MŰHELY

---

        1922. december 11.
        Kedves Mesterem és Barátom,
        megfogadtam tanácsát, és újra elolvastam az Egy fiatal lány vallomását² - sajnálom, hogy szóban forgó lapjai elkerülték figyelmemet… Cikkem,³ amelyet némi sietséggel írtam, hogy mielőbb megjelenhessék, egy áthallást hasznosít, amiért is bocsánatát kérem: hiszen - már emlékszem - Ön hasonlította Proust művét olyan erdőhöz, amelyben eltévedni gyönyörűség.⁴ Akárhogy is, sokat remélhetünk e "Megtalált idő"-től;⁵ Proust talán épp benne találta meg az örökkévalóság ama légkörét, melyben a "Swann" fürdik. Mintha - a Bimbózó lányok után - maga a regény is részesült volna a világfiak és szolganépük hanyatlásában; különös, ahogy a kísérleti állat viszszahat a kísérletező emberre.
        Kedves Mesterem és Barátom, levelének⁶ utolsó sorai mondhatatlanul mélyen érintettek. Ha Cuverville⁷ nem volna oly távol, s ha két vonat közt beugorhatnék, örömest meglátogatnám, hogy elcsevegjünk kandallója mellett - s e decemberi tájban nem tennék mást, csak hallgatnám.
        Úgy érzem, a Tűzfolyam bizonyos tekintetben talán megnyeri tetszését. Avége bizonnyal nem…⁸ De hogyan is végződhetnék? Mivel sehogyan sem tudunk békét teremteni magunkban, művünk nem lehet egyéb, mint e végtelen küzdelem képmása, Isten szívünkben zajló párviadaláé a szenvedélylyel, melyet az ő akaratából kell elviselnünk.
        Boldoggá tesz, hogy a Nouvelle Revue Française-nak írhatok…⁹ s tizenöt év múltán viszontláthatom Riviere-t.¹⁰ Éppolyan, mint kamaszkorában, amikor futólag találkoztunk - gyémánt, amelyen karcolást sem ejtett az élet.
        Maradok, kedves barátom, tiszteletteljes és odaadó ragaszkodással.
        
        François Mauriac
        

        89, rue de la Pompe, 19[24.] június 28.
        Kedves Barátom,
        mennyire igaza van, hogy semmit sem hagy veszendőbe menni abból, amit ír. Legapróbb jegyzeteiben is csodálatos ösztönzés rejlik. Ön ama nemesebb szellemek fajtájából való, akik közé Stendhal is tartozik - és akiknek egyetlen, mégoly "esetleges" mondata sincs híján a sugárzó töltetnek. Köszönöm két becses könyvét.¹²
        Elolvastam a másikat is: azt, amelyet nem küldött el.¹³ Mit mondhatnék? Kifogásolni is, jóváhagyni is csak ezernyi megszorítással tudnám. Ha csupán reményvesztett, öngyilkosságra ítélt homoszexuálisok léteznének, magam is belátom, mennyire szükséges volna, hogy megmutassuk nekik: nincs a természetben semmi, ami ne volna természetes - miért is ne volna helyénvaló hozzászoktatnunk őket, hogy viszolygás nélkül szemléljék testüket és szívüket… Csakhogy ott vannak a mindenkori többiek is napról napra növekvő számban; azok, akiket kilétük cseppet sem zavar.
        Nem nagyon értem továbbá, hogy miért tesz különbséget homoszexuálisok és megtévedtek között… Ha azokra gondolok, akiket ismerek, csupa szerencsétlen és megfogyatkozott embert látok, megannyi lecsúszott lényt: feladták a harcot.
        Ámbár kétségtelen, hogy nagy titokkal állunk szemben, s a világ képmutatása miatt túl hamar felhagytunk az elmélkedéssel. Nem az a lényeges, amire vágyunk - hanem hogy lemondjunk arról, amire vágyunk. Kísértésünk tárgya bármi lehet, nem rajtunk múlik; tőlünk függ viszont, hogy ellene mondjunk…
        Ezt a könyvecskét tegnap a Tuileries-kertben olvastam, egy padon üldögélve s elgondolkodva mindazon, amit kifejez: bátorságon s meghátráláson, lemondáson, vakmerőségen és fájdalmon. Jónak lenni és a rosszat tenni; nem tudni mást, mint szeretni, s közben megölni a lelket - hogyan kerüljük el ezt a dilemmát? Magamról beszélek; ami Önt illeti, örömmel fogadom meg a parancsot: "Ne ítéljetek!", és tisztelő ragaszkodással szorítom meg a kezét.¹⁴
        
        Fran. Mauriac

        [1927]¹⁶
        Kedves Mauriacom,
        írása Pigot (Capitole)¹⁷ jóvoltából nálam van, meghatottan olvasom. Ha minden keresztény, akit az egyház nevelt, olyan volna, mint Ön, régtől fogva katolikus lennék. De hát úgy is tudja ezt, következésképp azt is, amit Ön iránt érzek, mélységes odaadással.
        André Gide
        
        

        [1927.] október 7.
        Kedves Mauriacom,
        engedje meg, hogy barátilag, ámde erélyesen tiltakozzam az ellen, ahogy itt¹⁹ gondolatomat értelmezi. Soraim, melyekre utal,²⁰ azt követően íródtak, hogy beszélgettem Ghéon-nal.²¹ Ő kevéssel azelőtt tért meg. Minthogy épp bűnbánatról és töredelemről folyt a szó, nagy hévvel kijelentette: Krisztus iránti buzgósága és szeretete olyannyira csillapíthatatlan, hogy nem érez mást, csak örömet; hogy elegendő, ha iszonyodik a bűntől és mindattól, ami ezután eltérítheti Krisztustól, a töredelemre azonban többé-kevésbé képtelennek érzi magát, s nem tud mit kezdeni a bűnbánattal, sem visszarévedni a múltba, mely, úgymond, számára nem létezik többé.
        Ekkor - eszembe jutván az, aki sokáig a legbensőbb barátom volt - megvilágosodtak előttem Krisztus szavai. Elfogadhatatlannak, sőt lehetetlennek véltem, hogy az evangélium igazságaihoz való maradéktalan ragaszkodást ne kísérje - rögvest és mindenekelőtt - mélységes töredelem, s hogy elegendő legyen a bűnök puszta megtagadása bűnbánat nélkül. Mert hát nem ezt jelentik-e azok az igék, melyek ott és akkor új fénnyel ragyogtak fel számomra: "Aki nem veszi fel keresztjét s így követ engem,^* nem méltó hozzám." Vagyis: bárki, aki azt állítja, hogy követ engem, mielőtt felvette volna keresztjét… Ezért ötlik szemembe a hiba, melyet a legtöbb fordító elkövet; ezért folyamodom a Vulgatához, és tartok ki mellette szigorúan. Az a gondolat pedig, hogy a keresztet a vétekhez hasonlítsam, s hogy a kínszenvedés eszközét kéjes nyoszolyává formáljam át, fel sem merült bennem.
        Bocsássa meg, hogy lapjaihoz ekkora késedelemmel fűzök helyesbítést, s már a nyomdakész változathoz. Tévedése első olvasásra nem tűnt igazán fontosnak,²² ráadásul az Ön nyájas szava olyannyira bűvöletbe ejt, hogy nem éreztem volna illendőnek a tiltakozást; még kevésbé helyénvaló, hogy ily megkésve tiltakozzam. Ám egy bizonyos cikk nyomán, amelyet nemrég egy fölöttébb katolikus folyóiratban (az október 5-i Études-ben)²³ olvastam, be kell látnom, mekkora veszélyt rejt, ha engedjük, hogy e kérdésben zűrzavar uralkodjék. A végén még rám sütik, hogy írásom címe - "Ha a búzaszem meg nem hal…" - nem egyéb, mint a rothadás "Gide-féle" apológiája!
        Lehetséges, hogy kételkedem a keresztény eszme elsőbbségében a görög vagy a goethei eszménnyel szemben; olykor megpróbálkozhatom a kettő összeházasításával; s hihetem, hogy az erkölcsi probléma mindenki számára másként vetődik fel stb., de meggyőződésem, hogy a ráhagyatkozás sehogy sem békíthető össze az önmagunkra hagyatkozással. Már elmondtam, s most megismétlem: nem az a valódi keresztény, aki ekként vagy akként értelmezi az evangélium igéit, hanem az, aki hisz bennük, és gyakorlatra váltja őket; amivel korántsem állítom, hogy mindig így tettem volna. Abból, hogy ezt írom: "az alvás vigasztaló", kiolvasható-e vajon, hogy nem ismerem az álmatlanságot? Megtörténik, hogy eltávolodom Krisztustól, s hogy kételkedem - éppenséggel nem szavai igazságában, sem az emberfeletti boldogság bennük rejlő titkában, hanem talán ama kötelességemben, hogy hallgassak rájuk és kövessem Őt. S habár közben elfordulok tőle, és felhagyok követésével, nincs meg bennem ama hiú és alantas igény, hogy Ő kövessen engem.²⁴
        Bízzék leghűségesebb baráti érzelmeimben.
        André Gide
        ^* A legtöbb francia fordítás szerint: "nem követ engem" (Gide jegyzete).

