható részei sem a magyar irodalomnak, ad-e valamilyen elismerést a mai itthoni irodalmi élet? A mi helyzetünk alapvetően különbözik a perem-magyarság helyzetétől. Míg a perem-magyarság állandó érintkezése folytán köldökzsinórral van összekötve az anyaországgal, addig nekünk a tengerentúl örvénylő elidegenedés vonzásával kell megküzdenünk. Az itthon töltött három hónap tapasztalata alapján azt kell mondanom, hogy Fáy Ferenc, Fáy István, Krisztion-kovics Mária, Naphegyi Imre, Kulcsár Lajos, Gyimesi Gyula, Sós József, Szegedi László munkái ismeretlenek.
Néhány nyugatról visszajött írót elfogadott az itthoni irodalmi élet, de a többiek munkássága fölött szemet huny.
Az itthoniaknak fogalmuk sincs arról, hogy milyen a helyzete a szétszórtságban élő magyar írónak, hogyan kell küzdenie azért, hogy gondolatait, élményeit, melyek zömmel a magyar közelmúlt fájdalmas talajából csíráztak ki, legalább sorstársaival megoszthassa. Az itthon élő író, aki pénzért írt, még akkor is, ha kevésért, fel sem tudja fogni, hogy a kinti magyar író soha semmiféle anyagi ellenszolgáltatást nem kapott és nem is kért írásaiért, annál több áldozatot hozott. Az ő fizetsége maga a publikáció lett volna, de sokszor ez is elérhetetlen volt.
Vegyük sorra a leküzdhetetlen akadályokat. Már a magyar nyelvű szövegszedés is szinte kivihetetlen az angol nyelvű világban, olyan drága. Ha valaki ezt is ki tudta fizetni, szembe találta magát a könyve megismertetésének problémájával. Toronto és Cleveland aránylag népes magyarságának körében jó esetben is csak egy-kétszáz könyv adható el. A hirdetés a kis példányszámú emigráns lapokban többe kerül, mint maga a könyv. És akkor még ott van a horribilis postaköltség. Mindezen akadályokat csak úgy tudtuk leküzdeni, hogy magunkra vállaltuk az előállítás sziszifuszi munkáját. Mi, a Kanadai Magyar Írók Szövetségének tagjai Gyimesi Gyula elnök és Solymosi Zoltán titkár bátorítására vettünk egy magyar betűs írógépet, egy sokszorosító gépet, és megtanultuk a könyvkötés elemi fogásait. Az így előállított könyveink kezdetlegességük ellenére is többe kerültek, mint egy itthoni kiadvány. De nem adtuk fel a harcot. A Szövetség kísérletezett egy ezer példányos antológia évenkénti kiadásával, de az a vállalkozás is csak tengődött. Barátokra és ismerősökre erőltetett eladás tartotta úgy-ahogy fenn. Hasonló volt ez a küzdelem a múlt század magyar vándorszínészeinek küzdelméhez, akik nem csak szerepeltek, hanem díszeleteket festettek, plakátokat ragasztottak.
Megéltük a hihetetlen pillanatot, a vasfüggöny lehullását, azt hittük, eddig száműzött gondolataink is haza érkezhetnek. Első itthon kiadott könyvem talán vallásos témája miatt, terjesztő híján zúzdában fejezte be pályafutását. Két év múlva az Antológia Kiadó önköltségen adta ki a hatéves szovjet fogságról és az azt követő kitelepítésről írott regényemet. Utána jött a dél-amerikai élményemen alapuló könyvem, majd egy történelmi regényem. Kárpótlási pénzem tetemes részét erre költöttem. Abban a naiv reményben ringattam magam, hogy valaki felfigyel a munkásságomra. Az írót nem a rossz kritika, hanem a hallgatás öli meg. Most, hogy ötödik alkalommal tértem haza, a korom nem biztat már több lehetőséggel, elhatároztam, hogy félreteszem a szemérmességet. Minden irodalmi fórumot megjártam, és sokszor a megalázkodásig meghajolva kértem, hogy legyenek segítségemre. Kértem, olvassák el a munkám, és írjanak róla. Vállaltam a lesújtó kritikát, mert az sem rosszabb, mint a hallgatás. Volt némi jogos önbizalmam, mert novelláimmal angol nyelven nem egy irodalmi díjat nyertem. Hittem, hogy legalább lesz egy, amit itthon is érdemes közölni, már csak a téma miatt is, hiszen nagyrészt a hadifogságról és az 56-os szabadságharcról írtam.
Egyre inkább tapasztalom, hogy az írás itt is, mint a tengeren túl, nyers üzletté változott. El kell fogadnom a valóságot. De nem távozom a színről mindaddig, míg ezeket a sorokat le nem írom. Nem fontos, megjelennek-e vagy sem, de ezzel tartozom nemcsak magamnak, hanem azoknak, akik valamikor velem együtt vívták a tengeren túl írói küzdelmüket. Talán jobb is, hogy nem érték meg, hogy most csendben elfelejtik őket.