Balassi Bálint nyomában Dębno várában
   
   Ágyúk dörögnek, fegyveracélok csapnak össze sikkanva, cseng és zörren páncélok, vértek vasa, pajzsokon buffannak nyeles és láncos buzogányok, nyerítés, fújás, horkanás, lovak patái dübörögnek, kopjás lovasok roppannak egymásnak, íjak idege pendül, szisszenő nyílvesszők csapódnak tompa koppanással célba, harci dobok peregnek. Az öregtemplom kertjéből Árpád-házi Szent Kinga nyúlánk alakja kukucskál kíváncsian a vár felé. A rőt fal gótikus ablakai között piros lobogón koronás sasmadár fehérlik, mellette a magyar Anjou-család zászlaja a kék mezőben arany liliomokkal, az Árpád-ház vörös és ezüst sávos címerével. A várudvaron, a fatetős kerekes kút mellett nyársra húzott pecsenyemalac sül javában, bor és ser csapra ütve, igricek és joculatorok vidámítják az erősség népét, vitézek és szívük hölgyei lépdelnek fel s alá, topánok kopognak, földet seprő szoknyák suhognak, sarkantyúk pengenek. A gyilokjáró alatti falról Balassi Bálint uram szemléli őket bronzba öntött arccal, életében szokatlan önuralomról téve tanúságot, hiszen ehelyütt alighanem folyvást Célián jár őkelme esze. Odabent, a lovagterem hűvösében koboz zörömböl, lant hízeleg szépséges fehérnépek finom ujjai alatt, reneszánsz udvari muzsika bújócskázik a napsugarakkal, amelyek a vitrázsos ablakszemeken átszökve színes fényhálót szőnek a boltívek alá.
   Hogyan? Odakint háború, idebent meg vigadnak, töltekeznek minden jóval? Szent Kinga, lengyel sas, az Árpádok címere és Anjou liliom, Bálint mester... Ki van itt ki ellen? IX. századi vitézek, középkori páncélos lovagok, szarmata kaftánok, kerekes ágyúk, csatakígyók, mifene... Egyáltalán: az Úr hányadik esztendejét írjuk?
   Nos, legutóbb, amikor Dębno várában az iménti kép fogadta az utazót, 2000 szeptemberének közepén járt az idő. Évtizede már, hogy a Tarłówna kisasszony aranyszín varkocsáért folyó várjátékokra sereglik itt össze minden őszön a közelebbi s távolabbi környék népe, valamint a hadi- és lovagi torna egyesületek csapatai szerte Lengyelországból, de még azon túlról is. A magyar virtus hírét hat esztendeje a visegrádi székhelyű Szent György Lovagrend harcosai öregbítik: eddig mindig ők voltak az íjászversenyek győztesei, tavaly azonban lenyűgöző bemutatójukkal a díjként kitűzött varkocsot is elnyerték. A lovagrendet, amelynek hagyományait őrzik, Károly Róbert alapította - innen a magyar Anjouk lobogója a várfalon. Balassi uram meg... No de haladjunk végre sorjában.
   Dębno a Krakkó és Tarnów közötti síkon, a kelet-nyugati irányban futó dél-lengyelországi főút mentén, Bem József szülővárosától egy futamatnyira fekvő település. A község régebbi része az országúttól délre terül el, ott, ahol a síkság lassan a Kárpátok lábait alkotó, egyre magasabb dombvidékbe vált. Az első magaslaton, terebélyes vén hársak, gesztenyefák, másfélszáz éves tölgyek (nota bene: a tölgy neve lengyelül "dšb") árnyékában áll az egykor tehetős Dębiński-család ősi fészke, a csodálatos épségben fennmaradt vár, a lengyelországi késő gótika világi építőművészetének egyik legszebb darabja. Karbantartásáról, gyűjteményének gazdagításáról, állandó és alkalmi kiállításairól a vármúzeum vezetése mellett a Tarnówi Területi Múzeum gondoskodik, amelynek egyik önálló részlegét képezi.
