"Az ember nem minden reggelre emlékszik, de amelyik halálfélelemben kitágul, arra igen. S arra is, a boldog reggelre, amely egyetlen boldog percként röppen el" - írja Cseres Tibor.
   Az emberi lét horizontjai ezek, s e két szélső pont közötti távolságot sokan bejárták a mögöttünk hagyott században. Bejárta Cseres Tibor, a történelem kikerülhetetlen sodrásában élő és sokféle tapasztalatot, morális problémát magában forgató ember, és bejárta újra és újra a hőseinek világába helyezkedő alkotó is.
   Sokan mondják, írják, hogy Cseres Tibor munkáinak egyik különleges értéke, hogy képes egyazon helyzetet több szereplő nézőpontjából is megmutatni. Az önmagunkkal való szembesítés szigorú módszere ez. Kinek-kinek az igazságát megismerhetjük, történelmi aspektusból vagy mérlegre vethetjük erkölcsi szempontból. Ám rá kell ébrednünk, hogy a helyes magatartásra való rátalálás nemcsak a könyvek szereplőit teszi próbára. Sorsunk alakulása megmér bennünket is, és azok a testi-lelki megpróbáltatások, amelyekkel időről időre szembe kell néznünk, nem mindenkor állnak arányban lelki, fizikai, erkölcsi teherbíró képességünkkel.
   Ezért az igazságoknak van egy "személyes változata", amely ugyan nem menti fel a tévedőt vagy a bűnöst, nem mentesít a következményektől, de - ha nem is mindig feltételek nélkül - a megbocsátás lehetőségét teremti meg.
   Történetírásunk hűséges krónikása a XX. század eseményeinek: hány háború volt, hányan kaptak kitüntetést, hányan estek el; államférfiak, politikusok, mikor hol mit mondtak, cselekedtek; hány fővel nőtt vagy fogyott az ország lakossága, hogyan gyarapodtunk, hogyan változtak a gazdaság mutatói, haladt előre a technikai fejlődés, és mit tett a tömeg. Mit tett a lelkes, a riadt vagy elégedetlen tömeg a szabad avagy a pártállamilag vezérelt ünnepeken, a világháborúk idején a fronton vagy a hátországban, a világválság kényszerszűkében, a kitelepítések és a koncepciós perek idején, mit tett '56-ban.
   A történelem azonban egyről nem szól: a tömegben ott lévő egyes emberről, aki nem a történelmet éli, hanem a sorsát. A személyes, egyedi belső életét: a halálfélelem kitágult pillanatát, napjait, sőt éveit, vagy a boldogság elillanó perceit.
   És ami e kettő között van: az egyetértés születésének békéjét és az egyet nem értés terhes légkörét; a megalkuvás nyomasztó tudatát, de az így nyert enyhülést a szorongatottság állapotában; a döntésekben való magunkra maradottságot, de a vívódástól való megszabadulást, amikor kimondjuk az igent vagy a nemet, ahogy ezt Cseres Tibor megmutatja a Hideg napokban, a Búcsú nélkülben, a Játékosok és szeretőkben, vagy a Parázna szobrokban.
   Az egyes ember belső történéseiről számot adni az író, az irodalom dolga.
   Cseres Tibor irodalmi munkáját ezért tartom fontosnak. Emberi sorsok, lelki folyamatok krónikása volt ő, térben és időben átívelve csaknem egészében a XX. század Magyarországát. Talán látszólag paradox módon, egyéni sorsokból növeszti fel gondolatait a nemzeti önismeret, a nemzeti lelkiismeret kérdéseiig. Valójában azonban ezzel teszi az olvasó számára átélhetőbbé, érzékletessé a társadalmi szintű dilemmákat, konfliktusokat, a leszűrhető igazságokat.
   A személyes és társadalmi kérdések ilyetén összekapcsolásának van azonban egy fontos feltétele: a magas fokú mesterségbeli tudás.
   Amikor emléktáblával jelölünk meg egy-egy házat, azt nem pusztán kegyeleti okokból tesszük. Az emléktábla a jelennek és a jövőnek szól. Felhívja a figyelmet az átadott tudásra és felelősségre. Latinovits Zoltán, a mögöttünk hagyott század kivételes színészegyénisége így szól a Verset mondok című írásában az alkotó és a közösség, az utókor kapcsolatáról:
   "A költő keresztként hordozza a közösségi kifejezés kényszerét. Korának és közösségének gondolathordozója, indulatébresztője, érzelemládája. A poétaéletű ember valami titkos úton, múltakból font, elhaltak energiájából szőtt radarhálóval képes ráérezni a jövőre is, és erről elsöprő energiával közöl híradást. (...)
   A múltat ülteti lázas szemébe, és kezével a jövőt morzsolgatja. Többfelé él, többfelé figyel, kikeletre, fagyra is. Élőre is, halottra is. (...)
   Az energia nem vész el, csak átalakul, tanultuk valamely régi fizikaórán. Érthető, logikus, egyszerű: rakom habarcsba a téglát, energia + anyag = fal. Itt a bökkenő, rakjuk halottainkat a földbe... és hová száll az energia? Szeretteink energiája, prófétáink csóvás ereje hová röpül? A maradék energia hová kerül? Melyik központ oszt majd szét? És van ilyen központ? Hová szór? Hová oszt majd? És főleg, kinek? Kiknek? (...)
   Halottaink energiája nem vész el, csak átalakul. A test, az anyag a földbe kerül, az anyagba, a lélek, a szellem elröpül, de itt marad a föld felett lihegve-kísértve, tanítva-élve."

   Pokorni Zoltán
   
   Elhangzott az író egykori lakóházán
   elhelyezett emléktábla avatásakor
   2001. április 2-án