        Párizs, 1928. április 24.
        
        Jean Racine-ja²⁶ talán nem közvetlenül az Ön jóvoltából van birtokomban, hiszen nincs rajta dedikáció; de hadd mondjak köszönetet legalább azért, hogy megírta. Valóban csodálatos könyv (mai művek minősítésére még nem használtam ezt a szót). Nyilván felesleges mondanom, mennyire a szívemből szól; s talán szándékosan árulja el, hogy írója időnként rám gondolt, amikor írta. Ha tudná, milyen hálás vagyok Önnek, hogy e nagy emberről lerántja a leplet.²⁷ Nincs rosszabb a bálványmellszobornál. Kit érdekel, hogy Souday "rágalmat" kiált?²⁸ Valljuk meg mindazonáltal, hogy Racine rettentően megtépázva, de legalábbis megdicstelenítve kerül ki keze közül. Az Ön emberismerete itt alighanem messzebbre hatol, mint jó néhány regényében, s azt hiszem, a Racine szerzőjét még a Deslins²⁹ nyugtalanító szerzőjénél is többre tartom.
        Szabad megkockáztatnom egy apró megjegyzést? Azt írja (132. oldal): "A cselekmény ellenére vitathatatlan, hogy Phaedra zavarodottságának semmi köze a bűnösséghez." Csakhogy, kedves barátom, még ha tompítja is eszerelem vérfertőző jellegét (színleg vérfertőző, ebben teljes mértékig egyetértek Önnel), nem volna szabad felednie, hogy Phaedra szenvedélye ettől meg ugyanúgy házasságtörő szenvedély. Ez volna hát, amit valamivel később "a legközönségesebb szerelem"-nek nevez? Amit ezzel kapcsolatban fejteget, rendkívül érdekes, és talán mélyen igaz is lehetne. Kár, hogy épp a kiindulópontot hibázza el.
        Mindezt azelőtt írom, hogy befejeztem volna a kötet olvasását. Zárófejezetei nem kevésbé jók, sőt talán a legjobbak; mindenesetre a legügyesebbek.³⁰ Ám fenntartásaimnak is hangot kell adnom, kivált az utolsó kapcsán! Amikor nyugtalanságomról beszél, bizony melléfog;³¹ kedves barátom: a nyugtalanság nem rám, hanem Önre jellemző. Talán épp emiatt hidegült el tőlem Claudel - bennem ugyanis nem dúl szenvedély, s ezt akkor értettem meg igazán, amikor Önt olvastam; hogy egészen pontos legyek, a nyugtalanság az Ön leginkább keresztény vonása. Mindamellett - kiismerhetetlenül zegzugos gondolatai ellenére - az Ön keresztény nézőpontja olyannyira eltér Racine keresztény nézőpontjától, hogy végül szöges ellentétébe csap át. Racine hálát ad Istennek, amiért kegyeskedett övéi közé fogadni, tragédiái ellenére, amelyeket legszívesebben meg sem írt volna, sőt saját bevallása szerint tűzre kívánt vetni (mivel sokkal jobban megértette, mint Massis, azt a mondatot, amelyen utóbbi felháborodott, persze alaptalanul: "Nincs műalkotás a démon közreműködése nélkül").³² Ön szerencsésnek ítéli, hogy Isten, mielőtt magával ragadta volna Racine-t, haladékot adott, hogy megírhassa darabjait - megtérése ellenére megírhassa őket. Ön végső soron azt kutatja, miként kaphatna engedélyt a Deslins létrehozására; és ennek köszönhetően írhatja meg úgy, hogy keresztényként sem kell megtagadnia.³³ Mindebből (e biztonságos kompromisszumból: úgy szeretheti Istent, hogy közben a Mammonról se feledkezzék meg)…³⁴ mindebből nyereségként adódik számunkra az a szorongó lelkiismeret, mely az Ön arcának oly nagy vonzerőt kölcsönöz, írását oly teljes zamatúvá teszi, és amely következésképp olyannyira tetszik azoknak, akiket, bár visszarettennek a bűntől, igencsak lehangolna, ha nem foglalkozhatnának többé a bűnnel. Hiszen tudja jól, hogy ez az irodalom halálát jelentené, különösen az Ön irodalmáét. Márpedig Ön nem eléggé keresztény ahhoz, hogy megszűnjék irodalmárnak lenni.
        Az Ön nagy művészete abban áll, hogy cinkosaivá teszi olvasóit. Regényei kevésbé alkalmasak arra, hogy bűnösöket kereszténységre térítsenek, mint arra, hogy emlékeztessék a keresztényeket: van más is a földön, nemcsak az ég.
        Egyszer, némelyek felháborodására, ezt írtam: "Szép érzésekből rossz irodalom születik." Az Öné, kedves Mauriac, nagyszerű. Ha keresztényebb volnék, bizonyára kevésbé volnék képes Önnel tartani.
        Biztosítom Önt baráti odaadásomról.
        