   Nem maradt fenn a dębnói vár legkorábbi alapítóinak neve. A legrégebbi források révén mindössze annyi bizonyos, hogy a környék eredetileg Kis-Lengyelország uralkodóinak birtoka volt. 1264-ben Szemérmes Boleszló krakkói és szendomíri herceg - IV. Béla magyar király lányának, a később boldoggá, majd 1999-ben szentté avatott Kingának a férje - a Griff címer-beli Klemens-fia Œwiętosław lovagnak ajándékozta Dębnót. A nemzetség utolsó képviselője, egy Kenna nevű hölgy aztán Piotr Odrowšż családjába ment férjhez, s a birtok ezt követően e család tulajdona volt. A szokatlan nevű Kenna és Piotr egyik fia, Pietrasz, Nagy Lajos magyar és lengyel király lánya, a lengyel királynővé lett (Szent) Hedvig krakkói udvarában lett asztalnokmester. Pietrasz unokája volt Jakub Odrowšż-Dębiński, Jagello Kázmér krakkói kastellánja, aki 1490 táján felépítette itt eredeti formájában javarészt napjainkig fennmaradt várkastélyát. Mint jeleztük, e helyen az első erősséget XIII. századi iratok említik, a ma látható vár sorban a harmadik az itt emeltek között. A legkorábbi erőd, miképp a régészeti kutatások bizonyítják, kettős cölöpsor közé döngölt ovális földsánc volt, amely tölgyfa gerendákból, a Magyarországon is ismert boronaházas módszerrel készült épületeket fogott közre. A XIV. század elején a vár valamilyen okból leégett, s az újjáépítők tanultak a történtekből: terméskövet használtak munkájukhoz. Jakub Dębiński pedig már kétszer edzett kemény téglát is.
   A vár körül nyolchektáros, védett őspark terül el, vén tölgyek, hársak, akácok, óriási fenyők, de akad itt ritkaság is: törpe tiszafa, hatalmas ezüstfenyő, némelyük megvan háromszáz éves is. A várárokkal valaha összeköttetésben volt két nagy halastó napjainkra kiszáradt, csupán elgazosodott, tocsogós, ingoványos völgyek maradtak belőlük. A parkban érdemes szemlélődni állatok után is: itt egy fekete mókus kergeti a társát, amott fácán rozsdafényű tollai villannak, riadt kakattolása hallatszik, ott nyúl hegyező füle bukkan fel, emitt meg gólyamadár ballag figyelmesen béka után kutatva, a nagy, sekély tócsákon vízicsibék fekete gombócai lebegnek. Kora reggel vagy alkonyattájt komoly esélyünk van arra is, hogy a közeli erdőkből a NiedŸwiedŸ (Medve)-patakra kióvakodó szarvassal, őzzel találkozzunk.
   Egykor ez a folyócska táplálta a várat övező széles vizesárkot, s a halastavakat - ma a száraz völgyteknőben kialakított arénában zajlik szeptemberenként a várjátékok "veszélyesebb" része; a közönség biztonságos távolságból, a várárok partjain elhelyezkedve szemlélheti a lovasok csatáit, a tüzérségi bemutatót, az íjászok és számszeríjászok versengését. A várdombra fából ácsolt híd ível át magasan az árok fölött. Szolid terméskő alapokra épült magas téglafal fogad a túlfélen, s ha körbejárjuk az építményt, láthatjuk: tulajdonképpen négy, azonos magasságú egységből áll, amelyek kissé trapéz alakú várudvart zárnak magukba. Az egyes épülettömböket meredek, magasra ácsolt, vörös cseréppel borított gúlatetők fedik. A nyugati szárny sarkait két nyolcszögletű bástya erősíti meg, amelyek kerek kőlábakra támaszkodnak. A keleti szárnyhoz ötszögletű, földszintes épület tapad - ennyi maradt az egykori várkápolna gótikus falaiból. A vár északi és déli síkját gazdagon faragott kőkarokra támaszkodó zárt erkélyek törik meg. A főkapu a keleti és az északi tömb között található, a portált háromszögű zárókő koronázza, amelyen az Odrowšż-nemzetség címere, a bárd látható egy pajzson, amit két angyal figurája tart.
