SZEMLE

---

        1967-ben negyedéves egyetemista és a debreceni Alföld folyóirat ifjú, reményteljes prózaírója voltam. A tavaszi éves lapértékelés során a fővárosból lejött szakemberek az év legjobb novellájának minősítették egy írásomat. Baranyi Imre főszerkesztő nagyon büszke volt rám, s az esti nagy ünnepség alatt megkérdezte: - Na, mit szeretnél? - Habozás nélkül vágtam rá: - Nyugati útlevelet. - Visszajössz? - kérdezte. - Hogy a fenébe ne, hiszen ez a hazám. - Meglesz - válaszolta, s az ő keze akkor nagyon messze elért.
        Így indultam el nyáron öt legális és hat csempészett dollárral gyalog Párizs felé.
        Vékony srác voltam, de további öt kilót fogytam a kegyetlenül érdekes, éhezéssel tetézett úton. Aztán ott voltam álmaim Párizsában. Veronika Charraire-re vártam arue du Dragonban, amikor észrevettem egy galéria ablakában a nagy plakátot: Vernissage d'Árpád Szenes a 16 heures. Bementem, és megkérdeztem: - Melyik aművész? - Egy törékeny, fehér hajú férfit mutattak. Odamentem hozzá: - Várd végig amegnyitót, aztán beszélgetünk. - Ő volt Szenes Árpád.
        Léteznek azonnali szerelmek - és barátságok. Szenes Árpád rögtön meghívott magukhoz a rue Abbé Cartonba, bemutatott a feleségének, Marie-Hélene Vieira da Silvának, s látván halálra éhezettségemet, minden héten kétszer-háromszor részesedhettem Rosario vagy Manuel kitűnő ebédjeiben és vacsoráiban - és beszélgettünk, beszélgettünk, beszélgettünk. Ebéd után pedig, amikor ők lepihentek, bemehettem Vieira ottani vagy Árpád pár utcával távolabbi műtermébe, és órákra belefeledkeztem az engedélyükkel ide-oda rámolható képek csodálatába.
        Kapcsolatunk Árpáddal lassan apa-fiú viszonnyá hevült föl. A nyolcvanas években elkezdtem házalni a Corvina Kiadónál, hogy jelentessünk meg róla és Étienne Hajdúról rangjuknak megfelelő monográfiát. A kiadó a saját zsebemre bízta az ügyet. 1983-ban vagy '84-ben sikerült német író-olvasó találkozók pénzén eljutni Szeneshez. Vidéki házukban ültünk le három napra megcsinálni a nagy, életrajzi interjúanyagot. Szegény lévén, mint a templom egere, Árpádot kértem: szerezzen egy magnetofont. Manuel, a sofőr hozott egyet, ő állította be. Dolgoztunk délelőtt-délután. Aztán hazatértem a kazettákkal - s kiderült, hogy a sofőr rosszul állította be amasinát: csak suttogás hallatszott rajta. Gépíró próbálta meg leírni a hosszú interjút. Száz oldal alig összefüggő szöveget mentett meg. Kevés volt egy könyvhöz. Emlékeimre támaszkodva összetömörítettem harminckilenc oldalt. És vártam, hogy valamilyen módon újra kijussak, kiegészíthessem az anyagot. 1985 januárjában jött ahír, hogy Árpád meghalt. A kézirat lesüllyedt a halott papírok közé. S most, a Comité Árpád Szenes Vieira da Silva kikutatta, hogy a világon csak nálam létezhet dokumentum Árpád fiatalkoráról. A kézirat újra életre kelt - azzal a mérhetetlen ragaszkodással együtt, amit Szenes Árpád iránt éreztem.

KURUCZ GYULA