        
        

XIX. - MAURIAC GIDE-hez³⁵


        [1928. május]³⁶
        Kedves Barátom,
        hogyan ne örvendenék, amikor nyomtatásban megjelent levelét olvasom.³⁷ Lehetséges, hogy válaszra indít, s hogy - bár viszolygok tőle - eljön az idő, amikor magyarázattal kell szolgálnom vallásos meggyőződésemről. Először is: a kereszténységet nem választottam; születésemtől fogva - sőt, már azelőtt, hogy megszülettem volna - belém oltották. Negyvenkét évesen bízvást mondhatom, hogy sohasem válok meg tőle.³⁸ Emlékszik erre a Pascal-töredékre? Fejből idézem: "Mondhatnak akármit, van a keresztény vallásban valami meglepő. >>Mert maga beleszületett<<, vetik ellene. Egyáltalán nem; emiatt inkább megmakacsolom magam, de annak ellenére, hogy beleszülettem… stb."³⁹ Egy Maritain vagy egy Ghéon,⁴⁰ aki a másik partról érkezett, fel sem foghatja e dühöt. Korlátaimat annál hevesebben döngetem, hogy tudom: ledönthetetlenek. Az Ön nyugalmában nem hiszek, nem akaródzik hinnem.⁴¹ Keresztény sz(em)p(ont)ból a magárahagyatottság jele volna - az Istentől való eltántorodásé, mármint az Öné… Látom, mosolyog. Ha tudná, mily könnyen azonosulok lelkiállapotával. Igen, gondoltam Önre, gyakran gondolok Önre. Választott részénél tragikusabbat elképzelni sem tudnék a mai világban. "Esete" olyan jelentéssel bír, amely bámulatba ejt.
        Azért nem találkoztunk,⁴² mert nem gondoltam (s még most sem gondolom), hogy érdekelném Önt. Magamból indulok ki: az az ember, aki felfedte kártyáit, nyomban unalmassá válik, még ha máskülönben csodálom is. Önről viszont változatlanul azt gondolom, tartogat még egy-két ütőkártyát a kabátujjában… És hát nagyon szeretem.
        Nem válaszoltam levelére, amelyet rövid cikkemről, a "Gide és az evangélium"-ról⁴³ írt. Hallgatásom beleegyezés. Egyébiránt sohasem lenne szabad beszélnünk ezekről a dolgokról - biztosra vehetjük ugyanis, hogy árulást követünk el az igazság ellen. Köszönöm, hogy a Racine megnyerte tetszését. Tudnia kell, hogy jóváhagyása értékesebb számomra, mint bárki másé. Elég, ha jelt ad, s én máris örömmel kerekedem fel. Teljes szívvel az Öné
        
        F. Mauriac
        

        Párizs, 1929. február 4.
        
        Kedves Mauriacom,
        meg kell értenie végre, hogy érzéseim Ön iránt messze meghaladják azt, amit irodalmár érezhet irodalmár iránt. Szívből jövő és nagylelkű közbelépéséért, Massis támadásai idején, éppoly elevenen él bennem a hála, mint az első napokban.⁴⁵ Valóságos szörnyeteg volnék, ha viszonzásul "álnoksággal" fizetnék; minthogy tehát kizárólag barátság fűz Önhöz, kedves Mauriac (alegbecsesebb és legkitartóbb fajtából való, legbiztosabb léptű barátságról beszélek), a két szó, amelyet tegnap mondott⁴⁶ - bár hangja derűs volt -, felkavar. S ma reggel csakugyan szükségét érzem, hogy írjak Önnek. Ha felmerült volna egyáltalán, hogy levelemmel⁴⁷ fájdalmat okozok, s nem csupán ösztökélem, százszor meggondoltam volna, hogy írjak-e; mindenesetre nem tártam volna a nyilvánosság elé, ha mégoly keveset árthatott is Önnek. Az igazat szólva elfogadhatatlannak tűnt számomra, hogy személy szerint Önben ébredt gyanakvás, hiszen mondandómat épp az Ön Racine-ja iránti csodálatom diktálta. Féltem, hogy a nézetkülönbség kap nagyobb hangsúlyt, s hogy arra a némiképp kényes helyzetre terelem a figyelmet, melybe - a klérussal szemközt - könyvei sodorhatják. Ezért fordultam előbb Önhöz, s kértem beleegyezését.⁴⁸ Nem firtatom tovább ezt a kérdést, hiszen tudom, végül olyan kritikákat, sőt támadásokat sikerült approbaturral ellátnom, amelyek rendkívül kínosan érintenek. Most újra elolvastam e levelet; ha csakugyan rosszindulat és árulás nyomát látja benne… üsse kő! Akkor hát nem értem az egészet, s nem tehetek mást, mint hogy megkésve bocsánatát kérjem, amiért akaratlanul megsértettem, s higgye el, hogy közben szívemet a legbarátibb szomorúság tölti el.
        André Gide
        
        P. S. - Csakugyan Ön érezte árulásnak levelemet? Nem arról van-e inkább szó, hogy hagyta: mások mondogassák Önnek, s győzzék meg róla, hogy az?⁴⁹

        
        [19]29. febr[uár] 5.
        Kedves Gide-em,
        nem, cseppet sem hiszem, hogy hitszegő akart volna lenni - s magam is csupán akkor érzékeltem rosszmájúságot levelében, amikor a N. R. F.-ban olvastam.⁵¹ Ezért veszélyesek e nyilvános levélváltások. Beláthatja, hogy ugyanaz a mondat másként hangzik négyszemközt, és másként, ha a világ színe előtt intézik hozzánk. Vasárnap⁵² viszont bizonyára látta és megértette, mennyire kötődöm Önhöz továbbra is. Az Isten és a Mammon⁵³ nem tartalmaz több utalást Önre és műveire, mint egyéb "lelkiismeret-vizsgálataim". Ön aszó legnemesebb értelmében ellenfelem marad, az, aki legyőzhetett volna, aki legyőzhetne. De én is "rendeztem soraimat". Ön hozzásegít, hogy magamra eszméljek. Gondolkodása mindig fogódzót jelentett számomra. Negyvenhárom éves vagyok. Elegem van a szétszakítottságból. Legnagyobb szerelmem mellett döntök. Ám minél inkább hagyom, hogy birtokba vegyen, annál erősebben érzem, hogy kigyógyulok a többiek iránti közömbösségemből, mely valaha élni segített. A leggyengébb oldalára állok - Krisztus mellé -, de nem azért, hogy harcoljak, hanem hogy szeressek.
        Nem gyöngeség ez, nem "ingadozás", hanem valóban mély elhivatottság, amivel semmi sem ér fel.
        Nem szakadok el sem Öntől, sem barátaitól, noha olybá tűnik, a N. R. F. összes sz[ám]-a szembefordul J[ézus] Kr[isztus]-sal. Mivel úgy látom, valamennyi barátságot mindnyájan tápláltok irántam, úgy kívánok köztetek maradni, mint egy félreismert hatalom szegény követe.
        Kedves Gide, nem az a kérdés, hogy szeretjük-e ezt vagy azt az embert - legalábbis e kérdés, ahogy egyre közelebb jutunk a torkolathoz és az óceánhoz, napról napra veszít a súlyából. A kérdés az, hogy vajon az öregedésnek nem kell-e egyszersmind megszentelődéssé lennie. Vajon romlandó testünk, melyet senki sem tud szeretni, még mindig elvonja-e figyelmünket szellemünktől, amelyen nem fog az idő, és amely maga is - sőt legfőképpen ő, csakis ő - arra való, hogy szeressünk vele; amely szeretet?
        Nem ítélem meg Önt. Mindig is undorodtam mindenfajta "ítélettől".⁵⁴ Elegendő, ha önmagam felett ítélek. Amúgy sem hiszem, hogy "története" véget ért volna.⁵⁵
        Ez a levél egyedül Önre tartozik; s nemde a válasz sem lesz nyilvános? Amikor tehát Önről beszélek majd, vagy akár csak célzást teszek Önre, mindig tudnia kell, hogy sorsával egy barát törődik, sokkalta gyakrabban, mint képzelné.
        François M.
        

