Tarnów városa a Kárpátok legészakibb nyúlványa, a Szent Márton-hegy lábánál fekszik. A várostól nem messze, a mai Zawada falu területén az utóbbi húsz évben Lengyelország egyik legnagyobb földvárát tárták fel. Az erődítmény a IX. század közepétől a XI. század elejéig állt fenn, területe mintegy tíz hektárnyi volt. A sáncokon belül a régészek harmincnégy lakóépület maradványaira bukkantak. A vár valószínűleg - a polánok legyőzése után, vagyis a X. század elejétől - a wiœlánok törzsi erődítménye volt. Ezt a funkcióját az első Piast-uralkodók idejében is betöltötte, de amikor a dinasztia hatalma válságba került, az 1030-as évek folyamán lerombolták.
   Sajnos nem tudjuk, mi volt a neve ennek az óriási erődítménynek. Lehetséges, hogy Tarnównak hívták - ez az elnevezés ugyanis az összes szlávok lakta területen meglehetősen gyakori. Jan Długosz, a XV. századi lengyel krónikás írja, hogy Tarnów a későbbi város helyén és a Szent Márton-hegy oldalában nőtt kökényről (lengyelül tarnina) kapta a nevét. Mai tudásunkkal ez az etimológia elfogadható.
   Az erődítményt tűzvész pusztította el, lakossága elmenekült, romjait pedig lassan betakarta a föld. A Szent Márton-hegy azonban ezután is vonzotta a megtelepedni vágyókat. A mai Tarnowiec területén nem sokkal később néhány házból álló kis település jött létre, amelyet szintén nemrég tártak fel a régészek. A falucska először királyi birtok volt, majd a XI. század végén Ulászló Herman herceg, a későbbi király odaajándékozta két Judit nevű felesége közül az egyiknek, valószínűleg a későbbinek, az invesztitúraharcról elhíresült IV. Henrik király testvérének. A hercegné nem sokkal később frissen kapott birtokát több más faluval egyetemben a Krakkó melletti bencés apátság, Tyniec szerzeteseinek ajándékozta tovább. A helységet ekkor már ténylegesen Tarnównak hívták - ilyen néven említi ugyanis az az oklevél, amelyben a pápai legátus elismeri az ajándékozás hitelességét.
    A tynieci bencések újonnan kapott birtokuk mellett kis fatemplomot építettek, amelyet a régészeknek még nem sikerült megtalálniuk, létezéséről azonban biztosan tudunk. A templomocska pontosan a tulajdonképpeni Lengyelország és a keleti országrész, a Rusz közötti határon feküdt. Ez a határ volt egyben a katolicizmus és az ortodoxia, azaz a nyugati, Róma-központú és a keleti, Bizánc-orientált Európa választóvonala is. A tynieci szerzetesek, akik ezidőtájt elsősorban külföldiek - franciák, olaszok, németek - voltak, a római katolikus hitet igyekezték terjeszteni a Beszkidek vidékén.
   A bencések Tarnówja azonban, amelyet Kis-Tarnówként is emlegettek, nem a mostani város helyén feküdt. A mai Tarnów igazi őse, a Szent Márton-hegy északi oldalán fekvő Nagy-Tarnów (Tarnów Wielki) kezdettől fogva lovagi birtok volt. A két Tarnów egészen a XIV. század elejéig egymástól függetlenül fejlődött. A XIII. század végén a bencések kiszorultak Kis-Tarnówból, amely visszakerült az ekkor királyok helyett uralkodó fejedelmek tulajdonába. A Szent Kinga csodái című legendában, amely valószínűleg 1308-1309 között keletkezett, a következő feljegyzést találjuk: "Vala pedig egy Márta nevezetű asszony Tarnówban, Ráfáel ispán falujában, ki jobb lábára sánta és fél szemére vak vala. És amidőn odavezeték az szent asszonynak sírjához, ott meggyóna és feloldozá őt az szent asszony, rögtön visszanyeré az ő szemének és lábának épségét."
