Tarnówba életemben először mintha az 1848 tavaszán és őszén Kelet-Galíciából, Csehországból, Ausztriából megszökött huszárok tartalék-lován jutottam volna el 1976 májusában. És nem abból a célból, hogy az itt született Bem emléke előtt tisztelegjek. Sára Sándorral és Ordódy Györggyel kerestünk helyszíneket az 1848-as és 1849-es huszárszökéseket egyetlen históriába ötvöző filmhez: a Nyolcvan huszárhoz.
   A jelenetek döntő hányadát a tervek szerint Lengyelországban kellett volna felvennünk. Azt hittük, túl vagyunk az eleinte reménytelennek tetsző vállalkozás nehezén azzal, hogy engedélyt kaptunk a Tátrai Nemzeti Parkban történő forgatásra. Apránként kiderült, bonyolultabb feladat olyan hiteles helyszínt találni, ahol a császári hatóságokkal 1848 áprilisában szembeforduló lengyelek tüntetése lejátszható. A véres összetűzésbe torkolló demonstráció történetileg Stanisławówban zajlott. Stanisławów akkor Ivanovo-Frankovszk néven szovjet város volt az Ukrán SzSzK-ban, s átléphetetlen határ választott el tőle bennünket. Joggal vélhettük, hogy piacterét elpusztította a háború vagy a szocialista városrendezés.
   Egy épen maradt középkori vagy koraújkori, de legalábbis egy XIX. század eleji óvárosi piactérre lett volna szükségünk valahol Dél-Lengyelországban, nem messze a Tátrai Nemzeti Parktól. Ilyet találni az I. és II. világháborúban megtépázott Galíciában nem volt könnyű.
   Duklánál kelve át a határon Jarosławba utaztunk, hogy onnan nyugat felé visszakanyarodva vegyük számba a térképen bejelölt helységeket. Nem volt nehéz felmérni, hogy a Rákóczi-emigráció központjaként számon tartott híres hajdani vásárváros általunk elképzeltnél tágasabb piacterének csak egyik fele jöhet szóba. Tovább mentünk Sanokba. Mivel a várost erősen megtépázta a II. világháború, a kitérőnek rám nézve az volt a legnagyobb haszna, hogy személyesen megismerhettem a híres festőművészt, Zdzisław Beksińskit. Krosno és Jasło is újjáépített piactérrel fogadott, amelyet a szocialista bevásárlóközpontok uraltak: a kirakatok ötliteres uborkás- és mustárosüvegekkel vicsorogtak ránk. Az első kisváros, amelynek főtere végszükség esetén megfelelhetett, a kis Krakkóként számon tartott Biecz volt. Az impozáns városházához képest azonban túl szegényesnek hatottak a piactér polgárházai, ráadásul téglalapalakjának foghíjait modern épületekkel plombázták, amelyeket díszletekkel álcázni költséges lett volna.
   Gorlicében meg sem álltunk. Az I. világháború keleti frontjának legnagyobb ütközetére emlékeztettek az akkor fél évszázada újjáépített "óvárosi" házak. A piactere pedig? Mintha meghasadt volna; középen kettévágta az egyre mélyebben aláereszkedő főút. Újszandecről gigantikus főtere miatt mondtunk le, csupán a határában épülő skanzen kunyhóit jegyeztük meg. Ószandec ugyan arányaiban megfelelt, de falusias piacterén nem állt városháza. Az, hogy a klarissza-nővérek patrónájának, Boldog Kingának segítségét kérjük, eszünkbe sem jutott. Nem tudtunk róla.
   Visszafordultunk és Újszandecen át Tarnównak vettük az utunkat. Mintha haladásunkat expedíciónk addigi kudarcának nyomasztó súlya lassította volna, nem pedig az a meredély, amelyre ladánk kapaszkodott. Nem tudott lenyűgözni az alattunk hosszan elnyúló tóvá duzzasztott Dunajec szépsége sem. Szabálytalan alakzatával úgy csillogott, mint a Luca-napi jóslás alkalmából öntött ólom.
   Később megtudtam, hogy a mesterséges tó fürdésre alkalmatlan a duzzasztás miatti szennyezettség, eliszaposodás miatt. A vitorlások ettől függetlenül tihanyi hangulatot villantottak felénk...
   A híres tuchówi zarándokhelynek a táj fölé magasodó templomát magunk mögött hagyva gördültünk be Tarnówba. Toronyiránt haladva értünk el a központba.