        [1930]⁵⁷
        Kedves Gide-em,
        meleg hangú dedikációja⁵⁸ mélyen meghatott. Tudja, okkal vagy ok nélkül Le Grix barátunkra ⁵⁹gondoltam - s nem Önre, aki egy pillanatig sem rejtette véka alá, hogyan viszonyul a katolicizmushoz.
        Mindenekfelett azért tartozom hálával, hogy egy kissé ostoba, ám becsületes pap - nem pedig Tartuffe-je⁶⁰ - szájába adta, amit De La Serre püspök⁶¹ szövege kapcsán válaszoltam Önnek. Sorsszerűnek tartom, hogy csupa olyasmit ír, amivel gondolkodásra indítja a hívőket. Biztosíthatom: legnagyobb szégyenük az, hogy szeretetükről oly alantas képet nyújtanak, s hogy minden mozdulatukkal és szándékukkal Krisztust gyalázzák…
        Mindenkor és teljes szívvel az Öné
        François Mauriac⁶²
        

        
        Vasárnap reggel [1931. május 10.]⁶⁴
        Kedves Mauriac,
        zavarodottsággal tölt el, hogy tegnap.⁶⁵ akkora lármát csaptam az említett - meglehetősen középszerű és gyatrán hadakozó - oldalak miatt; ez volt az érzésem tegnap este, amikor másolatban újra elolvastam őket. Egy olvasó lapszéli jegyzetei; hangvételük talán megmagyarázható (nem azt állítom, hogy megbocsátható); azt azonban már nem értem, miféle eltévelyedés folytán engedhettem meg, hogy nyomtatásban is megjelenjenek; miként azt sem, miért nem tűnt fel azonnal e középszerűség, amikor a levonatokat javítottam; nyilván azért nem, mert (fáradt) tekintetem csak a tipográfiára ügyelt. Akárhogy is, tétovaságnak nincs helye: szét kell tépni őket⁶⁶
        S könyörgök, ne vegye rossz néven, hogy így "felfedtem" magam.
        Mélységes ragaszkodással
        André Gide
        
        

        
        1931. május 11.
        Drága Gide-em,
        kérem, bocsássa meg a gépírást, de haladéktalanul válaszolni szeretnék csőpostával érkezett levelére.⁶⁸ Az oldalak, amelyekkel megtisztelt,⁶⁹ szemernyit sem középszerűek; csupán nem tartoznak a "sikerültebbek" közé. Nem hinném, hogy a köztünk zajló vitát valódi síkjára terelik. Kétségtelen, hogy amit kárhoztat - vonzódásunk a jegyzetekkel ellátott szövegekhez -, helytelen. Az "irány" problémája akkot is felvetődnék, ha Pascal sohasem létezett volna. Ugyanígy az örökkévaló is felrója, ha egy helyben topogunk. Akeresztény élet távolról sem hasonlít a mozdulatlanságra; sőt homlokegyenest szemben áll vele. Mondhatja persze, hogy ez csak erkölcsi téren igaz. Nos hát: nem. A szellem a belső tisztaságból táplálkozik, ezt határozottan állítom. Amióta keresztényibb életet élek, értelmi tevékenységem is jóval élénkebb: sokkal kíváncsibb vagyok, sokkal jobban érdekelnek az eszmék. Sajnos nem kell bizonygatnom, hogy amikor rosszul élünk, érdeklődésünk végső soron egyetlen dologra szűkül…
        Kedves barátom, nem szeretném, ha sajnálkozna szombati beszélgetésünk⁷⁰ miatt; hiszen tudnia kell, mennyire szeretem Önt. Megvallom, engem is megdöbbentett rosszallása, hogy ti. az Isten és a Mammonban⁷¹ "kipellengéreztem" Önt, s hogy Önt is megdöbbentette az árulás vádja, mellyel nyílt levele kapcsán illettem. Egyezzünk ki abban, hogy egyikünk sem kívánt fájdalmat okozni a másiknak.
        Maradok, kedves Gide-em, őszinte ragaszkodással az Öné.
        
        François Mauriac
        

        [Párizs], 37, quai d'Anjou, 1912. december 8.
        Kedves Barátom,
        színtiszta véletlen, hogy Párizsból írok Önnek. Hétfő óta én is itt vagyok. Gondolhatja, hogy napjaim csakugyan rendkívül zsúfoltak. Szeretném persze, ha találkoznánk, de délután két órától minden napom s lassacskán minden estém is foglalt. Lehetséges volna, hogy délelőtt jöjjön? (Előzetes értesítés után.) Az előadásokra nagy valószínűséggel 20-án, 22-én és 23-án kerül sor. Természetesen küldök jegyeket, ha kedvemért hajlandó legyőzni a színház iránti ellenszenvét.
        Megvallom, a színpadi próbák nemhogy elriasztanának, ellenkezőleg: roppant érdekfeszítők. Valóban izgalmas dolog megmunkálni egy mozdulatot, egy csoportos beállítást, egy jellemet, s látni, ahogy mindez életre kel és alakot ölt. Nem tudom, hogyan fogadja majd a közönség, de engem már most nagy megelégedéssel tölt el. Nem vitás, ezek a derék emberek minden tőlük telhetőt megtesznek, kivált a színésznők, akik szemlátomást erejüket megfeszítve dolgoznak. Ugyanakkor el kell ismernie, hogy az ifjú Riviere-nek nem állt szándékában a katolikus tanítás kompendiumát nyújtani - kívülállók használatára. Olyan nézőpont kialakítására szorítkozott, melyet a magam részéről újnak és érdekesnek találok, jóllehet nem több egy turista és egy műkedvelő nézőpontjánál. Munkáját a legnagyobb megtiszteltetésnek tekinti. Jó úton jár. Különösen elbűvöl az az egyszerű és jóhiszemű hangvétel, amellyel e nagy kérdésekhez közelít.
        Lássa be azt is, hogy kissé túloz, amikor azt állítja: Krisztus nincs jelen a katolicizmusban. A katolicizmus summája, leheletfinom és patetikus csúcspontja az eucharisztia. Az eucharisztia: valóságos jelenlét. Azt jelenti, hogy Krisztus nemcsak gondolatainkban, szívünkben és képzeletünkben van jelen, hanem hús-vér valóságában van itt, pontosan úgy, mint a galileai napokban, csakhogy még inkább lényegi módon, még bensőségesebben. Az eucharisztiának köszönhetően ismételhetjük el teljes valóságában azt az igét, amely máskülönben lázító és érthetetlen volna: "Én azonban az igazságot mondom nektek: jobb nektek, ha én elmegyek." Mert nem megy el.
        És ezt Ön is érzi. Úgy gondolom, s végtelenül örvendek miatta, hogy Ön ténylegesen hisz Krisztus-Istenben. Üdvösségéhez nem kell több, s ha majd mindent őszintén odaad, amit csak tud, és legfénylőbb világossága szerint cselekszik, az egyház lelkéhez, sőt talán testéhez fog tartozni. Ám mindeközben azt is érzékeli, hogy ez még nem a teljesség; s bármit jelentsen is az imádság vigasza, még nélkülözi a vallást, a megszólítás e valóban és kétségbevonhatatlanul objektív túloldalát. Ha azt mondom: vallás, erősebb kötelékről és kényszerről beszélek, mint Ön [gondolja].⁷² Ez az, amire Riviere oly meggyőzően mutatott rá. Aki nem fogadja el Krisztus külső jelenlétét, és akinek e jelenlét nem pontosan megfogalmazott dogma, örökösen arra kényszerül, hogy saját (hamis) személyisége - e néhanap oly gyűlöletes, oly egyhangú, esetenként oly elviselhetetlen személyiség - mocsarában gázoljon. (Riviere ezt a mozzanatot is jól ragadja meg.) A dogma, az objektív hitcikkely: a válasz, az előremozdulás, a haladás egyetlen olyan összetevője - az egyedüli parancsszó -, amely száműzi a végzetes ködképet, s végre valami új felé vezet.
        Ragaszkodó kézszorítással
        P. Claudel
        