   A macskaköves várudvarra lépve, a faszerkezetes, fedett kerengőn balra elindulva találjuk a Tarnówi Magyarbarát Társaság és a Tarnówi Területi Múzeum által Balassi Bálint tiszteletére emelt emléktáblát, s itt, a földszinti traktusban nyílnak a késő középkori eszközökkel berendezett konyha, az éléskamra, a házi patika, a pékség, az ebédlő helyiségei, no és az elmaradhatatlan borospince lejárata.
   És itt érdemes megállnunk egy pillanatra, s elmélázva a réz és vasedények garmadája fölött felidéznünk, milyen is volt egykor az udvari szakácsok sorsa. Stanisław Czarniecki, egy XVII. századi szakácskönyv szerzője, figyelemre méltó leírással szolgál ezt érintően azon időkből, amikor Lubomirski herceg közeli Wiœnicz nevű várában időzött. "A szakács pedig legyen sipkával ellátva, az alatt is rendesen megfésülködve, de legjobb, ha kopaszra beretválja a fejét s a képét, legyen tiszta és rövid a körme, patyolatra súrolva a keze, hordjon fehér ruhát és fehér kötényt, minden nap frissen mosottat, ne legyen iszákos, de legyék békés természetű, türelmetes és jó szaglású meg ízlelésű, ösmerje számtalan ételek mineműségét, legyen találékony, de mindenek előtt tudja mi az, hogy alázatosan szolgálni az asztal szentségét". No, nem lehetett valami könnyű dolog úri konyhát vezetni akkoriban, mint ahogyan nem az most sem. Bár a jó szakácsot megbecsülték, azért igyekeztek a körmére nézni, nem csak tisztasági értelemben. Mint egy másik korabeli feljegyzés tanúsítja, ennek néha oka is lehetett. "A szakácsnak egy citromra volt szüksége az ételhez, ám kettőt dugott a zsebébe. Ugyanígy cselekedett a borral, amiből egy részt az ételbe öntözött, kettőt meg a saját torkába" - jegyezte be naplójába Jędzej Kitowicz udvari káplán felháborodottan.
   A dębnói várban néhány éve helyreállították a borospincét is, ugyancsak késő középkori és reneszánsz idők berendezési tárgyaival ellátva. Van itt tögyfából készült boroshordó, két, kovácsoltvas lábakon álló valódi kőhordó, flaskák, csobolyók, kerámia poharak és kelyhek, cinedények, korsók, rézkakassal díszített üvegdugó, csupa szép és fontos dolog. Hanem a legfontosabb még sincs: mind üresen állnak... Pedig Dębno a magyar bor hagyományos, évszázadokon át kialakult lengyelországi "főútvonala" mentén fekszik. Ment a tokaji nedű, a "węgrzyn" (azaz: "magyar") minőségi jelzésű bor Tarnówba, hogy megpihenjen a Lippóczyak pincéiben, ment aztán tovább Krakkóba, s onnét Varsóba is, a híres Fugger bankárcsalád megrendelésére. Mostanában csak sör van a vár környékén, az is csak akkor, ha épp lovagi tornát tartanak. (Egyébként le kell menni érte a faluba).
   A vaskos falak védelmében, az udvarról nyílik a kincseskamra is. Nehéz, szolid bútorok állnak benne, két tömör, német kredenc, három vasalt láda, igen rafinált zárakkal. Ne tévesszen meg bennünket a látszólagos egyszerűség: a beavatottak tudják, hogy a bútorokon melyik faragványt, lécet, mintát kell elmozdítani a meglepő fantáziával elrejtett fiókok, zugok felnyitásához. Nemcsak pénzt, aranyat, drága ötvösműveket tartottak itt a vár urai, hanem a legféltettebb fegyvereiket is: keleti, elefántcsont berakásos pisztolyokat, damaszkuszi acélból készült pengét, török sodronyinget, ékkövekkel kivert öveket, drágakövekkel ékes ruhakölteményeket is.