   A szövegben említett Ráfáel - Rafał - ispán, Tarnów ura egy XII. századi nemesi családból származott és minden bizonnyal az akkori uralkodói réteghez tartozott. A kor, amelyben élt, már a nagy változások időszaka volt. Ekkoriban vetette uralma alá Kis-Lengyelországot a kujáviai fejedelem, Łokietek Ulászló, aki a több mint kétszáz éve tartó zűrzavaros állapot után végre újraegyesítette az országot. Ez volt az a korszak, amikor az ún. német joggal rendelkező települések gombamód szaporodni kezdtek az országban, felvirágzottak a városok, s a pénzgazdálkodás következtében rohamos fejlődés indult meg.
   Łokietek Ulászló államának Kis-Lengyelország volt az alapja. Az uralkodó ezért a főnemesi réteget innen származó, hozzá hű "új emberekkel" igyekezett feltölteni. Ilyen "új ember" volt Spycimir lovag is, a nagy Tarnowski-család őse. Felmenőiről - néhány bizonytalan feltevéstől eltekintve - semmi biztosat nem tudunk. Jan Długosznál azt az adatot találjuk, hogy "a Leliwiták nemzetsége a Rajnán túlról, német vérből ered". Spycimir címere kék mezőben félholdat és felette hatágú aranycsillagot ábrázolt. A lengyel szokásnak megfelelően a címernek "neve" is volt, ami egyben a család előneveként is szolgált. Leliwának hívták, ami szorb nyelven azt jelenti: "Nézd!" Lehetséges, hogy Spycimir családja, vagy talán ő maga is a szorb nyelvű Felső-Lausitzból származott, amely akkoriban Csehország része volt.
   A lovag kezdetben csak szerény földbirtokot mondhatott magáénak, Ulászló uralkodása alatt azonban szédítő karriert futott be: nyolc év szolgálat és egyre magasabb méltóságok betöltése után megkapta a krakkói vajda címet. Kis-Tarnówot, amely korábban Rafał ispán uralma alá tartozott, még 1327 előtt szerezte meg. (Lehetséges, hogy anyai ágon örökölte, mivel anyja Rafał nemzetségének a tagja volt, ez azonban csak egy feltételezés a sok közül.) Spycimir azonban a lovagi kézben lévő Nagy-Tarnównak is birtokába akart jutni, ami végül csere útján sikerült neki. A két falut áthatolhatatlan erdőség vette körül, amelyet Spycimir szántófölddé kívánt változtatni. Telepeseit részben Németországból hívhatta, amit a környéken létrejött kisebb helységek nevei - pl. Kaiserwald (ma: Klikowa), Schönwald (ma: Szynwałd) is bizonyítanak. Nagy-Tarnów, amely már az oklevelekben is a büszke Magnum Tharnow nevet viseli, egyre jobban terjeszkedett, míg a Szent Márton-hegy melletti királyi birtokot már csak Kis-Tarnowiec (Parvum Tharnowecz) néven emlegetik. Ilyen néven szerepel a két település abban az 1328-as oklevélben, amelyben Ulászló király Spycimirnek ajándékozza Kis-Tarnowiecet is. Két évvel később a király olyan privilégiumot adományozott Spycimirnek, amelynek alapján a lovag német jogú, tehát Krakkóval egyenrangú várost alapíthatott Tarnównak nevezett birtokán. A város alapjául egy ellipszis alakú homokdombot jelöltek ki. A tetején volt a templom helye, a közepén pedig a piactéré, ahol a városházának is állnia kellett, s amelynek minden sarkából két-két utca futott kifelé. Nem sokkal azután, hogy kijelölték a későbbi város helyét, Lengyelország megkapta Halicsot, így új, kelet felé vezető kereskedelmi út jött létre, amely Tarnówon keresztül vezetett. A szerencse tehát kedvezett a születendő város későbbi fejlődésének.
   Az új Tarnów (Tarnow Nova Civitas) első lakói részben a helybéli parasztokból, részben krakkói és újszandeci polgárokból, azaz főként ellengyelesedett németekből kerültek ki. A város rendkívül gyorsan épült és fejlődött. Ipara már a XV. század elején igen jelentős volt. 1413-ban plébániai iskolával rendelkezett. Egy 1445-ből származó adatunk szerint a városban egy zsidó selyemkereskedő is lakott, egy három évvel későbbi forrás pedig már a várost körülvevő kőfalakról és egy rajtuk kívül fekvő szegénykórházról is beszámol. Száz év leforgása, azaz két nemzedékváltás alatt tehát a város jól szervezett és virágzó egységgé nőtte ki magát.
