MISIMA JUKIO

Az apród^*

        Amikor az iskolában az orosz-japán háborúra terelődött a szó, Macugae Kijoaki megkérdezte legjobb barátjától, Honda Sigekunitól, hogy mire emlékszik belőle. Sigekuni emlékei azonban igen halványak voltak - éppen csak annyit tudott fölidézni, amint egyszer kivezetik a kertkapuba, hogy megcsodáljanak egy fáklyás felvonulást. Mindketten tizenegy évesek voltak a háború végén, és Kijoaki úgy gondolta, ennél azért többre kellene emlékezniük. Persze azok az osztálytársaik, akik oly tudálékosan fecsegtek erről a háborúról, szintén csak ködös emlékeket vegyítgettek a felnőttektől felcsipegetett információmorzsákkal.
        A Macugae családból ketten is elestek a fronton: Kijoaki bácsikái. Nagyanyja azóta kapta a kegydíjat a kormánytól két elvesztett fiáért, de a pénzt sohasem költötte el; felbontatlanul rakta ki a borítékokat a családi oltárra. Talán ezért is volt az egész otthoni háborús fényképgyűjteményből Kijoaki kedvence az, amelyik az alábbi feliratot viselte: "Gyászszertartás a Tokuri-templomnál", a dátuma pedig 1904. június 26., a Meidzsi-kor harminchetedik esztendeje. Ez a szépiaszínű fotográfia eleve kirítt a háborús emlékek zavaros halmazából. Megkomponálása művészi tehetségre vallott: mintha a jelen levő sok ezer katonát, akár egy festmény figuráit, szántszándékkal úgy rendezték volna el, hogy a néző osztatlan figyelme a közöttük magasodó, festetlen fából készült síremlékre irányulhasson. A ködös háttérben szelíden egymásba hajló hegyek vonultak bal felé az alattuk elterülő síkságtól, jobbra pedig elszórt facsoportokkal keveredtek a távolban, s vesztek bele aláthatár sárga porába. Itt, jobboldalt, hegyek helyett folyvást magasodó fasor húzódott, sárga égdarabkák villantak ki a lombok közül. Az előtérben, egymástól arányos távolságra, hat nagyon magas fa állt, mindegyik úgy elhelyezve, hogy egyre növekvő mértékben járuljanak hozzá a táj általános harmóniájához. Lehetetlen volt megmondani, milyenfajta fák, de súlyos felső ágaik mintha valami tragikus méltósággal hajlottak volna meg a szélben.
        A végtelen síkság halvány fénnyel izzott; a hegyek innenső oldalán a megtépázott növényzet vigasztalanul feküdt le a talajra. A kép közepén emelkedett a parányi síremlék és a virággal behintett oltár, amelynek fehér terítőjét fel-fellibbentette a szél.
        
        ^* Részlet A termékenység tengere című tetralógiából. A mű a Nagyvilág Kiadó gondozásában fog megjelenni.
        Ezenkívül semmi más, csak katonák, katonák ezrei. Az előtérben levők elfordultak a kamerától, felfedve a sapkájukról lógó fehér nyakvédőt s az egymást átlósan keresztező bőrszíjakat a hátukon. Nem alakzatban álltak, hanem csoportokba verődve, lecsüggedt fejjel. A bal alsó sarokban talán tucatnyian félig a fényképezőgép felé emelték sötét arcukat, mint valami reneszánsz festmény alakjai. Messzebb mögöttük egész hadsereg nyúlt el roppant félkörben a síkság széléig, olyan nagy létszámú, hogy külön-külön az arcok kivehetetlenek voltak, s azután még további csoportok tünedeztek föl a messzi fák között.
        A katonák alakjára, közeliekre és távoliakra, különös alkonyfény vetült, mely körülrajzolta a lábszárvédőket, bakancsokat, kiemelte a görnyedt vállak hajlatát, a tarkók ívét. Az egész fotót valami leírhatatlan tragikummal telítette a félhomály.
        Szinte tapintható érzelem hullámzott ezekből a férfiakból, s tört meg a sűrűjükben álló kis fehér oltáron, a virágokon, a síremléken. A síkság széléig érő hatalmas tömegből egyetlen, minden emberi kifejezőképességen túli gondolat összpontosult nagy, súlyos vasgyúróként a középpontra.
