Németh László regénye a korabeli (s archaikusabb vidékeken mai) paraszti élet rendkívül aprólékos monográfiája. A korszak amúgy is jelentős műfaja a szociográfia, azonban a regény mindig hitelesebbnek tűnik a (paraszti) sorskérdések bemutatásában, mivel műfaji követelményeinek megfelelően valóban egy egyén/család stb. sorsát mutatja be, ill. ennek segítségével fogalmazza meg erkölcsi érvényű mondanivalóját. A parasztság sorsát tárgyaló, XX. század eleji magyar regényekben - témájukból adódóan - mindig nagy hangsúllyal szerepel a falu, mint archaikus lakóközösség ősi erkölcsi rendje, melyet a városi ember azóta is, a mai napig megcsodál. Sokkal tisztább, ugyanakkor szükségszerűen keményebb, ridegebb ezen közösségek erkölcsisége, mint az anonimitást ígérő és biztosító nagyvárosé. Mindenki ismer mindenkit; egyetlen morális szempontból elítélhető tett a vétkes egyén örök bukásának lehetőségét hordozza magában. (Ez az esetek 99%-ában be is következik, hiszen ezeken a kis helyeken minden esemény híre gyorsan és a legszélesebb körben terjed.) A Gyász előszavában az író is hivatkozik "a faluról, a falu erkölcseiről szerzett általános tudására", mely mintegy habarcsként köti a cselekményt. Hiszen a cselekmény helyszíne végig a ki nem mondott nevű falu (nyilván Szilasbalhás). Írói módszere tárgyalásakor nem véletlenül hivatkozik Proustra. Pedig ha valamit, akkor a lélekelemzés mellett szerkesztői mesterséget tanulhatna belőle a mai fiatalság (leendő költőink, íróink). Mégse higgyük, hogy könnyű feladat volt a regény megírása. Írója egy évig a fiókban hevertette, "szörnyszülésnek" tekintette, noha "azzal a szándékkal álltam neki, hogy a gyászába csavarodott parasztasszonyban a magam gyászában felismert »képmutatást« leplezzem le." Kislánya, Pocó halála után, 1930-ban kezdte el írni a novellát, mely "rossz volt; és regény után kiáltott". Érdekes, ugyanakkor mélységesen őszinte is a gyászról alkotott felfogása. Saját sorsa példájából tudta, hogy a gyász bizonyos idő elmúltával elveszti érzelmi tartalmát, s az illető vérmérsékletétől és környezetétől függő mértékben terhes, sőt akár lelki torzulássá deformálódó kötelességgé, köteles "büszkeséggé" válik: "A parasztasszony vad gyászában ez a száműző büszkeség talált szócsövet". Az Előszóban pedig maga Németh idézi Schöpflin Aladárt, a regény első olvasóját, aki észrevette, hogy "itt egy ember vívódásából az utolsó oldalakon egy szobor emelkedik ki". Innen az antik párhuzam, melyre maga a szerző hívja fel a figyelmet: "Az emberben sok ember van, egész menny és egész pokol. Az én poklom mélyén Élektra ül."
   Németh másik nagy érdeme, hogy szereplői közül toronymagasan emelkedik ki főhősnője, Kurátor Zsófi. Jellemfejlődése adja a regény vázát (sőt csak neki van ilyen a regényben): belenő a gyászoló feleség és anya szerepébe. Szántszándékkal használom a csúnya szerep szót: az ősi, változ(tat)hatatlan normák szerint élő faluközösség ezt várja el a fiatalasszonytól. Ő igyekszik megfelelni ennek a sztereotípiának, hiszen a faluban nincs más lehetősége. Egyetlenegyet választhat: a falu által rárótt sorsot. Hiába igyekeznek szülei és Kiszeláné a lelkére beszélni, lelkük mélyén mindannyian tudják, hogy Zsófi kemény aszszony, akit a sorscsapások "megátalkodottá" tettek. Nem véletlen, hogy apja és húga látogatásakor nincs érdemi válaszuk a lávaként ömlő panaszáradatra: "Hát énvelem ki volt igazságos. Az Isten? Maguk? Ideraktak, ebbe a halottasházba, élve kiterítettek. Nyakamra ültették ezt a vénasszonyt, hogy minden mozdulatomat kikémleljék. Ide kellett vennem, mert maguk hoztak volna hírbe legelőször. S most, hogy megvett a penész meg a fájdalom, olyan vagyok, mint a bomló dög, kidobnának a faluból, hogy ne kelljen hallgatniok a szenvedéseim." És így tovább. Az olvasó számára természetesnek tűnik, hogy az öreg parasztnak és urizáló, "nyif-nyaf, alattomos, hízelkedő majom" lányának nincs érdemi válasza Zsófi őrjöngésére: lelkük mélyén tudják, hogy Zsófinak e világfájdalma bizony jogos.
