MŰHELY

        Mindig mély benyomást tesz az olvasóra, amikor egy, az írói pályáján éppen csak elinduló, ám kétségkívül ambiciózus fiatalember, aki képességeinek megvillantása és az irodalmárok figyelmének felkeltése céljából, a számára valamiért rokonszenves "mester" művéről közzétett bírálatát követően levélírásba kezd, és mentegetőzik a címzett előtt a nyilvánosság elé tárt kritikája átgondolatlansága miatt. Lélekbúvárlási hajlandóságunk kiváltképpen is fokozódik, ha olyan "pályakezdőről" van szó, aki életműve realizálása révén maga is a halhatatlanok táborát gyarapítja, és a választott mesterével szembeni nézetkülönbsége az idők folyamán mind markánsabbá válik, miként tanúi lehetünk ennek François Mauriac és André Gide esetében.
        A mások számára is hozzáférhető bírálat és a meghitt, kizárólag csak acímzetthez szóló levél hangvétele és logikája közötti eltérés részben a "kétféle szájjal beszélés" mögött rejtező jellemszilárdságra, nemritkán a kiforratlan, önmagát szüntelenül megkérdőjelező, megannyi kétely okán felfüggesztő ingatag erkölcsi alapelvekre, részben pedig az érvényesülni vágyásáért vállalt komédiázás, hízelkedés bonyolultan összetett természetére mutat rá. Miként az is tanulságos, ahogyan a szívbéli szeretetből vagy csupán kötelező tiszteletből, nemritkán az esetleges következményektől megriadva, a fiatalember visszavonja cikke egyes állításait, amelyekre oly érzékenyen reagált a mester válaszlevelében,1 nyilván mert az évtizedek alatt bizonyos értékítéletek, érdekek alapján kialakított konszenzust figyelmen kívül hagyó kritika szíven ütötte igazságával, vagy szerzője olyan tabut, neuralgikus pontot érintett az újraértelmezett műben, amelyről jobb lett volna hallgatnia, mivel újfent felkavarta a korábbi szenvedélyes vitát.
        Kell-e mondanunk, hogy a fiatalemberektől érkező leveleket (amelyek többnyire írójuk halála után - esetenként sohasem - kerülnek nyilvánosságra) nem a hátrahagyott életmű ellenében vagy igazolására, nem feltétlenül az írói jellemről kialakult képünk módosítására érdemes és tanulságos elolvasni. Alig is akad olyan ambiciózus fiatalember, aki saját jól felfogott érdeke ellen dolgozna, ha rátalál egy olyan "mesterre", pártfogóra, kinek bizonyos fokig és ideig hálával ne tartozna némely tanácsáért, támogatásáért és időnkénti tiltakozásáért. Bizonyos belátás, emelkedettség birtokában bizton állíthatjuk, alig találunk olyasvalakit közöttük, aki elsajátítva mestersége fortélyait: a "hangszerkezelést", az igényességet, az alkotói természet és hajlam kezelését, a mű szolgálatába állítását és az irodalmi közéletben való érvényesülés íratlan szabályait, idővel ne változtatta volna meg véleményét egykori mesteréről, akihez az együttmunkálkodás révén közelebb kerül, vagy egyre távolságtartóbb viszonyt teremt.2 Kell-e mondanunk, hogy a felnőttkor kapuján átlépő, az irodalmi élet szövevényesen bonyolult játékszabályait éppen elsajátító, tehetségük valós értékét és kibontakoztatásának lehetőségét kereső fiatalemberek leveleit és a mester válaszait böngészni, bonckés alá tenni sokkal érdekfeszítőbb abból a szempontból: vajon miképpen szerveződik és működik az irodalmi élet egy adott korszakban; milyen értékek, elvek, szempontok alapján és mentén történik a kiválasztás és kiválasztódás; vajon létezik-e valamiféle párbeszéd az idősek és fiatalok között, s ha igen, hogyan próbálják az egyes szekértáborhoz tartozó (vagy éppen magányos) írók megszerezni a fiatalabbak rokonszenvét, támogatását, akár személyes varázsukat latba vetve, akár befolyásukat érvényesítve bizonyos fórumokon? S persze arra is kíváncsiak vagyunk: miféle alkuk, meghasonlások, partizánharcok és miféle áldozatvállalások, lemondások árán sikerül a fiatalabb nemzedék képviselőinek betörniük az irodalmi életbe, ott nevet és rangot szerezniük? S végül, kell-e hangsúlyoznunk, hogy a katolikus és protestáns szellemiséget, hitelveket őrző fiataloktól Gide-hez érkező levelek úgy is olvashatók, akár egy-egy fejlődésregény vagy confessio fragmentumai, amelyek a maszk- és szerepváltogatás örömére vagy kényszerűségére, gyakoriságára vagy elutasítására, "áldásos" következményére vagy jellemet végzetesen torzító hatására vetnek fényt?

        2

        François Mauriac, a "katolicizmus eminens szóvivője" - amiképpen egy irodalmár nevezi - huszonegy éves, amikor 1906-ban Párizsba érkezik; elfogódott hangvételű levelei és későbbi, sok vitát és ellenkezést kiváltó cikkei igazolják, hogy hamar a mindannyiukra felmérhetetlenül nagy befolyást gyakorló André Gide rajongó barátjává, évtizedeken át hűséges tisztelőjévé szegődik,3 annak ellenére is, hogy egész életében sem szűnik meg fenntartásait és ellenérveit megfogalmazni "imádott mesterével" és barátjával szemben, olykor egy-egy levélben, olykor pedig a nagy nyilvánosság előtt vállalt szópárbajban. Bár neveltetése és hitélete nem csekély eltérést mutat a protestáns Gide-étől, mégis, szinte az első pillanattól fogva a nála alig egy évtizeddel idősebb s tagadhatatlanul az egyik legbefolyásosabb író vonzáskörébe kerül, aki csakhamar a Nouvelle Revue Française-t irányítja.4
        Mauriac, telve önbizalommal, a neveltetését képező hitelvek tiszteletével saz irántuk érzett kétségekkel érkezik Párizsba. Úgy érzi persze, hogy a mindenünnen odasereglett művészektől és elképesztő elveiktől hangos nagyvárosi környezetben, egyes "mesterek" alkotásaitól bátorítva, egyszersmind ki- és felszabadul mind a hitelvek, mind a rigorózus családi elvárások jármából (erről az otthontól való eltávolodás és felszabadultság érzetéről sok szempontból hasonlóan vélekedik földije, Jacques Riviere is Alain-Fournier-hoz írott leveleiben). Nagy levegőt vesz Párizsban, irodalmi szalonokba jár, éberen figyel, s alig várja, hogy megmutassa oroszlánkörmeit. A korábban csodált André Gide egyik művét, a Tékozló fiút éppen alkalmasnak véli arra, hogy elemzésén keresztül a szívében melengetett irodalmi ambícióját, ízlését és nem kevés kétséget, vívódást okozó katolikus hitét próbára tegye egy kritika erejéig. Valljuk meg köntörfalazás nélkül, őszinte bírálata megírásához némi bátorságra volt szüksége; egyfelől számot kellett vetnie hitéletének alapelveit érintő kételyeivel, másfelől már az első válaszlevélből tapasztalnia kellett, hogy André Gide nem az a fajta író és irodalmár, aki szónélkül hagyná, ha bárki is olyasmit ír le róla bírálatként, amivel nem ért egyet, vagy sérti írói hiúságát, mert attól fél, hogy egy-egy ügyetlen, félreérthető megállapítás esetleg kedvezőtlen színben tünteti föl az olvasóközönség előtt, amelyet amúgy is épp eléggé meghökkentett celebrális írásmódjával, bizonyos társadalmi konvenciók felrúgásával és hajlamainak "őszinte" feltárásával.