        A kor és a szépiaszín valami végtelenül fájdalmas fennköltséggel ruházta fel a fotográfiát.
        
        Kijoaki tizennyolc éves lett. A famíliában, amelybe beleszületett, semmi sem magyarázta, miért olyan érzékeny, miért hajlamos annyira a melankóliára. A Sibuja környéki fennsíkon álló nagy, zegzugos házban nehéz lett volna bárkit is találni, aki hozzá hasonlíthatóan fogékony. Régi szamurájcsalád volt az övék, de Kijoaki apja, Macugae márki szégyellte őseinek egészen asógunátus végéig, még alig ötven esztendeje is betöltött alacsony állását, és fiát kicsi korában egy udvari arisztokrata családhoz adta nevelésre. Ha nem így történik, Kijoaki aligha serdülhetett volna ilyen érzékeny fiatalemberré.
        Macugae márki rezidenciája jókora telket foglalt el Sibuján túl, Tokió határában. A számtalan épület vagy ötven hektáron terjeszkedett, a felnyúló háztetők megragadó kontrasztot alkottak egymással. A főépület japán stílusú volt, de a park egyik szegletében impozáns nyugati típusú ház állt, amelyet egy angol tervezett. Akkoriban állítólag mindössze négy ilyen épület volt Japánban - Ójama tábornagyé a legelső -, amelyekbe cipőlevétel nélkül is be lehetett menni.
        A park közepén nagy tó, mögötte juharfákkal benőtt domb. A tó akkora volt, hogy csónakázni lehetett rajta; közepén sziget, körülötte vízililiomok, még az ehető fajtából is. A főépület díszterme, akárcsak a nyugati típusú ház szalonja, a tóra nézett.
        Vagy kétszáz kőlámpás sorakozott szabálytalan rendben a part mentén és a szigeten, s az utóbbin három öntöttvas daru is volt, kettő az égre nyújtogatta, a harmadik a föld felé görbítette hosszú nyakát.
        Víz tört fel a juharos domb hátán, s több kis zuhatagban ereszkedett le alejtőn, majd patakká egyesülve elfolyt egy kőhíd alatt, és egy medencébe csobogott, melyet Szado szigetéről hozatott vörös sziklák árnyékoltak, s innen ömlött bele a tóba, ott, ahol szépséges íriszek egész parcellája nőtt, ha eljött az évaduk. A tóba pontyot és kárászt telepítettek. A márki évente kétszer megengedte, hogy iskolások piknikezzenek a partján.
        Gyerekkorában a cselédek aligátorteknősökről szóló történetekkel ijesztgették Kijoakit. Egyszer régen, amikor a nagyapja megbetegedett, egyik barátja száz aligátorteknőst ajándékozott neki, hátha a húsuktól visszanyeri az erejét. Beleengedték őket a tóba, és rettentően elszaporodtak. Ha egy ilyen teknős bekapja az ujjadat, annak vége, rémisztgették a cselédek Kijoakit.
        Több teázóház és egy nagy biliárdterem is volt a birtokon. A nagyház mögött vadjam burjánzott, s a ciprusligetet, amit még a nagyapja ültetett, két ösvény szelte át. Egyik a hátsó kapuhoz vezetett, a másik egy dombocska tetejére, ahol a laposon, a füves térség sarkán sinto szentély állt, nagyapjának és két bácsikájának szentelve. Lépcsője, lámpásai, kapubejárata mind hagyományos, kőből való, de a lépcső aljához kétoldalt a szokásos oroszlánkutyák helyett egy-egy fehérre mázolt gránáthüvelyt állítottak az orosz-japán háborúból. Odébb, valamivel lejjebb, a fenséges lilaakáclugas mögött volt Inari, a gabonaisten szentélye. Nagyapja halálának évfordulója május végére esett, így amikor a család összegyűlt a szertartásra, a lilaakác már teljes pompájában virágzott, és a nők az árnyékába húzódhattak a tűző nap elől. Fehér arcukon, mely az alkalomra még jobban be volt porozva, lila foltok terjedeztek, mintha csak a halál gyengéd árnyéka esett volna rájuk.