   A "szereposztás" kitűnő elbeszélőre vall: Kiszeláné, zsivány fia, Imrus, a Zsófit kezelni képtelen szülők és testvérek adják Zsófi életének keretét, melyet az író bizony elég szűkre szabott. Móri Zsuzsi - bár minden valamirevaló faluban van egy falubolondja - valódi üdítő színfolt ebben a képmutató, hideg világban: képmutató gyásza, önzetlen ragaszkodása a rég halott Komáromihoz kellemesen ellentételezik egymást. Sanyika egyetlen barátnője, a púpos Irmus szerencsétlen, félszeg teremtés, nem ellenfél Zsófi számára. Mégis ő lesz az, aki elhódítja anyjától Sanyika szívét - olyannyira, hogy Zsófi tehetetlen dühében Kiszelánénak (!) meséli szörnyű gyanúját: a "rohadt púpos" biztos megfertőzte Sanyikát. Megállapíthatjuk, hogy a két nőalakon (tehát Kiszelánén és Zsófin) kívül nincs érdemi alakja a regénynek, hiszen "alájuk játszanak". Talán még Kiszela Imrus az, aki kellemes, üdítő színfolt a faluban, bár ezt a tulajdonságát is csupán addig őrzi meg, míg el nem kezd Kurátor Marinak udvarolni. Nem véletlen, hogy Zsófival beszélgetve a szerencsétlen fiatalasszonynak az az érzése (jobban mondva reménye) támad, hogy a fiú neki udvarol. Keserves csalódása fordítja el végleg ettől az őt magából kivető társadalomtól.
   A XX. század első felének irodalmát divat a Nyugat három nemzedékéhez hasonlóan nemzedékekre, színvonalbeli osztályokra sorolni, s ezekben a mára már klasszikussá merevedett felosztásokban Németh László távolról sem kapja meg az őt megillető helyet. Sokan értelmezhetetlennek, dagályosnak (Bűn, Iszony, Irgalom), problémásnak (Kisebbségben), azaz több szempontból is kényelmetlen szerzőnek tartják. Egy bizonyos: nem volt könnyű eset, s ezt ő is tudta magáról. Viszont megkérdőjelezhetetlen emberi, gondolkodói, írói tisztessége; s az a szent megszállottság, mellyel életét a magyar irodalom ügyének áldozta, feltétlen tiszteletet érdemel. Még 'eklézsiája', a református egyház sem tudta kisajátítani életművét, bár erre több erőtlen kísérlet is történt; elegendő, ha Dékány Endre 1984-ben írt doktori disszertációjára gondolunk, melyet hiánypótló volta okán a Kálvin Kiadó 1999-ben könyv alakban is megjelentetett. A felületes, kapkodó, kevés tényanyagot s annál több spekulációt felsorakoztató, bár monografikus igényű munka prekoncepcióját, azaz Németh meggyőződéses (bár deklaráltan nem hitvallásos) reformátusságát természetesen képtelen bizonyítani. Véleményem szerint az őszinte, kutató szellemű Olvasó jobban teszi, ha Németh Józsefnek, az író édesapjának naplóját olvasgatja: ebből megtudhatja, milyen is volt az a szellemi miliő, melyben Németh László felnőtt, s amely véleményem szerint élete végéig meghatározta vallásos gondolkodásmódját is. Életművének tagadhatatlan erénye ez az irodalomtörténeti, politikai, és egyházi értelemben vett "sehová be nem sorolhatósága": sorsszerű magányossága az európai szellemi élet legnagyobbjaival rokonítja.