 |
 |
|
|
|
||
Ó enigma visível do tempo,
o nada vivo em que estamos!
ÁLVARO DE CAMPOS
Lenne csak erőd az idő, énekünkkel lerombolhatnánk falait, miként Józsué kiáltása Jerikó falait. De "az élő semmi, amelyben létezünk" nem hódol be az éppen benne gyökerező képzeletnek. Fernando Pessoa költészete állandó összeütközésbe kerül egy megélhető, de igazán fel nem fogható időbeliséggel, és ennek az alapvető összeütközésnek köszönheti tündöklő különösségét; Pessoa azonban nem kevésbé fegyvertelen, mint más költők, amikor meg akarja fejteni vagy legalább közelről súrolni szeretné az idő titkát.
Pessoa megszállottja annak a titokzatos valóságnak, amely maga az idő. Költészete mégis éppen az idő felfüggesztésének köszönheti legmélyebb eredetiségét és varázsát. Az idő, akárcsak a halál, semmiféle módon nem tapasztalható meg, és Pessoa költészete az idő valószerűtlenségének érzésében fogan. A megszülető vers érzékelhetőbb és érthetőbb kifejezése annak, hogy tökéletesen értelmetlen mindaz, amit időnek s amit halálnak hívunk. Pessoa hermetikus költeményeinek újdonsült beavatottja - aki így egy neoplatóni, sőt, platóni gondolathoz tér vissza - éppen az lesz, aki kristálytiszta bizonyossággal tudja, hogy nincsen halál. Minthogy a lélek természettől "isteni", természettől halhatatlan is, vagyis kívül áll az időn.
Az idő és a tér eredeti formák, a testbe zárt lélek bukásának megnyilatkozásai. Ők maguk a test, mely nem képes léleknek elgondolni önmagát, az egység, az egyetlen valóság őseredeti megnyilvánulásának, még ha ezt mi magunk sem tudjuk máshogy elgondolni, csak puszta hiánynak. Amikor Fernando Pessoa elmondta, mégpedig a legkifinomultabb szimbolizmus eszközeivel, hogy milyennek látja a világot, ez a bukás még csak ködfátyolon keresztül látható, a kifejezés epekedő, titokzatos metaforákhoz folyamodik, ahogy erről A gondolatom című versében vall.
Az álombeli országban, vagyis az egyetlenben, ahol valaha élt, nem folynak a folyók. Pessoa már nagyon fiatalon megértette, hogy az idő önnön lényegéből fakadóan üres, és úgy írta le elmondhatatlan egyhangúságát - Mindig egyforma az Óra -, mint az idő önmagából való kiürülését: az önmagából kiűzött Óra - Idő. Egy másik versben, a jelképes Képtelen óra címűben, ez a szimbolikus Óra múlt idővé alakul át: az Órának elmúlt íze van.
Az idő valósága csak külsőségében nyerhet hérakleitoszi dimenziót; ekkor valami olyasmi lesz, ami szüntelenül folyik. Vagy inkább tényleges "létezés" nélküli, puszta áramlás. Álvaro de Campos, a világra lebukott angyal álarca és a vele - csupán látszólag - szolidáris Pessoa képesek hangot adni ennek a megfoghatatlan időbeliségnek. Csakhogy az időbeliség legmélyebb igazsága nem más, mint káprázat, szüntelen menetelés, mely mintha már e bizonyos Megelőző Hazához vezetne, ahhoz a platóni rakparthoz, ahonnan a Tengeri ódában elindultunk. Az egyéni vagy kollektív utazás mindig az emberi idő képzeletbeli kibontása a versben, káprázat, melynek értelme csak a fonákjáról mutatkozik meg, mint valamiféle hátramenet vagy lidérces álom, akárcsak Sebestyén királyé az Üzenetben: "Mit számít por, halál s iszonyú végzet, / Ha így lettem örök? / Az álmom Ő volt, ki véget nem érhet, / S Ő lesz, kiben visszajövök." (Hárs Ernő fordítása)
Okkal állítható, hogy az idő efféle tagadása elsősorban Fernando Pessoa saját neve alatt írt költeményeire jellemző, az ő lényegében szimbolista vagy mitikus költészetére, akár a hermetikus versekre, akár a Kálvária költeményeire, akár az Üzenet ál-eposzaira gondolunk. Ezekben a költeményeiben fejeződik ki legtökéletesebben az időbeli zuhanás érzése, ami nem más, mint valamiféle átmeneti boldogtalanság-tudat, vagy éppenséggel valami ontológiailag orvosolhatatlan boldogtalanság. Ez a két távlat felváltva szerepel a Kálvária - Antero de Quental stílusában komponált - költeményeiben, így például a VI. számúban is: "Távolról jöttem, s arcomba van írva / épp oly ködös, mint összeférhetetlen / módon egy másik, messze lény profilja, / cáfolva hitvány, mai sziluettem." (Nemes Nagy Ágnes fordítása)
Vagy a XIII. számúban: "Ismeretlen király küldötteként / A túlnan ködös parancsait elvégzem, / [...] Nem tudom, van-e oly király, ki küldött. / Küldetésem az lesz, hogy elfeledjem / A gőgöt, s az űrt, amely betöltött... / De érzem az ős hagyományt, előbbről / mint az idő, a tér s a lét, itt bennem... / Érzéseim tudtak már rég Istenről..."