   A keleti tömb első emeletén találjuk a vár legszebb, teljesen eredeti formájában fennmaradt helyiségeit: a lovagtermet, valamint a hozzá csatlakozó kápolnát, amely az imént említett régi, külső gótikus szentély szerepét vette át a XVII. századtól fogva. A keleti szárny alatt voltak a börtöncellák, apró ablakaikat még most is rács vigyázza. A déli tömb emeleti, mára már kettéfalazott részén volt egykor a vár reprezentációs és fogadó terme, ahol nagyobb tanácskozásokat is tartottak. Talán azért, hogy a fontos ügyekben debattáló uraságoknak, vagy a mulatozóknak ne kelljen messzire menniük szükségük után, a teremből rövid és keskeny folyosó vezetett egy belső latrinához. A nyugati tömb alatt található az imént említett kincseskamra, fölötte van a vár napjainkban legnagyobb lakószobája, amelyet öt jókora ablak tesz világossá. Az északi szárnyban volt az egykori "laktanya", a várkatonaság őrszobája, a fegyvertár, az alagsorban pedig a lőporraktár.
   Hanem még jóval a puskapor európai megjelenése előtt történt - mint a helybéli legenda tartja -, hogy a magyar származású krakkói hercegnő, a már említett Szemérmes Boleszló szentéletű felesége, Kinga Dębnóba látogatott. Nem éppen szerencsés pillanatban tette, mert a környéket ez idő tájt - éppúgy, mint apja, IV. Béla Ma-gyarországát - tatár csambulok tartották rettegésben. Egy garázda csapatot Dębnó kastellánja nem sokkal korábban elfogott, s a vár tömlöcébe zárt, ő maga meg katonái javával további felderítésre indult. Kinga szerény kísérettel érkezett, de éppen akkor, amikor a láncra vert tatárok valamiképpen kiszabadultak a fogságból, s leöldösték a gyenge őrséget. Egy másik hordájuk meg - épp társaik elfogatásáról értesülvén - hirtelen feltűnt a déli úton, és vágtában szelve át a falut, robogott a vár felé. Kinga testőrsége pedig a vár fölött, a NiedŸwiedŸ-patak által hurkosan körülfolyt dombra húzódva vette körül úrnőjét, s el volt készülve a legrosszabbra. Alig csaptak azonban össze a tatárokkal, amazok mögött cséphadarókat, kaszákat, csákányt, ásót és lapátot lengetve előzúdult Dębno lakossága. Kinga buzgón imádkozott, s kiderült, hogy nem hiába: a gyakorlott tatár harcosok hiába voltak többen, a véres ütközetet elveszítették, de annyira el, hogy a nekikeseredett parasztok hírvivőt sem hagytak belőlük. A krakkói hercegné hálát adott az Úrnak, becsülettel eltemettette az elesetteket, az Úr bocsánatát kérte a számukra, és csodálatos megmeneküléséért hálából egy fatemplomot építtetett azon a helyen. A szentélynek a jelzett helyen ma nyoma sincs, de bizonyos, hogy a XV. századi Szent Margit plébániatemplom mellett a XVII. századig megvolt egy fából készült kápolna Boldogságos Kinga emlékére. 1725-ben a helybéliek egy szép Kinga-szobrot állítottak a legenda szerinti csata helyén - ma is ott áll, hogy hirdesse a hit és bizalom erejét.
   Hívő volt, s bizakodott szerencséjében, nem egyszer komolyan próbára téve a sorsot jó Balassi Bálint vitéz uram is, aki, mint feljegyezték, midőn Esztergomot vívta volt a török ellen, combtövön találtatott ágyúgolyóbissal. Halálán lévén a csapást imígyen konstatálta: "Ott bünteti az Úr az embert, ahol a legtöbbet vétkezett".