írja Gide legelső levelében fiatal katolikus elemzőjének, akit (az idősebb katolikus írók igaztalannak, bántónak, elhamarkodottnak tartott támadásaiból okulva) tekintélye súlyával igyekszik biztosítani arról, hogy hittel és tisztelettel írta művét, s ha másból nem, hát az "érzelmek súlyából" következtethetett volna erre. A "szentségtörés" szó emlegetése egy olyan korban, amikor a vallás- és istengyalázás vádja Damoklesz kardjaként lebeg az író feje fölött (s persze sem a Wilde-hoz fűződő meghitt viszony, sem a fiatalembernek szánt intelmek, melyeket a Földi táplálékokban fogalmazott meg, nem vet különösebben jó fényt rá), nemcsak hogy bosszantó a pályáján fölfelé ívelő Gide számára, de egyenesen veszélyes is: kiszolgáltatja csökött vagy botcsinálta ellenfeleinek.6 Ezért is választja az érvelésnek inkább a szívre, mintsem az észre apelláló módját, ami egy barátságos hangvételű levél keretében megengedett; sőt, miként a válaszlevél tanúsítja, nem is marad hatás nélkül. Az éppen kialakított kapcsolat elvesztésétől megrettent Mauriac ekként válaszolt mesterének:

        majd néhány sorral alább még azt is hozzáteszi további engesztelésképpen és elégtételt nyújtva a sértések ellenére is "elbűvölő megbocsátással" hozzá fordulónak:

        A csodálat: csalóka és illékony érzés, nagyon is jellemző rá, amit a görögök vallottak a tűzről: fellobban mértékre, és elhamvad mértékre; egyfelől hajlamos megtéveszteni és elhomályosítani az alanyához elragadtatással közelítő látását, épp azért, mert a háttérben a végig nem gondoltság, a feltétlen tisztelet és önfeladás munkálkodik, másfelől ráébresztve a lélek- és szellemvezető bűvkörében lévőt saját korlátozott önállóságára, ítélkezésének gátoltságára és viszonylagosságára, a másik uszályában haladás káros hatására, kész arra, hogy önmaga ellentétébe csapjon át, s látszólag "indokolatlanul" megtagadja azt, aki vagy ami éltető forrása volt valamivel korábban. Erre a lelki hintázásra: feltétlen odaadásra és szándékos eltávolodásra utal az "oly sokszor feldúlt" megjegyzés is; tudjuk jól, jobbára csak azt lehet feldúlni, aki nem lévén eléggé magabiztos saját meggyőződésében, smivel a másik fél érvelése elemi erővel ingatja meg korábbi hitében, elveszíti lába alól a szilárd talajt, ezért a kizökkenéséért viszont őt teszi felelőssé. Ám ha figyelmesen olvassuk Mauriac sorait, egy másik ponton is nyilvánvalóvá válik a fiatalember ingadozása; a "mester", ha nem rombolta is le benne a neveltetését képező "épületes" eszméket és elveket, mindenesetre fölülvizsgálatukra késztette őt, aki valamilyen szinten belekóstolva a "szentségtörő játékok" és "tékozlás" ízébe, a rideg dogmákkal szemben valósággal "jó-téteménynek" érzi a testi aspektusú életörömet, az élet élvezetét, amire Gide vagy a Nathanaelt saját bölcseletére oktató "mester" irányította a figyelmét.9
        André Gide hálásan köszöni meg "hódolójának" a kritikusok nem éppen elfogulatlan kifogásai ellenében és műve védelmében írt sorait, amelyek visszaverik a rosszindulatú vádaskodásokat, elveszik az alantas kritika élét, még ha nem tartja is olyan veszedelmesnek a támadást. Gide arra az álláspontra helyezkedik, hogy jó tudnia, környezetében van s talán később is lesz valaki, aki bátran kiáll mellette, s akire, vallomása lényege szerint, nem is akármilyen mélyen hatottak "démonikus" műveiben leírt szavai. S hogy reményeiben nem kell csalatkoznia, hamar kiderül, hiszen amikor Massis megtámadja őt a Vatikán pincéi ürügyén (az esztétika és morál kibékíthetetlen ellentétét róva föl neki), egyedül Mauriac kel a védelmére, kockáztatva saját hírnevét és azt, hogy az "immoralistával" veszik egy kalap alá. Gide siet megköszönni a nyilvános kiállást:

        részben, mert saját hívei közül sem sokan igyekeznek védelmére kelni,11 részben, mert ismerve ellensége, Massis12 intelligenciáját és tagadhatatlan tehetségét, attól fél, hogy az általa felvázolt kevésbé hízelgő kép jobban megmarad az olvasók emlékezetében, mint a fiatal Mauriacé, ezért is fűzi tovább levelében:

        Az idős vagy csak idősebb és elismert mesternek levelet író fiatalember, olykor még ha üggyel-bajjal keresve is a szavakat (ami egyet jelent azzal, hogy írás közben kínosan iparkodik egyértelműen fogalmazni, ám túlságos igyekezetében szinte mindig elragadtatja magát, s valamilyen irányba elveti a sulykot), esetenként kölcsönvéve a mester valamelyik találó kifejezését, törekszik körülírni, pontosítani a jellemét és műve eredeti szándékát előtte, mivel semmi sem fontosabb számára, mint hogy valóságos és értő olvasóközönség híján találjon valakit (gyakorta több mestert és pályatársat is), aki mesterségét komolyan véve odafigyel rá, és hajlandó párbeszédet folytatni vele. Mauriac és az N. R. F. körül összesereglő fiatalok esetében ez a társra találás már csak azért is elemi szükség, mert a tízes-húszas években - ahogy erre Gide utal egyik megjegyzésével14 - az írók csupán egymásnak írhattak a közönség legcsekélyebb érdeklődése nélkül. (Talán az egyik legfontosabb adalék ez a megállapítás arra, miért is oly virágzó műfaj az irodalmi levelezés ebben a korszakban.)