Az idő felfüggesztése még mitikus alakjában is fordított forma, amely hirtelen fájón tudatára ébred ugyanennek az időnek. Jóllehet látszatként élünk, mint egy rejtett valóság vázlatos képe az időn innen, a költő megjegyzést fűz a banális időbeliséghez, melyet önmaga iránti nosztalgiaként, vagy a lét szédítő kereséseként értelmez. De mindebben a hiány a leglényegesebb: a tartalom hiánya abban a létezésben, amely csupán az órák tovafutására szűkül, s amelyben minden fejlemény, minden változás merő értelmetlenség.
A költő saját nevén írt verseiben halljuk ezt az ódon melódiát, mely látszólag mindenféle metafizikai célzatosságot nélkülöz, sőt, ihletése olykor szinte népies. Megtapasztalhatjuk bennük a megkettőződött, valóságos és hiábavaló időbeliséget, mint a falvacskájának messzi harangjáról írt versben: "Amilyen szomorú az élet, / Oly hosszú és halk ez a hang, / Mint távoli, régi ütések / Visszhangja, úgy szól a harang." (Kukorelly Endre fordítása)
Lényegéből fakadó ellentmondás, hogy az idő egyaránt forrása a kérlelhetetlenség, illetve a csömör érzésének, hibát fed föl, hibát önmagában, egyhangú, létfilozófiai tehetetlenséget. Leghevesebb megnyilvánulásában, a pillanatban úgy érezzük, mi magunk is tiszta nem-lét vagyunk, akárcsak minden egyéb. Már-már azt gondoljuk, hogy, úgymond, nekünk magunknak köszönhető ez a nem-létezés: "Könnyed, rövid, szelíd, / Madárének emelkedik / A légben, melyben égre kap / A nap. / Hallgatom, s elhallgatott... / Úgy tűnik, csak mert őt hallgattam én, / Nem dalolt. // Soha, soha, és semmiben, / Ha a nap ragyogott a zeniten, / Vagy pirkadt, vagy napnyugta aranylott, / Nem adatott / Több gyönyöröm / A semminél, mielőtt akárcsak elkezdődött volna / Az örömöm". (Bernát Éva fordítása)
Már a romantikus mélabú annak tudatából táplálkozott, hogy életünk tünékeny valóság. Itt most, ha lehet így fogalmazni, egy másodlagos mélabúval állunk szemben. Csak egy másik, álmodott világ berobbanása gyógyíthatja meg, egy önnön hiányába belemerült és abban nagyon is jelenlévő világé. E mélabú - a csalóka időbeliség visszhangja, melyet a csömör szüntelen emlegetése táplál a versben - olykor futó, de merőben kitalált boldogságnak adhatja át a helyét, amennyiben a megélt pillanat túléli önmaga tünékenységét: "Különös pillanat, / Mi voltál lelkemen, / Hogy itt hagytál egy részt, / Mi nem múlik sosem? // Rá évek múltán is / Emlékszem majd bizony, / Nem sejtve, hogy mi volt, / Hisz már most sem tudom. // De lenne semmi bár, / Egy rész marad velem, / Mely lágy lesz akkor is, / Ha nem emlékezem". (Ladányi-Turóczy Csilla fordítása)
A tengerész című színműben nyeri el leghangsúlyosabb kifejezését az idő, mint színtiszta tünékenység. Igazság szerint nem az időben való zuhanásról van szó, vagyis arról, ami oly gyakran témája Pessoa lírájának, hanem valamiféle halott időről, amely természetesen a halál ideje. Ebben a drámában, melyet Pessoa statikusnak nevez, nem történik semmi. Élet és halál közt, inkább holtan, mint élve, három nővér szövi örökös körforgásban az álmát - egy tengerészről, aki csak azért létezik, hogy létezhessék az álom. Nem különböztetik meg a múltat, a jelent és a jövőt, és a három arc semmivel sem valószerűbb, mint az álom, mely azért élteti őket, hogy róla beszéljenek. Mindez mértéktelenül mesterkélt szimbolista modorosság lenne - és részben az is -, de az álom időbelisége, mint valami csüggesztő illat, belevegyül a szavakba, szívfájdító nosztalgiával idézve vissza a valóságot. Az álmodó Pessoa, de a "vizuális" Pessoa is irreális fénybe vonja a tárgyakat, s az ismert világ hirtelen ismeretlen alakot ölt, és idő-halál tükörré lesz, melyen át, az álmon túl, megpillantjuk az élet tiszta izzását:
"Először megteremtette a tájakat; azután megteremtette a városokat; azután az utcákat és a sikátorokat teremtette meg, egyiket a másik után, aprólékosan kiformálva lelkének anyagából - egyik utcát a másik után, városrészről városrészre, amíg el nem ért a mólók kőépítményeiig, ahonnan azután megteremtette a kikötőket... Egyik utcát a másik után, és a rajtuk járó embereket, és azokat, akik az ablakból tekintettek le rájuk... Lassan megismert bizonyos embereket, mint aki éppencsak felismeri őket... Fokozatosan megismerte a korábbi életüket és beszélgetéseiket, de olyanformán, mint aki csak álmodja a tájakat és így látja őket... Azután utazgatott, visszarévedve, abban az országban, amelyet megteremtett... És így építgette a múltját... Nemsokára már volt egy korábbi élete... Ebben az új hazájában volt egy hely, ahol született, helyek, ahol a fiatalságát eltöltötte, kikötők, ahonnan elindult a tengerre... lassanként voltak már gyermekkori társai és azután férfikorában szerzett barátai és ellenségei... Minden más volt, mint amilyen volt - sem az ország, sem az emberek, sem saját múltja nem hasonlított ahhoz, amilyen valamikor volt..." (Pál Ferenc fordítása)
Ez a részlet A tengerészből jól mutatja, hogy míg az irreális idő szférájában végeérhetetlenül árad a szó és szeszélyesen hömpölyög a létezés, e szférában is mindig jelen van a zuhanás, a bukás árnyéka, vagyis az időbeliség igazi lényege. A tengerésznek tulajdonított valóságról szóló álomban (holott ő maga is álom) szüntelenül megsokszorozódik az álmodott valóság - utcák, ismerős arcok -, vagy átalakul mássá, csak egy pillanatra látható, vagy épp csak nevet kap.
Noha Pessoa felfokozottan átérzi az idő eredendő irrealitását, csak költői énjei, Álvaro de Campos, Ricardo Reis, Alberto Caeiro személyén és az általuk megtestesített komédián - drámán - keresztül tapasztalja meg az időbeliség igazi élményét, a szó közönségesebb értelmében. Lényegében csak a soknevűség, önmagának kétszeres, háromszoros megtöbbszörözése hoz pozitív eredményt az idővel való összeütközésben, ha úgy értelmezzük az időt, ahogy Szent Ágoston megragadta a maga paradox valóságában. A három "heteronim" alakon keresztül sajátos költői kifejezést nyer a Heidegger által leírt háromféle időbeli létezés. Az ő költeményeik nem az idő valószerűtlenségének vagy tünékenységének hangsúlyozásából születnek, amint láttuk a mitikus időbeliség verseiben (az Üzenet vagy más hermetikus versek esetében), és nem is az irreális időbeliségből (lásd Pessoa saját nevén jegyzett verseit, vagy A tengerészt). Pessoa három transzfigurációja kétségbeesett kísérlet arra, hogy a költői én beilleszkedjék a valóságba, vagy avval szétválaszthatatlanul elkeveredjék, és végső soron megszabaduljon attól a szimbolista látásmódtól, amely többnevű alkotásának mégis mindig sajátja maradt. Az e látásmódnak megfelelő idő az eredeti zuhanás ideje, az én bukásának ideje; ez az én lenne felelős azért, hogy létünknek nincs szervesen önmagából fakadó értelme, s nincs értelmük a szavaknak, melyekkel megpróbáljuk létünket kifejezni.