        A nők. Megszámlálhatatlan nő élt a Macugae-birtokon. Első volt közöttük természetesen Kijoaki nagyanyja, noha a nagyháztól bizonyos távolságra lakott nyolc szolgálójával. Ha esett, ha fújt, Kijoaki anyja minden reggel, alighogy felöltözött, tiszteletét tette az öreg hölgynél két szolgálója kíséretében. Saz öreg hölgy minden reggel tüzetes vizsgálatnak vetette alá menye külsejét.
        - Nem való hozzád ez a frizura. Holnap próbáld ki a magas gallérosat. Azzal sokkal jobban festesz majd - mondogatta, műértően összehúzva a szemét. De másnap reggel, megpillantva a nyugati frizurát, kijelentette: - Ejnye, Cudzsiko, ez a magas galléros hajviselet nem illik egy magadfajta klasszikus japán szépséghez. Kérlek, holnap próbáld ki a marumage stílust. - Ameddig csak Kijoaki vissza tudott emlékezni, anyja hajviselete az állandó változás állapotában volt.
        Fodrászok és fodrászsegédek hada nyüzsgött a birtokon. Nemcsak anyja hajára kellett folytonosan gondot viselniük, hanem a több mint negyven szolgálóéra és szobalányéra is. Férfihajzatra azonban csak egyetlen alkalommal vetettek ügyet. Amikor még a Nemesi Iskola első osztályába járt, Kijoakit az a kitüntetés érte, hogy apródnak jelölték a Császári Palotában rendezendő újévi ünnepségre.
        - Tudom, hogy az iskola igazgatósága azt akarja, úgy nézzetek ki, mint holmi miniatűr szerzetesek - mondta az egyik fodrász -, de ez a beretvált koponya rondán fog mutatni a díszruháddal.
        - Megszidnak, ha hosszú lesz a hajam.
        - Jó, jó - mondta a fodrász. - Majd kitalálunk valamit. Különben is kalapban leszel, de azt szeretném, hogy amikor le kell venned, az összes többi úrfit túlragyogd.
        A tizenhárom éves Kijoakinak azonban olyan rövidre volt vágva a haja, hogy szinte kéklett. Fájt, amikor a fodrász elválasztotta, és a hajolaj csípte afejbőrét. A fodrász minden nagyképűsködése ellenére a tükörben megszemlélt fej semmiben sem különbözött a többi fiúétól, ám a ceremónián mégis sokan dicsérték Kijoaki rendkívüli szépségét.
        Egyszer maga Meidzsi császár is kitüntette jelenlétével a Macugae-rezidenciát. Őfelsége szórakoztatására szumóversenyt rendeztek a hatalmas ginkgófa alatt, ahol egy megfelelő nagyságú teret körülkerítettek. A császár a nyugati stílusú ház első emeleti balkonjáról nézte végig a látványosságot. Kijoaki most elmesélte a fodrásznak, hogy abból az alkalomból ő is a császár elé járulhatott, és őfelsége nagy kegyesen megveregette a feje búbját. Ennek ugyan négy éve már, de azért nincs kizárva, hogy az újévi ünnepségen a császár emlékezni fog egy mégoly közönséges apród fejére.
        - Csak nem? - álmélkodott a fodrász. - Fiatalúr, tényleg maga a császár illette kezével ezt a fejet? - Fürgén hátraiszkolt a tatamin, s kezét összecsapva, őszinte hódolattal nézett a gyerekre.
        Az udvarbéli hölgyeket kísérő apródok viselete kék bársonyzubbonyból és ugyancsak kék, térd alatt végződő nadrágból állt. A zubbony mindkét oldalán négy nagy, bolyhos fehér pompon sorakozott, és pomponok díszítették a kézelőt meg a nadrágot is. Az apród oldalán kard lógott, fehér harisnyás lábán fekete zománcgombokkal kapcsolták össze a cipőt. Széles csipkegallérja közepén fehér selyemkravátli volt, jókora tollal ékesített háromszögletű kalapját selyemzsinórral erősítették a hátára. Minden újévkor húsz kitűnő előmenetelű főnemesi ifjat választottak ki, hogy egymást váltva négyesével a császárné, párosával pedig egy-egy császári hercegnő uszályát vigyék a három napig tartó ünnepségen. Kijoaki egyszer már hordozta a császárné uszályát és Kaszuga hercegnőét is. A császárné méltóságteljes lassúsággal haladt végig a folyosókon, amelyekben a palotaszemélyzet által gyújtott pézsmaszagú tömjén illata lengett, és Kijoaki mögötte állhatott az audiencián is. Elegáns, nagy eszű asszony volt, de már öregecske, hatvanhoz közel. Kaszuga hercegnő viszont alig volt több harmincnál. Gyönyörű volt, előkelő és impozáns, mint a frissen kinyílt virág.