        3

        A folyamatos félreértésből, az újból és újból megkívánt önmeghatározásból, nemritkán kizárólag a saját mondandóra figyelésből fakadó ellentét s az azt követő kínos-kellemetlen magyarázkodás: utólagos mentegetőzés, a "tanítványi hűségről" és örök barátságról való biztosítás szinte végigkíséri egész kapcsolatukat. Némelykor Gide tiltakozik erélyesen, például amikor Mauriac közzéteszi L'Évangile, selon Gide című cikkét:

        Egyébként tanulságos, ahogyan Gide e Mauriachoz írott levelében kettéosztja a bűntudatra ébredést követő lelkiállapotot, s egyfelől a bűnbánatról beszél, amelyhez önmagában nem elegendő a "bűnök puszta megtagadása", azokat ugyanis górcső alá kell vonni, s írmagostul szükséges kiirtani, mivel az ördög, természete szerint, ott kísérti meg újfent a megtévedt embert, ahol már biztonságban véli magát, mert fennhéjázón abban a hiszemben él, hogy végleg "kitakarította" fészkéből a démont. Ám a kellőképpen nem feltárt, nem tisztázott s nem tudatosított bűn újra kívánatosnak tűnik föl, és sokadszori elkövetése meríti ki a valódi bűnben leledzés fogalmát, mivel az örömelvhez való ragaszkodásról, a krisztusi áldozathozatal nem kellő tudatosításáról árulkodik. Másfelől a töredelemről, mint a vezeklés egyfajta időbeli és lélektani fenntartásáról ír, s ez a folyamatos lélekfürkészés aligha képzelhető el részéről másképp, mint a "múltba való visszarévedésként" (az erre való képtelenséget rója föl a korábbi leghűségesebb barát, Ghéon megtérése utáni bűnéül). Egyszóval mind az elkövetett bűnök tudatosítása, mind a lélek folyamatos "karbantartása" a gide-i értelmezésben olyasfajta irodalmi ténykedés, mesterséggyakorlás, amely részben az egész életművet meghatározó, átvilágító, egyes irodalmárok szerint annak gerincét képező naplóírásban ölt testet (fölvetve az oly sokat vitatott "gide-i őszinteség" problematikáját),16 részben visszavezeti őt minden irodalmi mű őséhez: a Szentíráshoz, éppen akierkegaard-i gondolat értelmében: "csak az emlékezés szeretete boldog". Gide-nél a múltba való visszarévedés, az emlékezés, éppúgy utal a folyamatos szellemi tevékenységre: a személyesen átélt és szellemi örökségként kapott múltból való táplálkozásra, az isteni törvényekkel szembeni alapállás: az el- és hozzáigazodás, illetve a folyamatos önmeghatározás vizsgálatára, miként a töprengés, az alkotás révén létrehozott műre, amely egyfajta vagy nagyon is sokfajta lenyomata a létfaggatásnak. Épp ezért nem árt ébernek lennünk Gide lelki és szellemi önmegtisztulási gyakorlatát illetően, ugyanis Gide azon bűnbánók táborába tartozik, akik celebrális alkatuk folytán valóságos szellemi gyönyörűséget, csillapíthatatlan élvezetet találnak a megvetett, az iszonyatos bűn taglalásának, újbóli felidézésének és kéjes borzongással való átélésének folyamatában. Ha szigorúan vesszük reformált hitéhez és családi örökségéhez ragaszkodását, e ponton ragadható meg valódi bűne: nem is a különböző bűn elkövetésében, mint inkább a bűntudat élvezetében, amely egyszersmind gyanússá teszi számunkra a bűnbánat őszinteségét, mivel a "töredelem" jobbára csak önzsongítás, az alkotásra való készenlét meghosszabbítása és az éberség fokának növelése.17 S nem árt óvatosnak lennünk
        sem a leveleiben, sem a naplójában, sem más szövegeiben megjelenített vallomásaival és azok kommentárjaival szemben sem, ugyanis Gide van annyira dörzsölt író, hogy minden valóságos vagy csak önmaga próbatevésére és alkotásvágyának ébren tartására kitalált élményt: bűnt és örömet, megaláztatást és fölszabadulást, szégyent és mámort azonnal és teljes mértékben irodalommá lényegít át,18 rászedve bennünk az igazságosztó moralistát, aki nem győz csodálkozni azon, hogy nála időnként nemcsak a kimondott szó, de annak visszája is igazolódik, s mindkettőnek fedezetet nyújt személyes jelenlétével. Kevés túlzással azt is állíthatnák, hogy a bűn is csak azért vonzó, kívánatos a számára, azért alakul át - olykor nagyobb jelentőséget nyerve tényleges súlyához képest, máskor pedig veszítve abból -, hogy önmagát, mint szemléleti objektumot faggathassa, élveboncolás tárgyává tehesse sabűnnek e szemmel látható kéjes részletezésében élje ki javíthatatlan "irodalmár" hajlamát. Egyébként Gide egyik levelében megerősítést nyerhetünk erről; nem tévesztve szem elől azt sem, hogy az őt bíráló Mauriac írói mentalitásának és termésének (ellentétben Sartre némiképp igaztalan Mauriac-kritikájával) lényegét ugyanitt tapintja ki: a bűnnel való végtelen viaskodásban és a lét (Isten nélkül) nyugtalanító voltában. Úgyhogy Mauriac

        Gide-ben felerősíti a kételyt: vajon nem inkább az önmagával és természetével viaskodó író sajátja-e - mintsem a hívőé - a nyugtalanság, melyet egyfajta mesterségesen gerjesztett diszkurzus révén iparkodik kivetíteni a jó és arossz párviadalaként, úgy tüntetve fel a dolgot, mintha az evangéliumból és hitéletből fakadna, nem pedig saját gyarlóságából és habozó természetéből.

        Azért is válik számára kérdésessé a némely katolikus által erénynek, mások által jellemgyöngeségnek vélt nyugtalanság, mert a hit és szeretet bizonyossága felé vezető (keskeny? vagy széles?) ösvényen haladva hallani sem akarnak arról, hogy a lélekben való megbékélés elérésében és a műalkotás létrejöttében "démoni közreműködés" is szerepet játszik. Gide (ellentétben az ágostoni vallomásokkal, melyekről finoman szólva is meglehetősen lehangoló a véleménye) nem a Gonosz, a Démon, a Rossz elleni tételes beszédet, prófétálást és a megtérés processzusának megvallását tartja az alkotás lényegének - így a Mauriacénak sem -, hanem annak a részletes bemutatását, ahogyan a lelkünk sötét alvilágából ránk támadnak saját démonaink, megkísértenek, és elveszejtésünkre törekszenek, mi pedig minden eszközt megragadva igyekszünk legyűrni őket, vagy legalábbis megnehezítjük adolgukat. Az irodalom nem katekizmusfelmondás, nem szép és épületes eszmék katalógusa; végtére is ennek belátása, az istenhit és a vallás elfogadásával járó gyötrelem,21 illetve a szüntelen belső vívódás az, amit a mauriaci írásművészet erényének gondol, szemben a "megtértek" gőgösségével:

        André Gide kritikája: telitalálat, méghozzá abból a fajtából való, amelyik legalább annyira igaz a kimondójára, mint a megnevezettre.23 Ellenben - s ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni -, vele szemben kevésbé elfogulatlanul és megértően, nem az esztétikum tágas eszköztárából merítve gyakoroltak felette kritikát mindazok, akik mindenáron megtéríteni akarták, majd lemondva a "nemes szándékról", pellengérre állították, szóval kövezték és lejáratására esküdtek föl.24
        Máskor pedig annak lehetünk tanúi egy-egy levelet olvasván, hogy a félreértés eloszlatása vagy az "áthallásból" eredő csúsztatás tisztázása érdekében Mauriac szerecsenmosdatásra vállalkozik egy megjelent cikke ítéletének tarthatatlansága kapcsán, így például a Proust-nekrológ megjelenése után:

        Mauriac szabadkozása minden esetben önmagáért beszél; egyfelől arra világít rá, hogy még harminchét évesen sem rendelkezik azzal a belső nyugalommal, körültekintő megfontoltsággal, lélekben kihordott bölcsességgel, amely képessé tenné őt arra, hogy az általa korábban kiadott erkölcsi parancs: "ne ítélkezzetek!" szellemében járjon el, ha írói ízlésétől és erkölcsi értékrendszerétől eltérő jelenségről ír. Másfelől szembetűnő igyekezete, hogy nekrológja révén - noha saját keserű vallomásából tudjuk, nem tartozik Gide belső, meghitt köréhez - maga is csatlakozzék az elhunyt Proust előtt tisztelgők táborához, felsorakozzék az N. R. F. lobogója alá akár azon az áron is, hogy a nagy "sietségben" kellően át nem gondolt bírálata egyfelől agide-i ítéletet illetően,26 másfelől Az eltűnt idő nyomában ezoterikusságát illetően - mely kevesek, inkább csak sznob elit körében vált ki csodálatot - éppen a prousti örökséget ellenzők véleményét visszhangozza.27 Gide emlékezetében még elevenen él melléfogása a prousti mű megítélése és kiadása ügyében, s mivel tévedését csak később hozhatta helyre, bizonyára érzékenyen érintette Mauriac fanyalgása, miként az is, hogy az ő sorait forgatta ki a saját szája íze szerint.
        Mauriac írói habozására, az írói szerep és a hívő keresztény "sokízületi gyulladásos" viszonyának nem következetes végiggondoltságára mi sem utal jobban, mint hogy ellenkezés nélkül fogadja el Gide alkotói magatartását: az életnek ezt a teljes mértékben és a mallarméi eszmény bűvkörében való "művé" alakítását, mely ideált narcisztikus és öncélú játéknak mondanak sokan.28

        Levelében a "nemesebb szellem" kifejezés egyszerre utal a Mauriac által is csodált "klasszikus" irodalmi hagyomány őrzésére, a montaigne-i és pascali bölcselkedés követésére, a mesterséggyakorlás valóban céhmesteri tudással és igényességgel való végzésére, a véglegessé formált mondatnak, mint letisztázott belső diszkurzusnak a megjelenítésére, az írás és töprengés egy tőről fakadtságára, ami a kortársak közül jó néhány alkotó szemében "korszerűtlen" irodalmár-alapállásnak tűnik. Ugyanakkor, megelégelve asaját életből való műfaragást, a magánbűnök esztétikummá oldása közben támadt szorongásokkal való birkózást, a lelkiismeret-vizsgálatok során magának adott fölmentéseket követő vádaskodást, a test és lélek kettéosztottságából eredő hús keltette vágyakozás és sorsmegragadás közti habozást, az Isten és Mammon közötti kompromisszumkeresése feletti gide-i gúnyolódást, határozott lépésre szánja el magát, s bejelenti barátjának, hogy a szeretet gyakorlása érdekében (vagy talán önnön üdvösségének megmentése érdekében?) Krisztus mellé áll. E döntését katolikus ítészei ujjongva, valóságos "pálfordulatnak" nevezik, amely meghozza számára a megbékélést és a megvilágosodást hátralévő éveire; ám hogy miképpen bénítja az író tollát, és milyen mértékben alakítja át dráma- és hősteremtését, gondolkodását és meseszövését, arról persze megoszlanak a vélemények.

        Úgy tűnik, negyvenéves korában Mauriac megpillantja a sorsát: a Krisztus katonájaként való küzdés értelmét. Amiként írja, a gondolkodásától és hitéletétől egyébként oly sok vonásában eltérő - s nagyon sokban pedig rokonságot mutató - gide-i magatartás az, amelyik az író és hívő "szétszakítottságára" eszmélteti (mely válságállapotból a teológiához való szorosabb szellemi kötődés mutat számára kiutat, vagyis jellemzően inkább az író töprengésvágya, elméletgyártása, manifesztumírása és a hit elgondolhatóságára törekvése munkálkodik benne elevenebben, mint a lelki élet kevélység, önmarcangoló bölcselkedés és kiszámítottság nélküli gyakorlása), s az írás közbeni önvizsgálódásból fakadó önzés tarthatatlanságára és feladására készteti. Noha sohasem tudja (vagy talán nem is akarja) teljesen és végérvényesen levetkezni az író álarcát, ezért is szemléli gyanakvással a Claudel-féle elragadottságot, angyaliságot, tisztaságot megjelenítő alkotókat, akik igyekeznek kiiktatni ábrázolásukból a hit bizonyosságáért, a szeretet elnyeréséért és a megtisztulásért folytatott küzdelmet, amely köztudottan gyötrelmektől és bukásoktól sem mentes. Mindenesetre a "leggyengébb oldalára állás" szándéka olyan - lélekben emelkedett - szemlélődési pontot biztosít számára, ahonnan a kegyelemben részesültek fölényes magabiztosságával beszél, osztogat tanácsot a kísértés, a vágyakozás, a bűn természetének faggatásában elmerült barátnak, aki pedig benne látta a legkevésbé erőszakos térítőjét. S ha Mauriac saját fájdalmas küzdelmei és önemésztő meghasonlásai nyomán, nem kevesebb aggályt, kétséget ébresztve bennünk vallomása őszinteségével, mint "mestere" válaszával, jóhiszeműen azt tanácsolja:

        érdemes eltöprengenünk azon, vajon ki is játszik szembekötősdit; ki az -hogy Mauriac szavaival éljünk -, aki, nem lévén más, akit rászedjen, végül is és egyedül önmagát szedi rá. Talán az a Mauriac, aki az életszenvedélyről lemondást (maradjunk annyiban Gide esetében, hogy nem is anynyira az egzisztenciális biztonság okán és a hitves, Madeleine megvetését elkerülendő, sokáig bevallani nem mert homoszexualitásról, mint inkább az ellenállás során fölfedezett morális kérdéseken töprengés mámoros szeretetéről, termékenyítő hatásáról való lemondást) és a Németh László-i értelemben megpillantott sorstól eltávolodást ajánlja követendő példaként "mesterének", seközben szűnni nem akaró lelki nyugtalanság, vibráló feszültség veti szét kegyelemvárása idejét és azokat a műveit, melyektől nagyon is "írói módon" reméli üdvözülését?32 Vagy az a Gide, aki egy ideig ugyan hisz a Gonosz kísértésének való ellenállás, az önmaga ellenében való beszélés sikerében, ám a gyanús kertelések, önmentegetőzések és védőbeszédek (melyek abűn szándékos tetézésével és ártalmas indoklásával még több kivetnivalót és fenntartást ébresztenek magában az íróban is) és az erőfeszítések ellenére is képtelen lévén megfékezni természetét, jellemgyöngeségét teszi meg szemlélődése és vallomása tárgyának?