Fernando Pessoa számára lehetetlen vagy éppenséggel olcsó gesztus lett volna romantikusan kérni az időt, hogy függessze föl röptét. Ha kérdőre vonhatnánk az időt, nem tekintenénk magunkra érvényesnek azt a hiányt, amelyet éppen az idő tesz számunkra értelmezhetővé, még ha kétértelműen is. Legfeljebb annyit tehetünk, elfogadva azt az elgondolást, hogy a költői teremtés szándékosan mitikus, hogy megpróbálunk arcot adni az ürességnek, vagy éppen annak a túlzott teljességnek, amely által az időbeliség megnyilvánul. Van idő, amely varázslatos módon elfér egy végtelen pontban (érzés, minden egyes érzés, mindenféle érzés), amint a világegyetem összes anyaga elférhet egy gyűszűben; Pessoa ehhez az időhöz rendelte hozzá Alberto Caeiro képzelt alakját. Caeiro a valóság kevésbé tudatos formáinak, egy korlátozottabb létformának az őrzője: ilyen a virág, a fa, a folyó, a szín, a közvetlen és irreális kapcsolat a mindenséggel, mely merő külsőség: "Amit mi látunk a dolgokból, azok a dolgok. / Egy dolgot miért látnánk egyfélének, ha másféle volna? / Látni és hallani miért jelentené azt, hogy becsapjuk magunkat, / Ha látni és hallani annyi, mint látni és hallani?" (Döbrentei Kornél fordítása)
Pessoa-nál ez a hang is keres és kérdez, de hiába minden faggatózás; ő maga sem talál jobb stratégiát az idő rögzítésére, arra, hogy akár színlelve, akár színlelés nélkül hinni tudjon az idő valóságában. Úgy fogja fel tehát a világegyetemet, mint ami önmagukba zárt, valódi érzések összessége, az igazság és a boldogság forrása annak, aki az érzékelés paradicsomi bűvöletében él, önfeledten és mámorosan, akár egy angyal. Pessoa, mint tudjuk, Alberto Caeiro-nak nevezte el az idő és az érzékelés angyalát. Caeiro alakjának segítségével Pessoa azt színleli, hogy el tud szökni az idő elől, melyet nem hajlandó elválasztani az érzékelés tiszta gyönyörétől. Nem véletlen, hogy miután (Caeiro által) képes volt gyermekien jelen lenni az időben, ugyanakkor örökkévalóságnak megélni az időt, amint erre csakis a természet szemlélése tehet képessé bennünket, Pessoa egyszerre csak "fölfedezi" Álvaro de Campost, a sokszoros időbeliség költőjét, mely időbeliség sokszoros érzésekből, észlelésekből, mozzanatokból, megszámlálhatatlan és ellentmondásos emberi tevékenységekből tevődik össze, s ezek minduntalan egy újabb ént követelnek, aki érti s befogadja őket. Ami Alberto Caeiro-nál összesűrített idő, az örökkévalóság kikényszerített látszata, az Álvaro de Camposnál széttöredezett idő, egység nélküli időtartam, ahol a jelenés villanásai vagy derengései egyszerűen csak egymás után következnek, a semmiből jönnek és a semmibe térnek vissza. De e "semmi" valósága olyan, akár a fekete tűz, amelyben a lét vagy a lét eszméje ég, s melynek lángja megperzsel minket. Ez az abszolút rettegéssel vagy csömörrel megélt időbeliség, a valóság kérlelhetetlen hiánya sugallja Álvaro de Camposnak az idő legmélységesebb és legfájdalmasabb metaforáját: az élő semmi, melyben létezünk.
