Németh László életének azt a közel hét esztendejét, amely a híressé vált díjnyertes novella (Horváthné meghal) 1925 decemberi megjelenése és a Tanú útnak indítása (1932 szeptember) közé esett a készülődés korának szokás nevezni; maga az író is így gondolta, 1941-ben megjelent - a nevezett időben született tanulmányait, kritikáit tartalmazó - kétkötetes gyűjteményének is ezt a címet adta. A Nyugat, a felfedező fórum novellákat - és verseket - várt tőle továbbra is, de ismert, hogy az Osvát Ernőnek küldött levelében ő a "magyar szellemi erők organizátori" szerepére való igényét jelentette be, s hogy ezt a nem kevés öntudatra valló gesztust a fiatal orvos nagyon is komolyan gondolta akkor. A kornak a családra, nemzetre és az életminőségre vonatkozó válságait - Füzi László beszélt erről többek között - egyszerre személyes-egzisztenciális és közösségi tapasztalatként élte át Németh, így a feladatot kereső-kijelölő szereptudat és a letörhetetlen szerzői ambíció egy hangsúlyozottan morális - ha tetszik, evilágian metafizikai - üdvösségüggyé forrt össze benne. Mezőföldi történeteit az első két évben sorra írta ugyan - a témára és a környezetre nézvést ide kötődött aztán a Gyász is -, de ezt a keményen realista "fonalat" körülbelül az Akasztófavirág című kisregény után elejtette. Ösztöne a tanulmány és a kritika felé lökte inkább - az Ady-vers geneziséről írt dolgozatot a díjnyertes elbeszélésnél már születésekor, 1925-ben is fontosabbnak tudta -, az életmű alakulására oly nagyon jellemző "növényi természetű" növésterv a szerzőben már ekkor kialakult.
   Németh László téma- és műfajválasztásait soha nem valami behatárolható - aztán igen gyakran váltogatott - "szakmai" érdeklődés, de nem is az öncélú "mindentudás" szeszélye vezérelte, mint sokan hiszik tán még ma is; agyának páratlan befogadó- és legalább ennyire ritka "lényegfelszívó" és szintetizáló képességét a megtalált művészi-gondolkodói - és soha sem politikusi! - szerep szolgálatába állította minden időben. Híres mondatát, hogy "az író vállalkozás", az 1926-ban született Móricz-tanulmányban írta le, az a személyes üdvösségüggyé vált cél, amely a történelmi és civilizációs válságszituációk kereszttüzébe került magyarság, mint nemzet lehetséges életesélyeinek a keresésében ragadható meg talán, az alkotói személyiség egészét mozgósította. Az életmű során soha föl nem adott nagy terv első - Monostori Imre használta a fordulatot - "kristályosodási pontja" volt ez az időszak valójában, egy "iránytűt vesztett nemzet" tájékozódási pontjainak a keresése - ekkor még hangsúlyozottan csak irodalmi bázison. Mindehhez nem csupán a magyar jelen szellemi-tudati állapotát kellett föltérképezni - a harmadik Magyarország gondolatának csírája ennek során született, már 1927-ben -, de szükség volt annak a mai s régi Európának a számbavételére is, amelynek kórusába - ahogy a Kissebbségbent ért bírálatokra adott Fantomok ellen című válaszában évekkel később fogalmazott - a "torkát köszörülő magyar is beleszólhat". Ezért szemlézte korának nyugat-európai irodalmát a Napkeletben több mint fél éven át (Kritikai Napló), "latin órákra" a Vergilius-tanulmány kedvéért járt egy ideig, oroszul Dosztojevszkij "Európa alatti mélységének" megértése végett tanult, s a bölcsészkar klasszika-filológia szakára sem azért iratkozott be 1931 szeptemberében, mert nyelvészkedni akart mindenáron (néhány hét után ott is hagyta az egészet, a szándékait rögvest megértő Kerényi Károly barátságát viszont egy életre elnyerte). Csak a céljához szükséges tudást kereste mindig, abban a reményben, hogy a vállalkozáshoz - vagyis ahhoz, hogy az angol, a francia, az orosz és a skandináv után a mi életesélyeinket fogalmazó magyar irodalom is beléphessen a megújulásra szorult európai civilizáció irodalmának "váltógazdálkodásába" - sikerül felsorakoztatnia saját nemzedékének legjobbjait is. Portrésorozata - Erdélyi Józsefről, Pap Károlyról, Illyés Gyuláról, Szabó Lőrincről, Tamási Áronról és Halász Gáborról írt -, amelynek a Nyugat adott otthont 1931 nyarán, e toborzási és feladatkereső-feladatkijelölő kísérletről szólt, de az idő új igényeire rezonálni képes "szorosabb szellemi közösség" terve az érdekektől szabdalt magyar irodalmi közeg - és persze Babits Mihály - ellenállásán fönnakadt: Németh a kor hivatalos (konzervatív) és ellenzéki (baloldali liberális) irányainak terméketlenségén túlmutató "harmadik Magyarország" íróit egyelőre hiába kereste.