   Mindez elsősorban Spycimir lovag leszármazottai, a Tarnowskiak jóvoltából történt, akik kerek kétszáznegyven évig voltak a város urai. Nemzetségük döntően befolyásolta Lengyelország történelmének alakulását. Részben az ő tevékenységük eredménye volt a Nagy Lajos személyéhez fűződő magyar-lengyel, majd a Jagellók trónra kerülésével létrejött lengyel-litván perszonálunió létrejötte. A város igazi virágkora azonban a XVI. századra, a Lengyelország aranykoraként emlegetett időszakra esik. Tarnów ura ekkor Jan Tarnowski főhetman volt, aki számtalan csatában vitte győzelemre a lengyel seregeket, de kiterjedt magyar kapcsolatokkal is rendelkezett. 1521-ben fegyverrel sietett Magyarország segítségére a török ellen, amely ekkor már bevette Szabács várát s Nándorfehérvárt és Temesvárt ostromolta. A felmentő sereg zsoldjának mintegy egyötödét maga Tarnowski állta. Augusztus 28-án a töröknek mégis sikerült bevennie Belgrádot, úgyhogy Tarnowski már hiába érkezett.
   Tarnowski életének talán legfontosabb momentuma is magyar vonatkozású. A mohácsi katasztrófa - amely a lengyelek számára is tragikus eseménynek bizonyult, hiszen az elesett II. Lajos I. Zsigmond lengyel király unokaöccse volt - irányította rá az udvar figyelmét a fiatal tarnówi nemesúr személyére, aki közvetlenül ezután kapta meg a lengyel seregek feletti főparancsnokságot.
   Nem sokkal később került sor városunk történetének legfontosabb magyar vonatkozású eseményére. Tarnowski 1528-ban áprilistól szeptemberig Szapolyai Jánosnak engedte át tarnówi várát, magát a várost pedig arra utasította, hogy lássa el a magyar király udvartartását. Tarnów így ez alatt az öt hónap alatt szinte Magyarország fővárosa volt. Itt fogant meg egy Habsburg-ellenes általános felkelés terve is. János király szolgálatára külön lovagi társaság jött létre, amelyhez lengyelek is csatlakoztak. Amikor a király végül elhagyta Tarnówot, a főhetman szívélyességét levélben köszönte meg, amelyben többek között ezt írta: "Nincs közelebbi barátunk Nagyságodnál. Nagyságod szolgálatait nem is tudjuk soha kellőképpen meghálálni..." A tarnówi polgárokat azonban gazdagon megjutalmazta: felmentette őket a harmincadvám fizetése alól, sőt ráadásképpen a kassai kamarai hivatalból még évi ötszáz forintot utalt ki számukra.
   Jan Tarnowski azonban közvetlenül is sokat tett városáért. Az ő élete alatt vált Tarnów egyházi és bírósági központtá. Kijjebb tolta a város határait, megerősítette falait, háborús óvintézkedéseket és tűzvédelmi előírásokat adott ki - de a gyakorlati intézkedések mellett nem feledkezett meg a művészetekről sem. Reneszánsz mestereket hívott a városba, és olyan nagyságoktól rendelt meg műalkotásokat, mint pl. Bartolomeo Berecci, aki a krakkói Wawel híres Zsigmond-kápolnáját tervezte. Törekvéseit fia, Jan Krzysztof Tarnowski is folytatta. Minden valószínűség szerint az ő meghívására érkezett Tarnówba a kiváló olasz szobrász, Giovanni Maria Padovano, aki néhány éve már Krakkóban dolgozott. Ez a mester készítette el Jan Tarnowski főhetman gyönyörű síremlékét is, amelyet a káptalani templom általa felújított presbitériumában helyezett el. Az ő munkája Jan Krzysztof síremléke is, amelyet az 1567-ben elhunyt főúr testvére, Zofia rendelt meg férjével Konstanty Ostrogskival együtt, aki némi huzavona után magát a várost is örökölte. A két Tarnowski - apa és fia - emeletes síremléke európai viszonylatban is a legnagyobbak közé tartozik. Az Európában ezidőtájt egyedülálló vallási toleranciát példázza Ostrogski személye, aki Lengyelország egyik leghatalmasabb ura volt, s egyben a lengyel Korona alá tartozó pravoszláv egyház védőbástyája, mégis katolikus nőt vett feleségül, s katolikus rokonainak katolikus templomban hatalmas és drága síremléket állíttatott.
