A csúszómászóként megjelenő Gonosz képe olyan régi, mint maga a világ. Misima Jukio utolsó művében, a híres tetralógia, A termékenység tengere mindegyik kötetében jelen van, akárcsak a tenger, amely valamennyi művében a teljes élet metaforája.
        Misima a halála előtt három hónappal egy társaságban, a jelenlévők nagy megrökönyödésére, kijelentette: Japán el van átkozva. A modern Japán csúnya. "Japán azöld kígyó áldozata. Nem menekülünk meg ettől az átoktól."
        A tetralógia első kötetében egy elvesztett smaragd ékkő fényében villan fel baljósan a zöld szín; a jóvátehetetlen bűn szimbólumaként ott tekergőzik a zöld kígyó Honda leégett villájának romjai között, és zöld kígyó marja halálra a másik főszereplőt, Sant is.
        A tetralógia címe a hold egyik "tengerének" a neve, s benne meglelhetjük az író szándékát: a cím a termékenységet idézi, ez a tenger azonban meddő, mint ahogy meddő Misima felfogásában az élet.
        A termékenység tengere négy ember élettörténetét mondja el. A főhős, Honda valamennyiüket ismeri, s valamennyiükben felfedezi ugyanannak a lénynek a reinkarnációját. Misimát 1950 óta foglalkoztatta a reinkarnáció gondolata, regényt tervezett írni róla, a témát éveken át tanulmányozta buddhista és európai szerzők műveiben.
        Az első kötet elején két kamasz, Honda és Kijoaki egy fényképet nézeget, amely az orosz-japán háború győztes japán katonáit ábrázolja. Ez a háború az imperializmus nyitánya, amely a csendes-óceáni hadszíntérhez, Hirosimához s az elveszített háború utáni amerikanizált, agresszív ipari világhoz vezetett. A nyolcvan évet megért Honda a tanúja Szatoko és Kijoaki szerelmének. Ő véli felismerni a húszévesen meghalt Kijoakit, a fiatal arisztokratát előbb Iszaóban, az ifjú anarchistában, aki harakirit követ el, majd Sanban, a romlott thaiföldi hercegnőben. Végül a szép ifjút, Torut hiszi Kijoaki reinkarnációjának, de róla kiderül, hogy szörnyeteg.
        Misima meg volt győződve róla, hogy A termékenység tengere írói pályája csúcsa. Benne mindazt leírta, amit az életről tudott. Tréfásan ismételgette, hogy akkor fog meghalni, amikor befejezte a tetralógiát. Így is történt. 1970. november 24-én reggel az utolsó kötet gondosan átnézett és kijavított kéziratát, amelyet aznapra ígért a kiadónak, átadta egy küldöncnek, majd felöltötte a Tatenokai (Pajzs) Társaság egyenruháját, magához vette gyönyörű, XIII. századi szamurájkardját, és a hadsereg-parancsnokságra hajtott.
        Megkötözte a parancsnokot, majd az épület erkélyéről beszédet intézett a lenn ácsorgókhoz (a médiát ő hívta meg), a szamurájdicsőség követésére, a militarista szellemű nemzeti hagyományok tiszteletére buzdította őket, nem sok sikerrel, majd "éljen sokáig a császár!" kiáltással magába döfte a kardját.
        Misima ezzel a tettével besorolta magát egy véres hagyományba.
        1945. június 22-én Uzizsima és So tábornok kettős szeppukuja vet véget egy olyan harcnak, amelyben tizenkétezer amerikai és harmincezer japán vesztette életét.
        Onisi tengernagy, a kamikazeegységek parancsnoka számára is a szeppuku tett pontot a háború végére. Szeppukut követett el Anami tábornok, hadügyminiszter és húsz katonatiszt.
        A tetralógia második kötetében, Az elszabadult lovakban szerepel egy kép, amely meghatározó Iszao életében: az 1877-ben fellázadt szamurájok közül a túlélők, nyolcvanan, a lázadás leverése után harakirit követnek el.
        A japán irodalom története - némi túlzással - az öngyilkos írók története. A teljesség igénye nélkül lássunk néhány példát!
        Kitamura Tokoku (akinek egy verse magyarul is olvasható Kosztolányi Dezső fordításában) Byront és Emersont falta. A szamurájivadékban a két angol gondolatai nihilizmushoz vezettek. 1893. december 28-án Kitamura elvágta a saját torkát, de megmentették. Kórházba szállították, és sebe begyógyult. Nem így melankóliája: 1894. május 16-án felakasztotta magát kertje egyik fájára.
        Akutagava 1927. július 24-én, harmincöt éves korában, sikerei teljében, veronállal megmérgezte magát.
        Dazai Oszamu Akutagava csodálója volt. Húszéves korában, Akutagava halálhírét meghallván, gyógyszereket vett be. Egy napig volt kómában, de megmentették.