   Nos, e vétkeinek számláját Dębnóban is tetézte, ahol 1590-ben a várúr vendége volt. Innen dátumozta május 9-ével levelét, amelyet Zamoyski kancellárhoz a török háborúban való részvétele dolgában írt: "... a nagyságos lublini nádor úrtól és magától Wesselényi Ferenc úrtól meghívattam ebbe a török elleni háborúba, akik előtt nemcsak, hogy nem mutattam idegenséget a háborúval szemben, hanem még feltételeket is javasoltam, amelyek alapján megállapítani óhajtanám, hogy milyen zsoldot ígérjenek mind számomra, mind azok számára, akik a magyar várakból hozzám jönnek, és dolgaikban kiválóan tevékenykedni fognak".
   A török elleni nagy tervekből, "dolgaikban tevékenykedésből" - sajnos - részint az akkori nemzetközi helyzet alakulása, részint az időközben hirtelen elhunyt Báthori István terveit folytatni képtelen lengyel politika miatt nem lett semmi. Balassi mester azonban, míg Dębnóban időzött, a szerelmi harctéren szerzett sebeit gyógyítgatta, hogy hasznosan teljenek a napok. Alig egy éve adta ki az útját Losonczy Anna, akinek megözvegyüléséhez oly' sok reményt fűzött, s amikor megtörtént a dolog, két tucatnyi csodálatos Júlia-versének tárgyában csalódnia kellett. Első elkeseredésében Erdélybe ment lovakat venni, majd katonásan kezelte magát, amolyan "kutyaharapást szőrivel" módon, amint azt egy lengyel nóta dallamára holmi Bécsi Zsuzsannáról s Anna Máriáról szerzette verse is bizonyítja. Aztán, immár Lengyelországban, ismét felébredt benne a lírai szerelem, majd ennek hatására a szerelmi líra. Kilenc vers őrzi dębnói kalandjának élményeit - Célia ciklusként ismerjük őket.
   Dębno ura ekkor Wesselényi Ferenc volt, aki Báthori István legbelső bizalmasai közé tartozott ifjú kora óta. 1576-ban a lengyel királlyá választott erdélyi fejedelemmel érkezett Krakkóba. Egy sereg magas hivatal, s szép birtokok tulajdonosa lett. Nem utolsó sorban az ellengyelesedett magyar mágnás, Bekes Gáspár, lanckoronai sztaroszta, s Krakkóban a főtéri Pod Baranami palota tulajdonosa halálának révén. A megboldogult öregember ugyanis fiatal özvegyet hagyott hátra a csinos Szárkándy Anna személyében, aki a maga gazdagságát szívesen csatolta az ugyancsak élemedett korú, de igen rangos Wesselényi Ferenc vagyonához. Férjuram ritkán volt otthon, lekötötte a politizálás, a hadakozás ügye, vagy a krakkói Wawelben serénykedett, vagy királya táborában. Mindemellett azért akadt ideje ránézni a feleségére, mint azt a házasságukból született két fiú-, és három leánygyermek bizonyítja. Wesselényit királya halálát követően is elfoglalták az államügyek, Zamoyski kancellárnak segített kormányozni az országot, így aztán az unatkozó Anna és a náluk vendégeskedő, Júlia-vesztett, "hideg levén kívül, égvén pedig belől" Bálint vitéz könnyen egymásra találtak. Vajon a vár melyik traktusában volt a fürdőház, ahol Balassi megleste Céliát, "kinek mezítelen testére szerelem gerjedvén füsti menne"? Erre a kérdésre még a Petőfi Irodalmi Múzeum Balassi Bálint halálának négyszázadik évfordulója alkalmából szervezett kiállítása sem adott választ, pedig 1994-ben megjárta a vár hűvös termeit.
