 |
 |
|
|
|
||
Nagy Gábor: Baka István költészete, Kossuth Egyetemi Kiadó, 2001
A Csokonai Könyvtár 23. köteteként megjelent monográfia a fiatalon elhunyt Baka István életművének csak egy metszetét, a majdnem negyedszázados alkotói pályának csupán a lírai termését vizsgálja, ám ez cseppet sincs hátrányára. Egyrészt amiatt sem, mert a más műnemű, műfajú írásokra - elbeszélésekre, prózai alkotásokra, vallomásokra, nyilatkozatokra, esszékre, tárcákra - is kiterjed a figyelme, szükség szerint hivatkozik, épít rájuk; másrészt éppen ez a szűkítés teszi lehetővé nemcsak azt, hogy számot vessen a Baka-bibliográfia eddigi eredményeivel, közülük is kitüntetten a monografikus igényű Fried István, valamint az igen alapos és érzékeny Szigeti Lajos Sándor tanulmányaival, hanem azt is, hogy választott szempontjaihoz már-már önkorlátozó következetességgel ragaszkodva, a maga szemléleti és szellemi gazdagságában láttassa e mind a korábbi, mind a mostani kanonizációs folyamatokból kihagyott költészetet. És amit mindettől elválaszthatatlannak tart, szemben azzal az utóbbi időkben uralkodóvá váló felfogással, amelyik a líra s általában az irodalom szerepét kizárólag a maga önelvűségében, és véletlenül sem a társadalomra, a valóságra való vonatkozásában határozza meg, jelöli ki: úgy érvel mind az irodalmi, mind a társművészeti hagyományokkal végig eleven kapcsolatot tartó Baka-költészet nagysága, rangja mellett, hogy a művészi teljesítmény bemutatásán és magasra minősítésén túl alkalmasnak tartja az elmúlt évtizedek, a magyar társadalom, a nemzeti történelem nyolcvanas és a kilencvenes évei morális és mentális viszonyainak "megértetésére" is. Ehhez az indokokat, természetesen, nem a szűkebb értelemben vett poétikai jellegzetességek között keresi és leli meg, hanem a tőlük elválaszthatatlan, a hangzást, a ritmust és a rímelést, a szerkezeti tagolást is magukba foglaló világszemléleti sajátosságokban. Magától értetődően számol ugyan itt is, és másutt is azzal a befogadásesztétikai tapasztalattal, hogy egy-egy alkotás egyszerre többféle, akár "széttartó" értelmezési lehetőséget kínál vagy enged meg, erkölcsi, lelki tekintetben mégis a pálya utolsó, a magyar társadalom apokaliptikus romlását vizionáló versek lezárásaként ható költeménye, az Üzenet Új-Huligániából szállóigeszerűen hatásos befejezéséből a "jövőbe vetett hitét, reményét elvesztő költő utolsó, kétségbeesett kiáltásá"-t hallja ki. E reményvesztettség, elkeseredettség, sötéten látás komor tónusai persze nem először tűnnek föl - Nagy Gábor nagy érdeme, hogy a verseskötetről verseskötetig haladás szokásos menetétől eltérve, az időbeli folyamatosságot elhagyva, a döntően alineáris tárgyalásmód ellenére is képes ráirányítani a figyelmet Baka István költészetének módosulásaikban is állandó jegyeire.