        Frankfurtban meglátogatott az ifjú Jahier. Nagy örömömre szolgált, hogy megismerhettem.
        
        

---

                JEGYZETEK
        
        
                XII.
        
        1 Kézzel írt levél, aláírással, B.L.J.D., Gide-hagyaték, g 678.4, fejléces levélpapíron: "89, rue de la Pompe, Passy 40-42."
        2 E "vallomás" Proust első, Örömök és napok (Les Plaisirs et les jours) című könyvében található. A mű a Calmann-Lévy kiadónál jelent meg 1896-ban Anatole France előszavával. A Nouvelle Revue Française 1924-ben újra közölte.
        Proust halálakor Gide ismét kifejezte csodálatát e kis remekmű iránt: "véleményem szerint az Egy fiatal lány vallomásai húsz oldala közül némelyik az életmű legjavával vetekszik…". ("En relisant Les Plaisirs et les jours" [Újraolvasva az Örömök és napokat], in: Hommage a Marcel Proust, a N. R. F. különszáma, 1923. január 1., másodközlése a Közbevetésekben [Incidences].)
        3 Marcel Proust 1922. november 18-án halt meg. Mauriac a Revue hebdomadaire hasábjain búcsúztatta a nagy írót (1922. december 2.). Cikkének rövidített változatát, Marcel Proust sírjára (Sur la tombe de Marcel Proust) címmel a N. R. F. különszáma is közölte (l. előző jegyzet).
        4 Mauriac így fejezi be tisztelgését Proust előtt: "Hiszünk e mű múlhatatlanságában. Bizonyos, hogy mindig is kevesen lesznek, akik örömest eltévednek az olyanynyira titokzatos, mégis oly nagy tudással megrajzolt varázserdőben: egy elit, amely tetszését leli a kitérőkben, a szálak összekuszálódásában, a sűrűbe vesző ösvényekben, a meg-megtorpanó tétovaságban." Ezt a metaforát mindazonáltal Gide használta Angele-hez írt levélkéi egyikében: "Marcel Proust ürügyén" ("A propos de Marcel Proust"). Így ír: "[Proust könyvében] mintha varázserdőben járnánk; már első oldalait olvasva eltévedünk, s boldogan tévedünk el; csakhamar azt sem tudjuk, merről érkeztünk vagy milyen messze az erdőszél; olykor mintha járnánk, mégse jutnánk előbbre, máskor mintha járás nélkül is haladnánk; mindent futólag látunk; nem tudjuk, hol tartunk s hová…" (La Nouvelle Revue Française, 1921. március-április).
        5 A megtalált idő (Le Temps retrouvé) csak 1927-ben jelent meg.
        6 A szóban forgó levél elveszett.
        7 Gide november 26-án tért vissza ide, hogy családi körben töltse a karácsonyt.
        8 A Tűzfolyam (Le Fleuve de feu) Mauriac első olyan regénye, melyet a Nouvelle Revue Française közölt (1922. december 1., 1923. február 1. és 1923. március 1.). A fiatal regényíró attól félt, hogy a Meztelen szerzője nem hagyja jóvá műve főszereplőjének döntését: a züllött kamasz egyfajta tisztaságvágytól vezérelve sorsára hagyja az elveszett, ám üdvét kereső lányt.
        9 Első párizsi éveim (Mes premieres années a Paris) című írásában, melyet a Figaro közölt, Mauriac részletesen beszámol a körülményekről: "Együttműködésem a Nouvelle Revue Française-zel 1922-ben, a Könyörületes csók (Baiser au lépreux) megjelenésének évében kezdődött, tizenkét esztendővel az Összekulcsolt kezek (Les Mains jointes) után. Tizenkét évet kellett várnom (igaz, a háború idejét is beleszámítva), hogy csatlakozhassam végre ahhoz az irodalmi csoporthoz, mellyel a leginkább összhangban éreztem magam. […] Egyszersmind a Nouvelle Revue Française-hez is bebocsátást nyerhettem volna, hiszen ismertem Jacques Riviere-t, aki ugyanabból abordeaux-i környezetből származott, mint én, és akivel minden közelséget sugallt. Ámde, fájdalom, minden különbözött bennünk, akiket végül oly szoros kötelék fűzhetett egybe, midőn elragadta őt a halál. Becses barátságát alig két esztendeig élvezhettem volna, holott már 1907-től szerethettük volna egymást. Csakhogy eleinte egy közös barátunk cselszövése zavarta össze lapjainkat, később pedig úgy fordult adolog, hogy Jacques Riviere és barátai csupán a nagyképű fiatalurat, a tehetségtelen világfit láthatták bennem" (1940. március 16.).
        10 Jacques Riviere: a Nouvelle Revue Française főszerkesztője (l. fentebb, 9. jegyzet).

                XIII.
        
        11 Kézzel írt levél, aláírással, B.L.J.D., Gide-hagyaték, g 678.26.
        12 A Közbevetések (Incidences) című esszégyűjteményről (N. R. F., 1924) és vélhetően az Esküldtszéki emlékek (Souvenirs de la cour d'assises) új, a N. R. F.-nál akkoriban megjelent kiadásáról van szó.
        13 A Corydon első nyilvánosan forgalmazott kiadása 1924 júniusában jelent meg.
        14 Mauriac sokkal engedékenyebb magatartást tanúsít a homoszexualitás gide-i apológiájával szemben, mint más katolikus szerzők, nevezetesen Francis Jammes, Paul Claudel és Jacques Maritain. (Amint Gide Naplójában [Journal] olvashatjuk, Maritain, a kiváló katolikus kritikus 1923. december 14-én meglátogatta őt, hogy lebeszélje a "veszélyes" könyv közzétételéről [771-774. o.].) Az Egy harmincéves férfi naplójában (Journal d'un homme de trente ans) utalás található Mauriac egy váratlan találkozására Gide-del 1924 augusztusában. Feljegyzése sajnálatosan szűkszavú: "Gide aCorydonról beszél, és Hervéhez, az antimilitarizmus vértanújához hasonlítja magát" (134. o.). Gide halálakor írt cikkében Mauriac ismét megemlékezik a találkozásról: "Azt hiszem, Gide néha mártírnak tekintette magát. Egy este, évekkel ezelőtt, nosztalgiával beszélt a börtönről, ahol Gustave Hervé vezekelt antimilitarista meggyőződéséért. Épp ebben látom Gide nagyságát: kései >>naplóiban<< nem valamiféle öregkori magamutogató hajlam indítja megalázó beismerésekre; nem, hanem az egész világ előtt kívánt tanúbizonyságot tenni arról, hogy ugyanazon tetteket követte el, mint mások, akik mindmáig ítélet alatt állnak, és elveszítették becsületüket. Az erkölcs viszonylagossága sohasem oly szembeszökő, mint a körülmények effajta összjátéka idején, amikor az igazság igényére egy rossz vagy éppenséggel rettentő cselekedet fitogtatása felel."
        