   Ekkorra már a világválság végképp Magyarországra érkezett, s Németh László egyébként is folytonos féltékenykedések, félreértések, gyanúsítgatások és támadások szorításában volt kénytelen a maga formálódó ideáját továbbmenteni. A konzervatív Napkelet filoszemitizmussal, a polgári radikális Századunkban Hatvany Lajos antiszemitizmussal vádolta meg őt (és Babitsot), napirenden voltak a sértődések a kritikák (vagy Török Sophie esetében például annak elmaradása) miatt, a könyv nélkül is Baumgarten-díjassá lett szerzőt pedig valóságos szellemi össztűz fogadta éppen akkor, amikor első kislánya haldoklott (a díjat vissza is adta). A föladhatatlan üdvösségügy, a nemzet érdekében mozduló segítő szándék és az újra meg újra reátörő csüggedés kettőssége - többször szinte egyidejűsége - így az alkatban már ekkor kialakult. Az 1928-as év második felét például még reményekkel telten élte át ("...ez a fél esztendő volt ifjúságom hőskora, most éreztem meg először, hogy milyen tartalékjaim vannak lelkesedésből, erőből, ötletből" - írta hat esztendő múltán az Ember és szerepben), 1930 májusára viszont már úgy emlékezett, hogy "Munkám elapadt, az undor lehúzott [...] ekkor estem én ki az írók világából". Meglehet, életművének sokat emlegetett "vízjele", a Minőség épp e magán- és közéleti szorításokban párolódott oly éterien tisztára, annyi bizonyos, hogy kiforrása az író életének - egyik - leginkább ambivalens és leginkább embert próbáló idejére, az 1930-1932 közötti esztendőkre esett. "A fényt, a megértés mélységével párosult könnyűséget és ruganyosságot", a még egy a világ harmóniateremtő képességének csodáját, nemkülönben az emberre mért tragédiák átélésének - és művészetté olvasztásának - kényszerét együtt hozó idő volt ez a "görög korszak" Németh László pályáján. Az Európa alatti világba nyúló, később megszemélyesített formában (ti. "Ő"-ként) is említett "Minőség-isten" kihordásának és megszületésének a hosszúra nyúlt pillanata volt ez a pár év tehát, amelynek a Gyász a legszebb szépírói példája lett. A regény - talán a legfeszesebb szerkezetű Németh-műként - egyszerre volt e Minőség ("a legjobb európai hagyományt az ősi civilizáció lelkével egyesítő antropologikum", ahogy a Veress Dánielnek írt levelében mondta 1969-ben) epikai demonstrációja és a hulló remény, az értelmes cselekvés lehetőségéből való kiszorulás fájdalmas apoteózisa - ízig-vérig magyar bázison.