   Megálltunk az Óvárost és a Belvárost összekötő országút láthatatlan sorompójánál. Haditudósítóként hat évtizeddel azelőtt Molnár Ferenc is innen szemlélhette a Tarnówon át Przemyœl felé masírozó bakákat. A környező bérházak kopottságukban is a XIX. század második felének Monarchia-hangulatát árasztották. Beléptünk az Óvárosba és harminc-negyven lépés után egy kis téren találtuk magunkat. Mellszobrok komolyságával ki más is köszönthetett volna bennünket, mint Mickiewicz?
   Egy újabb terecske a székesegyház előtt, amelynek tornya iránytűnkül szolgált. És egyszeriben kirajzolódott előttünk az, amit megálmodtunk.
   Mintha a forgatókönyv vonatkozó jelenetei a tarnówi Óváros piacterének ismeretében születtek volna. A teret a középen álló városháza uralta: nem a környező házakhoz, hanem önmagához mért arányaival, szelíd reneszánsz vonalaival. Olyan hangulatot árasztott, mint a Posztócsarnok Krakkó főterén. Kör alapú óratornyának tetején pléhlovas ágaskodott az égnek. Ez mintegy jó ómennek tetszett a huszárjelenetek forgatásához.
   A forgatókönyv szerint a Városháza ereszcsatornáján a tüntető tömegből kiszakadt utcagyerek kapaszkodik fel az osztrák generálist gúnyoló bábbal. A császári katonák lelövik, mit sem törődve az egykor a város törvényeinek betartására ügyelő bírák épületet körbelengő szellemével. Feljegyezték, hogy volt idő a XVII. században, amikor a Városháza falai között törvényt ülőket az az elv vezérelte, hogy "inkább tíz vétkesnek megkegyelmezni, mint egy ártatlant elítélni." A sztálini igazságszolgáltatás a tízet megtízszerezve ennek az ellenkezőjét hirdette. Lengyelország első, 1772-ben bekövetkezett felosztása következtében Tarnów mint az újonnan támadt osztrák tartomány, a Galíciai Királyság területén fekvő város, a Habsburg-birodalom része lett, s autonómiája megszűnt. Az új közigazgatási felosztáskor még járási székhelyként sem vették számba.
   Szerencsére pár év múlva már az egész kerület székhelye lett, sőt II. József császár a krakkói egyházmegyéből leválasztott önálló egyházmegye székhelyévé tette, amellyel megalapozta a város fejlődését. Központi szerepének tragikus epizódja az, hogy 1846 februárjában a bécsi udvar által a demokratikus társadalmi és politikai reformokkal kacérkodó nemesek ellen fellázított parasztok a tarnówi sztarosztának szolgáltatták be gúzsba kötött gyűlölt uraikat vagy rosszabbik esetben uraik levágott fejét.
   Ott, ahol hajdan üzleteket kötöttek, tanácskoztak és ítélkeztek, ma egy díszes reneszánsz kapun átlépve múzeumban találja magát az ember.
   Szinte természetes, hogy az első terem a város legnagyobb szülöttének, Bem tábornoknak az életét mutatja be. Magyarhon és Lengyelhon hősének szellemi támogatását nyilván nem kellett különösebben kérnünk a múzeum falain túl 1848 eseményeit megidéző film forgatásához.
   A teret uraló másik épület, az ún. Lábasház - édesbátyja lehetett volna a sepsiszentgyörgyi Lábasháznak - központi objektuma a múzeumnak; külsejével és belső tereivel színhelye volt a forgatásnak is. A filmbeli históriában az osztrák generális kvártélyául szolgált. Első emeleti ablakait, ahonnan rálátás nyílt a szökésért megbüntetett huszár vesszőfutására és a tüntetésre, mintha az épület hatalmas külső freskó-dísze, az elefánt tartotta volna a hátán. A Lábasházat a lengyelek valójában Elefántos háznak hívják. Földszinti folyosóin ma részben az Erdélyi csatakörképnek azon részleteit tárolják, amelyek az elmúlt másfél évtizedben a tarnówi múzeum tulajdonába kerültek. Köztük van a rohamra vágtató magányos huszár festménye is, amely ma már mintha a téren menekülő tömeget soraik közt oltalmazón átengedő huszárok emlékét őrizné.
   1977 júliusában, amikor a Nyolcvan huszár városi jeleneteit Tarnówban forgattuk, a múzeum szakembereinek bizonyára fogalmuk se volt Jan Styka, Vágó Pál és társai monumentális festményének létezéséről, XIX. század végi keletkezéséről, XX. századi sorsáról.
