Varga Amár László újabb munkáiról

   
   "Minden egész eltörött,
   Minden láng csak részekben lobban,
   Minden szerelem darabokban,
   Minden egész eltörött."
   (Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában)
   
   
   Varga Amár László immár húsz éve van a pályán. Következetes, ám egyáltalán nem fordulatok nélküli festői pályája. Ő maga is egy korszakára a transzavantgardot tartja jellemzőnek, mely, esetében, inkább egy sajátos életérzést jelent, mint bármiféle stílustörekvést. Varga Amár szuverén személyiség, aki személyisége dinamikáját, elevenségét folyamatosan ütközteti belső feszültségeivel, látomásaival és szorongásaival.
   Képi világa volt már erőteljesen harsány, amely épített a mitológiára vagy épp művészettörténeti parafrázisokban jelentkezett. Látszólag kifelé forduló extrovertált személyisége, szangvinikus természete, felfokozott verbális gazdagsága folyamatosan és állandóan ütközik hangtalan festészetének egyedüli voltával. Varga Amár szélsőségeket hordoz magában. Lénye közösség nélkül talán életelemét veszti, viszont festészete legújabb fordulataként, melyről ez év elején a Vigadó Galériában bemutatott új képei adtak tanúbizonyságot, az egyedüllét, a torokszorító magány és a felolvadó ember jelenségét tárta elénk.
   Ha valakire azt mondjuk: figurális festő, akkor valami anakronizmust sejtünk a dolog mögött. Nos, Varga Amár figurális festő, s ha valami távol van tőle, akkor az az anakronizmus. Kiállítása minden képén figurák voltak láthatók. Ezek együttese - mint kiállítás - sugározták a konszonanciát, az együtthangzást, az összeolvadó egybehangzást. Ám ez a konszonanciáról tanúskodó kollekció hatásában sugározta a disszonanciát, valamiféle nem összhangzást, egyenetlenséget. Ezek a figurák vannak, de fájnak. Varga Amártól távol van bármiféle naturalisztikus eszköztár, még ha néha apróbb jelek utalnak is a natúrára. Figurái e képek által a világban egzisztálnak, léteznek, de a valódi élettől mintha távolodnának. Varga Amár képei most a magány festőjévé avatják a művészt. Még akkor is, ha figurái sokszor találkoznak, egymás mellett állnak, s a megfestés módja által: a szó szoros értelmében összefonódnak, összegabalyodnak. Sőt, összeszövődnek, de nem összeszövetkeznek. Átfedik, fedik egymást.
   Varga Amárnál az együttesség és a magány nem kizáró fogalmak. Figurái bábszerűek, arctalanok, ám mégsem tömegemberek. Van bennük valami szuggesztív önsajnálat, egy "bocsánat, hogy élek" attitűd, de személyiségük van.
   A festő egészen bravúrosan készíti képét, mikor igen kevés naturalisztikus eszközzel, csak a sejtetéssel állítja elénk az embert. A fejek lehajtása, a tartások feszességből éppen kibillenő önfeladás, dőlés rólunk szól. Verdeső szárnyakkal egyik műve címe. Metaforája ott a képen. Minden egész eltörött írja rá képére betűkkel is, némi konceptuális gesztussal, s a mű épp erről a széttörésről szól. Ám néha egyes figurák ábrázolása olyan, hogy azokat sacra figurává teszi, szentekké avatja. E munkákon is végletek találkoznak. A szent és a profán. Ám ne higgyük, hogy a festő mindent a néző orrára köt. Ha képeit szemléljük, bizseregtető bizonytalanságérzés fog el minket (mint az életben?). Képeiben mindig van egy jó adag enigmatikusság, rejtélyesség, de ezzel együtt válnak ingerlővé, szebben szólva: figyelemfelkeltővé. S Varga Amárnak tehát magán-mitológiája van. Témában is (ha ez téma), s festői szemléletben is. Felfogása is magányos.
   A festő távol van minden konvenciótól. Pedig "hagyományos" módon vászonra fest, jellemzően ecsettel, s nagy méretekben. Nála a méretnek is hangsúlyozott jelentősége van. Bár kisebb képei is megoldottak, nála a nagyobb dimenzió minőségi többlet. Pedig látszólag nagy üres terek képződnek képein, melyekben felsejlik itt-ott egy-egy gesztusos színpászma, persze a mindig attributumként jelen lévő figurák mellett. Ám ezek a nagy felületek mindig tartalmaznak valamit a világból, a körülöttünk lévő semmiből. Varga Amár mostanában kevesebb színnel fest, ám ez nem jelenti elevensége csökkenését. Szürkéi felzaklatóak, miként lágyságokkal és keménységekkel teliek vörösei, barnái. S néha fények látszanak valahonnan messziről, s néha árnyékok, s árnyékot csak az vethet, aki van. Van remény.

   Feledy Balázs