   Sorsszerűnek is tekinthető, hogy a "görög korszak" és a történetet útjára indító személyes tragédia "beköszöntének" ideje szinte naptári pontossággal egybeesett. A házaspár 1929 decemberében Olaszországba utazott, a bőröndben ott volt az Odüsszeia, s lelkesen, nagy tervekkel tértek haza az új esztendő januárjában; Németh László görögül tanult. Harmadik évét alig átlépett kislányukat, Gabriellát (Pocót), betegen találták; két hónap múlva halott volt. Az apa - így emlékezett később - "tárgyilagos fegyelemmel lézengett a világban", s igyekezett "megvalósítani magán azt, amit a gyászról alkotott fogalma megkívánt", de e "hazug állapotot nem bírta soká". Fájdalmának sors- és személyiségformáló mélysége az Ember és szerep legszebb lapjainak sorai között olvasható ma igazán, akkor egy novellát írt a már idézett ambivalens lelkiállapotról azon melegében, amiről aztán idővel meg is feledkezett. A hosszabb történetbe ugyanazon év őszén fogott, de úgy egyharmadánál abbahagyta a munkát ("olyan rekedt, kétségbeesett atmoszférája támadt a regénynek, hogy nem mertem folytatni"), s inkább a görög drámákat bújta: a Szophoklész-naplót kezdte írni többek között. E sorozat tanúsága szerint egy év múlva, 1931 novemberében újra elővette a regényt ("nem félek többé attól, amit ennek a hangnak a dallama hoz. Lehet, hogy én értem utol keserűségemmel a parasztaszszonyt, de lehet, hogy Elektra szerettette meg velem tulajdon hősnőmet"), de csak a következő esztendő márciusában, közvetlenül a Babits Mihállyal - és a Nyugattal - való végleges szakítás utáni napokban fejezte be az egészet. A két év után kerekké lett mű szinte az egész "görög korszak" fölött ott lebegett tehát, s miközben asszimilálta annak szellemi és esztétikai hozadékát, még az alkotói psziché alakulástörténetét is képes volt felidézni a történet - vagyis azt, ahogy író és hősnője egyszerre kezdtek "kirekesztődni" a maguk világából. Könyv csak 1935 karácsonyán lett belőle.
   Tudjuk, hogy a történet a mezőföldi históriák világára hajaz, a főhős mintája az író egyik unokanővére volt, még a neve is fönnmaradt: Pethes Zsófinak hívták. Ama "mitikus csóva", avagy "mitologikus sorsmetafora", mint föloldható képlet, amelyet a Németh-regények kapcsán oly sokat emlegetünk, itt is működik természetesen; tény, hogy a görög - ez esetben a szophoklészi - drámákkal töltött idő a szerzőre tudatosító és felszabadító erővel hatott, s az sem vitatható persze, hogy az időközben megszerzett világirodalmi jártasság, meg az 1928-1929-ben írt Emberi színjáték prózapoétikai hozadéka - mindaz, ami az időkezelésre, a tudatábrázolás újszerűségére és egyebekre vonatkozik tehát - érett itt össze remekművé. Mindezt már többen - Cs. Varga István, Kocsis Rózsa, Olasz Sándor stb. - remekül elemezték, én arra próbálnék figyelni, amiről eddig kevesebb szó esett talán. A Németh László által is megemlített "plebejus műfaj újdonságáról" lenne szó, noha a mű - bár parasztokról szól - nem parasztregény természetesen, ahogy azt Illyés Gyula már rögvest a megjelenése után is megírta.
   A szerző úgy mondta önéletírásában, hogy a gyász hazugságát akarta kipellengérezni, "a magamfajta büszke lelkek heroikus képmutatását, akiknek sokkal nagyobb fogalmuk van a gyászról és önmagukról, semhogy felejteni mernének, amikor valóban már felejtettek". Ez megtörtént persze, de tudhatjuk azt is, hogy a mű mindig túlnő a szerzői szándékokon. A regény ugyanis - gondolom én - nemcsak a gyász, hanem egy teljes világ hazugságáról szól, amelyet, épp e mindent átszövő hazug viszonyrendszer miatt, belülről meghaladni képtelenség. Kurátor Zsófi - akinek már a házassága is alighanem hazugság volt a valós életértékek parancsa felől nézvést - elveszti férjét, s ezzel számára a világ jóvátehetetlenül szétesik, amit aztán ő megpróbál összerakni, de ez nem sikerülhet. "Módszere", az egészséges életösztönt elfojtó, permanens gyász nem jellemének vagy lelkének eleve adott torzulásából fakad - de nem is a magára öltött "büszkeség heroikus képmutatásából" -, hanem az őt körülvevő és determináló közeg azon törvényszerűségéből, amit bevallani senki sem akar, de ami mégis mindenkin uralkodik. Vigasztalanul zárt ez a szerkezet, annak "elemei" csak magából a szerkezet "anyagából" épülhetnek föl, e világban a tudatos önreflexió teljességgel lehetetlen, így a viszonyrendszert még az is erősíteni fogja, aki ellene rugdalózik. Kurátor Zsófi a maga szétesett világát csak e hazugság hazug részelemeibe, rekvizitumaiba kapaszkodva kísérelheti meg összefércelni, más eszköze egyszerűen nincs: amit tesz, az a közeg elvárt "erkölcsi" normarendszerének a végletekig való teljesítése-feszítése csupán. Ez a közeg csak a gyász látható formai elemeit várja el ugyanis - mint ahogy az élet minden szegletében a látszat a fontos itt! -, a "megszólástól" (az emberek szájától) való rettegés és a "megszólás" elkövetésének állandó és levethetetlen kényszere például egyszerre részei e viszonyrendszer csapdájában vergődő "személyiségeknek". Kiszeláné nem azért rohan minden (ál)hírrel a postamesternéhez, mert gonosz akar lenni mindenáron, hanem azért, mert kialakult-kinyomorodott és aztán félve kuporgatott én-képe - mondhatnám: önbecsülése - megőrzése ezt parancsolja a számára. Ezt az életteret a mindent uraló őszintétlenség és a már-már kozmikussá vált szeretethiány "tartja öszsze", miközben természetesen mindenki mindig "megmondja az igazat" és mindenki, aki számít (és nem számít), "jót akar", sápítozva sajnálkozik és ott tolong - zsebkendőt szorongatva - Sanyika koporsójánál. Figyeljük meg: itt - Irmi, a fél-nyomorék szomszédlány és az egész állapot menthetetlenségét a kívülállás szakszerűségével szemlélő tornyai orvos jelenetét kivéve talán - szinte egyetlen hátsó gondolat nélküli szó sem hangzik el, itt mindig mindenki "kombinál", s nemcsak azzal ami a száját hagyja el, hanem még a gesztusaival és a mozdulataival is (a haldokló unokáját meglátogató anyós például). A hihetetlen méretű érzelmi, tudati, egzisztenciális önzés és a minden képzeletet meghaladó alkalmazkodási kényszer sajátos kevercsének a lélek- és személyiségromboló formája - és formátlansága - ez az élet valójában, amelyből kimenekülni épen maradt tudattal lehetetlen. Kurátor Zsófi sorsának három esztendeje e formátlan formának - és következményének - az abszurditásig vitt művészi példája.
   Németh László e "hibátlanul" kerekre zárt, őszintétlen és szeretet nélküli közeg belső lélektanát és tudatfolyamatát írta meg e valóban hibátlanul kerekre zárt történetben, regényének többször emlegetett stilisztikai és poétikai sajátosságai is pontosan ezt a "zártságot" demonstrálják. Ez a világ ugyanis valóban épp úgy egy és teljes, mint a görög drámáké, csakhogy annak poklai felől nézvést az ("Az emberben sok ember van; egész menny és egész pokol. Az én poklom mélyén Elektra ül" - írta Németh a már szóba hozott Sophokles-napló Gyászra vonatkozó fejezetének végére), ama ruganyosság, kötélhágcsón felszökő vállalkozó kedv és életalakító zsenialitás, amit a szerző a görögség okán oly sokat emlegetett, innét, ebből a világból végképp hiányzik. A regényidő akkor még újszerűnek tetsző kezelése - vagyis a főhős tudatáramlását modelláló megannyi síkváltás - a szétesett világ egybeszerkesztésének, újraszövésének makacs, de reménytelen folyamatából következik törvényszerűen, s lényege nem az, hogy Németh a nyugat-európai regényírás újabb modorát milyen hűséggel és szakszerűséggel követte. (Még akkor sem, ha a Proust vagy Virginia Woolf hatása a regény szövetén tetten is érhető akár.) Egy látszólag szeszélyes, mégis determinált lélektani bolyongásról van itt szó valójában, egy hamis közeg hamis elemeinek erőszakos előhívásairól, hogy a személyiség szintén hamis - inkább őszintétlen - önképe újra összeforrhasson. Az özvegyet éppen özveggyé válásának pillanata - amivel a regény indul - döbbenthette volna rá az őt (is) körülfonó közeg végső tarthatatlanságára, mindez talán meg is legyintette őt egy percre, ám lelke és elméje fölfogni csak a tragédia "első jelentését", meg a hozzá tartozó, beléje nevelt közeg-elvárást lehetett képes, így a kétségbeesett, de már eleve behatárolt tudati bolyongás végére maga az ember is mániákus bolyongóvá lett kivédhetetlenül. Kurátor Zsófi egyszerre lett - a bolond Móri Zsuzsi, a történet az egyetlen őszinte, és Irmi mellett egyetlen szeretetre képes alakjának "barátnőjeként" - kísérteties árnyalak, no meg szobor ott a temető közepén, mozdíthatatlanná merevedett gyász-fehér tömb a kisfia sírja fölött, s egy folytathatatlanságra ítélt élet "kőkemény", kegyetlen és mégis fenséges demonstrációja egyben - akárcsak Németh László regénye. A mű és vele az ítélet e reménytelenül komor világról megszületett tehát, "megoldás" nélkül ugyan, de éppoly visszavonhatatlan és klasszikus gnómaként - hogy én is a régi görögökre hivatkozzak -, mint a hősnőnek az egész közeggel végül is szakító két szava. "Hadd mondják" [t.i. az emberek] - szólt vissza Zsófi anyjának a temetőben, s erre Kurátorné már végképp nem tudott mit felelni: leánya - miközben élete művé égett - csak így, bomlottan és vádló felkiáltójelként mintegy, kerülhetett kívül e kegyetlen világ "törvényén".