Egyrészt a hol ironikus, hol groteszk, hol pedig démonikus színezetű apokaliptikus világszemléletben látja meg e líra mindvégig meghatározó és jellemző vonását, másrészt viszont, ezzel szorosan öszszekapcsolva, a fogalmazás és a költői látásmód végletes koncentrációját jelentő allegorikus jellegű, erős intenzitású egységes metaforikában. A kinyilatkoztatásirodalom alfajaként értelmezett apokaliptikáról értekezve érdemes a görög szó eredeti jelentéseit - leleplezés, feltárás; láthatóvá válás, látomás; tanítás stb. - számbavennie, hiszen közvetett módon így juthat el egyrészt e költészet fogadtatástörténetét illetően is nagyon lényeges megállapításához, miszerint az apokaliptikus jellegű irodalom "sohasem illeszkedett a szocialista rendszer üdvtörténetébe, jellegénél fogva a hatalmi renddel való nyílt szembenállást is jelentett", másrészt a magyar irodalom kiváltképp fontos motívumaként felfogott nemzethalál-vízióhoz. Ebben a vonatkozásban talán még bővebb kifejtést kívánt volna, hogy miért véli "különösen igaz"-nak Baka költészetére Leonhard Goppelt tételét: "az apokaliptika úgy tekint a történelemre, mint ami a végkifejlet felé tart". Ha e feltételezett utolsó szakaszt a "történelem vége"-ként jelöljük meg, akkor alighanem azt a posztmodern felfogást követjük, amelyik az én elbizonytalanítását vagy megsokszorozódását szolgáló eljárások kivételével Nagy Gábor szerint se igen gyakorolt hatást erre a lírára, erre az életműre. A végkifejlet nyomatékossá tétele azonban további kérdéseket vethet fel: transzcendens módon is kizárható-e, sőt hangsúlyosan tagadható-e, amit a szemléletmód paradox jellegére hoz fel: az "utolsó ítélet esélye", vagy hogy az egyedüli biztos vég (jövő)tudata mennyi teret enged a költői világteremtés ama "kettős horizont"-jának, ami elsődlegesen a "múlt és jelen tragikus átélésében" nyilvánul meg. A történelem - olyan, amilyen - perspektívájaként értelmezett végkifejlettel szembe magát a perspektívátlan létezést, a labirintusba zártságot állítani, az emberiség történetét az elkerülhetetlen ismétlődések láncolatának látni - ez az elképzelés talán közelebb áll ehhez a költészethez. Mind a második pályaszakasz "ciklussá szerveződő", maszklírából átalakított szerepverseihez, az egész életműből kiemelkedő s a kötetben főleg hiper- és autotextuális szempontból igen alaposan elemzett Yorick- és Pehotnij-versek "Vakon bolyongunk hetven éve" életérzéséhez, mind az első pályaszakasz körkörös szerkezeteihez, önmagába visszatérő, szinte magába záruló versvilágához, de a külön fejezetben tárgyalt hosszúvers-kompozíciók zenei mintákat idéző motívumismétléseihez, a hangnemüket és műfajukat váltogató "tételek" "öszszetartott szerkezeté"-hez is. E feltevés igazolására a költő szinte aforizmaként emlegetett sorai - "hiába vágjuk a holdfényt hagymakarikákra: nem nyomja el a rothadás szagot" - úgy idézhetőek, hogy egyszersmind bővítik az apokaliptika jelentéskörét is. Mégpedig az erkölcsi silányodás, sínylődés, senyvedés, a romlás, a pusztulás képzeteivel. Ha ezekhez a titkok vagy jóslatok értelmének felfedése társul, akkor az apokalipszis üzenete és hangja hallható. Legalábbis Derrida szerint, akivel például a Háborús téli éjszaka vagy a Döbling című hosszúversek szerzőjének szemléletét azért is érdemes rokonítani, mert az apokalipszishez egyikük sem kapcsolja egy rettentő katasztrófa látomását, annál inkább a kontemplációt vagy a látás útján történő inspirációt.
Akár a szemlélődő, elmélkedő, vívódó, akár pedig az ösztönző, felhívó jellegre esik a hangsúly, kikerülhetetlen annak a hagyománynak vagy - a monográfiában nem hivatkozott szerző, Jan Assmann kifejezésével - "kulturális emlékezet"-nek a számbavétele, amelyiknek nem csak az írásos részéből és ezen belül sem csupán a több évszázados magyar költészet "megszentelt szövegállomány"-ából merít, hanem enged más múzsák, művészeti ágak (főleg a zene) sugallatainak is. A gyakori jelölt vagy jelöletlen utalások, idézetek, átírások az antik mitológia alakjait és eseményeit éppúgy emlékezetbe idézik, mint ahogy a huszadik század orosz mártírköltőinek, elnémított poétáinak sorsát és alkotásait is. Az intertextuális kapcsolatok igen nagy tájékozottságra és szerfelett szorgalmatos munkára valló feltárásával párhuzamosan a dolgozat írója meggyőzően érvel amellett, hogy Baka István verseinek poétikája és a Fried István megnevezte "benső