        Németh László pontosan észreveszi azt, amit mások oly előszeretettel magyaráznak félre, hogy tudnillik: "André Gide-nél a homoszexualitás nem rejtett tényező, hanem bevallott leitmotívum, megjátszott belső dráma, az élet betegség-sarkalója. […] a homoszexualitás az a sas, amely Prométheusz-Gide életértelme […] ez a betegség nem őszinte seb s nem életet emésztő fájdalom. De ez a betegség az, amelyben minden sebet és minden fájdalmat megszemélyesített. […] André Gide kielégíthette és elkendőzhette volna ahomoszexualitását, ha nem pillantotta volna meg a sorsát benne." A legtöbb őt megtéríteni szándékozó "barátja", no és persze kritikusai
        is gyakorta vagy szinte mindig is a művei felhámja alá rejtett homoszexualitásában, az arról való beszédmódban és unokanővérével, Madeleine-nel kötött házasságában találta meg azt a botránykövet, amelyen keresztül nyíltan ostorozni, megvetni lehetett, és időről időre a keresztény erkölcs ellen vétkező, démonikus alkatnak tüntették föl.34


        4

        Gide és Mauriac örökké kon iktusoktól terhes és a méltóságteljes hangvételű tisztázásoktól tarkított barátságáról érzékletes képet nyújtanak az egyes levélbeli vonzalommegerősítések, mindkét fél saját személyiségének teljes erkölcsi súlyával mondott vallomások, amelyek talán nem is hangozhatnának el másképpen, csak így: a másik fél személyes jelenlétének hiányában s az elviselhetetlennek vélt hiányérzet igazolásaként.

        vallja a harmincadik életévét betöltött Mauriac, aki tipikus példája annak atanítványnak, amelyik árulásai és visszatérései, megtagadásai és hűségnyilatkozatai révén határozza meg újra meg újra a mesterhez és szelleméhez való viszonyulását s azon keresztül önmaga pillanatnyi lélek- és szellemállapotát. Ennek az önmeghatározásnak, de kiváltképpen is a mester szellemétől való átitatottság megvallásának, a műveiben megformált gondolataival való perlekedésének és ítéletmondásának, a személyes titkok, ügyek feltárásának és a tanácskérésnek, amegszólított előtt mintegy önmagával folytatott disputázásnak a legjobb terepe: a levél.36 Ám a kezdeti bizonytalansággal és félelemmel teli közeledési szándékot (mely meghozza avárva várt személyes találkozás és barátkozás lehetőségét) egy bizonyos idő múltán felváltja az eltávolodás, a tudatos távolságteremtés óhaja, hogy alevelekbeli és a publikált művekbeli pőrére vetkezés után kitapinthassa amester iránta való érdeklődésének irányultságát, illetve, hogy sajátos arculatát és értékrendjét védhesse a külső befolyásolások ellenében.

        Ez az utóbbi mondat egy olyasféle szemérmes alkatú írótól, mint amilyen Mauriac, nem is fakadhat másból, mint a keresztény érzületből; tudván saját gyarlóságát és az istenítélet egyedüli helytállóságát, szívből megbocsát az "immorális moralistának" titulált írófejedelemnek, akiben sokáig visszhangozhatott e vallomás. André Gide, aki a hosszasan kifejtett érvekkel és hitvallásokkal fűszerezett levél olvasása után megismételhetné, amit kebelbéli barátjának, Schlumbergernek írt egy válaszában,38 sokadszorra biztosítja Mauriacot töretlen tiszteletéről, megbecsüléséről s arról, hogy vitáik ellenére is elismeri egyenrangú félnek, valószínűleg nemcsak a mellette való többszöri kiállása miatt, de azért is, mert ráébredt, hogy levelezőtársára kevésbé jellemző az, ami irodalmárberkekben szinte megszokott: az intrikálásra hajlandóság, a megfontolatlanul fecsegés és áskálódás, a szándékos ártani akarás.39

        Mauriac nem is tételezi föl, hogy az évtizedek alatt baráttá lett Gide álnoksággal hálálná meg erőfeszítéseit (ne feledjük, Gide írja egy 1927-es levelében azt a híressé vált mondatot: "Ha minden keresztény, akit az egyház nevelt, olyan volna, mint Ön, régtől fogva katolikus lennék"), viszont azzal is tisztába kellett jönnie, hogy a kölcsönös tiszteleten alapuló viszonyuk, azújbóli megerősítések ellenére is, egyre inkább csak két író érzékeny, egymás értékeit fenntartásaik hangoztatása ellenére is elismerő, az eltávolodások és kudarcok dacára is a másik félnek méltóságot kölcsönző összehajlás, semmint valóban szoros és meghitt barátság. (Erre bizonyíték az a mindöszsze hatvanhárom levél, amelyet harmincnyolc esztendő alatt írtak egymásnak, holott Gide Schlumbergerrel, Martin du Gard-ral vagy Paulhannal kötetnyi levelet váltott.)
        Arra bizonyságul, hogy nem Mauriac volt kizárólag az egyetlen katolikus gyökerű író és irodalmár, aki Gide-nek nyíltan vallotta meg feltétlen tiszteletét és rajongását (s persze szertefoszlatandó azt a hamis képzetet, hogy csupán a protestáns írókra: közülük is kiváltképp Schlumbergerre, Copeau-ra, Paulhanra, Arland-ra volt jellemző a szellemi vezérük körüli komédiázás), idézzük Jacques Riviere egy levelének részletét:

        Viszont arra is találunk példát bőségesen, hogy a hiúságában vagy mesterséggyakorlásában megsértett Gide nem mindenkivel bánt olyan "kesztyűs kézzel", olyan elbűvölően megbocsátó és baráti gesztussal, miként tette azt oly sokszor Mauriackal; sőt egyik leveléből, melyet az N. R. F. szerkesztőségi titkárának, Jean Paulhannak írt, az is kitűnik, hogy azt sem bánta, ha egy általa felfedezett és őszinte hívét, korábban őt védelmező fiatalembert kellett "rendreutasítania":

        Az, hogy valóban ügyetlen volt-e a huszonhét éves fejjel kritikát író Arland, vagy csak nem kellő körültekintéssel fogalmazta meg Gide művéről írott kritikáját, voltaképpen mindegy is, hiszen Gide, aki azt írja egy helyütt, hogy "nem haragtartó", mégis egyfajta nyilvános bocsánatkérést, határozott visszakozást várt el Arland-tól a további együttműködés alapfeltételeként. Marcel Arland (akinek Paulhan talán barátságból, talán mentegető-zés képpen mutatta meg Gide levelét) fiatalos hetykeséggel és elszántsággal válaszol Paulhannak:

        Látnunk kell azonban azt is, hogy egy-egy sértő megjegyzés, fenntartás leírásakor nemcsak "ügyetlen" kritikusi véleményformálásról, félreérthető ítélet megfogalmazásáról van szó a fiatal irodalmárok és írók esetében, akik önnön sikerük, irodalmi életben való érvényesülésük érdekében nem haboznak nyilvánosságra hozni a mesterről írott s igaznak vélt gondolataikat, melyek egy részét (ismertségük és tisztességük arányában persze) hajlandók is visszavonni az érintett bősz haragját tapasztalva, hanem egyfajta álságos komédiázásról is, melyet a mester körül és háta megett folytatnak, nemritkán cinkosan összekacsintva.
        A komédiázásra, a nem egészen őszinte véleményformálásra találunk példát Jean Paulhan egyik, 1926. február 27-i keltezésű válaszlevelében44 is, amelyben részletesen beszámol a Madagaszkáron hosszabb utazást tevő Gide-nek az N. R. F. háza táján történtekről, az újabban szerzett kéziratokról s a Pénzhamisítók fogadtatásáról, arról, hogy egyes kritikusok azt firtatják, vajon az "életből teremtettek-e" a regényhősök, illetve előszeretettel ismételgetik René Lalou véleményét, miszerint a rokonszenvesek hasonlítanak egymásra a tekintetben, hogy elmosottak, az ellenszenvesek már-már a karikatúra határát érintik, és a semlegesek a legjobban megformáltak. Paulhan, aki közel egy évtizedes közös munkálkodás alatt alaposan kiismerte mestere természetét, siet hozzátenni beszámolójához: "azt, hogy mindez nem egyezik az én véleményemmel, talán felesleges is mondanom Önnek", holott egy korábbi, Franz Hellensnek írott levele tanúsága szerint úgy tűnik, mégis osztja a fenti kritikát:

        Az ilyen "irodalmi ügyletek", írói boszorkánykonyhákban kevert mérgek és ellenmérgek, olykor valóban szánalmasan kicsinyes és gonoszkodó cselvetések, őszinte hűségnyilatkozatok és szaporodó árulások, bírálatátírások és véleménypontosítások ismeretében rajzolódik ki markánsan előttünk a"szentségtörő játékok" mesterének arcképe, amelyet egy "fiatal" írónemzedék hozzá írott leveleiben árnyalt hol méltóságteljesebbé, hol komorabbá, hol rokonszenvesebbé, hol pedig démonikussá. Mindenesetre az arckép tanulmányozása fél évszázaddal elhalványulása után is tartogat számunkra meglepetést; ha mást nem is, legalább azt az egyet, hogy leporolása és retusálása nyomán tükröt tart elénk, melyben önnön kételyeink, ingadozásaink és mesterséggyakorlásunk természetével szembesülve eldönthetjük: vajon a"nemesebb szellemeknek" abból a fajtájából valók vagyunk-e, akiknek "egyetlen, mégoly >>esetleges<< mondata sincs híján sugárzó ötletnek".

JEGYZETEK

        * Ez a tanulmány az OTKA T 030244 támogatásával készült. Eredetileg A hízelkedés természetrajza címet szántam cikkem elé, mivel a Gide és az N. R. F. körül feltűnő "fiatal" írók komédiázását (is) érinti az írás.   

        1 Kortársaim és én nem tartunk igényt arra "a szentségtörő játékra, melyet Gide ajánl nekünk, amikor újraalkotja a tékozló fiú példázatát, megfosztja őt isteni értelmétől". Cahiers André Gide 2. Correspondance André Gide-François Mauriac 1912-1950. Gallimard, Párizs, 1971 (a továbbiakban CAG). 18.

        2 "...Gide uralkodott ifjúságomon - s hogyan is lehetne, hogy azoknak, akiket életünkben legalább egyszer csodáltunk, ne legyünk halálunkig hálásak, amiért fölsegítettek a lélek legmagasabb csúcsaira! Gide ennek ellenére sem a gondolkodásban, sem az írásban nem volt mesterem: más mestereket választottam magamnak." Albert Camus: Sziszüphosz mítosza. Magvető, Budapest, 1990, 502.

        3 Mauriac egy 1950-es André Gide-ről szóló cikkében írja: "nagyon fiatal voltam, amikor olvasni kezdtem, még Bordeaux-ban, a Földi táplálékokat és a Meztelent. Egy kamasz, aki vidéki léte, családja és >>alapelvei<< foglyának hiszi magát, képzeletbeli börtönének - melyben egyre fuldoklik - keresi a kulcsát könyvről könyvre. […] De a barres-i eszmék, a föld, a halottak, a nacionalizmus egymást eltakarták. Gide, ő viszont kiszabadította magát mindenféle elmélet béklyójából: elszakította az utolsó hajókötelet is, amely a kálvinizmushoz kötötte, s nem keresett többé semmiféle védelmet önmagával szemben". CAG. 185.

        4 Mauriac az N. R. F. jelentőségéről s a fiatalabb nemzedékekre gyakorolt hatásáról egy 1940-es, Figaróban közzétett cikkében: Első éveim Párizsban, érthető elragadottsággal emlékezik meg: "Minden hónapban végigolvastam, egészen a hirdetésekig. Irodalmi szempontból az evangéliumom volt. A mai fiatal íróknak talán nehezükre eshet elképzelni is annak a szerény megjelenésű folyóirat körüli tökéletes kis csapatnak a hatását és azt, mily szenvedélyre lobbantott bennünket a művészi alkotás érdekében kifejtett gondossága; az, ahogy ott vizsgálták meg az értékeket, s az a szigorúság, amivel mindenkit a maga helyére tettek, megfellebbezhetetlennek tűnt számunkra." I. m. 16.

        5 Gide - Mauriacnak, 1912. április 15., Firenze, i. m. 61.

        6 Tagadhatatlan, hogy azért is becsüli oly nagyra Mauriac gesztusát, mert az N. R. F. körül feltűnt fiatalabb író- és irodalmárnemzedék másik tagja: Jacques Riviere, önszántából vagy Claudel ösztönzésére kevésbé könyörületes módon elemzi a mester hitről alkotott elképzelését, amit Gide nehezményez is: "Ami sért benne, hogy arra a katolicizmusra bukkanunk nála, amelyből hiányzik Krisztus, vagy amelyik Krisztushoz csak a dogmákon keresztül jut el. Valójában Riviere nem ismeri az evangéliumot. Akárcsak Dosztojevszkij, akit segítségül hív érzelmének igazolására, és igaztalan dolgot művel vele. Mert ő evangéliumi figura volt mindenekelőtt. Arról a felháborodásról írtam Claudelnek, amelyet éreztem. Hosszú, de cseppet sem érdekfeszítő levélben válaszolt nekem, olyasfajtában, amelyet egy túlságosan is elfoglalt ember ír, aki rosszul olvasta az enyémet. Azt mondja, mégiscsak túlzás azt állítani, hogy Krisztus hiányzik a katolicizmusból. Soha semmi ehhez hasonlót nem mondtam. De sohasem éreztem ily távol magam tőlük." (Egy 1912. december 10-i naplóbejegyzésében idézi Gide-et Jean Schlumberger: Notes sur la vie littéraire 1902-1968. Gallimard, Les cahiers de la N. R. F., Párizs, 1999, 47.) Az idézett Claudel-levél ekként hangzik: "Kedves barátom, […] Lássa be azt is, hogy kissé túloz, amikor azt állítja, hogy Krisztus nincs jelen a katolicizmusban. A katolicizmus summája, leheletfinom és patetikus csúcspontja az eucharisztia. Az eucharisztia: valóságos jelenlét. Azt jelenti, hogy Krisztus nemcsak gondolatainkban, szívünkben és képzeletünkben van jelen, hanem hús-vér valóságában van itt, pontosan úgy, mint a galileai napokban, csakhogy még inkább lényegi módon, még bensőségesebben." In: Paul Claudel et André Gide Correspondance 1899-1926. Gallimard, Párizs, 1949, 206-207. (Mártonffy Marcell fordítása.)

        7 Jacqueline Morton a Gide-Mauriac-levelezés előszavában hangsúlyozza, hogy Mauriac nagyon is tudatában volt cikke súlyával és komoly következményével, s igyekezett kijelölni mind a maga, mind pedig "tisztelt mestere" számára azt a határt, ameddig követni tudja és akarja őt, noha - a későbbi levelek tanúsága szerint is - feltétlenül reménykedik abban, hogy "visszavezetheti" a nyájhoz Gide-et, az eltévelyedett bárányt.