   Nem igazán - vagy nem csak - a fölhasznált művészi eszközökben van tehát e "plebejus műfaj újdonsága", hanem egyrészt az írói látás és témakezelés könyörtelenségében, másrészt abban a "növényi természetű" következetességben, ahogy az akkori Németh László-i életút logikájából az egész kifejlett. A Gyász ugyanis a "készülődés" korának betetőzése és lezárása, az első "kristályosodási" szakasz forráspontja volt - több értelemben is. Minden, ami a későbbi pályán kibomlott, együtt volt itt e regényben és "körülményeiben" ugyanis. A szereptudathoz és az eszmény kihordásához szükséges szorongó tájékozódási igény csakúgy, mint a nemzetnyi feladat és a hozzá szabott életérdekű terv együttlátásának a képessége, nemkülönben a Németh-mű vízjelévé lett minőségelv és az a belsőből fakadt morális ösztön is, amely ennek az egyéni és közösségi "üdvösségüggyé" lett életnek a legmélyebb fundamentumát adta. Mindez együtt sajtolta világra ezt a regényt a két hosszú év során, miközben e saját "kemény aszketikus erényei ellen" készült munkában "önmagát is megírta" a szerző. A mezőföldi történetek tudatilag és szociológiailag is reménytelenül nyomorúságos világa az "életszerűség esetlegességéből" úgy sűrűsödött itt "a létezés szintjére emelt" (Olasz Sándor) mitologikus modellé, hogy - amikorra a végére ért - Németh László is fölébe került az egésznek. A Gyász kemény és Elektrásan átkozódó hangját - amely arról szólt, hogy egy determinált viszonyrendszerben élve, e determináció elemeibe kapaszkodva azt nemcsak áttörni, de annak természetét fölismerni is képtelenség - a hérodotoszi és arisztophanészi "könnyebb, színesebb és kíváncsibb" életeszmény dallama váltotta fel a görög minták közül hamarosan, s hónapok múltán a Nyugattal való szakítást követő "bezsaluzott csend" állapota is véget ért. Gulyás Pál 1932 júniusában megjelent tanulmánya - a "magyar ifjúság új orientációját" látta az író munkáiban ez a dolgozat, vagyis azt, amire folyvást törekedett a szerző - lett a száműzetésből való szabadulásnak az az alkalma, amelyre a lélek már amúgy is készen állott. A remekmű megmaradt, de a gyász abroncsa széjjelpattant: a kicsi Magda első lépéseit próbálta, a második gyermek is világra készülődött, az életmű pedig a sátorkőpusztai nyár békés csendjében addig nem tapasztalt intenzitással és életakarattal lombosodhatott tovább: megszületett a Tanú. Ferdinand Fried könyvét (A kapitalizmus vége) lapozgatván a Minőség eszméje már a Németh László-i szocializmus gondolatával forrt össze, aztán jött a természettudomány és a történelem terepe, meg a "tejtestvériség" gondolatának első csírája is szinte egy időben. A "szorongó tájékozatlanság" munkára szólító és "csillagokra figyelő" parancsa, no meg a "partot érés" föladhatatlan hite a vitákkal is egy életre fölvállalt népi mozgalom kiformálódásának esztendeiben élt ekkor tovább, olyan korban, amikor Európában - s itt e magyar földön - hamarosan alkonyodott.