        
                XV.
        
        15 Kézzel írt levelezőlap dátum nélkül, aláírással, B.L.D.J., Mauriac-hagyaték, M.R.C. 1225. Arles-i Szent Cézár érsek mellszobrát ábrázolja, mely a maurs-i plébániatemplomban található. A képeslap borítékban érkezhetett, mivel nincs rajta sem címzés, sem bélyeg.
        16 A dátumra a tartalomból következtetünk.
        17 Gustave Pigot, a Capitole könyvkiadó igazgatója egy cikkgyűjteményt állított össze s kívánt megjelentetni a következő évben, Tisztelgés André Gide előtt (Hommage a André Gide) címmel. A tisztelgő kötet a Les Contemporains (Kortársaink) című, századunk nevezetes alkotóit tanulmányok, portrék, dokumentumok, életrajzi írások segítségével bemutató sorozat keretében jelent meg. E sorozat korábbi kötetei Maurras, Valéry, Léon Daudet, Proust és Claudel munkásságát dolgozták fel. A Gide-nek szentelt összeállítás tanulmányai, visszaemlékezései és beszámolói egyebek közt Henri Bernstein, F.-P. Alibert, Jacques-Émile Blanche, Jacques Copeau, Roger Martin du Gard, André Maurois, H. de Montherlant, Jean Schlumberger és Albert Thibaudet tollából származnak. François Mauriac az itt említett, André Gide evangéliuma (L'Évangile selon André Gide) című írásával szerepel a kötetben.

        
                XVI.
        
        18 E nyílt levél válasz Mauriac André Gide evangéliuma című cikkére (in: Hommage aAndré Gide [Tisztelgés André Gide előtt], éd. du Capitole, 1928, 136-137. o.). Kézzel írt változatát nem találtuk meg. Később többször is megjelent, egyebek közt a N. R. F. 1928. júniusi számában és André Gide műveinek összkiadásában (Oeuvres completes, Gallimard, 1938, XIV. k., 401-403. Mauriac, Gide 1928. április 24-én kelt válaszával együtt, Isten és a Mammon [Dieu et Mammon] című kötetében [éd. du Capitol, 1929], valamint Összes műveiben [Oeuvres completes] is publikálta, VII. k., Paris, Fayard, 1951, 332-333. o.).
        19 Mauriac André Gide evangéliuma című írásáról van szó, amely a kötetben megelőzi Gide válaszlevelét.
        20 "Aki nem veszi fel keresztjét, és nem követ engem, nem méltó hozzám…" (Mt 10,38.)
        21 Henri Ghéon, a N. R. F. munkatársa és André Gide pályatársa az első világháború végén tért katolikus hitre. Vallásosságát ugyanolyan buzgalommal gyakorolta, mint amilyen hitetlen volt korábban.
        22 Előző képeslapján Gide jóváhagyólag nyilatkozott a cikkről.
        23 R. P. Victor Poucel: André Gide, Études, 1927. október 5., 5-29. o. és 1927. október 20., 144-170. o. Egy idézet a második részből jól érzékelteti Poucel főtisztelendő atya tanulmányának hangvételét: "Ha olvasóm, aki inkább barátja a lelki javaknak, mintsem a lélek fényűzésének, megkérdezné, Gide mely könyveit őrzöm meg, válaszom roppant egyszerű lesz: nem tanácsolom, hogy bármit elolvasson Gide írásai közül" (150. o.). André Gide válasza az alábbi címmel jelent meg: Levelek Ft. Victor Poucel atyához, az Études című "közérdekű katolikus szemle" szerkesztőjéhez (Lettres au R. P. Victor Poucel rédacteur aux Études, "revue catholique d'intéret général"), in: N. R. F., 1928, XXXI, 41-46. o. (újraközölve a Divers-ben).
        24 Mauriac csak 1928 májusában válaszol Gide-nek (l. a XIX. levél utolsó bekezdését és uo. a 9. jegyzetet).
        
        
                XVII.
        