        Kijoaki jóval halványabban emlékezett a császárné meglehetősen egyszerű uszályára, mint a hercegnő fekete pettyes, gyöngyökkel szegett, széles fehér hermelinjére. A császárné uszályán négy hurok volt az apródok kezének, a hercegnőén kettő. A kimerítő gyakorlásnak hála Kijoaki és a többiek minden gond nélkül tudták feszesen tartani a kelmét, miközben egyenletes léptekkel haladtak előre.
        Kaszuga hercegnő fekete haja úgy ragyogott, akár a legfinomabb lakkfesték. Bonyolult hajdísze hátulról nézve mintha átmenet nélkül olvadt volna bele tarkójának finom fehérségébe, az oldalsó fürtök pedig fedetlen vállát érték, melynek diszkrét fényét kiemelte a dekoltázsa.
        Egyenes tartással, szilárdan lépkedett, uszályvivői a legcsekélyebb rezdülést sem tapasztalták rajta, ám Kijoaki szemében az a nagy fehér prémlegyező felizzott-elmosódott a zene ütemére, mint amikor a hófödte csúcsot előbb elrejti, majd feltárja a folyton változó felhők alakzata. Életében először ekkor igézte meg a női szépség mint hirtelen feltáruló, szemkápráztató elegancia, amelybe minden érzéke beleremegett.
        Kaszuga hercegnő dús francia parfümje az uszálya fölött is ott lebegett, és elnyomta a tömjén pézsmaillatát. Kijoaki egyszer csak megbotlott a folyosópadlón, és akaratlanul is megrántotta az uszályt. A hercegnő enyhén elfordította a fejét, s mutatván, hogy egyáltalán nem haragszik, szelíden rámosolygott az ifjú bűnösre. Mozdulata észrevétlen maradt; fordultában is tökéletesen egyenes testtel egy pillanatra megmutatta Kijoakinak ajka szögletét. Abban a pillanatban egy vékony hajfürt átlibbent makulátlan fehér orcája előtt, s finoman kihúzott szeme sarkából fekete tűz szikrájaként mosoly villant. De az orr hibátlan vonala nem moccant. Mintha semmi sem történt volna… a hercegnő arcának e tovatűnő síkja - profilnak igazán nem lehetett nevezni - olyan érzést keltett Kijoakiban, mintha szivárvány csillant volna fel előtte makulátlan kristályprizmáján át.
        Apja, Macugae márki figyelte fia szereplését az ünnepen, belefelejtkezett a gyerek ragyogó megjelenésébe a gyönyörű szertartásos öltözékben, és az olyan ember önelégültsége töltötte el, aki élete nagy álmát látja megvalósulni. Ez a diadal elűzte félelmét, hogy még mindig imposztornak nézhetik, hiába igyekezett annyira, hogy méltónak látsszék a császár fogadására tulajdon otthonában. Fia alakjában most mintha végleg összefonódott volna az arisztokrata és a szamurájhagyomány, mintha tökéletesen egybeolvadtak volna benne az ősi udvari főrangúak és az új nemesek.
        Ám a ceremónia előrehaladtával a márki öröme, hogy annyian magasztalták előtte a gyerek megjelenését, valami kellemetlen érzésbe váltott. A tizenhárom éves Kijoaki túlságosan is szép volt. Minden természetes ragaszkodása mellett sem kerülhette el a figyelmét, hogy fia a többi apród közül is kirí. Halovány orcája bíborvörösre gyúlt izgatottságában, szemöldöke mintha festve volna, nagy, gyerekesen komoly szemét hosszú pillák keretezték. Csábító szikrák villogtak ebben a fekete szempárban. A gratulációk garmadája tehát eleve fiának és örökösének rendkívüli szépségére terelte a márki figyelmét, és valami nyugtalanítót talált benne. Szorongató előérzet csapta meg. Macugae márki azonban a végletekig optimista ember volt: amint aszertartás véget ért, a rosszkedvéről is elfeledkezett.