        8 Mauriac - Gide-nek, 1912. május, i. m. 62.

        9 Mauriacot szinte egész élete során kétfelé szakítja a vallási kötelességnek és a szenvedélyes, érzéki természetének való áldozás, mely vallási válságát is okozza. "Én, aki tudom, mit kellene választanom, és mégsem azt választom, hogyan is ítélhetném meg Önt? […] De hát, kedves mesterem, hiszem, hogy választásunk szerint szentnek kell lennünk", 1922. január 4., i. m. 65.

        10 Gide - Mauriacnak, [19]21. december 29., i. m. 64-65.

        11Talán, mert veszélyesnek vélik, vagy nem osztják azt a véleményét, melyet Le Traité du Narcisse című művében kifejt: "A művész számára az erkölcsi kérdés nem több egy gondolatnál, melyet igyekszik kifejezésre juttatni, tűnjék inkább vagy kevésbé erkölcsösnek és hasznosnak a nagy többség előtt; a kérdés az, hogy jól van-e megjelenítve."

        12 Henri Massis (1885-1970), aki Jacques Bainville-lel együtt alapította meg a szélsőségesen jobboldali La Revue universelle-t, s határozottan lépett fel a protestánsok, lutheránusok s kiváltképp Rousseau ellen, többször is Gide "ördögi természetéről" beszélt, mondandóját "undorítónak" tartotta. "A protestáns és nietzschei örökség legmegtévesztőbb támadása érhető tetten nála, hogy szétverje társadalmi rendünket, hogy megfosszon katolikus hitünktől…", "Gide… nem képes másfajta személyiséget elképzelni, mint a sajátja. […] Szükségesnek véli megindokolni legártalmasabb tévelygéseit is." Mauriac azt veti kombattáns hittársa ellenében: Gide csak annyira démonikus, mint Szókratész, akit szintén a fiatalság megrontásával vádoltak, pusztán azért, mert önismeretre tanította őket. Cahiers Jean Paulhan, Paulhan-Gide, Correspondance 1918-1951. Gallimard, Párizs, 1998, 20. és 32.

        13 Gide - Mauriacnak, [19]21. december 29., CAG. 65.

        14 Notes au sujet de Dieu et Mammon. In: CAG. 144.

        15 Gide - Mauriacnak, [1927.] október 7., i. m. 73. (Mártonffy Marcell fordítása.)

        16 "Csakhogy van az őszinteségnek egy foka, amelyen kényszeredettség, mesterkéltség nélkül nem tud túllépni az ember, márpedig én éppen a természetességet keresem." A. Gide: Ha el nem hal a mag. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1991. 298-99. (Bognár Róbert fordítása.)

        17 "Hatalmas öröm áradt el bennem, akkor sem tudnám teljesebbnek elképzelni a gyönyörömet, ha szerelem vegyült volna belé. De hát szó sem volt szerelemről: vágy töltötte ki a szívemet […]. Még sokáig borzongtam mámorosan, miután Mohamed elment, és bár ötször értem el vele a kéj tetőfokára, még sokszor újraéledt bennem a gyönyör, és hazamenve hotelszobámba reggelig folytatódtak utórezgései." I. m. 368.

        18 "Különben egy szóval sem állítottam, hogy az én etikám különb lett volna, de hát nem is avédőbeszédemet írom, hanem a történetemet." I. m. 331.

        19 Mauriac - Gide-nek, 1922. december 11., CAG. 70. (Mártonffy Marcell fordítása.)

        20 Gide - Mauriacnak, 1928. április 24., Párizs, i. m. 76. (Mártonffy Marcell fordítása.)

        21 Dobossy László: A tegnap nagyjai. In: Válságok és változások. Magvető, Budapest, 1988, 121.

        22 Gide - Mauriacnak, 1928. április 24., Párizs, CAG. 76. (Gide szellemében találóbb lenne inkább "épületes eszméket" mondani, amely sarkosabban mutatna rá az olyasfajta irodalom kudarcára, amely következetesen ragaszkodik egy dogmához vagy teóriához.)

        23 "A fények és árnyak gondos adagolásával szemlélteti a janzenista tételt: az ember se nem angyal, se nem állat, se nem jó, se nem rossz, hanem ez is, meg az is" - állapítja meg Dobossy esszéjében a Hajdani ifjú című regény kapcsán. 124.

        24 "Furcsa, hogy a három megtért művésznek, akit a legjobban ismertem, Ghéonnak, Claudelnek és Jammes-nak a katolicizmus nem nyújtott egyebet, mint bátorítást a gőgre" - idézi Rónay György Gide naplójából, majd ekként kommentálja: "egy kicsit megütődtem Jammes hetykeségén. S néha a Claudel >>masszívságán<< is. Miért olyan kellemetlenül >>kombattáns<< olykor, s nemegyszer a szeretet rovására? Meg akarja téríteni Gide-et, s ennek érdekében folytonosan fejbe bunkózza és mellbe taszigálja a katolikus igazságokkal". Rónay György: Napló I-II. Magvető, Budapest, 1989, I. 488.

        25 Mauriac - Gide-nek, 1922. december 11., CAG. 70. (Mártonffy Marcell fordítása.)

        26 "[Proust könyveibe] úgy hatolunk be, mint egy elvarázsolt erdőbe, már az első lapoktól elveszünk benne, és örömünket is leljük abban, hogy elveszünk; csakhamar azt sem tudjuk többé, mely irányból tettük meg az első lépést, miként azt sem, milyen távolságra vagyunk a mezsgyéjétől; némelyik pillanatban úgy tűnik számunkra, a sűrűjében sétálunk, de anélkül, hogy előrehaladnánk, máskor pedig annak ellenére is haladunk, hogy egyetlen lépést is tettünk volna; az egészet bejárva szemlélődünk, s nem tudjuk többé, hol vagyunk, merre megyünk" (i. m. 223.), amely rímel a Pénzhamisítók naplójának egyik följegyzésére is: "a legtöbb művész, tudós stb. a part mentén csalinkázik, s amint elvesztik szemük elől a földet, azt hiszik, elvesztek maguk is". Gide: Ha el nem hal a mag. 398.

        27 "Nous avons foi en la pérennité de cette oeuvre. Sans doute sera-ce toujours le petit nombre qui aimera se perdre dans la foret enchantée, si mystérieuse et pourtant si savamment dessinée; une élite qui se comlaira aux détours, aux enchevetrements, aux chemins morts, aux haltes indéfinies." Mauriac: Sur la tombe de Marcel Proust. In: CAG. 222.

        28 Gide e jellemző mentalitására mutat rá Rónay György egyik naplójegyzetében, a maga ellenérvének hangot adva: "Gide írja Du Bosnak: ne hagyja abba a naplóírást; lehet, hogy nem jut el odáig, hogy műveket alkosson; naplója lesz a műve s művének tárgya: az a sokféle nehézség, mely az alkotásban megakadályozza. Amire André Molitor megjegyzi: >>Ez egy kicsit vézna dolog, rávall Gide-re.<< Valóban: a műalkotás akadályai műalkotás helyett mint a pótalkotás tárgya! Az irodalom, ez a Gide-féle, amint egy kacér mozdulattal éppen nekilát, hogy megegye önmagát." (Napló I. 101.) S egy-két oldallal korábban ragadja meg - noha legfőbb hibaként róva föl - a mallarméi alkotásmód lényegét: "Ne feledjük - figyelmeztet Mauron -, hogy Mallarmé életének nagy élménye éppen a beszédmód volt, a maga különleges gondolkodásmódjának pontos tükörképe." Rónay: Napló I. 97.