        25 André Gide nyílt levele François Mauriachoz. Kézzel írt változata nem került elő. A N. R. F. 1928. júniusi számában jelent meg. L. még André Gide: Oeuvres completes, Gallimard, 1939, 538-540. Mauriac, Gide 1927. október 7-én hozzá írt levelével együtt Isten és a Mammon című kötetében publikálta (Dieu et Mammon, éd. du Capitol, 1929), valamint Összes műveiben is (Oeuvres completes, VII. k., Paris, Fayard, 1951, 330-331. o.), ahol 1928. május 7-i dátummal szerepel.
        26 A Jean Racine élete (Vie de Jean Racine) első kiadása a Plon kiadónál jelent meg 1928-ban. A művet korábban a Revue universelle közölte (1927. december 1. és 15., 1928. január 1. és 15.). Levele előtt mintegy három nappal Gide a következőt jegyzi fel:
        "Elolvastam Mauriac Racine-ját, melyből a következőt emelem ki: R. megemlíti, hogy mindig csak a hugenották kezében látták (ti. a Vidéki leveleket [Lettre a un provincial]). Ez sokat elárul arról, hogy mire taksálta az egyház a Port-Royalt még fénykorában is.
        Annyi mindenesetre bizonyosnak tűnik, hogy a legszentebb törekvés is könnyen hitelét veszítheti azok kezében, akik felhasználják, és akiknek, akaratuk ellenére, ajavát szolgálja. Nem ugyanezt láttuk-e a Dreyfus-ügy kapcsán? S vajon a Journal des débats nem az alábbi címet adta-e képtelen tiltakozásának a Nagy Koncessziós Társaságok ellen: >>Egy vádirat kiaknázása?<<" (Napló [Journal], 880. o.)
        27 Racine csendjét a Phaedra után Mauriac annak tulajdonítja, hogy a drámaíró teremtő géniusza kimerült. Mondandója fogytán - érvel Mauriac - Racine elhallgatott. A katolikus sajtó egyre gyakoribb támadásait elszenvedő Mauriac azzal a Racine-nal azonosult, akit janzenista szektatársai "nyilvános méregkeverőnek" kiáltottak ki. Avisszavonulás lehetőségétől megfosztott regényírót e kivált termékeny írói korszakában erősen vonzotta szellemi ősatyjának "mértéktelen áldozata".
        28 Mint Paul Souday, a Le Temps című napilap kritikusa, a Jean Racine-ról írt cikkében (1928. április 12.).
        29 Mauriac regénye, amely ugyanebben az évben jelent meg, s nagy port vert fel az érzékiség, sőt némiképp a vérfertőzés ábrázolásával.
        30 Mauriac itt azt kutatja, hogy miért mondott le Racine a színházról. A személyes szorongás hangsúlyai különösen megindítóvá teszik e fejezetek hangnemét. Évekkel később az Újabb belső emlékiratokban Mauriac bevallja: "Racine-hoz hasonlóan eleve vesztes voltam, mivel - akárcsak ő - lelkem mélyén egyetértettem bírálóimmal …" (150. o.)
        31 Néhány esztendővel korábban Gide az alábbi megvilágító sorokat írta "nyugtalanságáról" André Rouveyre-nek: "Félő, hogy velem kapcsolatban csak azok beszélnek >>nyugtalanságról<<, akik befogják a fülüket. Ennek oka az a tévképzet, mely legszívesebben nyugtalanságot látna mindenben, ami sokszínű, összetett stb. Pedig alighanem rossz nyomon jár, s meg kell értenie, hogy ha képes volnék nyugtalankodni, nem tudnám megírni könyveimet. Megkockáztatom: valójában azok nyugtalanok, akiknek rendszerre van szükségük, hogy élni tudjanak: a Massis-ok, a Maritainek… mi több, a Barres-k. Valaha lehettem nyugtalan; de könyveim sokfélesége megtévesztő, mivel épp ennek köszönhetem, hogy ma már nem vagyok nyugtalan. Még mindig az volnék, ha könyveimben nem sikerült volna szabadjára engednem lehetőségeimet, kivetítve a személyiség bennem lakó ellentmondásait. Ez az erkölcsi tisztulás nagy nyugalmat eredményez; mondhatni derűt. "Netán korunk jó katolikusai nem ismernék el, hogy a nyugalom, az egyensúly, a derű egyebütt is megtalálható, nemcsak a dogmában?" (Levél 1924. november 5-én, Correspondance Gide-Rouveyre [Gide és Rouveyre Levelezése], 87. o.)
        32 Dosztojevszkijről tartott ötödik előadásában Gide több "pokoli közmondást" idézett az angol költő, William Blake Menny és pokol házassága című művéből, melyet akkoriban fordított. Az idézeteket két saját termésű aforizmával toldotta meg: "Szép érzésekből rossz irodalom születik" és "Nincs műalkotás a démon közreműködése nélkül". Henri Massis heves támadást intézett a két "Gide-féle közmondás" ellen (André Gide et Dostoievski [André Gide és Dosztojevszkij], La Revue universelle, 1923. november 1.).
        33 Egy körkérdésre válaszolva - "az írás szabadságáról, a cenzúra ellen" - Mauriac így nyilatkozott: "…egy regényíró, ha katolikus, sokat bajlódik. Habár művészete olyan gondolatkincsből merít, mely kötelezi őt - mégis az utalás, a sugallat, az ellipszis mesterévé kell válnia" (Les Marges, 1923. február 15., 130. o.).
        34 "Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, és a másikat megveti: nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak" - mondja Jézus a Hegyi beszédben (Mt 6,24). (A "mammon" arámi szó, jelentése: "gazdagság".) Vö. a hamis sáfár példázatával, Lk 16,9-13.
        
        
                XIX.
        
        35 Kézzel írt levél, aláírással, B.L.J.D., Gide-hagyaték, g 678.5.
        36 A levélről hiányzik a dátum, tartalmából azonban kitűnik, hogy válaszul íródott Gide két korábbi, 1927. október 7-én és 1928. április 24-én kelt levelére.
        37 Az 1928. április 24-én kelt levélről van szó, amelyet Gide 1928. május 10-i levelével együtt juttatott el Mauriacnak, és amelyet kevéssel azután, 1928 júniusában közölt a N. R. F.
        38 Az itt vázolt gondolatokat Mauriac az Isten és a Mammonban fejti majd ki.
        39 Mauriac Pascal 615. gondolatát idézi (Brunschvick-kiadás): "Mondhatnak akármit. Meg kell vallani, van a keresztény vallásban valami meglepő. >>Mert maga beleszületett<<, vetik ellen. Egyáltalán nem; emiatt inkább megmakacsolom magam, attól tartva, hogy az elfogultság tévútra vezet; de annak ellenére, hogy beleszülettem, mégiscsak így gondolkodom" (Blaise Pascal: Gondolatok, Budapest, Gondolat, 1978, 244. o., Pődör László fordítása).
        40 Mindketten katolikus konvertiták.
        41 L. a XVII. levelet a kapcsolódó 8. jegyzettel.
        42 Gide és Mauriac találkozásainak kevés nyoma maradt, mivel Gide hallgatott róluk, Mauriac pedig nem hagyott hátra naplót.
        43 Azaz Gide 1927. október 7-i nyílt leveléről (XVI. levél), amelyre Mauriac az Isten és a Mammonban (Dieu et Mammon, éd. Capitol, 1929) ad rövid választ. "Egyik nyilvános levelében, amelyet vészterhes megtiszteltetés gyanánt hozzám címzett, André Gide megbotránkozik azon, hogy egy megtért barátja immár csak örömet érez, és óvakodik visszafordítani tekintetét az immár nem létezőnek óhajtott múlt felé […] Abűnbánat a megtért bűnös természetes állapota. Ám ez az állapot nem igényli, hogy folyvást az elkövetett vétkeken rágódjunk: a megszállottság, az aggályosság kéjes önmarcangoláshoz vezet, késlelteti a lélek felszárnyalását, útját állja a lelkiekben való előrehaladásnak" (174. o.).
        
        
                XX.
        
        44 Gyorsírással lejegyzett levél, aláírással, B.L.J.D., Mauriac-hagyaték, M.R.C. 1198. Egy másolata is fennmaradt a Gide-hagyatékban, g 678.28 jelzettel. A levelet a Table ronde 1953. januári száma közölte: 93-94. o.
        45 L. az V. levelet.
        46 Erről a találkozásról nincs pontosabb adatunk.
        47 Értsd: az 1928. április 24-én kelt levéllel, amely a N. R. F. 1928. júniusi számában jelent meg (l. XVII. levél).
        48 Az 1928. május 10-én kelt levélben (l. XVIII. levél).
        49 Lehetséges, hogy az utalás Gabriel Marcelre vonatkozik? Utóbbi ugyanis, Gide leveléről szólva, kijelentette: "Így befeketíteni Mauriac urat, s épp a kereszténységét - nehezen felülmúlható álnokság." (L'Europe nouvelle, 1929. március 30., 409. o.) Ez a megjegyzés mélyen megsebezte Gide-et. A békítésre Charles du Bos vállalkozott, annak érdekében, hogy mindketten elfogadják a meghívást a következő nyárra tervezett tíznapos pontignyi írótalálkozóra. (Ezzel kapcsolatban l. Du Bos és Gide 1929. áprilisi levélváltását: Charles Du Bos levelei és André Gide válaszlevele [Lettres de Charles Du Bos et réponses d'André Gide], 178-185. o.) Gide Jegyzetek az Isten és a Mammonról (Notes sur Dieu et Mammon) című írásában emlékezik meg a vitáról.
        
        
                XXI.
        