        Hasonló, de még erősebb aggodalmak gyötörték a fiatal Iinumát, aki tizenhét esztendősen, Kijoaki apródkodása előtt egy évvel költözött a Macugae-házba. Kagosimai szülőfalujának középiskolája ajánlotta őt Kijoaki házitanítójául, s a testi-lelki adottságairól kiállított bizonyítványokkal küldte fel Macugaeékhoz. Kagosimában ádáz és hatalmas istenként tisztelték a jelenlegi márki apját, és Iinuma mindannak fényében képzelte maga elé a Macugae-háztartást, amit odahaza meg az iskolában az előző márki tetteiről hallott. Ám fényűző életmódjuk az eltelt egy évben minden reményét szétzúzta, ifjonti puritán érzékenysége súlyos sebet kapott.
        Minden fölött képes volt szemet hunyni, csak a gondjaira bízott Kijoaki fölött nem. Minden idegesítette Kijoakiban - a külseje, a törékenysége, az érzékenysége, a gondolkodása, az érdeklődési köre. És az is kétségbe ejtette, ahogyan a márki és a márkiné a fiuk neveltetését elképzelték. "Én soha nem fogom így nevelni a fiamat, még ha márkivá emelnek sem. Ugyan mennyire veszi komolyan a márki a tulajdon apja tanait?"
        A márki pontosan megtartotta az apjával kapcsolatos évi rítusokat, de szinte sohasem beszélt róla. Iinuma eleinte arról álmodott, hogy a márki gyakran mesél majd az apjáról, s így kiderül, mekkora becsben tartja az emlékét, de az eltelt esztendő során minden efféle reményéről le kellett tennie.
        Aznap este, hogy Kijoaki udvari apródszolgálatából hazatért, a márki és felesége szűk körű családi vacsorát adott a tiszteletére. Amikor eljött a lefekvés ideje, Iinuma a szobájába kísérte Kijoakit. A tizenhárom éves fiú orcája kipirult a bortól, amit apja félig-meddig tréfásan ráerőltetett. Kéjesen bevackolódott a selyemtakarók közé, feje hátrahanyatlott a párnán, lélegzete meleg volt és kissé ziháló. Rövidre nyírt haja alatt a kék erek hálója érzékelhetően lüktetett a fülcimpája körül, s a bőre oly hihetetlenül áttetsző volt, hogy szinte bele lehetett látni a finom belső gépezetbe. Ajka még a szoba félhomályában is piroslott. És ennek a fiúnak, aki úgy festett, mint aki még sohasem élt át semmilyen szenvedést, ennek a fiúnak a lélegzése mintha csak valami bánatos népdal gúnyos visszhangja lett volna.
        Iinuma lenézett erre az arcra, az érzékeny, ide-oda rebbenő, hosszú pillájú szemre - akár egy vidra szeme -, és tudta, hiába is várná, hogy rajongva örök hűséget fogadjon a császárnak, amit pedig egy ilyen este bármelyik japán ifjúból kiváltana, aki a férfikor felé közelít, s akinek ilyen csodálatos feladat jutott osztályrészéül.
        Kijoaki tágra nyílt szeme, amint most hanyatt fekve bámulta a mennyezetet, megtelt könnyel. S amikor ez a csillogó tekintet feléje fordult, Iinuma viszolygása csak fokozódott. Ez azonban még inkább arra késztette, hogy higgyen a maga megszilárduló hűségében. Amikor Kijoakinak melege lett, és csupasz, rózsaszínűen derengő karját előhúzva a takaró alól, össze akarta fonni a feje mögött, Iinuma megrótta, és begombolta rajta a hálóköntös nyakát. - Még meg talál fázni. Aludjék.
        - Iinuma, tudod-e… ma elkövettem egy hibát. Ha megígéred, hogy nem árulsz be apámnak és anyámnak, elmondom, mi volt az.
        - Mi volt?
        - Amikor a hercegnő uszályát vittem, véletlenül megbotlottam. De a hercegnő rám mosolygott, és megbocsátott.
        Iinumát undorították ezek a frivol szavak, undorította a mindennemű felelősségérzet hiánya, a könnyes elragadtatottság abban a szempárban, undorította minden.

GY. HORVÁTH LÁSZLÓ fordítása