        29 Mauriac - Gide-nek, 89, rue de la Pompe, 19[24.] június 28., CAG. 71.

        30 Mauriac - Gide-nek, [19]29. feb[ruár] 5., i. m. 80-81.

        31 Uo.

        32 "A franciáknál olykor az az érzése az embernek, hogy egy kicsit elmisztifikálják a kegyelmet. Vagy elteatralizálják: egy kissé a deus ex machina szerepét bízzák rá. Az előbbi téren Bernanosra gondolok, az utóbbin Mauriacra." Rónay György: Napló I. 166.

        33 Gide: Ha el nem hal a mag, 324.

        34 "Ami a legmélyebben érintett a Corydonban, az a fajta súlyos hangvétel, melyről határozottan azt gondoltam, hogy számunkra, de még az Önére is tiltott volt." Jean Paulhan levelében utal amestere egy másik írását, Stendhal Armance-ának előszavát követő botrányra is, Gide ebben éppoly körültekintően, erkölcsi súlyt adva mondandójának, beszél Octave Malivert impotenciájáról, mint általában a homoszexualitásról. A Corydonról egyébként is azt tartják, hogy ahomoszexualitás apológiája, platóni dialógusformában. Gide óvatosan érvel: "fontos, hogy megértsék, ott, ahol Önök >>természetellenest<< mondanak, elegendő volna >>szokástól eltérőt<< mondaniuk". In: Paulhan - Gide Correspondance 1918-1951. Gallimard, Párizs, 1998, 33.

        35 Mauriac - Gide-nek, Párizs, [19]17. július 10. - 89, rue de la Pompe, CAG. 62-63.

        36 A huszonöt éves Riviere (aki sokáig az N. R. F. titkára), talán a legteoretikusabb elme lévén Gide környezetében, lélektanilag pontosan világít rá a mesternek levelet író fiatalember dilemmáira: "Van egy rettenetes gyarló vonásom: nem is egy, inkább kettő. Az első: a lényegbevágótól való félelem. Abban a pillanatban, amikor egy komoly dolgot mondanak nekem, ami pontos és azonnali választ igényel, félni kezdek. […] A másik gyarló vonásom, ami meggátol abban, hogy őszinte legyek, az attól való félelem, hogy esetleg megsérthetek másokat, nem is tudom, milyen ügyben. Különösen Önnel és Copeau-val s mindazokkal szemben, akik idősebbek nálam, egyfajta rettegés bénít meg. Nem tudom, üres fecsegésem meglepetést vált-e ki Önben. Ön befogad, mindig befogad. De nem tudhatjuk, miféle képet alkotunk magunkról. Bár jól tudom, hogy nem alakítottam ki >>rossz képet<< magamról Önben. De vajon milyen képpel is rendelkezem? Hát ezzel. És aztán a félelem attól, hogy nem találnak jónak bennünket. Ó, mily jól megértettem Önt, amikor Cuverville-ben annak a szükségességéről beszélt nekem, hogy mások jónak találjanak bennünket. Félek, hogy mindaz, amit mondani akarok, csak fokozza abbéli aggályomat, hogy őszinte tudok-e lenni Ön előtt. Már késő, ennek így kellett történnie, hogy ez kimondassék. Ami váratlanul nagy barátságot teremtett Léger és köztem, nem volt más, mint egy levél, amelyben irodalmi szempontból szedtem őt ízekre, ő pedig nagy sebet ejtett őszinteségemen." Lettre a André Gide. In: La N. R. F., Hommage a Jacques Riviere. 1925. Párizs, április (No. 139). 766-767.

        37 Mauriac - Gide-nek [1928. május], CAG. 78. (Mártonffy Marcell fordítása.)

        38 "Nem is tudom elmondani, mennyire hálás vagyok neked, hogy megírtad e levelet. […] Kitűnő kiindulási pontja lesz számos elmélkedésnek." In: J. Schlumberger: Notes sur la vie littéraire, 207.

        39 Egyébként Gide bármennyire orrolt is egy időben Riviere-re, nem habozott elismerni erényeit: "Jacques Riviere és én még abban a fájdalmas időben ismerkedtünk össze, amikor 1909 decemberében meghalt Charles Louis Philippe, és a gyász rávetette árnyékát barátságunk kezdetére. […] Jacques beszédmódja rendkívüli módon megkapó volt […], az embernek már az első szavak hallatán az volt a benyomása, hogy mindegyiket megválogatta […]; arra törekedett, hogy gondolkodását tökéletesen pontosítsa, de sohasem arra, hogy mások fölött érvényre juttassa, ami ritkaságszámba megy, s ami még inkább ritka jelenség: meghallgatta a másikat is, nem pusztán udvariasságból vagy a rokonszenv kifejezésének valamiféle homályos óhajából, mint inkább a megértés és az alapállások megszilárdításának sürgős szükségletéből." Gide: Le directeur de revue et l'écrivain. In: N. R. F. Hommage a Riviere, 498.

        40 Gide - Mauriacnak, Párizs, 1929. február 4., CAG. 79. (Mártonffy Marcell fordítása.)

        41 Lettres a A. Gide, 1909. március 12. In: N. R. F. Hommage a Riviere, 760-762.

        42 Paulhan-Gide Correspondance, 59.

        43 Marcel Arland - Jean Paulhannak, i. m. 331-332. Marcel Arland, az 1922-ben napvilágot látott novelláskötete: Terres étrangeres után, melyet Gide és Valéry Larbaud mutatott be, az N. R. F. munkatársává és Paulhan barátjává válik; 1933-tól rábízzák a Chronique des romans rovatot; 1953-tól Paulhannal együtt igazgatják az újrainduló folyóiratot, s barátja 1968-as halálát követően egyedül irányítja.

        44 Előzetesen Gide egy 1925. aug. 30-i levélben a következőket írja a Pénzhamisítók kapcsán: "S mivel kételkednek abban, hogy jelenlegi állapotában a teljes könyv befejezett lenne (az utolsó fejezet és különösképpen az utolsó mondat csábít arra, hogy ezt higgyük), ez a téves következtetés különös látszatot ölt, ezért nincs min meglepődnünk. Kedves Paulhan, úgy gondolom, hogy valamennyi barátom közül Ön az egyetlen (és talán az egyedüli), aki a legjobban megértette és ráérzett arra az életformára, melyet ebben a kerttel övezett kis házban folytatok…" I. m. 40-41.

        45 I. m. 43. A levelezéskötet szerkesztője lábjegyzetben közli a Franz Hellensnek (eredeti nevén Frédéric Van Ermenghem, franciául publikáló belga író) 1925 januárjában írott levél fent közölt részletét, rávilágítva Paulhan kettős szájjal való beszédére.

ELŐZŐ oldal / E szám tartalma / Külföldi szerzőink / KÖVETKEZŐ oldal
Archívum / Nyitólap / Impresszum