   Dębno falai azonban tragikus, beteljesületlen szerelmet is őriznek. A környéken mindenki ismeri Tarło uram, a krakkói vajda szépséges leányának szomorú történetét. Történt pedig, hogy a leányzó, bár alig múlt tizenöt éves, beleszeretett édesapja egyik udvari legényébe, Janekbe. Az ifjú is lángra lobbant iránta, a fiatalok titokban találkozgattak a várkápolnában, amikor már mindenki nyugovóra tért. Az egyik ilyen éjszaka háromszoros esküvel fogadtak hűséget egymásnak, s másnap reggel a leány odaállt az apja elé, hogy megmondja, mit határoztak. A vajda éktelen haragra lobbant: még mit nem, egy ilyen senkiházihoz ő nem adja a lányát! Az ifjút orvul meggyilkoltatta, a lányának meg azt mondta: vagy azonnal férjhez megy egy hamarjában kerített nemesemberhez, vagy elbúcsúzhat az élettől, mert befalazzák a szobájába. A leány addigra megtudta, mi történt a szerelmével, Janekkel. Felöltötte a menyasszonyi ruháját, s vállalta a befalazást. Apja kegyetlenül következetesnek bizonyult, végrehajtatta a szörnyű művet. Állítólag még egy zsák aranyat is befalaztatott a lányával, mondván, hogy vigye csak magával a halálba a hozományát.
   A várban azóta - úgy mondják - időnként felbukkan egy fehérbe öltözött női alak, átsuhan a falakon, és keservesen sírdogálva keresi a szerelmét. Mondják, még két rendőr is látta a szellemet a XX. század negyvenes éveinek végén, amikor az új hatalom milíciája őrszobát rendezett be a várban. Egy éjjel össze-vissza lövöldözték dobtáras "gitárjaikból" a falakat, úgymond a szellemre vadászva. Egyikük évtizedekkel később azt mesélte, hogy látta a borzalmasan megkínzott és megölt Janek szellemét is, aki "pont úgy nézett ki, mint ahogy' az ilyenek a tévében szoktak". A faluban az emberek ezeket hallván csak legyintenek: aki sokat iszik, még ennél "egyebebbeket" is láthat, hát még ha ráadásul istentelen is az ebadta!
   Akadt aztán olyan lélek is, aki Tarłówna kisasszony hozományát, ama legendás aranyakat kereste. A XIX. század elején Ludwik Dębicki, a helyi jegyző azt írta, hogy a bástyák és loggiák padlóját is felszedegették, de nem találtak semmit. Azaz, hogy egy csontvázat igen, egy szűk kamrába volt befalazva. Az akkori tulajdonos Jastrzębski-család a Tarłówna kisasszony maradványainak tulajdonított csontokat tisztességgel eltemettette, de a várúrnak nem volt szíve az állítólag ott lelt, meglepően épen fennmaradt gyönyörű, szőke hajfonatot is átadni a földnek. A két világháború között a várat látogató turistáknak a birtok gazdája, Ponińska grófnő még mutogatta a bélelt díszdobozban őrzött, eredetinek mondott varkocsot, amelynek a második világháború alatt nyoma veszett.
   Lidia Luchter-Krupińska, a Dębnói Vármúzeum igazgatónője, aki - saját bevallása szerint - ugyan Balassi Bálintba szerelmes, és nagyon szívesen találkozna az ő szellemével, azt mondja: rejtélyes kopogások, zörgések halhatók éjszaka a várban, néha huzat kel zárt ajtók és ablakok mellett... Aki nem hiszi, annak szívesen felajánlja a vár vendégszobáját, tegyen próbát maga a tamáskodó.
   Tarłówna kisasszony ötvösmunkával megformált varkocsáért pedig - reméli, s mi is vele - visszajárnak még sokáig a lengyel és magyar, szlovák és cseh bajvívók, Bálint mester vitézi hagyományainak mai ápolói, tisztelői, hívei. S talán egyre többen felfedezik majd Dębnót a közös kulturális értékeink iránt érdeklődő turisták közül is.