   Konstanty Ostrogski fiának, Janusznak az első felesége a magyar Serédy Zsuzsanna volt. Janusz Ostrogski személyének még egy fontos magyar vonatkozását említhetjük meg: még az ő életében, 1616-ban járt Tarnówban Szepsi Csombor Márton, aki az Europica varietasban a következőképpen ír Tarnówról: "Epperieshez 18. Mély föld az nagy Lublini Herczeg varosa, szép nagyon az situsa, de minden epületi czak fabul vagyon, vagyon egéz ora benne, kivűl az varos elöt egy nagy Claustrum, tavul penig egy hegyen varais vagyon. Az méhsör benne ighen hires. Hataran nem tudom miképpen találtak vólt egy darab aranyat, mely az Vrnak füleben esven, itilte hogy ott Arany Bányak vólnának, nagy költséggel azért Bányaszokat szerzet és szertelen nagy hiában való munka czelekedtetet, úgy annira hogy ha ember lattya el czudálkozik rajta, de egy bapka érö hasznot sem talált. (...) Mongyák hogy ez Varosnak Templomaban egy hires neves Monumentum kö vagyon kinek mása Lengyel Országban nem talaltatik."
   A későreneszánsz Tarnówban érdekes színfoltot jelentettek a skótok, akik a vallásüldözés és a politikai elnyomás elől menekültek az őket befogadó európai országokba. Vállalkozó szelleműek voltak, főként kereskedelemmel foglalkoztak. A városban ők hoztak létre először kereskedelmi társaságokat és bankokat. A XVII. század elejére már minden második tarnówi kereskedő skót származású volt.
   1567-től 1787-ig a város nehéz korszakát éli. Egyik család kezéből a másikba vándorol, gyakran egyszerre többen is uralmuk alatt tartják. Számtalan tűzvész és háború pusztítja, legjobban azonban talán a sztaroszták - az uraságok teljhatalmú megbízottai - teszik tönkre kapzsiságukkal. Az 1655-ös svéd támadás, az "özönvíz" után már csak hétszázhatvannyolc lakosa marad. Házai romba dőlnek, hajdani több mint száz kézműveséből már csak tízegynéhány folytatja tevékenységét. A városba egyre több, vállalkozókedvű, takarékos zsidó költözik. A röghözkötött lengyel falusi lakosság nem költözhet be a városba, ahol a keresztény lakosság is inkább földművelésből próbál megélni, a külső negyedek szinte teljesen falusi képet mutatnak. A városiasodás folyamata azonban megreked, a XVIII. század elejére a piactér házai már üresen állnak, középületek pedig szinte egyáltalán nem épülnek, a városfalakon kívüli ciszterci apácakolostort kivéve, amelyhez a Szent Márton-hegyi vár romjaiból hordják el az építőanyagot. A város haldoklik. Közigazgatási funkcióit Pilzno és Wojnicz veszik át - Tarnów lakosai még a megélhetésükhöz szükséges alapvető árucikkeket is ebből a két szomszédos királyi városból szerzik be.
   Lengyelország első, 1772-es felosztását követően Tarnów a Galíciai Királyság része lett, vagyis osztrák fennhatóság alá került. Paradox módon éppen ez mentette meg a teljes pusztulástól, bár kezdetben az új uralom nem hozott túl sok változást a város életében. Megmaradtak régi birtokosai, a helyi közigazgatási hivatalok pedig továbbra is Pilznóban működtek. Csak 1782-ben lett Tarnów a körzetekre osztott Galícia egyik adminisztrációs központja, 1786-ban pedig püspöki székhely lett. Területén törzsével együtt egy teljes osztrák dandár állomásozott.
