 |
 |
|
|
|
||
Az idén, 2001 tavaszán ünnepeljük a 20. századi magyar szellemiség egyik legnagyobb alakjának, Németh Lászlónak 100. születésnapját. Esszéírói, kritikusi, regény- és drámaíró munkássága rendkívüli hatással volt és van a magyar értelmiségre (olyannyira, hogy még ma sem csillapodnak a viták életműve egyes pontjai, részei megítélése körül).
Összeállításunkba Németh László egyik legizgalmasabb, de kevésbé emlegetett regényének, a Gyásznak elemzését adja négy szerző négyféle szempontból.
Monostori Imre befejező írása A Két Bolyai és a Galieli című drámák bolgár kiadásának az előszava, úgy tekinti át az életművet, hogy a Németh Lászlóval csak most ismerkedők is eligazítást és kedvet kapjanak általa e szinte kimeríthetetlen életmű olvasásához.
A Németh László konferencia után egy riporter azt kérdezte tőlem, nem tartom-e Németh Lászlót nőiesnek? Nem-mel feleltem, bővebb indoklás nélkül.
Egyáltalán: mi az, hogy "nőies?" Vagy "férfias?" A gondolkodás - rögzült automatizmussal - a felületből merít, s majdhogynem a negatívumokat teszi általánosíthatóvá, amikor nemekre osztva minősít. Így lesz a nőiesség lefokozott fogalom: valami tapinthatóan szétomló, pépes-puha, valami vattacukor-szerű ragadós édesség, híg, de csordogált könynyek, szentimentalizmus, a teaasztal-események locsogó-fecsegő fontoskodása némi divatos lilasággal, a konyhavilág hagymaszagú naturalitása, ál-mártíromság a párkapcsolatokban, a szintézis-teremtés hiánya, alázatos megfutamodás az Egész elől a biztonságosabb részbe... Férfiasság pedig szinte a ponyvaregények diktálta követelmények szerint: duzzadó szexuális erő, vaslogika, megszállott feladatosság, kemény lélek, agresszivitás, törekvés az élet fizikai és szellemi uralására. Ellenhatásként megjelennek az elvadult feministák és a felelősség elől megfutamodó, puhány, kitartott férfiak. Nem a legjobb tulajdonságok felől minősítünk: nem az áldozatkészség, finom érzelmi árnyaltság, ápoló- és gondozó ösztön, empátia, szorgalom jut először az eszünkbe, ha a nőies jelzőt valakihez odabiggyesztjük, s nem a szilárdság, a jellem-erő, a mindig újabb felfedezésekre sarkalló tehetség, teremtésvágy, nem a biztonság és támasz képzete ugrik be az első pillanatban, ha azt halljuk, "milyen férfias!"
A lelki-szellemi evolúció kiegyenlítődés felé tart; ami legtisztább benne, férfi és nő idővel megosztja egymással. Addig is: az író az, aki a legtudatosabban együtt él androgün-természetével. Ha jó író, mindkét nembe képes megmerülni, hogy aztán ítéletében tapasztalatait az általános emberi szintjére emelje. Németh László is tudja ezt, nem olvad szét az analizált figurában, nem veszik el az ábrázolt szenvedélyvilágban, átjárja, átvilágítja hőseit, a legkisebb rezdülést sem hagyja homályban - mégis, végeredményében objektív rálátással alakítja ki a képet, illetve a diagnózist magával az olvasóval alakíttatja ki. Használja és megbecsüli a részleteket, épp azért, hogy teljes legyen az egész plaszticitása.
Érdekes: Németh László drámáinak középpontjában a nagyformátumú, végzetével birkózó férfi áll - regényeiben az elvesző, esetenként ön-elveszejtő nő a főszereplő; az előbbiek alkatában a robbanékonyság, az utóbbiakban a lefojtottság pusztít. A magyar vidék, a kisváros, a falu atmoszférájában is ez a lefojtottság bénít, ezen keresztül ismerszenek meg a legkézenfekvőbben az emberi és gazdasági viszonyok. Kárász Nelli az Iszony-ban és a Gyász Kurátor Zsófija rokonok. Nelli későn ébred rá teljes világossággal a létét meghatározó frigiditására - Zsófi a talán fölfokozottan éhes szexualitását nyomja újból- és újból tudat alá. A tehetetlen undokból gyilkosság, a letagadott, láncravert szerelemvágyból téboly születik. Ezeknek az asszonyoknak nincs igazi segítségük; a közvélemény, a pletyka irányítja az életüket. A Gyász fiatal, alig-asszony özvegye nem lehet önmaga, a környezet ellenében nem képes egyéniségét működtetni. Hazudik s a végén a viselt álarc rásül az arcára; nem azért, mert a világnak hazudott, hanem azért, mert önmagát csapta be, folyamatosan. Rossz szándékú, érdektől és saját boldogtalanságuktól vezérelt figurák a tanácsadók; konvenciók, szokások alakítják a véleményeket - még az édesanya sem kivétel. Az apa, az öregedő Kurátor megsejt valamit, de nincs ereje, nincs érzéke ahhoz, hogy a lányát a megkövülésből kimentse. Testvér irigy a testvérre, szomszéd lesi a szomszédot, a barátnő alattomos ellenség... A fiatalok természetes életvitelétől megfosztott gyerekasszony az anyaságban sem talál végleges kárpótlást. Szereti a fiacskáját, meg nem is. Keblére vonja, eltaszítja, ápolja és hanyagolja. Csak a szerelem menthetné meg: érzelmeinek, ösztöneinek felszabadítása: a normalitás, ami ifjúsága jogán járna, de ehelyett csak unalmas, koncként odavetett "öreges" házasság várja. A gyász kettős gyászba fordul: Kurátor Zsófi végleg egyedül marad. Lelkifurdalás, düh, gőg, bosszúvágy: mind rá hullik vissza. Ő a harmadik halott, teste a koporsó, ebben lötyög háztól temetőig, temetőtől házig a befagyott lélek.
Németh László nagy férfihősei a színműveiben - Galilei, Széchenyi, Colbert, VII. Gergely stb. - a felismeréseikbe pusztulnak bele, az igazság kíméletlenül éles fényébe; s bár néha a halál árán is, de megváltódnak a kiküzdött bölcsességben - az epikus alkotások asszonyai ledöngölt, be nem vallott ösztöneik áldozatai. Hacsak (mint például Égető Eszter) át nem lépnek a tudatosság magasabb birodalmába, ahol az ember a másikért van, s a szabadsága az önként vállalt szolgálat. Ez Németh László eszménye. Ezért nem hullik alá, együtt, szegény kis teremtményei sorsával. Szánja Kurátor Zsófit, de nem menti fel, holmi hazug dicsfénybe nem vonja.
Keserű látlelet ez a történet a korabeli - vajha nem mindenkori - magyar hétköznapok világáról: látszatok rabjai vagyunk, s az őszinteséget mint kísértést hessegetjük el. Félünk a verembe nyújtott kötéltől, pedig nem azon van a hurok.