Pessoa-Álvaro de Campos néhány nagy versben fogalmazta meg ezt az időbeliséget, ezt a létet, mely nem-létté enyészik a szívünkben; ezek - mint a Tengeri óda, a Lisbon Revisited vagy a Trafik - irodalmunk és a huszadik századi irodalom legszívbemarkolóbb költeményei közé tartoznak. Azon idő fényében, melyet el sem veszíthetünk, hiszen sosem tettük a magunkévá, Pessoa így írja le önmagát (és minket is): "Árny, aki árnyakon kel át, és az ismeretlen / gyászos fényben megcsillan egy pillanatra, / s úgy lép be az éjbe, ahogy egy hajó hulláma hal el / a vízben, amelyet nem hallani többé..." (Somlyó György fordítása)
A nyájak őrzőjének ál-örökkévaló ideje és Álvaro de Campos (Couradéhoz hasonló, a sötétség mélyén megélt) éjszakai ideje között éli tisztán horatiusi, fiktív és időtlen idejét Ricardo Reis. Az Ódák ideje a béke ideje, a béke pedig az időteliség szomorúságának ellenálló, sztoikus közönyből fakad, de ugyancsak a béke forrása az a némileg epikuroszi öröm, mely a szüntelen változás édes mélabújából ered: "Gyere, ülj le velem, Lídia, itt a parton, / Figyeljük csak békésen a folyót, s jusson eszünkbe / Hogy múlik az élet, és mi nem fogjuk egymás kezét. / (Fogjuk meg egymás kezét.) // Gondoljuk el akkor, felnőtt gyerekek, hogy az élet / Elmúlik, semmi sem marad, nem hagy meg semmit és nem tér soha vissza, / Egy messzi-messzi tengerbe ömlik, a Sorsunkba ömlik, / Túl az isteneken. // Engedjük el egymást, nem éri meg kínozni magunkat. / Élvezzük vagy sem, együtt úszunk a folyóval. / Jó tudni azt, hogy nagyobb izgalmak nélkül / És csendesen haladunk. [...] // Szedjünk virágot, fogd össze és hagyd / Az öledben, hogy ez az illat lágyítsa meg a pillanatot - / Ezt a pillanatot; most, ebben a nyugalomban, nem hiszünk semmibe' sem, / Ártatlan, dekadens pogányok." (Kukorelly Endre fordítása)
Akárcsak az Üzenet Tengeri szörnye, Fernando Pessoa is megtette a három kört, a három rituális fordulót, hogy kiűzze magából az idő látható rejtélyét. Nem sikerült megfejteni a rejtélyt. Nála jobban senki sem tudta, már a kezdet kezdetétől, hogy ez a rejtély megfejthetetlen. De a három szelleműzési kísérletből megszületett Alberto Caeiro, Álvaro de Campos és Ricardo Reis, az időtlenség három élő metaforája, három módja a színlelésnek, amikor úgy tehet, mintha a rejtélynek mégis volna megfejtése. Költőileg persze valóban van is, hiszen a maga módján mindhárom költött költőalak megmutatja nekünk - és ezúttal az értelem vakító fényénél -, hogy Fernando Pessoa számára az idő, akárcsak a tér, nem tartozik a valós birodalmába, s azt is, hogy milyen mértékben nem. A valós, a maga leküzdhetetlen titokzatosságával, rejtett dimenzióban lakik, melynek kapujában még a legfényesebb szó is csak látszat vagy szemfényvesztés. Azok számára, akik az időben élnek, az istenek nem adnak meg többet, csakhogy örök vizek felett éljék remegőn a pillanatot, amint a Tengeri ódában mondja a költő. Századunkban kevés költő élhetett nagyobb mélabúval és tündöklőbb ragyogással ezen örök vizek felett, ahol a tér és az idő merő száműzetés, mint éppen Fernando Pessoa.
Lukács Laura fordítása
Eduardo Lourenço (1923-): esszéíró, irodalomkritikus. Írásaiban a portugál kultúrával és gondolkodásmóddal, az irodalmi művekben is tükröződő portugál szellemiséggel foglalkozik. Műveiben fontos szerepet kap az egyetemes szemlélet és tájékozottság.