   Az 1787-ben megtartott népszámlálás szerint a városfalakon belül 395 keresztény és 1236 zsidó, a falakon kívül pedig 957 keresztény és 127 zsidó lakott. A szorosabb értelemben vett városban tehát mintegy 76%-os volt a zsidóság aránya. Az osztrákok államosították az egyházi ingatlanokat, a földesúri birtokokat és a lakóházakat, létrehozva az ún. vallásalapot. A XV. századi ciszterci kolostort és templomot az államkincstár elkobozta, a rendet feloszlatták, az épületet részben lebontották, kertjeit elárverezték. Nem sokkal később a császári kormány a Szentlélek-templomot sajátította ki és nevezte ki hadiraktárrá. Az épület később színházként működött, csak a XIX. század elején bontották le. Egy harmadik templom is áldozatul esett az osztrákok központosító és városrendező tevékenységének. Tarnów azonban éppen ennek a tevékenységüknek köszönheti azt, hogy modern, terjeszkedő várossá, körzeti, püspöki és bírósági székhellyé válhatott. Úgy tetszik, az osztrákok Galícia második, talán tartalék központjává akarták tenni Lemberg mellett, amely mögött Tarnów létszámban is a második helyet foglalta el az országrészben. (Krakkóra még jó ideig nem ruházhatták ezt a szerepet, mivel a város 1795-ig a még valamilyen formában fennálló Lengyelország része volt. 1795-1809 között ugyan átmenetileg osztrák kézbe került, de aztán a napóleoni Varsói Hercegség bekebelezte, majd a bécsi kongresszust követően önálló köztársaság lett. Az osztrákok csak 1846-ban foglalták el újra, s csak ekkor vette át Tarnówtól Galícia második legnagyobb városának a szerepét.)
   Tarnów 1846 után is folyamatosan terjeszkedett. Különösen kedvező volt számára az a körülmény, hogy a kiegyezés után Galícia autonómiát kapott. 1870-ben a város 21 779 lakost számlált, negyven év múlva már csaknem kétannyit. 1910-ben korszerű, szecessziós pályaudvart, villamos erőművet és vízvezeték-hálózatot kapott, egy év múlva pedig megindult az első tarnówi villamos.
   Az első világháború alatt az ország felszabadításáért küzdő, Piłsudski szervezte lengyel légiók minden ötödik tagja Tarnówból vagy Tarnów környékéről származott. Tarnów volt egyébként az első lengyel város, amely 1918-ban elnyerte a függetlenséget. A százhuszonhárom éves felszabdaltság után újra létrejött, két világháború közötti Lengyelország, az ún. második köztársaság idején, a húszas években nagy és korszerű állami vegyi üzem jön létre a város határában. Tarnów ipari várossá válik, de természetesen itt is érződik a nagy gazdasági világválság hatása. A városon sztrájkhullámok söpörnek végig, a lakosság forrong.
   1939. augusztus 28-án időzített bomba robbant a tarnówi pályaudvaron. A német merénylő egyszerűen a csomagmegőrzőben hagyta a szerkezetet, és ezzel húsz ember halálát okozta. Voltaképpen azt is mondhatnánk, hogy a második világháború Tarnówban kezdődött. A tarnówi zsidókat már 1939 őszén sárga csillag viselésére kötelezték. November 9-én a náci katonák felgyújtották a zsinagógákat és az imaházakat, később pedig lerombolták őket.
    Az első emberszállítmány 1940 júniusában indult az auschwitzi halálgyárba. A tábor első áldozata a tarnówi börtön hétszázhuszonnyolc foglya volt. 1943 szeptemberére a negyvenezer fős gettó egész lakosságát likvidálták. A szovjet hadsereg 1945. január 18-án foglalta el a várost, ostrom nélkül, mivel a németek már korábban elvonultak.
   1975-ig Tarnów a krakkói vajdaság részeként járási központ volt. 1975-ben a közigazgatási reform után vajdasági székhely lett, s egyúttal a környék gazdasági és kulturális fővárosává is vált. 1999 január elsejével ezt a rangját újra elvesztette. Jelenleg két járás székhelye a Kis-Lengyelországi Vajdaságban.



   Petneki Noémi fordítása