világtere" fokozatosan bővült, gazdagodott. Bizonyságul azt az utat rajzolja meg, ami a Petőfi, Vörösmarty, Dózsa György, Liszt Ferenc művészi mintáit vagy sorspéldáit megidéző korai szerep- (de még inkább: maszk-) versektől, továbbá az Ady Endre lírájával párbeszédet folytató költeményektől indulva a Kosztolányi Dezső, József Attila és Sziveri János halálköltészetével rokon, nyelvjátékokra, valamint többágú, bonyolult mondatszerkezetekre épülő kései hagyaték- és búcsúversekig ível. Az egyébként is világos tagolású, bár az alfejezeteket tekintve helyenként talán túl apróra széttördelt szerkezetű monográfia utolsó, záró része emeli igazán magasba ezt az ívet: a Sztyepan Pehotnij testamentuma és a November angyalához kötetkompozíciójának az aranymetszés szabályaira és a tükörszerkezet sajátosságaira is kiterjedő vizsgálata épp úgy érzékeny és fogékony elemzőre vall, mint ahogy a kései versek "hármasoltár"-a - szerelem, alkotás és istenkeresés összefüggései - bemutatása is. A betegség és a haláltudat, illetve a haláltudat és az ars poetica közötti kapcsolatokból különböző műfajok - könyörgések, zsoltárok, (az Úrfelmutatás mintájára) énfelmutatások - jellegzetességeit bontja ki. A halál biztos tudatában az Istennel perlekedő vagy az istenhiányt vádlón felpanaszló kései költemények lehetséges mintáit vagy rokonait keresve igen szépszámú alkotóra lel, Kosztolányitól Csorba Győzőn át Sziveri Jánosig és a kulináris metaforikát továbbvivő Petri Györgyig - talán csak Dsida Jenő vagy Utassy József halállal viaskodó versei kínálkoztak volna még összevetésre. Mint ahogy ahhoz a Németh G. Bélától származó igaz állításhoz is, miszerint a meghalás, a halál a Nyugat költőinél lett nagy témává, elfért volna tán legalább egy rövid kiegészítés. Azoknak a lét- vagy még inkább életszemléleti különbségeknek a felvillantásával, amelyek például a mennyországba, mint "más világba vágyó" lelkek megnyugváshitét a maga elmúlására is, mint a természet rendjébe illő, illeszkedő eseményre hivatkozó Arany Jánosnak, a Sejtelem szerzőjének a felfogásával és még tovább, az "óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!" panaszszavát kiáltó Babits Mihályéval (Ősz és tavasz között) vetik össze.
Több mindenhez fűzhető volna még a monográfia jelentékeny voltához képest jelentéktelen megjegyzés. A bevezető gondolatához például, amelyik Baka István "meglehetősen magányos" voltát hangsúlyozza, hozzá lehetne tenni: eltöprengtető azokkal a nemzedék- és eszmetársakkal, Nagy Gáspárral, Pintér Lajossal, Szöllősi Zoltánnal és a "Kormos-iskola" más tagjaival való rokonsága, akik talán éppúgy formálhatták, alakíthatták verseszményét, költői szerepfelfogását, mint a "szögediek", Géczi János vagy Lipák-Zalán Tibor, akik emlékezéseikben inkább csak az alárendelt voltukat emelték ki, a "sértődött és igazságtalan" Bakáva való csatározásaikat. A személyükhöz vagy a költészetükhöz való viszony talán úgy is jellemezhető, ahogy az Ady-művészetével való kapcsolata: noha bizonyosan nem szerette - legalábbis nyilvánosság előtt dicsérni, higgyünk Géczi költői beszámolójának! -, verstani hiányosságait, gőgjét, társadalmi és poétikai slendriánságait, nyelvi tisztázatlanságait rótta fel, a legmélyebben mégis az Ady-versek rakódtak le benne, velük beszélgetett, őket írta tovább - miként ezt Nagy Gábor könyve igen meggyőzően és körültekintően bizonyítja. Mégpedig ezeken a helyeken csakugyan a hátrányt fordítva előnybe: a választott tárgyalásmód önismétlésekre kényszerítette, ám épp ezek lettek a meggyőzés, a hatásosabb érvelés, a több nézőpontból való szemléltetés eszközei.
Legeslegvégül: a monográfus életrajzából kihagyhatatlan, hogy: költő. Harminc éves sincs, de már két verseskönyv áll mögötte. Ami most úgy veendő számításba, hogy a mély átéléssel, beleérzéssel közvetített Baka István-költészet tárgyalásakor nyelvi, stiláris szempontból sem enged meg magának semmi slendriánságot, igényes, tiszta, szép beszédű, a képi, metaforikus beszédet nem téveszti vagy keveri öszsze a fogalmi elemzés tárgyszerűségével, ésszerű magyarázataival. Kötete az eddigi kutatások összegzéseként született, nagyon igényes és lelkiismeretes munka. Az eddigi három könyv, Fried István, Szigeti Lajos Sándor és a Nap Kiadó Baka István emlékezete című kötete mellett a negyedik, amelyik Baka István művészetének fogadtatástörténetében alapvető jelentőségű - lesz és marad.
Márkus Béla