        50 Kézzel írt levél, aláírással, B.L.D.J., Gide-hagyaték, g 678.29.
        51 La Nouvelle Revue Française, 1928. június, 724-726. o.
        52 Valószínűleg arról a találkozásról van szó, amelyről Gide február 4-én kelt levelében beszél.
        53 Az Isten és a Mammon 1929 márciusában jelenik meg a Capitole kiadónál, félbőr kötésben, Ramon Fernandez hosszú előszavával, amelynek címe: François Mauriac és a modern regény (François Mauriac et le roman moderne). André Gide és François Mauriac kapcsolatának alaposabb tanulmányozásához okvetlenül ismerni kell ezt a könyvet, amelyben Mauriac nemcsak vallási meggyőződéséről ad számot, hanem André Gide nyilvános vádjaira is válaszol. Sok-sok év múlva, a Figaro littéraire 1957. április 27-i számában publikált, Isten és a Mammon - a megtalált kulcs (Dieu et Mammon: la clef retrouvée) című cikkében Mauriac felidézi, milyen körülmények indították arra, hogy megírja, ami életének alakulása szempontjából talán a legfontosabb. Cikke előszó gyanánt vezette be az Isten és a Mammon újabb kiadását (Grasset, 1958), s Mauriac aBelső emlékiratok (Mémoires intérieurs) című kötetébe is felvette (245-249. o.).
        54 Utalás Massis támadásaira. A szerző Ítéletek (Jugements, Plon, 1924) címmel gyűjtötte egybe irodalomkritikai írásait.
        55 Itt öt áthúzott, olvashatatlan sor következik Mauriac lapszéli megjegyzésével: "Felesleges!"
        
        
                XXII.
        
        56 Kézzel írt levél dátum nélkül, aláírással, B.L.D.J., Gide-hagyaték, g 678.25, fejléces gyászpapíron: "89, rue de la Pompe, Passy 50-26".
        57 Ebben az évben jelent meg a Robert - Melléklet a Nők iskolájához (Robert - Supplément a l'École des femmes) a N. R. F. kiadásában.
        58 Gide feltehetőleg elküldött Mauriacnak egy dedikált példányt a Robert-ből.
        59 François Le Grix, a Revue hebdomadaire főszerkesztője, aki folyóiratának 1930. január 11-i számában cikket közölt A Robert megjelenésére címmel. Írásában vallási természetű szemrehányásokkal illette Gide-et. (Ugyanebben a folyóiratszámban a Robert első része is megjelent. A második és az utolsó részt a lap következő, január 18-i száma közölte.)
        60 Robert, a főhős, akinek képmutató magatartása gyakran kínált alkalmat az öszszevetésre Moliere darabjának címszereplőjével.
        61 Az Études 1929. július 20-i számában Mgr de La Serre tanulmányt közölt "a szellem engedelmességéről", vagyis az értelem minden jó katolikusra nézve kötelező alávetettségéről. "Enélkül nem vagyunk jó keresztények" - jelentette ki (vö. Robert, Bibliotheque de la Pléiade, 1324. o.). Gide vélhetően megvitatta e kérdést Mauriackal; alighanem az ő érveléséről számol be a Robert közvetett formában: "Az ember mindig engedelmeskedik valakinek vagy valaminek. Jobb, ha Istennek engedelmeskedünk, mint szenvedélyeinknek vagy ösztöneinknek - ezt a tételt Bredel abbé gondolatai sugallták; ám engedtessék meg, hogy e gondolatsort - mivel kétségtelen, hogy nem igazán sajátom - ama mélység tökéletes példájaként említsem, melyre a tapintatos és odaadó gondolat bízvást törekedhetik."
        62 Jóllehet az 1930-as év levéltermése gyér, Gide Naplójának számos utalása Mauriacra azt jelzi, hogy az író belső párbeszéde ifjú levelezőtársával nem szakadt meg.
        "1930. március 9.
        Egy ideje nem gondolok Oidipuszomra (amely pedig sokat gazdagodott azokkal a gondolatokkal, melyekre Mauriac Moliere-cikke nyomán jutottam abban a bosszús pillanatban, a Vigile első számát olvasva)." (972. o.)
        "1930. április 9.
        Tanulmányok Moliere-ről, Rousseau-ról, Mauriacról. Inkább ügyesek, mint igazak. Az >>Igazság<< súlya eltorzítja a mérleg kényes rugózatát. Mindig s mindenütt azt találja, amit keresett, s csakis azt, amit találni akart. Ugyanígy Ch. Du Boss is a Walter Paterben. >>Nem keresnél, ha meg nem találtál volna.<< Id est: >>Nem találnál ott, ha nem tettél volna oda.<<" (980. o.)
        Roger Martin du Gard-ral folytatott levelezésében pedig ezt olvassuk:
        "1930. június 1.
        Ami pedig kedves Mauriacunk Ami elveszett-jét (Ce qui était perdu) illeti… ó,mennyire örülnék, ha tudnám, mit gondol róla."
        "1930. június 2.
        Sohasem merném elárulni Mauriacnak, hogy a készülődő vérfertőzéssel távolról sem kelt undort vagy riadalmat, ellenkezőleg, csupán azt éri el, hogy - legalábbis a magamfajta olvasóban - ellenállhatatlan vágyat ébreszt: bárcsak beteljesednék végre."
        "1930. június 23.
        Olvasta az Ami elveszett-et? Mauriac mindent elkövet annak érdekében, hogy avérfertőzést a legrémisztőbb ocsmányságnak tüntesse fel, noha csak azt éri el vele, hogy… vágyakozunk utána (legalábbis a magamfajta gonosz lélek!)." (Gide-R. M. G., Correspondance [Levelezés], I.)
        
        
                XXIII.
        
        63 Kézzel írt levél dátum nélkül, aláírással, B.L.D.J., Mauriac-hagyaték, M.R.C. 1227.
        64 A következő, 1931. május 11-én - egy hétfői napon - kelt levélben Mauriac említést tesz egy "csőpostával érkezett levélről", amelyet Gide-től kapott, és amelyre "haladéktalanul" válaszolni kíván. Magától értetődőnek tűnik, hogy a két levélben szereplő oldalak azonosak a Jegyzetek az Isten és a Mammonról című írással, amelynek piszkozatát Gide még a június 31-i N. R. F.-ben esedékes közlés előtt elküldte Mauriacnak. A N. R. F. ugyanezen számában jelentek meg Mauriac Naplótöredékei is (Fragments d'un journal).
        65 "Tegnap", vagyis szombaton. Mauriac 1931. május 11-i levelében "szombati beszélgetés"-ről van szó, ami megerősíteni látszik, hogy a kérdéses "vasárnap reggel" május 10-e.
        66 Ezzel magyarázható, hogy az 1929. március 23-án írt Jegyzetek az Isten és a Mammonról csak 1939-ben jelent meg. Az az elhatározás, hogy habozás nélkül széttépi "Jegyzeteit", nem akadályozta meg Gide-et abban, hogy írását tíz évvel később felvegye Összes művei közé.
        

                XXIV.
        
        67 Gyorsírással lejegyzett levél, aláírással, B.L.D.J., Gide-hagyaték, g 678.7, fejléces gyászpapíron: "38, rue Théophile-Gautier, XVIe, Auteuil 52-31."
        68 Az előző levélről van szó.
        69 A Bibliotheque de la Pléiade kiadásában megjelent Napló nem tartalmazza a Gide Összes művei között publikált Jegyzetek az Isten és a Mammonrólt (Notes sur Dieu et le Mammon, Oeuvres completes, t. XV, 516-528. o.).
        70 L. az előző levelet: 3. jegyzet.
        71 L. a XX. és a XXI. levelet.


               143.

         72 A levélben nem szereplő, Claudel ösztönzésére betoldott szó.

MÁRTONFFY MARCELL fordítása