        1930-ban megismerkedett egy életunt bárpincérnővel. Elutaztak a tengerhez, leheveredtek a parton, és altatót vettek be (mintha csak egy másik híres öngyilkos, az európai Kleist utolsó pillanatait utánozták volna). A nő meghalt, Dazait megmentették. De ő nem adta fel. Huszonhat évesen elvándorolt Kamakura dombjaihoz, és felakasztotta magát egy fára, mint a nagy előd, Kitamura. A kötél elszakadt.
        Más ember talán feladná, talán a nevetségessé válástól is félne, de nem Dazai. 1937-ben megismerkedett egy gésával, akit, családja ellenkezésével dacolva, feleségül vett. Vele is az öngyilkosságot fontolgatta, de a nőnek inkább élni volt kedve, így aztán elváltak. Dazai ezután íróként sikert sikerre halmozott, de a halál gondolata nem hagyta nyugton. 1948-ban egy háborús özvegy, egy fodrásznő beleszeretett. Együtt ittak, majd egy kültelki csatornába ölték magukat, amelynek vize mérhetetlenül felduzzadt a nagy esőzések idején. A terv végre sikerült.
        Irodalmi lexikonok hajlamosak "idegösszeomlással", "idegbajjal" magyarázni ajapán írók öngyilkossági kedvét. Misima tettét még honfitársai is értetlenül fogadták. Pedig az ő esetében a halálos játszma, amelyet az élettel vívott, végigkövethető: mindaz, amit leírt, ami olvasható műveiben, egyenesen, megkockáztatom: logikusan vezetett a végső jelenethez.
        Voltak, akik úgy vélték, a Kio háza című regényének sikertelensége kedvetlenítette el az írót, s ezt a keserűséget elmélyítette, hogy a várt, a remélt Nobel-díjat nem ő, hanem barátja és mestere, Kavabata kapta meg 1969-ben. Külföldön jártában Misimát fájdalmasan érintette, hogy őt, a Japánban ünnepelt írót alig ismerik hazája határain túl, s azok a külföldi barátai, akiket ő túláradó szeretettel árasztott el Tokióban, meglehetősen hidegen fogadták. Misima soha nem nyilatkozott a magánéletéről, írói és férfiúi szabadságát a látszat szerint mindvégig megőrizte. Öngyilkossága előestéjén elégette naplóját. Életrajzírói tudnak még egy becsületsértési perről: egy politikus magára ismert Misima egyik művében. Az író állandó céltáblája volt aszélsőjobboldal támadásainak, többször halállal is fenyegették. Kisebb botrányt váltott ki egy erotikus fotóalbum, amelynek felvételeit Misimáról készítették.
        Amikor Misima Japán leghíresebb írója lett, anyagi helyzete lehetővé tette, hogy utazzon. Végigjárta India és Kambodzsa szentélyeit, Európát és Amerikát, de mindenekelőtt a görög szobrok szépsége hatott rá.
        "Megvetem a puszta, hűvös értelmet. Én a fizikai léttel párosult értelmet akarom, ahogy egy szoborban megvalósul. Ehhez napfényre van szükségem. El kell hagynom dolgozószobám barlangját."
        Misima százötvenöt centiméter magas volt. A kortársak visszaemlékezései szerint csúnya és sovány. A külseje volt a sebezhető pontja. A gyermek, csenevész Misima irigykedve nézte a sintó ünnepek izmos ereklyevivőit. Az Egy maszk vallomásának egyik lenyűgöző jelenete a dobok pufogásában közeledő menet, a forró kábaság reszketése az izmos fiatalemberek körül, az imbolygó ereklye alatt. Kortársai emlékezései szerint Misimának kezdetben szinte nem is volt teste, csak intellektusa. Testté akarta formálni magát. Erősíteni kezdte a testét.
        "Az életemből költeményt akarok csinálni." Ez részben azt jelentette, hogy önmagát gyönyörű testté alakítja.
        "Dédelgettem a halál iránti romantikus vágyat, ugyanakkor e vágy hordozójaként klasszikus testre volt szükségem. Ha a lelkem a lakásom, a testem gyümölcsöskert, ami körülveszi. Elkezdtem művelni ezt a kertet, hogy a legtöbbet hozzam ki belőle."
        Az önvédelmi erőkkel gyakorlatozott, szabad idejét a harci művészeteknek szentelte. Különösen szerette a kendót, az esztétikumáért, de kivált a halálig tartó páros küzdelem vonzotta. A kendo harcosok élet és halál határáról akartak tapasztalatot szerezni.
        "Végül, amikor egy szép, izmos test birtokosa lettem, mindenkinek meg akartam mutatni, kérkedni akartam vele, mint gyermek az új játékszerével."
        Amikor testét izmossá fejlesztette, Misima szívesen vállalt filmszerepeket, örömmel fényképeztette magát félmeztelenül. A fényképeken mindig a kidolgozott, izmos felsőtestet látjuk, hatalmas, csillogó motoron, fához kötözött Szent Sebestyénként vagy mint szamurájt. Barátai emlékezései szerint lába vézna maradt; megindító volt a diadalmas izomzatú felsőtest és a satnya láb ellentéte. De teljesült gyermekkori vágya: elég erős lett ahhoz, hogy az ereklyevivők közé álljon.