   1894-ben a Koœciuszko által vívott győztes racławicei ütközet századik évfordulója alkalmából a legkiválóbb lengyel festőművészek által Galíciában vászonra vitt 120x20 méteres csatakörképnek óriási visszhangja támadt Magyarországon is. A Galícia fővárosában, Lembergben külön erre a célra épített Körpavilon magyar turistautaknak is célpontja lett. Megfogalmazódott a terv, hogy a szabadságharc ötvenedik évfordulója alkalmából - a racławicei körkép alkotóinak bevonásával - magyar csatakörképet fessenek. A lengyel részvétel eleve sugallta, hogy annak főhőse Bem legyen, a jelenet pedig végül az Erdély felszabadítását jelképező 1849. március 11-én vívott nagyszebeni csata. A körkép elkészült. Budapesten, Lembergben, Varsóban egyaránt sikerrel mutatták be. Ezt követően azonban nem került vissza Magyarországra.
   A festőközösség vezetőjének számító Jan Styka arra hivatkozva, hogy a magyar fél nem tett eleget anyagi kötelezettségvállalásának, 1908-ban több mint hatvan darabra szabdalta a festményt, s az egyes részleteket önálló festményekként szignálta.
   A tarnówi múzeum az 1980-as évek közepén célul tűzte ki, hogy az Erdélyi csatakörkép nagyvilágban szétszóródott darabjait felkutatja, lajstromba veszi és anyagi lehetőségei ritmusában megvásárolja. Ma már tizenegy kép van a tulajdonában. Terv született arra nézve is, hogy elkészítsék a festmény egyhatodára kicsinyített másolatát, s azt állandó kiállításon mutassák be az eredeti részletek társaságában. E történelmi galéria létrehozása céljából már kiszemelték az ennek megfelelő épületet. Már csak az átépítés költségeit kellene előteremteni. Az Erdélyi csatakörkép részletei felkutatásának ötlete voltaképpen Lippóczy Norberttól származik.
   Ha Tarnów Bemmel ajándékozott meg bennünket, elmondható, hogy a magyarság Lippóczy Norberttel viszonozta, aki magyar létére a XX. század legérdemdúsabb tarnówi polgára. Nevét ma már utcanév és emléktábla őrzi.
   1978 őszén a Nyolcvan huszár tarnówi díszbemutatóján ismertem meg őt személyesen. Mint polonista már azelőtt hallottam róla. Akkor volt hetvenhat éves. Küllemét tekintve a szovjet börtönökben és lágerekben eltöltött tizenhárom év dupláját eleve letagadhatta volna korából. Szellemét illetően az egyik legfiatalabb ember, akivel valaha találkoztam. A másikunk iránti megbecsülést és nem kis részben az előítéletekkel való feltétel nélküli leszámolást az ő példáján tanultam. Jó lett volna, ha a konok napi aprómunkát is egy életre elsajátítom tőle. Soha egy rossz szót nem ejtett fogvatartóiról. Nekik, becsukottaknak legalább megvolt a mindennapi betevő falatjuk, ellentétben a Szovjetunió "szabad" polgáraival - hangoztatta. Ő, aki múzeumokat, állandó kiállításokat hozott létre, közgyűjteményeket alapított, talán rászolgált arra, hogy életét és tevékenységét bemutató múzeum alakuljon a szülőhelyén, Tállyán.
   Az általa alapított Tarnówi Magyarbarát Társaság eltökéltségét, céltudatosságát jelzi, hogy gondoskodik az elöregedő társaság utánpótlásáról.
   Az egyik általános iskola vállalta a magyar nyelv, irodalom, történelem tanítását, a magyar kultúra ápolását. Néptáncegyüttese több ízben részt vett magyarországi fesztiválokon. A lengyel iskolások magyar társaiktól nemigen maradnának le, ha Petőfi-versek szavalóversenyét szerveznék meg közöttük.
   A Társaság konokságára jellemző, hogy a szükségállapot éveiben is ki tudta harcolni Bem tábornok szobrának társadalmi adakozásból történő felállítását. Azon az óvárosi terecskén, ahol a szobor áll, a Tarnówval testvérvárosi kapcsolatban álló kiskőrösiek ajándékaként állították fel Petőfi mellszobrát.
   Ezen a téren áll a "Bem - Petőfi emlékkapu", s a székelykaputól a Petőfi-szoborig húzódó kopjafasor, amelyen dátumok és csataterek nevei hirdetik tömören Bem hadjáratainak krónikáját.
   A kapu felállításának kívánságával a tarnówiak álltak elő, miután még 1999 júniusában meglátták a Kinga szentté avatása alkalmából az ószandeci kolostor szomszédságában emelt székelykaput, amelyet Zakariás Attila építész tervezett és háromszéki mesteremberek faragtak ki. Ezt a kaput is ő tervezte, s az ő sepsiszentgyörgyi műhelyében formálódott a lengyeleket is megigéző látvánnyá.
   A kapu nemcsak egy út és egy tér határán áll, hanem - ahogyan a tarnówiak mondják - szemöldökfája alatt egy új évezredbe léphet át az ember.