 |
 |
|
|
|
||
Az ágy alatt csatorna szeme
kicsíráztatja a sokkarú lámpát
a padló réseiből
a megérintett erőket
hüllő alakba rendezi
mozgó időtalajra épült vicsorgó alkonyattá.
Nézem a kőben: nincs.
Nézem a fában: nincs.
Lélegző dombok húsa alatt
a pirkadat fájós repedéseiből
elnő tőlem egy-egy szokás hűsége.
Ezüstben arcomon arcod.
Pikkelyeivel havazik.
Behavazott sötét zokogásom.
Ez a tél egy végzetes tévedés.
A buborék-lét túl lassan szakadt fel.
Megrepedt tükörben, napéjegyenlőségben vészeli át
a tavaszt az emléktelenek elől,
higanyban a szenvedély elől,
magzatvízben a jótékony feledésért.
Kifakad a nyár, óriás tüdő.
Tudja a tudást. Későn.
Nem ezért a halálért jött
megszületni halála után.