        "Az az intúíció, hogy a csoport a test lényegét képviseli, helyes volt. A csoport kapcsolatban áll mindazokkal a dolgokkal, amelyek szavak nélkül soha nem tudnának felszínre kerülni, a verejtékkel, a könnyel, az öröm, a fájdalom kiáltásaival. A vért a szavak soha nem tudnák áramlásra bírni. Bár a nyelv is közvetítheti az örömöt vagy a bánatot, nem közvetítheti a közös fájdalmat. Rájöttem, hogy a test csak a csoporton keresztül, csak a csoport közös szenvedésén keresztül érheti el a szenvedésnek azt a fokát, ahová az egyén önmagában sohasem juthat el. Ahhoz, hogy a test elérje azt a fokozatot, ahol megpillanthatja az istenit, szükséges az egyéni lét feloldódása."
        De a test nem vonhatja ki magát a természet rendjéből: hanyatlásra, pusztulásra ítéltetett.
        "Én nem fogom elfogadni ezt az ítéletet, nem fogadom el a természet rendjét. Tudom, hogy ellenszegülök a természetnek. Tudom, hogy a legpusztítóbb útra kényszerítem a testem."
        "…a legpusztítóbb útra kényszerítem a testem" - ez fenyegetésként hangzik.
        A nyugati ember gondolkodásában az öngyilkosság gyávaság vagy vereség. Egyedül Albert Camus vetett fel az öngyilkossággal kapcsolatban egy olyan gondolatot, amely már-már a hősiességgel rokon: szerinte a filozófia alapkérdésére akkor adjuk meg a választ, ha meg tudjuk ítélni, érdemes-e leélni az életet. Vannak, akik meghalnak, mert úgy ítélik meg, hogy az életet nem érdemes leélni. Vannak, akik megölik magukat, pedig meg vannak győződve róla, hogy van értelme az életnek. Azt a szikkadt pusztaságot, ahol a gondolat önnön határaihoz érkezik, és "megremeg", sok ember ismeri, de nem mindenkinek van bátorsága, hogy lemondjon a legdrágábbról, az életéről.
        Camus ezt írja: "Az öngyilkosság - akárcsak a melodrámában - bizonyos értelemben vallomás."
        Ha valaki megpillantotta az "istenit", alább adhatja-e? Ha megérintette a szentséget, beérheti-e a közönségessel, beérheti-e a szentségétől megfosztott világgal?
        A hősi halottak hangjai című versben a kamikazék lelkeinek kórusa így beszél:
        
                                Semmibe vették a nemes és bátor lelkeket,
                                Közöny és meggyalázott vér mindenütt.
                                ……………………………………………
                                …Az idealizmus szárnyai levágva…
        
        A termékenység tengerében, a háború utáni Japán laza erkölcseiben, homoszexuális vagy impotens férfiak és leszbikus vagy nimfomániás nők pokoli kavargásában egyedül a halál tiszta, mert véget vet a tisztátalanságnak. Az élet értelmét, Misima szerint, létezésünk sodrása adja, amikor a szenvedély, mámorosan, önmagát emészti el. De tudta, hogy gyakran ez a szenvedély sem egyéb puszta illúziónál.
        
        Misima erkölcsi rendjében a legnagyobb büntetés, ha valaki nem tud végigmenni a tisztasághoz vezető úton, nem sikerül az öngyilkossága. Toru, a "rothadó angyal" (ez a címe a tetralógia utolsó kötetének) lenyeli a mérget, de csak megvakul - nem méltó a halálra. Honda, aki elmulasztotta a megfelelő pillanatot, amikor még ereje teljében volt, és nem érintette meg a bűn, szánalomra méltó aggastyánként tengeti életét. Az öregségen csak Misima néhány nőalakja győzedelmeskedik, közönségességével, erotikájával vagy tisztaságával. Más japán regényíróknál, Tanizakinál, Kavabatánál is megtalálható az öregségtől való félelem. De Misimánál nem az öregedés ténye az igazi katasztrófa. Hanem az, hogy az embernek élete végére semmije sem marad, üresség tátong előtte. A tetralógia utolsó jelenetében az aggastyán Honda meglátogatja Szatokót a kolostorban. Az agg szerzetesnőnél a kolostorban Honda asemmivel találkozik. Felismeri, hogy ő is a semmit hagyja maga után, amikor meghal, hiszen a világon semmi nem fogja tanúsítani létezését. Lehetséges, hogy mindaz, amit Honda megtörténtnek látott, csak az ő képzeletében létezik?
        A nő már arra sem emlékszik, hogy valaha szerette Kijoakit. Kijoakira sem emlékszik. Hondára sem. Amikor Honda erősködik, csak ennyit mond: "Emlékezetünk fantomok tükörképe."

ELŐZŐ oldal / E szám tartalma / Külföldi szerzőink / KÖVETKEZŐ oldal
Archívum / Nyitólap / Impresszum